Fél szem (Fekete március)

Fél szem:

'via Blog this'
Tragikus következményekkel járt a magyarság számára Marosvásárhely fekete márciusa

Romániában tabuk dőlnek meg: újranyitják az 1989-es forradalom és a bukaresti bányászjárások dossziéit, így talán kiderülhet, kik és miért hívták a Zsil-völgyieket a fővárosba. Egy tabu még tartja magát: a marosvásárhelyi fekete március eseményeinek kivizsgálását nem tervezik. A huszonöt esztendővel ezelőtti tragikus etnikai konfliktusnak máig érződik a hatása az egykori Székelyvásárhelyen, ahol egy gerincében megroppantott magyar közösség próbál talpra állni.

Március 10-én huszonöt-ötven méterenként párban álltak a csendőrök Marosvásárhely főbb útjain. Majd minden útkereszteződésben rendőrautó vigyázta a rendet, és több helyütt láttam csapatszállító járművet, valamint vízágyúkat is. A város csendjét gyakran verte fel szirénázó rendőr- vagy tűzoltóautó – utóbbiak nem tűzesethez siettek, hanem őket is mozgósították a rendvédelemre. Az erődemonstráció oka a betiltott székely szabadság napi tüntetés volt: a hatóságok jelezni akarták, hogy aznap semmi esélyük a magyaroknak a felvonulásra. A Postaréten, a székely mártírok emlékoszlopánál kamerás autókkal figyelték, hogy ki visz virágot az emlékműhöz. Egyértelmű volt a megfélemlítés szándéka, annak ellenére, hogy előtte való napon Lucian Goga megyei prefektus arról beszélt, Marosvásárhely multikulturális város, ahol békében élnek románok, magyarok és más nemzetiségűek.

Marosvásárhely frontváros a szó valós és szimbolikus értelmében egyaránt. Hétköznapok apró részleteiben megbújó konfliktusokkal, kibeszéletlen frusztrációkkal és az erőfölény állandó demonstrálásából fakadó félelmekkel. Erre van két friss példám is. Az egyik főtéri szállodában ülünk a kávéra várva; a percekkel korábban beérkezett bárosnő a recepciósnak magyarul kíván jó reggelt. Amíg beüzemeli a kávégépet, megérkezik egy munkatársuk – nem lehet vezető, mert nem úgy van öltözve. Ahogy megjelenik, azonnal románra vált a beszélgetés. A férfi odaviharzik a presszógéphez, és követelni kezdi a szokásos kávéját. Vendégek vannak, előbb őket szolgálom ki, mondja neki bocsánatkérő hangsúllyal a bárosnő, mire a férfi halálosan megsértődik, és duzzogva elvonul. Mielőtt becsapódik mögötte az ajtó, jól hallhatóan azt mondja: ma egy villanyégőt sem fogok becsavarni!

A professzor fél elmondani az igazságot

Délben találkozunk a 85 esztendős nyugalmazott professzorral, Bocskai Istvánnal. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Fogorvosi Karának egykori vezetőjét arról akarjuk kérdezni kamera előtt, hogyan emlékeztek tavaly decemberben az egyetem első rektorára, Csőgör Lajosra. Az erdélyi sajtó bő terjedelemben számolt be arról, hogy az egyetemalapító születésének 110 éves évfordulójára emlékezőket nem engedték be az épületbe, így a hidegben, az utcán voltak kénytelenek megtartani az ünnepséget. Amikor bekapcsoljuk a kamerát, hiába kérdezem meg többször is az idős professzort a tiltásról, ő mindig kikerüli a választ: arról beszél, hogy mennyire szép és sikeres eseményt szerveztek a fiatal fogorvoshallgatók az épület előtt. Valamiért fél elmondani az igazságot, de arról a felvevőgép kikapcsolása után sem beszél, mitől is tart pontosan.

Kincses Előddel, az 1990-es fekete március egyik főszereplőjével beszélgetek egy étteremben. A Nemzeti Megmentési Front Maros megyei alelnöke az események hatására lemondott, majd el kellett menekülnie az országból, és csaknem hat évig nem jöhetett haza, Magyarországon élt. Nagy vonalakban ismerjük a történetet, de talán érdemes feleleveníteni, mi is történt azokon a napokon: a zavargás a város Tudor negyedében tört ki 1990. március 16-án, amikor részeg, randalírozó románok betörték egy gyógyszertár ablakát, mert arra magyar feliratot is kitettek. Másnap a Vatra Romaneasca nevű nacionalista szervezet tüntetést szervezett, a felvonulók magyar vért követeltek.

Megnyerték a háborút, de elvesztették a békét

Két nap múlva a környékről (a Görgény-völgyi szegény román falvakból) autóbusszal a városba szállított tömeg törni-zúzni kezdett. Kincses Előd, engedve a politikai nyomásnak, lemondott, de ez sem állította meg az ittas csőcseléket: fejszével, husánggal, doronggal felszerelkezve megostromolták az RMDSZ székházát. Ion Judea ezredes, a város katonai parancsnoka ugyan személyesen garantálta a szabad elvonulást a bent rekedt magyaroknak (köztük a neves írónak, Sütő Andrásnak), a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy láncokkal, botokkal ütlegelik őket. Az író az elszenvedett bántalmazás következtében fél szemére megvakult, és több bordája eltört. Másnap, március 20-án több tízezres békés magyar tömeg vonult ki a város főterére igazságtételt követelve. Szászrégen felől újabb, vasvillával és fejszével felszerelt csoportok érkeztek, és nekiestek a támadásra felkészületlen, fegyvertelen magyaroknak. Az emberek a környező utcákba menekültek, majd az utcai padokat szétszedve és a boltok göngyölegét használva visszaverték a támadást.

A tömegbe hajtott egy teherautó is, halálosan megsebesítve egy magyar embert, majd becsapódott az ortodox templom lépcsőjébe, amelynek következtében egyik – román nemzetiségű – utasa meghalt. Időközben a katonaság körülvette a várost, ahova csak a szervezetten érkező román buszokat engedték be. A román túlerőt a város peremkerületeiből beérkező cigányok egyenlítették ki, akik „ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” felkiáltással kapcsolódtak be a harcba. A csata kimenetelét éjfél körül az döntötte el, hogy megérkeztek a Nyárád menti székelyek – a döntően hatvan év feletti embereket egy második világháborús veterán vezette. A románokat kiverték a főtérről, a győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelték meg, és felhúzták a magyar zászlót a polgármesteri hivatal épületére. Hajnalban megérkezett a megyeszékhelyre a román hadsereg ejtőernyősegysége, amely átvette a város irányítását. A véres eseményeknek három magyar halottjuk volt: a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István, és a konfliktusnak volt két román nemzetiségű áldozata, valamint csaknem háromszáz sérültje is.

