Győri színigazgatói pályázat: hogy is volt ez?

Eperjes Károly vitatja a győri közgyűlés kulturális bizottságának szerdai szavazását, amellyel a testület 7:1 arányban vetélytársa, Forgács Péter győri színházigazgatóvá választását támogatta.

„A hírekben megjelentekkel ellentétben a pályázatom elbírálásának igazi aránya nem 7:1. Tudomásomra jutott, hogy a Győri Nemzeti Színház szakszervezetének és a közalkalmazotti tanácsa küldötteinek szavazatát megkaptuk, és Béres Attila, a Fővárosi Operett Színház főrendezője is ránk voksolt” – hangsúlyozta Eperjes Károly színművész az MTI-hez pénteken eljuttatott közleményében.

Eperjes Károly szerint a szerdai győri szavazás valódi aránya 6:3 volt, mivel Szikora János rendező nem is szavazhatott volna, hiszen a színművész munkahelyén, az Új Színházban ő a művészeti vezető. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a Fidesz-KDNP által vezetett Győr városának két küldötte szavazatát nem az ő pályázatukra adta.
 „Vajon Szőcs Géza államtitkár küldötte akkor kire vagy hogy szavazott?”
 - tette fel a kérdést Eperjes Károly.

A színművész közleményében arra is kitért, hogy Oberfrank Pál, a veszprémi Petőfi Színház igazgatója, az Előadóművészeti Tanács által korábban kijelölt kurátor nem szavazott, mivel Eperjes Károly testvérével, Oberfrank Péterrel együtt adta be pályázatát. (Eperjes a veszprémi színháznál művészeti tanácsadóként tevékenykedik.)

A Kisalföld című lap csütörtökön arról számolt arról, hogy a győri közgyűlés kulturális bizottsága a Győri Nemzeti Színházat megbízott vezetőként irányító Forgács Péter és a másik pályázó, Eperjes Károly meghallgatása után, a szakmai bírálóbizottság álláspontjának ismeretében 7:1 arányban Forgács Pétert támogatta. A javaslatról jövő pénteki ülésén dönthet a közgyűlés, amelynek a cikk szerint előbb arról kell szavaznia, formai hiba miatt kizárják-e Eperjes pályázatát, amiért nem jelölte meg, mekkora fizetést kér.

„Egyébiránt pályázatunk formailag hibátlan, jogi szakértővel átvizsgált, jóváhagyott” - írta ezzel kapcsolatban pénteken a színművész.

(forrás: MTI)
Lánchíd Rádió, p, 2011-05-20 17:10

Nemzeti színház (?)

JELENITS ISTVÁN

A Tragédia halála? Született 1932-ben. Magyar és hittan szakos piarista tanár. Írásai - előbb Tótfalusy István néven - negyven éve jelennek meg a Vigiliában.

