Ifj. Tompó László - Hunhír.info
Ennek okáról alábbi írásában vallott 1993-ban.
ÍGY BÉLYEGEZTEK ANTISZEMITÁVÁ
»Erdélyben nőttem emberré, a kolozsvári Református Kollégiumban. A város lakosságának
nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bőven. Már diákkoromban elkezdtem írni. Verseim és elbeszéléseim megjelentek olykor Erdély legnagyobb napilapjában, a kolozsvári „Ellenzék”-ben, és így bejáratos voltam a szerkesztőségbe is, ahol barátságba kerültem Indig Ottóval, Hunyadi Sándorral és Ligeti Ernővel, kik véletlenül mindhárman zsidónak születtek. Ennek akkoriban nem sok jelentősége volt, mert elsősorban mind erdélyiek és magyarok voltunk, román megszállás alatt. Ott kezdte el pályafutását egy másik zsidó gyerek is, Havas Emil, aki egy szép napon bejelentette: „Nem gürcölök én itt tovább, hanem kimegyek Amerikába, és ott leszek újságíró.”
Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárott! Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebében, és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a „New York Times”-nál.
Nagy csoda volt ez, sokat beszéltek róla, de aztán a magyarellenes hangulat egyre sűrűbb magyarveréseket eredményezett, ezekről azonban nem tettek említést sem a rádió, sem az idegen nyelvű újságok, s Erdély magyarjainak nem volt hova menekülniök előle. Helyzetünk egyre romlott, s végül is ránk szakadt a második világháború. Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi meg próbáltuk elrejtegetni a szerencsétleneket, ahogy lehetett. Behívtak katonának s mentünk háborút csinálni. Fölfordult a világ. Milliók pusztultak el, milliók váltak földönfutókká.
Engem Bajorföldre sodort a vihar, ott nyomorogtam néhány évig, majd Hamburgban lettem éjjeliőr. Közben megírtam néhány könyvet is. Ebben az időben jelent meg egy aprócska elbeszélésem Kicsi Anna sírkeresztje címmel, melyben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban. Alig jelent meg ez az elbeszélés, máris nekem estek: „Antiszemita uszítás! Antiszemita náci! Hogy mer ilyesmit írni! A zsidók mindég segítették a népet!”
Így lett belőlem először antiszemita. Aztán 1950 augusztusában négy kisfiammal együtt Amerika földjére léptem. Alig köpött ki magából a nagy hajó, olcsó kis New York-i hotelszobámban megjelent Havas Emil. Végignézett, mintha sohase látott volna, és kijelentette: „Maga még fiatalember! Írásai után többnek gondoltam. Maga tehetséges! Ezért elhatároztuk, hogy megmentjük magát. Egy javaslattal jöttem.”
A javaslat ez volt: írjak nekik egy könyvet, ahogy azt ők kívánják, és „ők” bestsellert csinálnak belőle, a „Readers Digest” is lehozza, és filmet is készítenek. Arról azonban, hogy „miképpen kívánják”, nem volt hajlandó nyilatkozni. Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak úgy tudok írni, ha tisztán látom a témát. Még fenyegetni is próbált: „Ha nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve se jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson!”
Nem tudtunk megegyezni, és Havas úr haragosan eltávozott. Hamarosan rájöttem,
hogy igazat mondott. Amikor első kéziratomat megküldtem az egyik jól ismert ügynöknek, néhány nap múlva visszajött minden magyarázat nélkül. Miután ez többször is megismétlődött, megalapítottam az „Amerikai Magyar Szépmíves Czéh”-et, erdélyi mintára, és később a Danubian Press nevezetű kiadóvállalatot. Vén koromra mindkettő megbukott ugyan, de azért kiadtunk összesen 22 könyvet magyarul és angolul, s a „Transylvanian Quarterly”, „Hungarian Quarterly” és „The Central European Forum” nevezetű folyóiratokat.
Az antiszemita jelző nagy erő itt Amerikában, azt beismerem. Nehéz küzdeni
ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szolgáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit írtam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó vaktában megírni.
De ilyen az élet! S én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember, ki szégyenszemre eladja magát.«
1945-öt Wass Albert sem felszabadulásként, hanem minden képzeletet felülmúló leigázásként élte át, milyen világ az – Kiss Károly magyar honvédtiszt doni naplójának találó címét idézve –, „ahonnan elszáll a lélek”. Erről leghívebben „Az Antikrisztus és a pásztorok” című regényén kívül „Kicsi Anna sírkeresztje” című elbeszélése tanúskodik.