– A vásárhelyi magyarság 1990-ben megnyerte a háborút, de elvesztette a békét – kezdi a beszélgetést Kincses Előd. – A vétkeseket nem vonták felelősségre, szinte kizárólag magyarokat és magyar cigányokat ítéltek el. Az egyetlen kivétel egy Ioan Gore nevű sofőr az egyik környékbeli faluból, ő csendháborítás miatt kapott néhány hónapot. Ez elenyésző büntetés ahhoz képest, hogy róla több újság is megírta: szemtanúk szerint ő verte ki Sütő András fél szemét. Az egyetlen román elítélt köszöni, jól van – nemrég láttam, hogy új, hatalmas házat épített a falujában.

– Miért csak magyarokat ítéltek el?
– Talán az segít a megértésben, ha tudjuk: az ügyben dolgozó ügyészek, bírók, egyéb hivatalosságok szinte kivétel nélkül a Vatra Romaneasca nacionalista szervezet tagjai voltak. Az elítélt magyarok és magyar cigányok pontos számát ma sem ismerem, de egy 1990 végi jelentés (melyet a Maros megyei főügyész küldött Bukarestbe) 35 nevet tartalmaz.

A fekete március hatása tragikus lett a vásárhelyi magyarságra. Beszéljenek a számok: például a fürszttelepi 6-os Számú Általános Iskolában 1990 tavaszán 28 iskolaköteles magyar gyereket írtak össze a következő tanévre, de őszre, a tényleges iskolakezdésre már csak heten maradtak: a magyar családok tömegesen az anyaországba telepedtek, a város egyik évről a másikra román többségűvé vált. Az exodus során leginkább az értelmiségiek és a fiatalok mentek el, így aztán könnyen lehet, hogy Marosvásárhely talán végérvényesen az elmúlt évtizedekben betelepített románok városává válik.

A tabu

Az események után tíz évvel a magyarok a polgármesteri széket is elveszítették: az újrázni akaró Fodor Imre az első fordulóban 168 szavazattal maradt le az ötven százalék plusz egy vokstól úgy, hogy a szavazóbizottságokban több mint 2500 tulipános, vagyis RMDSZ-szavazatot semmisítettek meg mondvacsinált indokokkal. Kincses Előd napokban megjelent könyve egy másik tabunak is nekimegy. Sokan emlékeznek az ír televízió munkatársai által március 20-án készített ikonikus képsorokra: a földön fekszik egy vérző fejű, zöld pulóveres férfi, körbeállják botos emberek, és időnként ütnek egyet rá teljes erőből. A román sajtóban ezek a kockák a magyarok brutalitásának bizonyítékaként kerültek be, és az áldozat, a Libánfalváról beutaztatott Mihai Cofariu – aki egyébként túlélte a bántalmazásokat – nemzeti hős lett. Kincses könyvében Kisgyörgy Árpád marosvásárhelyi agysebész nyilatkozata is megjelent, melyben az orvos arról ír: a 42 éves Mihai Cofariu súlyos sérülésekkel a prefektúra (kormányzati képviselet) épületében feküdt órákkal a test test elleni összecsapások kirobbanása előtt, így a filmezés idején már a kórház intenzív osztályán készítették elő a koponyaműtétre.

Kincses Előd – aki ügyvéd – a marosvásárhelyi bíróságon több alkalommal indítványozta, hogy rendeljenek el szakértői vizsgálatot a lefilmezett áldozat személyének kiderítésére, de kérését mindannyiszor elutasították. Az ügyvéd célja nem az, hogy bebizonyítsa, esetleg nem is románt vertek meg brutálisan, hanem úgy gondolja, a vásárhelyieknek joguk van az események valós ismeretéhez. Egyébként a német Bild am Sonntag már 1990. március 25-én arról írt, hogy a képkockákon látható férfi egy nyárádtői román, Ion Secarea volt.

Marosvásárhely „politikailag gazdátlan város”

A marosvásárhelyi magyarság egyik legfőbb gondja, hogy a legnagyobb magyar párt feladta itt a küzdelmet – akadt olyan választás, ahol a külföldi kampányszakértő azzal ment haza idő előtt, hogy nem lehet ott segíteni, ahol a jelölt nem akar nyerni. Ezt a tényt maga a párt is beismeri: Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese egy világhálós portálnak egyszer azt nyilatkozta, hogy Marosvásárhely „politikailag gazdátlan város”, mert a helyiek választottjai az országos politikai pályára koncentrálnak. Mindezek ellenére Kincses Előd meg van győződve arról, hogy a polgármesteri széket vissza lehetne szerezni, ha a három magyar párt találna egy hiteles, a magyar közösség által elismert közös jelöltet.

Az események húszéves évfordulójára a Román Televízió készített egy igen bátor dokumentumfilmet. Az alkotók elmentek azokba a román falvakba is, ahonnan autóbuszokkal szállították Marosvásárhelyre a manipulált tömeget. Az egyik alany szemrebbenés nélkül elmondja: azért ült fel az autóbuszra, mert a falu egyik vezetője azt mondta: Vásárhelyen már ácsolják a magyarok az akasztófákat a románoknak. A felbujtó titkár azóta is a helyi önkormányzatnál dolgozik, nyilván azért, mert kiválóan végzi a dolgát. Ennek ellenére a román állam most sem képes megnevezni a felelősöket. Talán azért sem, mert sokan azt gondolják, hogy az etnikai konfliktust az egykori Securitate emberei provokálták ki, hogy újjászervezhessék a titkosszolgálatot. Tény, hogy egy héttel a véres események után megalakult a Román Hírszerző Szolgálat.

Bányászjárások

Érdekes párhuzam, hogy a 25 éves évforduló előtt újra elkezdődött az 1990. júniusi bukaresti bányászjárások kivizsgálása – a román legfelső bíróság ugyanis jóváhagyta a legfőbb ügyész kérését, aki érvénytelenített két olyan ügyészségi határozatot, amelyek lezárták a bányászjárás aktáját. Hasonló vizsgálat indult el az úgynevezett román forradalom ügyében is. Nagyon sok a hasonlóság a „fekete március” és a júniusi bukaresti bányászjárás között. Utóbbinál nem a románokat és a magyarokat uszították egymás ellen, hanem az értelmiséget és a munkásokat. Mindkét esetben verőlegényeket szerveztek be: a magyarokat a Görgény völgyéből érkező parasztokkal, a bukaresti értelmiséget, ellenzéki pártokat és egyetemistákat a Zsil-völgyből érkező bányászokkal verették szét. A bányászjárás és a forradalom esetében talán kiderül az igazság, de a román–magyar etnikai konfliktus kulisszatitkainak kiderítésére Bukarestben egyelőre nincs politikai akarat.

