június 21, 2009 - 7:24 du.
Alig akad olyan választás, amelyben a Fehér Ház ne lenne érdekelt, és ahol az általa favorizált jelölt vereségét az egész politikai és tömegmédia-elit ne törvénytelennek bélyegezné meg. Az utóbbi időben a Fehér Ház és követői csalást kiáltottak a venezuelai és gázai szabad (és felügyelt) választások alkalmával, miközben örömmel gyártottak "választási sikert" Libanonban annak ellenére, hogy a Hesbollah által vezetett koalíció a szavazatok 53%-át kapta meg. A 2009 június 12-én történt iráni választások egy klasszikus eset: A jelenlegi nemzeti-populista elnök Mahmoud Ahmadinezsád a szavazatok 63.3%-át nyerte el (azaz 24.5 millió szavazatot), miközben a Nyugat által támogatott liberális ellenzék jelöltje, Hossein Mousavi, 34.2%-ot (13.2 millió szavazatot).
Az iráni elnökválasztás rekord részvétellel zajlott le, a választásra jogosultak több mint 80%-ával, s az eddig legmagasabb külföldön leadott szavazatokkal (234.812), amelyből Hossein Mousavi 111,792, Mahmoud Ahmadinezsád 78,300 szavazatot kapott. A Hossein Mousavi által vezetett ellenzék nem fogadta el a vereséget, tömegtüntetéseket tartott, amelyek erőszakba torkolltak, autók, bankok, középületek felgyújtásával és a rendőrséggel való fegyveres összetűzéssel. Szinte az összes nyugati véleményformáló - beleértve a nagyobb elektronikus és nyomtatott médiát, a nagyobb liberális, radikális és konzervatív honlapokat - az ellenzék által hangoztatott súlyos választási csalásokat emlegetett.
Neokonzervatívok, liberális konzervatívok és trockisták társultak a cionistákhoz, az ellenzéki tüntetőket egy demokratikus forradalom avantgárdjaként ünnepelve. Demokraták és republikánusok is elítélték a jelenlegi kormányt, visszautasították a szavazás elismerését
és dicsérték a tüntetőkne k a választási eredmény megfordítására irányuló szándékát. A New York Times, a CNN, a Washington Post, az izraeli külügyminisztérium és a nagyobb amerikai zsidó szervezetek összes elnöke keményebb szankciókat követelt Irán ellen és hiábavalónak ítélte Obama Iránnal óhajtott párbeszédét.
A választási csalás svindlije Nyugati vezetők elvetették az eredményt, mert "tudták", hogy az ő reformpárti jelöltjük nem veszíthetett... Hónapokig publikáltak szinte naponta interjúkat, vezércikkeket és riportokat a színhelyről, amelyekben az Ahmadinezsád rezsim hibáit "részletezték", idézték a papság, korábbi hivatalnokok, bazárkereskedők támogatását és mindenek előtt a nőkét és fiatalokét, akik folyékonyan beszélnek angolul, bizonyítékául annak, hogy Mousavi elsöprő győzelem előtt áll.
Mousavi győzelme mint a "mérsékelt erők" győzelme szerepelt, legalábbis a Fehér Ház üres közhelye szerint. Prominens liberális akadémikusok abból következtettek arra, hogy a választási eredmény csalással jött létre, hogy Mousavi még saját etnikai körzetében, az azeriek között is vesztett. Más akadémikusok úgy vélték, hogy a "fiatalság szavazata" - az észak teheráni felső- és középosztálybeli ifjakkal történt interjúk alapján - a "reformpárti" jelöltnek szólt.
Ami elképesztő a szavazás eredményének nyugati elítélésében az az, hogy sem a választások előtt, sem utána egy héttel, a csalás legkisebb bizonyítékát sem tudta felmutatni. Az egész választási kampány alatt a szavazók semmilyen hihető (vagy akár kétes) manipulálásáról nem esett szó. Amíg a nyugati média elhitte saját propagandáját jelöltjének közeli győzelméről, addig a szavazati eljárást kimondottan civilizáltnak ítélte, heves közvitákkal és eddig sosem látott közrészvétellel, amit felülről nem befolyásoltak. A nyugati vezetők és a tömegmédia hittek egy szabad és nyílt választásban, amit az ő általuk favorizált jelölt nyer meg.