KICSI ANNA SÍRKERESZTJE
»Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét.
A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az első világháború után megszűnt, és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta
esztendők óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót.
Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szép eszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a kétféle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak éppen a lelkükre kötötték, hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék bé szalmával a pinceablakot.
Amit tettek, legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesen Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut, de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem volt családja, de ott meg a szomszédok vallottákbe, hogy bizony nem tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt ott többé.
A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás lakat fityegett s annak a lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing alatt.
A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az alvégen. Ő pásztorolta a falu bárányait és a báránylegelő ott volt az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen, aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, melyek a düledező falak
alját ellepték.
Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval a kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut,
meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun, összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a csendőrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában, soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu árvája?
Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá. Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken, besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles gyomok között – elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta a pinceajtó lakatják.
– Adjon Isten jó reggelt – mondotta szelíden, amikor beadta nekik az aznapi batyut.
Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre, majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon, Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót és visszament a bárányaihoz.
Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett, s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt, megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon
megkérte kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz valakinek.
Nem is történt semmi hiba.
Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok! Messziről ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyűjtötte az izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál vannak már.
Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott a faluban.
– Felszabadultunk! – örvendett meg a két ember a pincében s erősen a lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk megfeledkezzék.
Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon tartották
a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végigzörgött lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska gabonáshoz.
– Jöszte a kulccsal! – kiáltották oda már messziről kicsi Annának.
Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez.
– Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek meg minket.
Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora.
Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen, hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát is megölelgette a végin a kovács.
– Ne félj, kislány! – mondotta neki könnyben úszó szemekkel –, mától fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként hálálják meg a világ felszabadult proletárjai a jócselekedetet!
Aztán mentek nagy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást.
Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre, délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk, mit kell ünnepelni.
Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu jajgatással, sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak a falu kommunistája után. De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott nekik.
– Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin, kommuniszt!
– Dobre, dobre – bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet.
– Ponciusát ennek a világnak – mérgelődött a kovács –, nem tudok beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket!
Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott vissza nekik:
– Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács!
Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyet keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház.
Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került, míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró leányt.
– Hő? – mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant.
– Elvtárs! – kiáltotta képéből kikelve Bihora. – Hogy tűrheti, amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én...
A parancsnok odaintette a tolmácsot.
Az rámordult Bihorára.
– Mi bajod van?
– Elvtárs! – fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre talált valakit, aki megérti a szavát – én, mint igaz kommunista magyar kérem magukat...
– Te kommunista vagy? – nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul beszélő pisztolyos ember.
– Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek itt megvédtek, elrejtettek...!
– Mit tettél a kommunizmusért? – szakította félbe türelmetlenül a pisztolyos.
A kovács megzavarodott.
– Hogy...?
– Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert öltél meg? Hány hidat robbantottál? He?
– Én – húzta ki magát Bihora sértődötten –, hallja-e, én nem vagyok se gyilkos,
se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok! Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De ami itt folyik, az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak az!
– Mars ki! – üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora fején. – Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, hogy mit csinálunk! Mars ki!
Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen. Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlő jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok!
Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe futott. Egy öregasszony.
– Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem, kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj!
Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna.
Megrázkódott ettől. Pillanat alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem! Ha ez megtörténik, vége a világnak!
Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan a rémség elűzte a gazdát. Minden, csak ez nem! Fölkapott a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval.
– Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele!
Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták. Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán. Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon az éjszakán.
Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról a felszabaduláson. Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a komiszszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leányt temettek még azon a napon.
Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy, átvánszorgott a műhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött, vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak
egyenesen a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete betűkkel:
„Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság.
Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba.
Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe.
– Mi az ott? – ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával a keresztre.
– Kereszt – felelte Bihora keményen.
– S neked meghalt a szabadság?
Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe.
– Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él!
Már csattogott is a korbács Bihorán. Aztán elvitték.
Félév multával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában.
Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot.
– Mit csinál itt, jóember?
– Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.
Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan:
– Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.
Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú megvénült embert, aztán sóhajtott.
– Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.
Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.
– Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt!
– De akkor már csak annyit kell ráírjak – tette hozzá lassan –, hogy itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.«
Wass Albertnek ezt a remekbe szabott elbeszélése a Havas Emilek azonnal haragját váltotta ki. Erről tanúskodik alábbi vallomása.