Kapcsolódó hír:
Kattints rá>> A román parasztok nemzetfélelmét használták ki a marosvásárhelyi forradalom provokátorai – mondta a Lánchíd Rádióban Kincses Előd.

Toró T. Tibor: Kattints rá>> A magyarlakta területeken a mai napig visszatér a marosvásárhelyi események félelme.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.

Fekete történelem – fekete jelen? + videó | vanegypercem.com

Fekete történelem – fekete jelen? + videó | vanegypercem.com:

'via Blog this'

1990 márciusa. Nekünk, marosvásárhelyieknek mindörökre fekete marad. Az elmúlt huszonnégy esztendőre visszatekintve kettős érzelmek ébrednek bennem. Mintha a tegnap lett volna, s mégis, milyen régen történt! Azóta felnőtt egy újabb generáció. Akkor, azokban a napokban valami eltörött a két nemzet között. Amin addig is akadt ugyan repedés, de ez más volt. Borzongva emlékszem vissza az eseményeket megelőző napokra. A munkahelyeken külön húzódtak a magyarok a románoktól, vészjósló csendben végeztük a dolgunk, időnként ellenséges pillantásokat váltva. Egy napon elterjedt a hír, hogy agyonütötték Sütő Andrást. Később kiderült, hogy nem halt meg, a híresztelésekkel ellentétben, “csak” a szemét verték ki. Nem tudom szebben írni: az a csürhe verte ki, akik úgy jöttek be félrészegen Vásárhelyre, hogy keresték Bolyait, hogy agyonverjék.

A hír hallatán otthagytuk a munkát, és kimentünk tüntetni. Nagyon meleg volt az a tavasz. Rövid ujjú ingekben álltunk, békésen tiltakoztunk az erőszak ellen, követeltük, hogy anyanyelvünkön is legyen oktatás. Amikor a felfegyverzett románok elkezdték skandálni, hogy : “Nu vă fie frică, suntem frați” ( Ne féljetek, testvérek vagyunk!), az volt az érzésünk, hogy a földből nőttek ki. Ugyanis végig ott voltak közöttünk. Egészen morbid volt, ahogy a békésnek hangzó mondatot ordítva különböző botokkal, késekkel, fenyegetőztek. Mi fegyvertelenek voltunk, hisz a szándékunk békés volt, és a a követeléseink jogosak. Hogy védekezni tudjunk, a parkokban lévő zöld padokat szedtük szét, s a “Gostat” udvarán a káposztás hordókat. Majdnem elvesztünk, hisz túlerőben voltak… Emlékeztek? A cigányok mentettek meg, akik ezzel a felkiáltással érkeztek a főtérre: ” Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”. Libánfalváról és Hodákról érkezett a románok utánpótlása is. Visszagondolni is szörnyű…

Aztán szép lassan ez is eltelt. Ès jöttek a hétköznapok. Amikor be kellett menni dolgozni, amikor nem szólt kolléga a kollégához, szomszéd a szomszédot nem köszöntötte, amikor régi barátságok szakadtak szét, mintha soha nem is léteztek volna…A szomszédunkban lakott egy román katonatiszt. Nagyon szerette a szőke fürtös, kék szemű kisfiunkat. Mindegyre meglepte egy- egy csokival, cukorkával… Azon a márciusi délutánon, huszonegyedikén, a gyerekünk az udvaron hintázott…A “kedves” katonatiszt bácsi az emeleti ablakból megdobálta, mert magyar….A fiunk legkedvesebb kis barátja is román volt, Sorinel…a szülők eltiltották egymástól őket, az apa tajtékozva rohant ki és verte ki a süteményt a fiúcska kezéből, amivel pár perce kínáltam meg, ordítva, hogy meg ne kóstolja, ki tudja, megmérgezzük… De olyan román szomszédasszonyunk is volt, aki azt mondta, ez nem lehet, mi együtt kell éljünk, és merészen kitűzte az ablakába a román és magyar zászlót.

Eltelt 24 esztendő. Olvassuk a híreket, hogy 2014 március 19-én magyarellenes tüntetéseket szerveznek a román szélsőségesek, országszerte, de elsősorban Marosvásárhelyen. Mert a magyarok újra követelni merik a jogaikat. Autonómiát akarnak. Hova jut így Erdély? Mi lesz velünk, erdélyi magyarokkal, abban a Romániában, amelyik ilyen nyílt támadást megenged ellenünk, miközben nekünk megtiltja a békés vonulásunkat? Reméljük nem engedünk a provokációnak, és nem változik ismét csatatérré Marosvásárhely főtere… De nagyon reméljük azt is, hogy elérjük a célunk, élhetünk a jogainkkal, és végre megkapjuk az autonómiát. Adja Isten, hogy úgy legyen!

Lakó Péterfi Tünde

Ha tetszett a cikk, nyomj egy Like-ot Facebook oldalunkra is Tetszik .

Fekete Március - Vásárhely 1990 - Második rész / 01 - YouTube

Fekete Március - Vásárhely 1990 - Második rész / 01 - YouTube: ""

'via Blog this'

Fekete Húsvét - 91 évvel ezelőtt mészárolták le a magyarokat Köröstárkányban (2012-04-05)

Fekete március - a résztvevő szemével 3.

Dokumentum

Fekete március – a résztvevő szemével 3.
[ 2010. március 10., 07:30 ] [435]

  És akkor megjöttek a „békés szándékú” Görgényvölgyiek. Egyik közülük, utólag (az események után pár nappal) őszinte hittel a lelkében, próbált meggyőzni bejövetelük jogosságáról. Többek között azt mesélte, hogy, de igen, jogos volt a vad fellépésük, mert ő is látta egy, ott náluk, a templomukban felállított televízió képernyőjéről-akkoriban nálunk gyakorta tartottak házi videó-vetítéseket-, hogy a magyarok mit is tettek a szegény román gyerekekkel. Hogy ő, a saját szemével látta azt, amint a véreskezű magyarok először mily iszonyú kegyetlenséggel ölik meg, darabolják föl, majd pedig utána ezeket, a felszabdalt emberi maradványokat, ugyanezek a barbárok, mint dobják bele egy óriási nagy üstbe, hogy aztán majd megfőzzék azokat. Arra is figyelmeztetett, hogy tessék, a helyi román újság (cuvintul liber) is mind a magyarok barbár viselkedéséről írnak. És ha az újság ezt írja, akkor annak, úgy is kell lennie.

