„Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot.
Láttam és mindenki látta őket és virágokkal borította őket és ölelte őket és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is és ujjongtam velük és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből. És nem szégyelltem magam és nem szégyellte magát senki és könnyes orcáinkba sütött a szelíden meleg őszi napsugár, a kegyelmes Úristen jóságos, áldott, simogató keze.
Azután vége lett a napnak, amelyiken huszonkét esztendős utunk végén az állomásra értünk, amit a Sors parancsából el kellett érnünk. Vége egynapos ünnepünknek, a legnagyobb ünnepnek, amelyet ember érhetett. S nem adtunk érte mást, csak huszonkét esztendőt. És azt, hogy a fejünk megszürkült, orcánkat megszántotta néhány mély barázda, derekunk kicsit megrokkant. Ezért az egy ünnepnapért ezt adtuk. Megérte vajon? Bizonyára meg!”
Kós Károly
A második bécsi döntés nem volt előzmények nélküli. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum híres-hírhedt záradéka úgy rendelkezett, hogy a balti államok közül Észtország és Lettország, valamint az akkor Romániához tartozó Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet érdekszféra lesz. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy miután 1939 szeptemberében a német csapatok a megállapodásnál hamarabb értek Varsó alá, így a szovjetek kárpótlásul Varsóért rendelkezési jogot kapta a déli balti állam, az eredetileg német érdekszférába sorolt Litvánia felett is. De hát ez csak apróság a nagypolitika asztalán!
Nos, a Molotov-Ribbentrop paktum fenti rendelkezéseinek beváltására a legjobb pillanatot 1940 nyarán látta a Szovjetunió. A balti államok sorra elbuktak és „önként és dalolva”a Szovjetunió tagköztársaságaivá alakultak, másrészt a „vörös birodalom” fenyegetően lépett fel a Román Királysággal szemben, s Besszarábia és Észak-Bukovina átadását követelte.
A magyar külpolitika alkalmasnak látta a pillanatot, hogy nyomást gyakoroljon Romániára Erdély visszaadása ügyében. A román kormány el akarván kerülni a három frontos harcot a Szovjetunióval, Magyarországgal és a Dél-Dobrudzsát visszakövetelő Bulgáriával szemben, Magyarországgal tárgyalásokba bocsátkozott.
A tárgyalások 1940. augusztus 16-a és 24-e között a romániai Turnu Severinben folytak. Magyar részről a tárgyalásokat Hory András, korábban Magyarország bukaresti követe vezette, akinek sokéves romániai tapasztalata volt, s akinek emlékiratai „Bukaresttől Varsóig” címmel a rendszerváltás környékén jelentek meg. Mint várható volt, a tárgyalások az álláspontok merev és egymástól igen messze húzódó vonala miatt hamar megszakadtak. Augusztus 24-én a budapesti német és olasz követ arról tájékoztatta külügyminisztériumát, hogy amennyiben a tengelyhatalmak nem avatkoznak be, Magyarország egy héten belül fegyveres akcióba kezd Románia ellen. A lőporos hordó kanóca füstölgött, a tengelyhatalmaknak lépni kellett!
Hosszas diplomáciai manőverek után Bécsben összeült a német és olasz külügyminiszter által vezetett döntőbíróság, mely a döntőbírói ítéletet 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor hirdette ki a bécsi Belvedere palotában, ugyanott, ahol 1938 novemberében az első bécsi döntést. Az egyik döntőbíró, az olasz külügyminiszter, Ciano, a bécsi döntés fogadtatását így írja le naplójában: „A magyarok örömükben majd kibújnak bőrükből, amikor meglátják a térképet. Azután tompa puffanás hallatszik: Manoilescu (a román külügyminiszter – DM) ájultan zuhan az asztalra”.
Valóban, magyar részről az öröm leírhatatlan volt, bár sokan kevesellték a visszakapott terület nagyságát. Pár nappal később, 1940. szeptember 5-én megkezdődött a visszajuttatott területek birtokbavétele katonai parádékkal, beszédekkel, virágesővel, valódi esővel – Kolozsvárott, zenével és tánccal, s az örömkönnyek kiapadhatatlan áradatával.
Az igazi könnyekre, a csalódás, a bánat és a keserűség könnyeire később került sor, de az már egy másik történet.