Az idősebbek közül ki ne emlékeznék George Steiner nagy esszéjére, amely 1961-ben jelent meg angolul, s tíz évvel később magyar fordításban is kiadta az Európa Könyvkiadó. Annak volt a címe: A tragédia halála. Ez a cím a szerző alaptételét villantja elénk: Az ember „éppen szenvedéseinek túlsága miatt formálhat jogot a méltóságára... Ezért olvad össze akár a görög, akár a shakespeare-i, akár a neoklasszikus nagy tragédiák végső pillanataiban a gyász és az öröm, az ember bukásának siratása és a szellemének feltámadása feletti örömujjongás. Nincs még egy költői forma, mely ezt a rejtélyes hatást elérné; ez teszi az Oidipuszt, a Lear királyt és a Phaedrát a legnemesebb produktummá, amit emberi elme valaha alkotott. Az ókortól Shakespeare és Racine koráig úgy tűnt, ezt a teljesítményt a tehetség mindig elérheti. Azóta a drámában a tragikus hang elfátyolozódott vagy elhallgatott”. A kötet végén okát is adja Steiner ennek a különös sorvadásnak: „A tizenkilencedik században Laplace kijelentette, Isten olyan hipotézis, melyre a racionális elmének nincs többé szüksége. Isten szaván fogta a nagy csillagászt. De a tragédia olyan művészi forma, melynek szüksége van Isten jelenlétének elviselhetetlen terhére. A tragédia azért halott, mert többé nem vetül rá az Ő árnyéka, mint valamikor Agamemnónra, Macbethre vagy Atáliára.” Az új Nemzeti Színház Madách-bemutatója Az új Nemzeti Színház Madách művének előadásával nyitotta meg kapuit a közönség előtt. Kifejezte ezzel, hogy különös feladatának tekinti nemzeti hagyományaink őrzését és szolgálatát. Nagy választék nem volt előtte. A magyar drámairodalomnak a tizenkilencedik század előtti időkből csak olyan emlékei maradtak ránk, amelyeket kegyelettel őrzünk, de nem tekinthetünk ma is élő, átütő erejű remekműnek. A huszadik század viszont még alig múlt el, annak gazdagabb drámai termésében még nem rakott rendet az emlékezet. A nemzeti köztudat ilyenformán két igazán klasszikusnak mondható drámát tart számon: a Bánk bánt és Az ember tragédiáját. Ezek viszont szinte a Himnuszhoz és a Szózathoz vagy a János vitézhez meg a Toldihoz hasonlóan állócsillagai lettek a magyar égboltnak. Nem csoda, hogy a kettő közül az új Nemzeti Madách darabját választotta, hiszen a modern színház technikai lehetőségeit ennek színpadra állításával lehetett a legkedvezőbben felvonultatni. Ez a mű szinte kínálja a lehetőségeket sokféle újszerű technikai bravúr bevetésére, változatos koreográfiai megoldásokra. A nézőknek meg azoknak, akik televízión keresztül kísérték figyelemmel az előadást, sok meglepetésben volt részük. Nem unhatták meg a darabot. Akik mégis elégedetlenek voltak vele, többnyire azt mondták: „A technika elnyelte magát a művet.” Úgy látszik, sokkból is megárt a sok, de az elégedetleneknek is el kell ismerniük, hogy a meglepetések nem voltak öncélúak; Szikora János rendezői felfogása az előadás legapróbb részleteiben is érvényesült. Magát ezt a rendezői koncepciót viszont nagyon vitathatónak gondolom, alapjában azzal lehettek elégedetlenek azok, akik rosszkedvűen kikapcsolták a televíziót, vagy csalódottan mentek haza a nagy várakozást keltő színházi est után. Ádám és Éva mint korunk kisembere A tehetséges rendező mindent meghatározó döntése az volt, hogy Ádámot és Évát korunk kisemberével azonosította. Ezért úsztatta be a színek közé a pesti tömegközlekedés jellegzetes képsorait. Ezért kerül az Édenkertből Ádám és Éva a metró lefelé ereszkedő mozgólépcsőjére, s a bizánci szín végén ezért viszi el Évát egy metrókocsi Ádám elől. Legtermékenyebbnek, valóban hátborzongatónak a párizsi szín rendezői megoldásában érezhetjük ezt az azonosítást. Ott Danton egy valóságos huszadik századi konstrukciós per áldozataként marad magára, válik ünnepelt szónokból hirtelen vádlottá, elítéltté, s kerül a guillotine alá. A szöveg egyes részeinek elhagyása De ennek a rendezői gondolatnak vannak rejtett fájdalmas s már aligha elfogadható következményei. A húzások következetes szigora bántó torzulásokhoz, súlyos