Visszatérve a nagy mezőgazdász kirándulásra: egynéhány autóbusznyi falusi ember érkezett a Bolyai térre. Talán a nagyromániások által utólag megadott egyetlen elfogadható adat, a térre aznap megérkező parasztok kétszázas lélekszáma volt. Elsőnek egy szinte hihetetlenül magas, kalapos cigány jelent meg a téren, aki egy hatalmas piros–sárga-kék zászlót szorongatott a kezében. Miután megérkeztek, a pörge kerek kalapos testvérék, nem sokat vacilláltak, hanem azonnal támadásba is lendültek.

A székház kapui gyorsan becsukódtak, mi meg a székházon kívül rekedt magyarok pedig minden az utólagos állítással ellentétben, nem igen hatódtunk meg a Sütő András bácsi beszédétől. S más lebeszélő-hazaküldő ráhatásoknak sem engedelmeskedtünk, hanem fegyelmezetten a Teleki Téka elé húzódtunk vissza, és onnan figyeltük a Görgény völgyi parasztok első betörési kísérletét.

Miután a fejszéknek nem engedelmeskedett a vasrácsos bejárati ajtó- egyébként a volt Bolyai utcai székház bejárati ajtóin, illetve az épület garázsudvarába nyíló kapuk kovácsoltvas rácsain még ma is láthatók a „vendégségbe” érkezett Görgény völgyi testvérek által hátrahagyott fejszecsapások nyomai- a megvadult, füstös állapotban lévő rohamosztagok kövekkel, fadarabokkal és más alkalmi dobóeszközökkel vették tűz alá a székházat.

Belülről is jött némi replika, de a mieinktől jövő riposzt elég haloványra sikeredett. A kőkorszaki eszközök bevetése, aztán a benyomást sugallta nekünk, hogy a támadók lendülete, mintha gyengülne. És ekkor gondoltunk arra ismét, hogy hátha esetleg még mindig nincs minden teljesen elveszve. Ami pedig Sütő András bácsi átélt kálváriáját illeti, a nővérem, aki a vandál támadáskor ugyancsak a székházba rekedt, és aki végül ő maga is a Törvényszék felőli kerítésen át menekült ki a székházból, utólag elmesélte nekünk azt, hogy néhány fiatal felajánlotta András bátyánknak azt, hogy ők szívesen átteszik őt azon a kerítésen.

Különben aznap, rajta kívül, mármint a nővéremen kívül, többen is ily módon távoztak a székházból, de András bátyánknak nem egészen tetszett az ügy -:"Drága fiaim, én már túl öreg vagyok az ilyen dolgokhoz” (id. kb.)-, és így aztán végül is maradt. Egyébként is a támadás előtt székházban és körülötte mindenfelé nagy volt a fejetlenség. Az ott összegyűlt tettre kész emberek, várták a vezető személy megjelenését, hogy bárki, legalább egy későbbi akárki eljöjjön közénk közülük, az akkori híres, ma már hírhedt politikusaink közül.

A már említett Borbély Lászlón kívül, kevés ismerős politikusi arcot láttam az ott összegyűlt tömegben, egyedül a Czire Dénes tanár urat ismertem fel, de ő, ha jól emlékszem, nem volt politikus. Különben is a támadás előtti pillanatokban nagy volt a pánikhangulat, és olyannyira eluralkodott a félelem az embereken, hogy végül már senki sem törődött semmivel. A Keresztes Dezső srácot, az akkori RMDSZ-es mindenest – a támadás előtt, úgy vagy egy órával – külön kellett figyelmeztetni arra, hogy, menekítse el a székházból a pénzes kassza tartalmát, kb. 13000 lejt (?), így aztán legalább az a szegényes büdzsé nem veszett kárba.

A padláson történtekről téve említést egy pár sorban, itt esetleg érdemes lesz talán még egy annyit megjegyezni, hogy ott a székháztetőn lapultak meg, mégpedig elég szép számban, azok a hivatalból kiküldött, a hivatalukból kifolyólag is mosolyogni csak kevésbé tudó sötét alakok, akiket másként fizetett magyar besúgókként illik emlegetni. Ezért is alakulhatott úgy, hogy végül a tettlegesség idején mindvégig nagyobbrészt csak András bácsira járt rá a rúd, a többi bent rekedt személynek, tisztelet az egynéhány kivételnek, nem történt semmiféle bántódása.

Amiről pedig a történelemkönyvek általában soha egy szót sem regélnek, az úgy hangzik, hogy aznap a székházba való betörés után, mi a Bolyai téri székházon kívül rekedtek, a támadás elkezdése után, negyedórányi tehetetlen szemlélődés után a Gecse utcai Kistemplom irányába vettük az utunkat. A templom felé menet, útközben hangzott el először az ötlet, hogy: igenis be kell hívni a Nyárád-menti székelyeket. A református parókiához érve, sajnos ott sem jártunk több szerencsével, a parókia balkonjáról ismét csak tanácstalan emberek tekintettek le ránk. Továbbsietünk, majd a Gecse és a Hosszú utca találkozásánál különváltunk. Az egyik csoport a vásárhelyi rádióstúdió felé vette az irányt, a többségünk pedig a Kövesdomb felé vette tovább az útját.

A Dombon, mielőtt még kiértünk volna a Főútra, egy illető szakállas úr állta el az utunkat, ekkor láttam először Szokoly Elek urat, aki mindenáron le akart beszélni arról, hogy folytassuk szervezkedési próbálkozásainkat. De mi, mit sem törődve a felkéréssel, továbbfolytattuk utunkat. Kiérve a kövesdombi autóútra, az út közepén továbbhaladva többször is körbejártuk ezt a többségében magyarok lakta negyedet, közben meg a torkunk szakadtából hívó szavakat harsogva, az ott lakók segítségét kértük. Az emberek pedig egyre-másra szó nélkül kapcsolódtak be a tömegbe és nemsokára egy óriási spontán tüntetés kerekedett, ahol több száz ember, hosszú időn keresztül várta újra a nagy történelmi személyiség megszületését.