ÁLARCOS BOHÓZAT KICSI ANNA SÍRKERESZTJE KÖRÜL
»Három esztendővel ezelőtt írtam meg Mezőbölkény erdélyi község történetét. Úgy, ahogy megtörtént 1944. szeptember 26-án, Kicsi Annával, Bihorával, a kováccsal és Weis
úrral, a szatóccsal. A történelem így jegyezte föl: a bölkényi vérfürdő.
De sem akkor, amikor megtörtént, sem három évvel ezelőtt, amikor én megírtam, és amikor különböző lapok lehozták magyar, német s francia nyelven, nem érdekelt különösebben senkit. Akik szívükön viselték a Kicsi Annák sorsát, azoknak ezer s ezer hasonló rémséges valóságemléke nehezedett a lelkére s csak sóhajtani tudtak. Másokat pedig ugyan mit érdekelt volna? Nem volt Mezőbölkény fölelevenített történelmében – semmi politikai lehetőség. Most azonban, amikor az Amerikai Magyar Népszava 1952 májusában leközölte ugyanezt az elbeszélést, egyszerre csak felvisított tőle New Yorkban egy parányi kis klikk. Ugyan, miért?
A magyarázat egyszerű. Ez a társaság az 1919-es magyarországi kommunista rémuralom levitézlése után menekült ki és surrant be az Egyesült Államokba. Itt huszonegynéhány évig furkált, hazudozott és izgatott a demokrácia és a szabadság védőszárnyai alatt, hogy bekövetkezzék Magyarországon, az be is következett 1945-ben. Ekkor részeg ujjongással ünnepelte a magyar népre rázuhanó bolseviki terrort és a véres tömegmészárlásokat. Tapsolt, amikor Mindszenty hercegprímást börtönbe vetették s megkínozták, tapsolt, amikor a magyar parasztság ezreit hurcolták el soha véget nem érő kényszermunkába. De mégsem ment haza, hogy Budapesten ünnepeltesse emigrációs babérait. Nem. Mert akkor már más feladatot látott maga előtt. Amerika bolsevizálásának előkészítését, a demokrácia fölszámolását. A szovjet világuralom előharcosai rangjára pályázott még ez a kis társaság 1949-ben.
Azóta azonban megváltozott a helyzet. Amerika népének kinyílt a szeme. S Kun Béla hajdani barátainak parányi New York-i klikkje rémülten igyekszik megkapaszkodni valamiben, hogy fogantyúban legyen a keze, amikor az amerikai szovjet diktatúra álma végleg kicsúszik a lábai alól és elmerül a történelmi törvények könyörtelen tengerében. Egyik ilyen fogantyú, amelyikbe ezek a szegény levitézlett diktátorembriók kapaszkodni próbálnának: a zsidóság. S így történhetett, hogy amikor Mezőbölkény erdélyi község tragédiája három évi pihenés után, ez év májusában újra megjelent szemük előtt és elibük tárta mindazt a rémséget, amit európai elvtársaik elkövettek s, amit ők is szerettek volna itt, Amerikában elkövetni, de amerikai politikusok éleslátása folytán erre már módjuk többé soha sem lesz, egyszerre felüvöltöttek és kimondták a nagy jelszót, mely eddig még mindég hatásosnak mutatkozott, ha arról volt szó, hogy el kell némítani valakit, aki kellemetlen igazságokat mond: „antiszemita”. S utána rögtön: „vallásüldözés! Pogrom!”
Régi módszer ez: elterelni a figyelmet arról, hogy mi történt. A Kicsi Annákról, a megkínzott asszonyokról, a véres mészárlásokról, a kommunizmusban lelkük mélyéig megcsalatkozott kovácsokról, a bolsevizmus szörnyűségeiről. Mindezekről elterelni a figyelmet és helyette kiragadni egy mondatot az elbeszélésből, egy kis mellékfigurát, egy bizonyos Weis nevű zsidó szatócsot, aki egy orosz tiszt autóján indul a városba, kiragadni és meglengetni, mint egy zászlót: íme az antiszemita propaganda! Az egész elbeszélésből egy szó sem igaz, az egész azért íródott csak, hogy vérét követelje a zsidóságnak!