veszteségekhez vezetett. Éva alakját érintő húzások Tudjuk, a Tragédia teljes terjedelmében szinte előadhatatlan, már az ősbemutatón is elhagyták, húzták több mint ötszáz sorát. Csakhogy most olyan sorok estek áldozatul, amelyek a főszereplőket épp „korunk kisemberei fölé” emelték volna. Évát az egyiptomi színben rabszolga férje mellől szólítja maga mellé a fáraó: Ádám. De hogyan? „A bájnak éppen úgy fejedelme vagy, / Mint az erőnek én - meg kellene lelnünk / Egymást akárhol.” Ezek a sorok az előadásban nem hangzottak el. Az athéni színből kimaradt a bevezető beszélgetés Éva és fia közt. Éva a nagyravágyástól félti urát. Így beszél: „Ha e szó benne túlerőre jutna, / Ha megcsalhatná ezt a szent hazát, / Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam.” A római színben az egész mű egyik leglíraibb szövegrésze lett a kegyetlen beavatkozás áldozata: „De nézd el, Sergiolus, / A boldogság midőn elkomolyít, / Azt tartom, mely kacag, nem is valódi. / Legédesebb percünkbe is vegyűl / Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak, / Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág, / S így hervatag (...) S kivált, ha még dalt hallok és zenét, / Nem hallgatom a szűk korlátú szót, / De a hang árja ringat, mint hajó, / S úgy érzem, mintha álomban feküdném: / A rezge hangon messze múltba szállnék, / Hol napsugáros pálmafák alatt / Ártatlan voltam, játszi gyermeteg, / Nagy és nemes volt lelkem hívatása.” Ebből csak az első mondat, az első másfél sor maradt meg: az még egy mai kisember kopott asszonyának szájából is elhangozhat. Pedig Éva hangját már a fáraó is költői szavakkal jellemezte: „Te csak / Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat, / Rezgése szűmön végig árjadozzon. / Akármit mondasz, mindegy: óh, ki kérdi / Mit énekel a kis madár, azért / Édes sejtéssel halljuk hangjait.” (Igaz, az előadásra szánt szövegből kimaradtak ezek a sorok is!) Ezek után nem csodáljuk, hogy a bizánci színben nem hangzik el Ádám sóhaja: „Úgy rémlik, egykor már ismertelek, / Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.” Éva a párizsi, prágai és londoni színekben A legnagyobb veszteség azonban a párizsi színben éri Évát. Márkinőként nem mondhatja el az emlékezetes szavakat: „Az elhagyott oltárnak is lehet / Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb / Kegyelettel megóvni a romot, mint üdvözölni a felkelt hatalmat; / S e hívatás nőt legjobban megillet.” Ehelyett egy váratlan pillanatban szoknyája alól kardot húz elő, hogy orvul leszúrja a szerelmesen érte epedő Dantont/Ádámot. Nem csoda, hogy amikor felgerjedt pórnőként újra megjelenik, s most ő követel Dantontól egy éjszakát, nem hallhatja annak csodálatos mondatát: „Minő csodás hasonlat! (hasonlóság a márkinő és a pórnő között!) - Aki az / Angyalt ismérte, s látta azután, / Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.” A prágai színből kihúzták Kepler/Ádám mondatát, amellyel előre feloldozást ad Éva vétkére: „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve. / Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt.” A londoni színben Éva nem tűzi csokrát a szentképhez („Megszoktam e képről, még mint gyerek, / Megemlékezni, hogyha elmegyek / Előtte...”). A szín végén a haláltánc jelenetben nem zuhan ugyan a közös sírgödörbe, de szövege itt is megrövidül. Elmaradnak belőle a következő sorok: „Szerelem, költészet s ífiúság / Nemtője tár utat örök honomba; / E földre csak mosolyom hoz gyönyört, / Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.” Groteszk a játéka is: csak a két lábát látjuk, lelógatja a sírgödörbe, azután szandálját lerúgva, kacéran húzza magasba őket, vagyis nem azt teszi, amit a szerző előír: „Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.” A „szerelem, költészet s ifjúság nemtője” A Tragédia történeti színeinek egymásutánjában Ádám öregszik, Éva viszont fiatal marad: a „szerelem, költészet s ifjúság nemtője”-ként. Ebben az előadásban megviselt, idős nőnek láttuk, aki erőlködve fiatalnak igyekezett