De hiába, mert ez az úgynevezett szervezet akkoriban is csak embrionális állapotban leledzett, és ahogyan az a későbbiek során kiderült, a nagy hegyek nálunk is csak egérkéket szültek. Vörös fehéregérkéket. Visszatérve a lényegre: összegyűltünk és bizony voltunk csöppet sem kevesen. Egy adott pillanatban, tisztes távolból, már egy rendőrségi Aro autó is követte a tüntető tömeget. Mikor pedig úgy gondoltuk, hogy volnánk már elegen, úgy döntöttünk, hogy nincs mire továbbvárni és vezető nélkül is, elindulunk a székház irányába.

És mentünk volna tovább a kitűzött végcélunk felé, soha nem látott elszántsággal a szívünkben. Csakhogy aztán valahol, az „Orient" üzletközpont környékére érve, egyszerre három, a város felől érkező, nagyon agitált állapotban lévő idősebb nénike állta el az utunkat. Kik egymás szavába vágva, rémülten arra esdekeltek minket, hogy: jaj, de ne menjünk oda, ahhoz a székházhoz, mert ott a hely tele van igazi vademberekkel, akik fejszével és vasvillákkal vannak felszerelkezve, és akik minden az útjukba kerülő személyt kegyetlen brutalitással agyba-főbe vernek.

E hír hallatára aztán az összegyűlt tömegben, röpke tíz perc alatt lelohadt a tenni akarás vágya, majd hosszabb-rövidebb újabb parlamentorozások után, végül abban maradtunk, hogy szétszéledünk, mindenki megy a maga útjára. Hiába volt minden. Úgy tűnik, nem igazán születtünk hősöknek. Aznap este még egyszer elgyalogoltunk a székházig, ahol a székházhoz érve félig-meddig tárt ajtók mögött, a székház földszinti folyosóján egy égve hagyott magányos villanyégő, őrizte a csendet.

És bár a székház előtti tér is már teljesen kihalt volt, gondolatban újból és újra és egyre élesebben, mintegy vádolóan jöttek vissza elénk a nap különböző átélt történései, úgyhogy aztán jobbnak láttuk továbbállni. Nagy ívben elkerülve a Főteret, a Kossuth utcán keresztül elvonultunk az „Aranykakas” vendéglőig. Itt találkoztunk Fekete Doboz (Chrudinák Alajos Panoráma műsorának a stábja) munkatársaival, kiknek maguknak is bujdokolniuk kellett, hogy nehogy idő előtt lelepleződjenek, és emiatt aztán kiutasítsák őket, hiszen mindnyájan sejtettük azt, hogy a java csak majd ezután következik. Az „Aranykakas”-tól aztán közösen visszahúzódtunk a Jókai Mór utcába (jelenleg Eminescu a neve) és miközben felelevenítettük a nap forróbb pillanatait, már elég későre lehetett, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szomszédos volt IV Béla körút (mai Cuza vajda utca) felöl, egy utasszállító autókból álló konvoj közeledik felénk. Élükön egy katonai kétéltű autóból, egy tisztféle hangosbemondón keresztül dirigálta a díszes társaságot.

Egyébként is ez a konvoj, már március 16.-a óta napi rendszerességgel tiszteletét tette városunkban. Először az elhíresült Tudor negyed béli gyógyszertárügy alkalmával volt pechünk megismerni e banda különleges emberidomító adottságaikat. Körmöcki gyógyszertárvezető, az általa kitett „Gyógyszertár” felirat miatt, és Nagy Levente, a „Centrofarm”-i illetékes, az eseményben ugyancsak döntő szerepet játszó másik személy, azután még hosszú időkön keresztül voltak kitéve, szűnni nem akaró, állandó meghurcoltatásoknak. Míg egy felöl tartott a gyógyszertári cirkusz, amit úgymond egy Kojak-cukorkát árusító bácsi pattintott ki, ugyanott a másik oldalon, a szemben lévő sarki nyolcemeletes tömbház hatodik emeleti balkonjáról, két kezdeményező szellemmel megáldott kislány egy „Bolyai iskolát akarunk”(nem feltétlen ez volt a pontos szöveg) transzparenst mutogatott, a lent sürgölődő hőzöngőknek. Ezek a vadak meg, amikor meglátták a feléjük kibiggyesztett tiltakozó papírost, nem sokat kérették magukat, hanem egyből nekilódultak és úgy egy hordában felvonultak az illető lakáshoz.

És mivel ott nem nyertek azonnali bebocsátást, így aztán se szó, se beszéd, erőszakkal hatoltak be a bűnös lakásba, ahol ráadásul csak az a két szem lány tartózkodott volt otthon, akiket annak rendje és módja szerint ezek a becstelen útonállók aztán tisztességesen helyben is hagytak.

(folytatjuk)

Fazakas Csaba

Fekete március – a résztvevő szemével 2.

Fekete március – a résztvevő szemével 2.
[ 2010. március 06., 19:24 ] [126]

  Aznap munkahelyemről egyenest a Főtérre siettem. A központban, az arra járó személyeket egy igencsak különös látvány fogadta: a Városháza előtt egy harminc-negyven főből álló izgága társaság verődött össze, akiket többségükben – a koruk, külsejük és beszédeik után ítélve-, a helyi orvosi és az almérnöki egyetemről rendelhettek oda, a máig meg nem nevezett sötét erők.

Az első, a térre érkező magyarok közül, már eleve sokakat gondolatba ejtett az ellenünk alkalmazott, minden emberi mértéket túllépő megmagyarázhatatlanul durva hangnem; magából teljesen kivetkőzött, magyarellenes jelszavakat skandáló, agresszíven fellépő társaságnak a magabiztos viselkedése. Többen úgy voltunk vele, hogy az első pillanatokban egyszerűen nem voltunk képesek hideg fejjel, teljes egészében felfogni a történtek igazi értelmét. Az esze ment nyílt brutalitás, ami a térre odacsődített csürhe jóvoltából, minden előzmény nélkül egyszeriben a nyakunkba zúdult, először majd szinte mindnyájunkat teljesen letaglózott és jó ideig álltunk ott úgy egymagunkba roskadva, kiüresedve, és ebből a nagy semmiből hirtelen ránk törő kábulatból, csak nehezen ocsúdtunk.

