Március 10-én huszonöt-ötven méterenként párban álltak a csendőrök Marosvásárhely főbb útjain. Majd minden útkereszteződésben rendőrautó vigyázta a rendet, és több helyütt láttam csapatszállító járművet, valamint vízágyúkat is. A város csendjét gyakran verte fel szirénázó rendőr- vagy tűzoltóautó – utóbbiak nem tűzesethez siettek, hanem őket is mozgósították a rendvédelemre. Az erődemonstráció oka a betiltott székely szabadság napi tüntetés volt: a hatóságok jelezni akarták, hogy aznap semmi esélyük a magyaroknak a felvonulásra. A Postaréten, a székely mártírok emlékoszlopánál kamerás autókkal figyelték, hogy ki visz virágot az emlékműhöz. Egyértelmű volt a megfélemlítés szándéka, annak ellenére, hogy előtte való napon Lucian Goga megyei prefektus arról beszélt, Marosvásárhely multikulturális város, ahol békében élnek románok, magyarok és más nemzetiségűek.
Marosvásárhely frontváros a szó valós és szimbolikus értelmében egyaránt. Hétköznapok apró részleteiben megbújó konfliktusokkal, kibeszéletlen frusztrációkkal és az erőfölény állandó demonstrálásából fakadó félelmekkel. Erre van két friss példám is. Az egyik főtéri szállodában ülünk a kávéra várva; a percekkel korábban beérkezett bárosnő a recepciósnak magyarul kíván jó reggelt. Amíg beüzemeli a kávégépet, megérkezik egy munkatársuk – nem lehet vezető, mert nem úgy van öltözve. Ahogy megjelenik, azonnal románra vált a beszélgetés. A férfi odaviharzik a presszógéphez, és követelni kezdi a szokásos kávéját. Vendégek vannak, előbb őket szolgálom ki, mondja neki bocsánatkérő hangsúllyal a bárosnő, mire a férfi halálosan megsértődik, és duzzogva elvonul. Mielőtt becsapódik mögötte az ajtó, jól hallhatóan azt mondja: ma egy villanyégőt sem fogok becsavarni!

A professzor fél elmondani az igazságot

Délben találkozunk a 85 esztendős nyugalmazott professzorral, Bocskai Istvánnal. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Fogorvosi Karának egykori vezetőjét arról akarjuk kérdezni kamera előtt, hogyan emlékeztek tavaly decemberben az egyetem első rektorára, Csőgör Lajosra. Az erdélyi sajtó bő terjedelemben számolt be arról, hogy az egyetemalapító születésének 110 éves évfordulójára emlékezőket nem engedték be az épületbe, így a hidegben, az utcán voltak kénytelenek megtartani az ünnepséget. Amikor bekapcsoljuk a kamerát, hiába kérdezem meg többször is az idős professzort a tiltásról, ő mindig kikerüli a választ: arról beszél, hogy mennyire szép és sikeres eseményt szerveztek a fiatal fogorvoshallgatók az épület előtt. Valamiért fél elmondani az igazságot, de arról a felvevőgép kikapcsolása után sem beszél, mitől is tart pontosan.
Kincses Előddel, az 1990-es fekete március egyik főszereplőjével beszélgetek egy étteremben. A Nemzeti Megmentési Front Maros megyei alelnöke az események hatására lemondott, majd el kellett menekülnie az országból, és csaknem hat évig nem jöhetett haza, Magyarországon élt. Nagy vonalakban ismerjük a történetet, de talán érdemes feleleveníteni, mi is történt azokon a napokon: a zavargás a város Tudor negyedében tört ki 1990. március 16-án, amikor részeg, randalírozó románok betörték egy gyógyszertár ablakát, mert arra magyar feliratot is kitettek. Másnap a Vatra Romaneasca nevű nacionalista szervezet tüntetést szervezett, a felvonulók magyar vért követeltek.