látszani. Szexuális tárgy, épp az hiányzik belőle, ami miatt Ádám mindig felvillanyozódik, újjászületik a közelében. Az édenkerti színben érdekes és első látásra megnyerő megoldás volt, hogy Ádám és Éva egy átlátszó kristálygömbbe zárva jelent meg előttünk. Később mégis úgy érezzük, hogy ez a gömb nemcsak védettséget, hanem börtönt is jelentett számukra. Mezítelenül egymást fedezték fel, a madárdallal, a patakzúgással, a körülöttük föltáruló - és Isten bölcsességét, szeretetét tükröző - világgal nincs kapcsolatuk. A „paradicsomon kívüli” harmadik színben Éva nem mondja: „Nekem meg büszkeségem az csupán, / Hogy a világnak anyja én leszek”. Ez után nem meglepő, hogy a zárójelenetből is kimarad Lucifer szavára felelő riposztja. Lucifer: „S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel? / Fiad Édenben is bűnnel fogamzott. / Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.” Éva: „Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik / Más a nyomorban, aki eltörűli, / Testvériséget hozván a világra.” Ádám alakját érintő húzások Hasonlóképpen végigkísérhetnénk Ádámot is: rendre elveszett az ő szerepéből is minden felszárnyaló lendület, mely még bukásaiban is naggyá teszi. Csak példaként: az athéni szín végén nem halljuk Miltiádész mondatát: „Vérpadra mostan, büntetésemül. / Nem mintha aljast birtam volna tenni, / De mert nagy eszme lelkesítni bírt.” Elmarad ugyanitt az utolsó sóhaja is, amellyel Éva imáját köszöni meg: „Pallasz meghallgatott. - Az ég veled, / Megnyugvás szállt szívembe, Lúciám.” Sokan - s nem alaptalanul - dicsérték a prágai szín szellemes díszletét. Nos, Kepler itt hatalmas könyvcsomókkal bajlódik (igaz, majd a párizsi szín után, kiábrándulva a hagyományból, tűzre hányná a „sárgult pergamenteket”); de már az első prágai jelenetben sem volt ő a könyvek rabja. Azt mondja Évának: „nékem nem kell semmi a világon, / Csak az éj és tündöklő csillaga, / Csak a szférák titkos harmóniája...” A „törpe kor” hatalmasságai beletörülhetik a cipőjüket, azért mégis elmondja magáról: „e kebelben / A lélek él, - e kínos, szent örökség. / Mit az egekből nyert a dőre ember -‚ / Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni, / S csatára kél a renyhe élvezettel.” Sajnos, a Nemzeti Színház előadásán ezek a sorok sem hangzottak el. „...sárból, napsugárból összegyúrva” Az ember tragédiája még tragédia volt, Madách annak írta, a nemzet akként szerette meg, zárta a szívébe. Szikora János úgy modernizálta, hogy kilopta belőle azt, ami tragédiává teszi. Régi matematika órákról emlékszem tanárom figyelmeztetésére: vigyázz, gyököket veszítesz! Négyzetgyök négy egyenlő kettővel, de nemcsak azzal, egyenlő mínusz kettővel is! Ez a rendezés úgy modernizálja Madáchot, hogy közben gyököket veszít. De hisz magában a Tragédiában is látunk ilyesmit: amikor a londoni színben vásári bábjátékként előadják Ádám és Éva történetét: „Mulatságos komédia nagyon, / Szemlélni, mint szedé rá a kígyó / Az első nőt, ki már kíváncsi volt...” Lucifer marasztalná Ádámot, de ő csak ennyit mond: „El az izetlen tréfától. Tovább.” Mi egy ilyen rendezésben nézhettük végig az egész Tragédiát. Hogy mily következetesen a rendező szándéka, akarata szerint, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mű zárójelenetéből kihagyta Lucifer szavát: „Miért is kezdtem emberrel nagyot, / Ki sárból, napsugárból összegyúrva, / Tudásra törpe, és vakságra nagy.” Ez a Nemzeti-beli ember csak sárból van, csak tudásra törpe, nem mondanánk, hogy a napsugárból is van benne valami, nem érezzük, hogy „vakságra nagy”. Ádám mint kortárs szereplő és mint vendég Madách úgy intézte, hogy miután Keplerként Ádám többször kikelt korának törpesége ellen, a második prágai színt követő színeknek már nem lesz kortárs szereplője, csak vendégként elegyedik a londoni szín szereplői közé, úgy látogat el a falanszterbe is. Nem véletlen ez. Az Ádám-méretű emberek, mint Luther, Michelangelo, Platón, nem férnek bele ezekbe a korokba. Egészen meghökkentő, hogy Szikora János a londoni