Nagy László - Gyöngyszoknya

 Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal? 
    Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal? 
    Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben, 
    s napod sötét felére fordul, akár egy érem. 
    Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán, 
    rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán. 
    Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket, 
    bajt érezve a búzák mind lefeküsznek. 
    Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, 
    füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár. 
    Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha 
    árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla! 
    Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, 
    kéktüzü csillag omlik síró ezüsthabokba. 
    Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek, 
    fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek. 
    Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal 
    jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal. 
    Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek,  
    tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet. 
    Széles tejútat írva zihálnak mindahányan, 
    nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban. 
    Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor  
    mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor, 
    hangjára ütést vár a csípő és belerándul -- 
    farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul... 
    Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad? 
    Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak. 
    Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön: 
    átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön. 
    Megtöretett a földön, uralkodik az égben, 
    hozza a jég verését bizánci erősségben. 
    Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra, 
    termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza. 
    Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra, 
    éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda. 
    Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya,  
    tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna. 
    Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl! 
    Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör. 
    Íme, megálnak, fújva fejet leszegnek, 
    bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek. 
    S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya, 
    most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja. 
    Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte, 
    vaknapot, holdat zordan csattogat össze,  
    szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök, 
    tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök! 
    Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra 
    forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja. 
    Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble, 
    kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre. 
    Ne mondhasd rá, hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja 
    fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra, 
    zöld gabonára, az élet legközepébe! 
    A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége? 
    Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak, 
    zubog a tó és zöld ág roppan és ablak. 
    Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba  
    becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba. 
    Ellene ember mit tud? Nincs tudománya 
    lángot fújni e pergő jégbelü zsákra. 
    Él az atom korában, s mintha őskori dárda 
    döfködné mellbe, -- öklét tehetetlenül rágja. 
    Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja: 
    az is pocsékká ütve, akár a pzsgás rózsa. 
 
    Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve 
    búg, mintha már a téboly országhatárán ülne. 
    Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt, 
    odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült. 
    Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa 
    tündérvilága zúzik fehér zavarodásba. 
    Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva 
    önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba? 
    Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába 
    vasgolyók esnek -- a kínok nagy sokasága. 
    Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna, 
    feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda. 
    Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre: 
    gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre. 
    Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt -- 
    méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít. 
 
    Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek. 
    Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek. 
    Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre  
    kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke! 
    Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma -- 
    szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva! 
    Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját, 
    a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát. 
    Január jégkarjában dermedt a szelíd környék, 
    áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét. 
    Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége --  
    kész a körkép az ember dühére, keservére. 
    Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten, 
    mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben. 
    Megkímélte az újabb vízözön, világomlás? 
    Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás?  
    Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt, 
    jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött. 
    Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja: 
    sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa, 
    hangya meg hanyattfekve ölel jégszínü bábot, 
    gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott. 
    Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet, 
    barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet, 
    fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak... 
    itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak... 
    Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne 
    piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe. 
    S ez volt a búza, -- édes új kenyér, kalács, zsömle, 
    szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe. 
    S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek, 
    ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek! 
    Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, 
    fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja -- 
    s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, 
    mellébe levegőt vesz, tartja -- egeket zendit. 
 
    (1953)