Megnyerték a háborút, de elvesztették a békét

Két nap múlva a környékről (a Görgény-völgyi szegény román falvakból) autóbusszal a városba szállított tömeg törni-zúzni kezdett. Kincses Előd, engedve a politikai nyomásnak, lemondott, de ez sem állította meg az ittas csőcseléket: fejszével, husánggal, doronggal felszerelkezve megostromolták az RMDSZ székházát. Ion Judea ezredes, a város katonai parancsnoka ugyan személyesen garantálta a szabad elvonulást a bent rekedt magyaroknak (köztük a neves írónak, Sütő Andrásnak), a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy láncokkal, botokkal ütlegelik őket. Az író az elszenvedett bántalmazás következtében fél szemére megvakult, és több bordája eltört. Másnap, március 20-án több tízezres békés magyar tömeg vonult ki a város főterére igazságtételt követelve. Szászrégen felől újabb, vasvillával és fejszével felszerelt csoportok érkeztek, és nekiestek a támadásra felkészületlen, fegyvertelen magyaroknak. Az emberek a környező utcákba menekültek, majd az utcai padokat szétszedve és a boltok göngyölegét használva visszaverték a támadást.
A tömegbe hajtott egy teherautó is, halálosan megsebesítve egy magyar embert, majd becsapódott az ortodox templom lépcsőjébe, amelynek következtében egyik – román nemzetiségű – utasa meghalt. Időközben a katonaság körülvette a várost, ahova csak a szervezetten érkező román buszokat engedték be. A román túlerőt a város peremkerületeiből beérkező cigányok egyenlítették ki, akik „ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” felkiáltással kapcsolódtak be a harcba. A csata kimenetelét éjfél körül az döntötte el, hogy megérkeztek a Nyárád menti székelyek – a döntően hatvan év feletti embereket egy második világháborús veterán vezette. A románokat kiverték a főtérről, a győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelték meg, és felhúzták a magyar zászlót a polgármesteri hivatal épületére. Hajnalban megérkezett a megyeszékhelyre a román hadsereg ejtőernyősegysége, amely átvette a város irányítását. A véres eseményeknek három magyar halottjuk volt: a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István, és a konfliktusnak volt két román nemzetiségű áldozata, valamint csaknem háromszáz sérültje is.
– A vásárhelyi magyarság 1990-ben megnyerte a háborút, de elvesztette a békét – kezdi a beszélgetést Kincses Előd. – A vétkeseket nem vonták felelősségre, szinte kizárólag magyarokat és magyar cigányokat ítéltek el. Az egyetlen kivétel egy Ioan Gore nevű sofőr az egyik környékbeli faluból, ő csendháborítás miatt kapott néhány hónapot. Ez elenyésző büntetés ahhoz képest, hogy róla több újság is megírta: szemtanúk szerint ő verte ki Sütő András fél szemét. Az egyetlen román elítélt köszöni, jól van – nemrég láttam, hogy új, hatalmas házat épített a falujában.
– Miért csak magyarokat ítéltek el?
– Talán az segít a megértésben, ha tudjuk: az ügyben dolgozó ügyészek, bírók, egyéb hivatalosságok szinte kivétel nélkül a Vatra Romaneasca nacionalista szervezet tagjai voltak. Az elítélt magyarok és magyar cigányok pontos számát ma sem ismerem, de egy 1990 végi jelentés (melyet a Maros megyei főügyész küldött Bukarestbe) 35 nevet tartalmaz.
A fekete március hatása tragikus lett a vásárhelyi magyarságra. Beszéljenek a számok: például a fürszttelepi 6-os Számú Általános Iskolában 1990 tavaszán 28 iskolaköteles magyar gyereket írtak össze a következő tanévre, de őszre, a tényleges iskolakezdésre már csak heten maradtak: a magyar családok tömegesen az anyaországba telepedtek, a város egyik évről a másikra román többségűvé vált. Az exodus során leginkább az értelmiségiek és a fiatalok mentek el, így aztán könnyen lehet, hogy Marosvásárhely talán végérvényesen az elmúlt évtizedekben betelepített románok városává válik.