A felsőbbrendűségi érzületekben tobzódó uraságok, kezdetben csak enyhébb jelszavakban tüntettek, majd mikor látták azt, hogy minden következmény nélkül, mindenféle mocskot ránk lehet hányni, erre még jobban felbátorodtak. Majd így egymást biztatgatva, mind jobban bepörögtek. És amint egyre telt az idő, úgy kezdett el egyre mind rosszabbodni a helyzet, míg végül, az idő előtt meg nem fékezett idegbaj, átcsapott a feltartóztathatatlan nyers erőszakba. A kezdetek kezdetén, mikor még aránylag békésen mondogatták a magukét, és még semmi jel nem mutatott arra, hogy pár óra múltán milyen irányt vehetnek majd az események, jó néhányan kíváncsiságból többször is közelebb merészkedtünk a tarka társaságukhoz. A mi magyarjaink a Városházával szemben lévő gyógyszertár előterében húzódtak meg, illetve a Városháza előtti tér két oldalán lecövekelve követték tisztes távolból a további fejleményeket. A kezdetkor a sebtében összeverődött mieink is lehettek úgy vagy negyvenen.

A gyógyszertár előtt összegyűlt aggódó arcú magyarok, egymás közt részben reményvesztetten, részben pedig ironikus hangnemben kommentálták a fejleményeket. Volt közöttünk egy tizenéves fiatal srác, egy rádiómagnóval felszerelkezve, amely kezdetleges szerkentyűhöz egy amolyan mikrofonféle is járult, aki miután illedelmesen bemutatkozott – mintha Fazakas Szabolcsnak (?) hívták-, megpróbált valami interjúfélét összeeszkábálni az ott jelenlévőkkel. Amint arról másnap tudomást szereztem, a merész srácot később, az általánosan kibontakoztatott őrületben, egy kissé megegyengették a testvérék. Egy idős asszony is keményen ráfázott a Balkánnal való találkozáskor. Őt, szegényt keményen főbe verték. Egyébként a helyi sajtó tanúsága szerint is akkor többeket, köztük lányokat is komolyan megabajgattak.

Közben fent, a Városháza balkonján időnként megjelentek egymást váltogatva- a hangjuk után ítélve- eléggé felajzott állapotban lévő, bennünk másnapos alakok benyomását keltő, elszánt képű szóvivőféle akárkik. Kik bizonyos időközönként rendszertelen összevisszaságban kirohangáltak a balkonra. Ahol, több mint valószínű, hogy a nagy feszültség hatására is, össze nem függő, zagyva félmondatokat préseltek ki nagy nehezen magukból. Majd, hogy még groteszkebbé tegyék ezt a kialakult visszás helyzetet, ezeket a tört mondatokat kínjukban indulatszavakkal, balkáni jelszavakkal vegyítették meg.

A hisztérikus rángatózó mozdulatok kíséretében előadott mondandójuk, nagyobbrészt általában arról szólt, hogy: nem kell félni, mert Kincses már a kezükben van, csak még egy kevés idő és Kincses urat úgy lemondatják, mint a pinty. Ekként vigasztaltak uraságaik minket. És ez így ment hosszú időkön keresztül, de Kincses úr mégsem mondott le. Közben a lent tomboló agresszorok nem annyira népes, mint amennyire hangos tábora, egyre követelőzőbb lett és ugyanakkor pedig mind kötekedőbb módon nyilvánult meg velünk szemben. Az időbeni határozott fellépés teljes hiánya, aztán automatikus módon maga után vonta a helyzet még nagyobb mértékben való elmérgesedését. Mi meg kezdtünk mind jobban elbizonytalanodni. Aztán az idő teltével arányosan továbbnőtt a ránk nehezedő nyomás, és ebben a kialakult lőporos hangulatban még reménytelenebbnek tűnt, az amúgy is kilátástalannak tetsző a helyzetünk. Láttuk azt, hogy a hőzöngök viselkedése, mint kezd mind jobban elvadulni, amint a levetett báránybőrükből kibújva, fogaikat felénk vicsorító farkasokként, egyre nehezebben tudják visszatartani magukat.

Közben mi, a helyszínen tartózkodó magyarok, mind azt kérdezgettük egymástól, hogy: hol lehetnek ilyenkor a mieink, miért nem próbálják meg idejében az útját állni, ennek az elszabadulni készülő pokolnak. Hogy miért nem tesznek végre már valamit. Eltelt egynéhány óra (itt jegyezzük meg azt, hogy akkoriban iszonyatosan hosszúnak tűnt számunkra minden egyes eltelt perc, másodperc, fél másodperc) és a mi drágalátos felsőbb vezetőségünknek a tagjai továbbra sem akartak megmutatkozni előttünk. És ekkor egyszerre csak elkezdtünk félni. Lehet-e egyáltalán még ezekkel emberi módon tárgyalni?- tevődött fel bennünk a kérdés, miközben tehetetlenül, kényszerű kívülállóként továbbfigyeltük az újabb fejleményeket. Valami, számomra is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, aztán még közelebb merészkedtem hozzájuk, ehhez a jelek szerint volt emberből átvedlett társasághoz és akkor hirtelen meghallottam ugyanebbe a vegyes társaságba belevegyült két idősebb román társalgását, ahol elhangzott egy bizonyos mondat, amely úgy hangzott, hogy: „Uite, astia iar ne fac de rusine”( Látod, ezek már megint szégyent hoznak ránk!). E szavak hallatán, valamelyest újra felvillanyozódtam, majd egy belső hang hatására (egy másik, ugyanonnan fakadó hang ellenében) kezdtem hinni abban, hogy itt még igenis lehet változtatni a dolgok végkimenetelén, ugyanis az addigra összegyűlt, legtöbb mindössze ötven-hatvan emberből álló csoportnak egy bizonyos kisebb hányada, csak kimondottan bámészkodói státusban volt jelen az eseményen.

És ezzel azonnal a Bolyai utcai székház felé vettem az irányt. Útközben több IRA-s(Autóbusz Javító Vállalat) kollégával is találkoztam, akik a Bolyai utcai székháztól már visszafelé szivárogtak a Főtér irányába. Útban a székház felé, találkoztam az öblös hangú kisgazda Mihály Józseffel, aki ugyancsak nagyon tanácstalannak látszott. Egyébként Mihály József volt azon kevesek egyike, aki azon a fekete napon nem bujdosott el a legrejtettebb zúgok, legmélyebb csücskébe. Felmentem tehát a Bolyai utcai székházba, közben a városban, a magyarok le-fel örvénylettek. Mindenki abban reménykedett, hogy előbb-utóbb majd csak előkerül a vezetőségből is valaki. Az ide-oda futkosó magyarokból álló kisebb nagyobb csoportok összlétszáma közben, talán már a százas számot is túlhaladhatta.