színnek mégis szereplőjévé teszi Ádámot; villamosszékbe ülteti, ki is végzik. Ilyen arányú átírásra akkor sem volna joga egy rendezőnek, ha nem olyan nemzeti kincsünkről volna szó, mint Az ember tragédiája. A nép a Tragédiában Ádám és Éva mellett a Tragédiának fontos szereplője a nép is. „Mély tenger a nép” - mondja Lucifer már az egyiptomi színben. Madách - tudjuk, saját szomorú tapasztalatai alapján - újra meg újra megmutatja, hogy a sokaságot hogyan lehet manipulálni: az egyenként még belátásra hajlandó emberek hogyan válnak a demagógiának személytelen eszközévé, hogyan lesznek embertelenné, kegyetlenné, értékrombolóvá. Azért mégsem tekinti szörnynek a tömeget. Nem hiába adja Ádám/Miltiádész szájába és emlékezetes mondatokat: „E gyáva népet meg nem átkozom, / Az nem hibás, annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze / S a szolgaság vérengző eszközévé / Süllyessze néhány dölyfös pártütőnek.” Ezek a sorok elhangzanak a Nemzeti színpadán is. De a látványtervező nem figyelt rájuk eléggé. Ha a szívébe fogadta volna őket, nem vette volna körül Ádámot, Évát ördögalakokkal, tátott szájú, kidülledt szemű alvilági figurákkal. Isten „elnémítása” Madách tragédiájának nagyformátumú alakjai Szikora János rendezésében nemcsak kisszerű, hétköznapi figurává változnak, hanem csaknem Beckett lézengő, embernek is alig nevezhető, csetlő-botló lényeivé alakulnak. Csoda, hogy ilyen körülmények között Isten sem szólalhat meg a Tragédiában? Szavai a legelső színben még megjelennek, de csak látványként tűnnek elénk, nem hangzanak el, hogy az élőszó közvetlenségével megszólítsanak. A zárójelenetben pedig még ez is elmarad. Azt szoktuk mondani, hogy a Biblia Istenét már Madách távolabb tolta a világtól, a lázadó és szenvedő embertől: a „gép forog, az alkotó pihen” mintha túlságosan is a voltaire-i órásmestert idézné. De Szikora János sokszorosan túlmegy Madáchon, amikor a zárójelenetben egyenest a Godot-ra várva sivár és üres világába vezet. Hogy a feltörő forrásban megtisztul Ádám és Éva? Hogy ez minden nézőben felidézi a kihagyott zárómondatot: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”? Nos, ennek a mondatnak éppen az ad nyomatékot, hogy Isten szájából hangzik el. Nélküle éppoly csonka a Tragédia, mint volna a Vén cigány, ha egy szavaló kihagyná belőle az utolsó versszakot, hogy „Lesz még egyszer ünnep a világon”. A kimaradt zárómondat Egyébként az előadással kapcsolatos pesti beszélgetésekben többször fölvetődött az az állítás, hogy ezt a nevezetes mondatot eredetileg nem is írta bele Madách a Tragédiába, csak Arany igazító figyelme illesztette a mű végére. Volt egy egyébként kiváló, általam is nagyra becsült színházi ember, aki ezt le is írta egy nyilatkozatában. Nos, Az ember tragédiájának van kritikai kiadása, sőt több kiadásban hozzáférhető a kéziratos szöveg is. Minden kétséget kizáróan meg lehet belőle állapítani, hogy az említett. mondat Madách tollából való, és mindenestül beletartozott a nagy mű legelső szövegébe, amelyet elküldött Aranynak. Elképesztő, hogy akad rendező, aki ezt a kulcsfontosságú mondatot kihúzza a Tragédiából. De róla legalább el lehet mondani, hogy egy (szerintem hibás, de legalább következetes) értelmezés érdekében teszi. Felelőtlenség viszont a köztudatban elterjeszteni egy filológiailag teljesen alaptalan gyanút, hogy ez a mondat nem is Madáchtól való. Akkor mindenkiről mindent lehet mondani! A tragédia halála - a Tragédia halála? George Steiner csak arról írt, hogy a tizenkilencedik század óta nemigen írtak igazi tragédiákat. (E tekintetben Madách Tragédiája megkésett képviselője a műnemnek.) Mintha a Nemzeti arról kívánna hírt adni, hogy korunkban a régi tragédiákat sem lehet többé hitelesen előadni. Át kell alakítani őket, hogy magunkra ismerjünk bennük. Akár gyökvesztések árán is. Szeretném remélni, hogy ez nem így van. Bízom benne, hogy látunk még „igazi”, Madách írói szándékainak megfelelő Tragédia-előadást. „Ember, küzdj és bízva bízzál!” - „Nem halt meg, csak alszik.”