A tabu

Az események után tíz évvel a magyarok a polgármesteri széket is elveszítették: az újrázni akaró Fodor Imre az első fordulóban 168 szavazattal maradt le az ötven százalék plusz egy vokstól úgy, hogy a szavazóbizottságokban több mint 2500 tulipános, vagyis RMDSZ-szavazatot semmisítettek meg mondvacsinált indokokkal. Kincses Előd napokban megjelent könyve egy másik tabunak is nekimegy. Sokan emlékeznek az ír televízió munkatársai által március 20-án készített ikonikus képsorokra: a földön fekszik egy vérző fejű, zöld pulóveres férfi, körbeállják botos emberek, és időnként ütnek egyet rá teljes erőből. A román sajtóban ezek a kockák a magyarok brutalitásának bizonyítékaként kerültek be, és az áldozat, a Libánfalváról beutaztatott Mihai Cofariu – aki egyébként túlélte a bántalmazásokat – nemzeti hős lett. Kincses könyvében Kisgyörgy Árpád marosvásárhelyi agysebész nyilatkozata is megjelent, melyben az orvos arról ír: a 42 éves Mihai Cofariu súlyos sérülésekkel a prefektúra (kormányzati képviselet) épületében feküdt órákkal a test test elleni összecsapások kirobbanása előtt, így a filmezés idején már a kórház intenzív osztályán készítették elő a koponyaműtétre.
Kincses Előd – aki ügyvéd – a marosvásárhelyi bíróságon több alkalommal indítványozta, hogy rendeljenek el szakértői vizsgálatot a lefilmezett áldozat személyének kiderítésére, de kérését mindannyiszor elutasították. Az ügyvéd célja nem az, hogy bebizonyítsa, esetleg nem is románt vertek meg brutálisan, hanem úgy gondolja, a vásárhelyieknek joguk van az események valós ismeretéhez. Egyébként a német Bild am Sonntag már 1990. március 25-én arról írt, hogy a képkockákon látható férfi egy nyárádtői román, Ion Secarea volt.

Marosvásárhely „politikailag gazdátlan város”

A marosvásárhelyi magyarság egyik legfőbb gondja, hogy a legnagyobb magyar párt feladta itt a küzdelmet – akadt olyan választás, ahol a külföldi kampányszakértő azzal ment haza idő előtt, hogy nem lehet ott segíteni, ahol a jelölt nem akar nyerni. Ezt a tényt maga a párt is beismeri: Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese egy világhálós portálnak egyszer azt nyilatkozta, hogy Marosvásárhely „politikailag gazdátlan város”, mert a helyiek választottjai az országos politikai pályára koncentrálnak. Mindezek ellenére Kincses Előd meg van győződve arról, hogy a polgármesteri széket vissza lehetne szerezni, ha a három magyar párt találna egy hiteles, a magyar közösség által elismert közös jelöltet.
Az események húszéves évfordulójára a Román Televízió készített egy igen bátor dokumentumfilmet. Az alkotók elmentek azokba a román falvakba is, ahonnan autóbuszokkal szállították Marosvásárhelyre a manipulált tömeget. Az egyik alany szemrebbenés nélkül elmondja: azért ült fel az autóbuszra, mert a falu egyik vezetője azt mondta: Vásárhelyen már ácsolják a magyarok az akasztófákat a románoknak. A felbujtó titkár azóta is a helyi önkormányzatnál dolgozik, nyilván azért, mert kiválóan végzi a dolgát. Ennek ellenére a román állam most sem képes megnevezni a felelősöket. Talán azért sem, mert sokan azt gondolják, hogy az etnikai konfliktust az egykori Securitate emberei provokálták ki, hogy újjászervezhessék a titkosszolgálatot. Tény, hogy egy héttel a véres események után megalakult a Román Hírszerző Szolgálat.

Bányászjárások

Érdekes párhuzam, hogy a 25 éves évforduló előtt újra elkezdődött az 1990. júniusi bukaresti bányászjárások kivizsgálása – a román legfelső bíróság ugyanis jóváhagyta a legfőbb ügyész kérését, aki érvénytelenített két olyan ügyészségi határozatot, amelyek lezárták a bányászjárás aktáját. Hasonló vizsgálat indult el az úgynevezett román forradalom ügyében is. Nagyon sok a hasonlóság a „fekete március” és a júniusi bukaresti bányászjárás között. Utóbbinál nem a románokat és a magyarokat uszították egymás ellen, hanem az értelmiséget és a munkásokat. Mindkét esetben verőlegényeket szerveztek be: a magyarokat a Görgény völgyéből érkező parasztokkal, a bukaresti értelmiséget, ellenzéki pártokat és egyetemistákat a Zsil-völgyből érkező bányászokkal verették szét. A bányászjárás és a forradalom esetében talán kiderül az igazság, de a román–magyar etnikai konfliktus kulisszatitkainak kiderítésére Bukarestben egyelőre nincs politikai akarat.

Kapcsolódó hír:
Kattints rá>> A román parasztok nemzetfélelmét használták ki a marosvásárhelyi forradalom provokátorai – mondta a Lánchíd Rádióban Kincses Előd.

Toró T. Tibor: Kattints rá>> A magyarlakta területeken a mai napig visszatér a marosvásárhelyi események félelme.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.