Fent a Bolyai utcai székház gyűlésterme, amely tele volt egyszerű kétkezi munkásokkal meg egyéb személyekkel, eléggé szánalmas képet mutatott. Vártuk a megmentőt, aki előáll a megfelelő megoldással, de semmi sem történt, senki sem akarta tiszteletét tenni összegyűlt komor hangulatú társaságunk körében. Markó, amint azt későbbiek során megtudtuk, akkoriban Budapesten tartózkodott. Egyes-egyedül csak Borbély László jelent meg a színen, de ő is csak egy pár pillanatra, egy amolyan egyensúlyozó szerkezetet, egy bőraktatáskát szorongatva a kezében. Tette ezt olyan képpel, hogy menten megsajnáltuk. És még ettől-ezektől vártuk, várjuk a megoldást, futott végig bennem a gondolat, a hátamon meg a hidegrázás. És aztán mintha őkelme is feleszmélt volna, mindenesetre az arcáról valami olyasfélét véltem leolvasni, hogy: – Gyerekek, elnézést, de a nagy történelmi pillanatot későbbre halasztjuk.

Ez után a jelenés után a társaság egy hányada ismét a Főtér felé vette az útját, ahol a vátrások már a Városháza balkonján ünnepeltek, ugyanis időközben több órás huzavona után, a mind agresszívebben megnyilvánuló többségiek hatására, Kincses Előd úr jobbnak látta, hogy a jobbik rosszat válassza, így tehát lemondott. Mi a jelenlévő kevés magyarság, a háttérből, a járdára visszahúzódva, legtöbb annyit tehettünk, hogy a szürkeállományunk által igyekeztünk rögzíteni a további fejleményeket. A Városháza balkonján pedig egymás után hangzottak el, a delírium tremens-en is túltevő, további se értelme, se semmi politikai kirohanás-nyilatkozatok.

Mivel téren már nem volt mit keresni, így aztán testületileg ismét a Bolyai utcai székház elé vonultunk. És akkor következzen most egy pár érdekes részlet a helyzet továbbalakulásáról. Fent a RMDSZ központban egy, a legsötétebb rémregényekbe illő kép fogadott minket. A székház egyik ablakából, a neves írónk, a mi Sütő András bácsink igyekezett volt egy nagy hatású, szívhez szóló beszédet megejteni a lenti téren összegyűlt, egyre türelmetlenebbül megnyilvánuló nagyérdemű előtt. Mellette egy ismert volt bedolgozó elvtárs (D) asszisztált, ki időnként ő is átvette András bácsitól a hangosbeszélőt, majd miután beleszólt egynéhány egyetértő, helyeslő mondatot, ismét visszaadta az illető beszélőszerkentyűt. Ez a látvány, egy igencsak tragikomikus benyomás érzetét keltette bennünk, és valahogyan – ki tudja miért – minduntalan a Muppets show balkonjeleneteit juttatta az eszünkbe.

Hogy mit is keresett a szegény Sütő András bácsi azokban a pillanatokban ott a székházban? Utólag kissé megrázó volt, olyanokat hallani hősünk szájából (történt ez, mégpedig Sinkovits Imre, a nemrégiben elhunyt színművész, a Nemzet Színészének a társaságában, több mint valószínű, az ő egyetértésével történhetett a dolog, az M2 tévén), mint például volt az, hogy ő akkortájt ott a székházban úgymond a magyarságot próbálta egybeterelni. Egyébként ez egy olyasfajta állítás, mármint azon személyek szerint, akik ott voltak és láttak, no, meg hallottak mindent, mint amire- az András bátyám szavaival élve – keményen neki lehetne támaszkodni. Ugyanis akkoriban a Bolyai téren állingáló, spontánul összegyűlt embercsoportokkal megejtett tárgyalások alkalmával, olyasfajta parlamentorozások folytak, mint amely oktató jelleggel bíró beszélgetések, monológok végkicsengése, a tömören fogalmazott lényege, úgy szólt, hogy: „Mindenki menjen haza”.

Onnan, a székház ablakából András bátyánk hosszú perceken keresztül görcsösen azon igyekezett, hogy minden meggyőző erejét latba vetve rávegye a hallgatóságát arra, hogy mihamarabb széledjen szét. Természetesen az akkori súlyos körülmények között, csak nagyon kevesen fogadták meg a tanácsát. Sőt olyan bekiabálások is voltak, mint:-„Úgy van, 1848 márciusában Petőfiéket is haza kellett volna küldeni, és akkor most sem lenne semmi gond”. Persze mondhattunk neki mi bármit is, mert András bátyánk teljesen bepörgött és az emeleti ablakból a megafon révén továbbkínozta őt a tehetsége.

(folytatjuk)

Fazakas Csaba
http://erdely.ma/dokumentum.php?id=66010&cim=fekete_marcius_a_resztvevo_szemevel_2

Fekete március – a résztvevő szemével 1.

Fekete március – a résztvevő szemével 1.
[ 2010. március 04., 11:50 ] [273]

  A márciusi események voltaképpen már jóval a Vásárhelyen és Szatmárnémetiben bekövetkezett márciusi pogromkísérletek előtt elkezdődtek, három kiemelhető fontosságú történés is megelőzte a tulajdonképpeni vérengzéseket. Az első fontos mozzanat valahol 1989. december 17-e keresendő, amikor a budapesti Kossuth Rádió, a temesvári hírek szavakban való ismertetése helyett, egy három perces felvételt közvetített Temesvár egyik forróbb pontjáról, az azokban az órákban eldördülő gyilkos géppuska-sorozatokról.

Ez a megrázó hangfelvétel volt sokunk számára az első ébresztő jel. Eladdig magunk között „bölcsen” mind azt mondogattuk, mikor Tőkés László református tiszteletes személye került szóba, hogy: ugyan, mit akarhat ez a kis papocska, miért mind hangoskodik, miért nem áll be ő is a sorba, hiszen minden hiába, egy ember úgy sem tudja megváltoztatni a világ menetét. És lett változás, és ennek a változásnak géppuska-kelepelés közepette, nagy véráldozatok árán kellett életre kelnie.