Szegény kis levitézlett elvtársak ott New Yorkban: két lényeges nagy hibát követtek el ijedtükben. Az egyik az, hogy nem számoltak Amerika józan izraelita polgáraival. Nem számoltak azzal, hogy ez a sok minden vészen keresztülment zsidóság nagyon is jól
tudja már, hogy mi az antiszemitizmus és mi nem az. És nem hajlandó azonosítani magát sem Kun Bélával, sem Rákosi Mátyással, sem Göndörrel, sem azzal a bizonyos Weis nevű
szatóccsal, aki Kicsi Anna történetében szerepel, s aki ma Albu név alatt nevelésügyi pártmegbízott Erdélyben. Hiába üvöltöttek szegénykék, az amerikai zsidóságot nem tudták
megtéveszteni. Ôk nem érzik maguk közül valónak Albu elvtársat, hiába próbálják
rájuk erőszakolni. Nem vállalnak közösséget vele, és nem vállalják az antiszemitizmus
kifejezését mindenre, ami a bolsevizmus ellen irányul, hiába szeretnék ezt egyesek elérni.
Mindezt egy izraelita rabbitól tudom, akivel együtt hallgattam végig Taft szenátor előadását. A rabbi figyelmesen elolvasta „Kicsi Anna” angol szövegét és az „Ember” című gyászirat erre vonatkozó cikkének angol fordítását. Utána megcsóválta a fejét és ezt mondta: „Tudja uram, kik itt az antiszemiták? Akik Önt ezen elbeszélés miatt támadják. Antiszemiták, mivel zsidó ügyet akarnak csinálni a bolsevizmus ügyéből, hogy ezáltal a mi nyakunkon ügyesen kikapaszkodhassanak a gödörből, amit saját maguk ástak meg!”
Egy izraelita lelkipásztor mondta ezt. És utána hosszú beszélgetés keretében világosított föl arról a valóban antiszemita aknamunkáról, amelyet bizonyos hurokba került kommunista ágensek folytatnak ma szerte Amerikában, hogy ügyüket a zsidóság ügyéhez tudják kapcsolni, és ezáltal eltereljék a közfigyelmet a maguk bűneiről.
Ez volt az egyik nagy hiba, amit ez a bajba jutott kis társaság ijedtében elkövetett. A másik hiba még nagyobb: a „Magyar Jövő” végleg kibujtatta az amúgy is rosszul elrejtett szöget a zsákból. Összekapcsolta Kicsi Anna ügyét egy Dél-Amerikában megjelent cikkemmel, melyben Taft szenátor mellet foglalok állást. Kimondja nyíltan, hogy ha minden úgy lenne itt Amerikában, ahogy ő szeretné, akkor senkinek se lenne szabad politikai véleményét hangoztatni, legkevésbé egy írónak. S végül még meg is kérdi: ugyan kit is akar ez a Wass Albert nevű rohadt vakond felszabadítani Magyarországon? Hiszen, ha itt Amerikában is olyan szabadság lenne, mint ott, akkor lenne csak jó világ! Akkor ezt a Wass Albert nevű megnyüvesedett fejű ökröt Taft nevű hasonszőrűjével együtt nyomban felköthetnénk az első útszéli fára!”
Szegény, szegény kis rémült patkányok ott, New York zugaiban. Lám rémültükben vesztik el a fejüket. Sajnálom őket. S nem is akarom bántani szegénykéket. Ugyan ki vadászik patkányokra? Mindezt csak azért írtam meg, hogy akik nem tudnák, együtt örvendezhessenek velem: közeleg a hajnal, emberek! Egészséges, friss szelek szaggatják már az éjszaka felhőit keleten, s maholnap fölkél a nap a várhegyen, Budán. Az éjszaka sötét kis árnyai eszelősen visítoznak már odúikban, vesztüket érzik. S a „Magyar Jövő” szerkesztőségi szobájában rajzolták már remegő kezek a megfelelő új címlapot: „Kommunista Múlt. Örvendezzetek magyarok!”
Én pedig ünnepélyes ígéretet teszek, hogy bár életemben soha sem mostam tányért, hiába álmodták meg ilyen szépen egy magyar író sorsát a New York-i elvtársak – szabad Magyarországon első vasárnapomat azzal töltöm el, hogy sorra mosogatom Rákosi, Weis Albu, Göndör [utalás Göndör Ferencre (Krausz Náthánra), Kun (Kohn) Béla egykori sajtófőnökére – Ifj. T. L.] és társaik összes pléhcsajkáit – Vácon!«
A Havas Emilekről, Göndör Ferencekről írta – nem származásuk, hanem kizárólag magatartásuk miatt! – már 1940-ben „Csaba” című regényében, hogy „kullancsai ennek az országnak, kiszipolyozó szemétbogarai”, akik 1945-től már korántsem csak a „nyilasok”-kal, hanem egész népünkkel akartak leszámolni, amit mi sem mutat jobban például, mint Zsolt (Greiner) Béla magatartása, aki uszító cikkeiben Féja Géza és Németh László felakasztását követelte.