vigilia@katolikus.hu

Alföldi lemondta a román nemzeti ünnepet - Elhalasztották demonstrációjukat a devecseriek

Alföldi lemondta a román nemzeti ünnepet

Alföldi Róbert visszavonja a teátrum bérlésére vonatkozó szóbeli megállapodást a Budapesti Román Kulturális Intézettel. A Nemzeti Színház főigazgatója délután még azt írta közleményében, hogy szerinte elősegítheti a két ország közeledését, hogy a románok nemzeti ünnepén, ami egyébként Nagy-Románia megalakulásának és Erdély Romániához való csatolásának 92. évfordulója a színházban tartsák a magyarországi fő rendezvényt.

Mégsem lesz állófogadás a Nemzeti Színházban [1] november 30-án este.

Alföldi Róbert igazgató szerdán este az MTI-n keresztül tudatta, hogy visszavonja megállapodását a Budapesti Román Kulturális Intézettel, jóllehet, a román nagykövet már szétküldte a meghívókat a nemzeti ünnepére.

A szomszédos országban ezen a napon Erdély Romániához csatolását ünneplik, amit 1918 december elsején mondtak ki Gyulafehérváron. A terv az volt, hogy a Nemzeti Színházban november 30-án este előadás és állófogadás lesz az ünnep alkalmából...

Tovább>>
http://index.hu/belfold/2010/11/17/alfoldi_lemondta_a_roman_nemzeti_unnepet/

Elhalasztották demonstrációjukat a devecseriek

Hónap végéig elhalasztották a péntekre tervezett demonstrációt a devecseriek, erről a lakossági fórumon született megegyezés. Arra várnak, hogy egy héten belül megígérjék nekik: Orbán Viktor egy héten belül ellátogat hozzájuk.

Csenki Géza, a demonstráció főszervezője a lakossági fórumon elmondta: ha konkrét ígéretet kapnak arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egy héten belül eljön hozzájuk személyesen, akkor nem tartanak tüntetést. A látogatásról egy héten belül választ várnak. Előrevetítette, ha nem lesz gyorsan változás, "nem tudják megállítani" az embereket...
Tovább>>

http://index.hu/belfold/2010/11/17/elhalasztottak_demonstraciojukat_a_devecseriek/