Az ébredezésünk második momentuma akkor következett be, amikor ugyanaz év december huszonegyedikén mi is összegyűltünk Marosvásárhely főterén. Azt a forrongó, zsibongó, lángoló, valóban lüktető, önkéntelenül sodródó, addig soha nem tapasztalt elseprő erejű, hullámzó kedélyű, hol tajtékzó, hol pedig víztükör szelíd, de mégis oly makacs és kitartó, eszményien tüzes, izzó emberi orkántömeget, amely egy isteni szikrától magától lángba borult. És micsoda egy tűz volt az, mi voltunk maga a tűz, ezt nem lehet elfelejteni soha. Egy álom életre kelt. Akkor éreztük először, hogy mit jelent élni, szabadnak lenni. Micsoda erő duzzadt volt bennünk. Nem féltünk többé már senkitől és semmitől, és mily különös, magunktól is tudtuk, hogy mi a teendőnk, tudatosan építettük ki az utat, egészítettük ki a magunk tetteivel, a Temesvári eseményekkel elindult, súlyos emberi áldozatokat követelő új Magyar Keresztutunk.

A tüntetés alatt, habár jó részt többségében mind a magyarok voltunk jelen ezen a felvonuláson, mindvégig csak románul skandáltunk, hogy ily módon is bátorítsuk többségi feleink. Így meneteltünk végig, míg kétszáz méterre nem értünk, a jelenlegi városháza melletti ortodox templomnál felállított, sortűzre készülő hóhérlegények sorfalához. Egyszerű kiskatonák, illetve éltesebb kinézetű, a rendőri mundérban szánalmas képet mutató, elhízott idősebb rendőrök és más fegyvernemek a szerelésből hasonlóképpen kihízott képviselői készültek eltökélten gyilkolni. Láttukra, ekkor, mintha mindnyájan egyszerre összebeszéltünk volna, egyszerre zendítettünk rá, a „Most vagy soha” és a „Huj, huj, hajrá”, jól ismert biztató szavakra. Egyszerűen szólva: ijesztően félelmetesek lehettünk! Amint közvetlenül a tüzelni készülő katonafélék vonalához értünk, jó érzés volt, meglátni, tapasztalni, kivezényelt pribékek arcára kiülő rettenetes félelmet.

Aztán jött a harmadik rendkívüli pillanat, a nagy ébredésé, amikor február 10-én bekövetkezett a világ egyik legszebb, legigazibb, szívből jövő, őszinte béketüntetése. Amikor is a vásárhelyi és annak környékén élő magyarság képviselői szinte egy emberként jöttek el Sütő András bátyámék felhívására, hogy részt vegyenek a mi mesés kicsengésű, varázslatos könyves-gyertyás menetünkön. És azt úgy kell elképzelni, hogy mikor a menet eleje már elért a városi Sportcsarnokhoz, vonulásunk végpontjához, a menet másik fele még mindig a valahol a Gecse utcai Kistemplom körül vesztegelt.

Akkoriban mi, az erdélyi magyarság már valósággal szárnyaltunk: egyszerűen nem fértünk bele a bőrünkbe, attól a gondolattól, hogy mily óriások tudunk lenni, ha azt mi is úgy akarjuk. Valószínűleg végül ezek a történések tették be végleg az ajtót, az örök megszállásra berendezkedett többségiek körében. Az egyre szabadabban megnyilvánuló magyarságunk kibontakozását, minél hamarabb le kellett törni, ennek érdekében mindent elkövettek. Mindenféle aljas primitív praktikákat bevetettek céljuk eléréséért. A szekus illetékesek, akiket akkoriban egy Virgil Magureanu (alias Asztalos Imre) nevű egyén irányított, először név nélkül, majd annak utána névvel is kinevezve, a román helyi és központi írott és elektronikus sajtót használták fel ellenünk. Munkájuk nagyon eredményes lett: mi akkoriban még nem is sejtettük, hogy a két együtt élő nemzet között, mekkora műveltségbeli különbségek tátongnak.

Több mint félelmetes: mint hegycsúcs és szakadék mélye között, akkora a távolság közöttünk. Ha tudtuk volna, hogy így van, talán jobban figyeltünk volna. De mi mit sem sejtettünk ebből, sőt, szinte naponta könyves üzleteinkben álltunk sorba, egy-egy újabb könyvszállítmány érkezésekor. És ez a helyzet mennyire felháborító tett lehetett azok számra, kik soha nem értették meg, mire is jó a művelődés.

Szóval, a mi újonnan ébredt nemzetépítkezési szándékunk, hirtelen szembekerült egy szánalmas szubkultúra képviselőinek vele született rombolási ösztönével. Mert mi más lehet egy semmi szubkultúrának központi lényege, mint az, hogy örökké mindent lerombolni, minden lehetséges módon semmivé tenni mindent, amit mások kínkeserves munkával felépítettek, megalkottak. Ez a létezésük lényege, s hogy érdemtelenül szerzett fölényüket megtarthassák, mindenre képesek. Uralkodásuk örök rabságot jelent, és ez a tényállás érvényes nemcsak a megszállt nemzetek számára.

Lassan a megszállók is rájönnek majd arra, hogy nincs értelme egy magasabb szintű kultúra ellen harcolni, hiszen az az örök megújulást jelentheti a számukra az egyedül lehetséges valós nemzeti kibontakozás lehetőségét! Ezért lassan ők is szívükbe zárják kultúránkat. És ez a folyamat, tisztelettel jelentem, igenis megkezdődött. Minden szépen alakul vissza a maga megfelelő rendje és módja szerint, csak még túl kell jutnunk azon a dilemmán, át kell, bukjunk azon a tudathasadásos állapoton, mikor feleink végre belátják, hogy a jogtalanul megszerzett előnyök soha nem lesznek elégségesek egy igazabb, emberibb élet megvalósításához.

És ugyanakkor mi magunk is el kell jussunk arra, hogy mi sem vagyunk akármilyen népek. A magyar kultúra művelése, életünk kiteljesítését jelenti, míg a körülöttünk élő népek alig létező hasonló értékei, amelyek hasonlóképpen a magyar kultúrával kölcsönhatásba kerülve jöttek létre, – ezért azok csak amolyan halovány másolatokra sikerültek, mi miatt, oly hiányosak, annyira sekélyesek, hogy velük, általuk nem lehet nemzetet és jövőt építeni- a többi nép művelődési értékei, csak kiegészítő elemei lehetnek a Kárpát-medencei közös kultúránknak. És ez így van rendjén.

Tehát 1990. márciusába az illetékesek a hétköznapi életünk zajlásait mifelénk tudatosan táplált indulatok formájában igyekeztek befolyásolni. Az első legnagyobb pofont mégis Antall József miniszterelnöktől kellett elszenvednünk, aki akkoriban kabinetje képviselőinek határozottan kijelentette: „Aki Trianon ügyét a szájára akarja venni, az nyújtsa be azonnal a lemondását!”.

(folytatjuk)

Fazakas Csaba