A nyugati média riportereire támaszkodott,
akik az ellenzéki tömegtüntetésekről tudósítottak, és nem vettek tudomást nagyszámú Ahmadinezsád követőiről. S ami még rosszabb, a nyugati média ignorálta a tüntetők osztályösszetételét - azt a tényt, hogy a hivatalban lévő jelöltet a sokkal népesebb szegény dolgozók, parasztok, kézművesek és közalkalmazottak támogatják, miközben az ellenzékét a felső- és középosztályból származó diákok, üzletemberek és egy magas pozíciójú réteg.
Ezen felül a legtöbb nyugati véleményformáló és tudósító bázisa Teherán, s ottani megfigyeléseikből indultak ki. Kevesen merészkedtek vidékre, kis és közepes városokba és falukba, amelyek Ahmadinezsád tömegbázisát adják.
Mi több, az ellenzék hívei jórészt egyetemista aktivisták szűk rétege, akik könnyen mozgósíthatóak utcai fellépésekre, miközben Ahmadinezsád támogatói főként a munkásifjúság és a háziasszonyok, akik véleményüket az urnáknál fejezték ki, akiknek nincs idejük utcai politizálásra. Neves újságírók, mint például Gideon Rachman a Financial Times-tól, a választási csalás bizonyítékaként azt emlegetik, hogy Ahmadinezsád az azeri nyelvet beszélő régióban a szavazatok 63%-át nyerte ellenfele Mousavi ellen, aki azeri származású. A leegyszerűsítő gondolat emögött az, hogy az etnikai vagy a nyelvi hovatartozás a szavazói viselkedés egyetlen ismérve, s nem a
szociális vagy osztályérdekek.
Ha Irán kelet-azerbajdzsáni régiójának a választási viselkedését jobban megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy
Mousavi csak Shabestar városában nyert a felső- és a középosztály soraiban (s ott is csak kis előnnyel), miközben komoly vereséget szenvedett vidéken, ahol az Ahmadinezsád-kormány újraelosztó politikája segítette az azeri népet, különösen a parasztokat, hogy olcsó hiteleket kapjanak. Mousavi a nyugat-azerbajdzsáni régióban nyert, ahol etnikai hovatartozása segített a városiakat megnyerni.
A sűrűn lakott teheráni régióban Mousavi megverte Ahmadinezsádot Teherán és Shemiramat városok központjaiban, a felső- és a középosztályi negyedek szavazataival, miközben súlyosan veszített a szomszédos munkásnegyedekben, kisebb városokban és vidéken. Az etnikai szavazás hanyag és torz hangsúlyozása újságok, mint a Financial Times és a New York Times által, hasonlít a média szándékos visszautasítására, hogy elismerjék annak az országos közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyet két amerikai szakértő készített három héttel a választások előtt, s amely Ahmadinezsád előnyét több mint 2 az 1-hez állapította meg, tehát magasabban, mint a június 12-ei választáskor.
Ez a közvélemény-kutatás nyilvánvalóvá tette, hogy Ahmadinezsád előnye Mosavival szemben az etnikai azerik között 2 az 1-hez volt, ami mutatta, hogy az egyik jelölt által képviselt osztályérdekek legyőzhetik a másik jelölt által képviselt etnikai identitást. (Washington Post, 2009. június 15.).
Akik folyamatosan favorizálták Mousavit, azok az egyetemisták, az akadémikusok, az üzlettulajdonosok és a felső-középosztálybeliek voltak. A fiatalság - amely nagyon privilegizált, jól beszél angolul és könnyen eljut a nyugati médiához és akiket a gyugati média reformpártinak nevezett - szavazata egyértelműen kisebbségben maradt a voksok kevesebb, mint 30%-ával.
Túlnyomó jelenlétük a nyugati tudósításokban, amit az észak-teheráni szindrómának nevezünk, ebből a privilegizált rétegből származik. Jóllehet jól fejezik ki magukat, jólöltözöttek és folyékonyan beszélnek angolul, a szavazási fülkékben messze alulmaradtak.
Ahmadinezsád általában nagyon sikeres volt az olaj- és kémiaipar vidékein. Lehet, hogy ez az olajmunkások reakciója volt a "reformisták" programjára, amiben közüzemek privatizációjának a javaslata is szerepelt. Hasonlóképpen a hivatalban lévő jelölt sikeres volt a határ menti régiókban is, mert
hangsúlyozta a nemzetbiztonságot az amerikai és izraeli fenyegetésekkel szemben, s mindezt annak a fényében, hogy az USA és Izrael által támogatott terroristák Pakisztán és Irak felöl be-becsaptak az országba, és sok embert megöltek. Ezeket a csoportokat az USA a Bush-kormány óta hivatalosan támogatja - amitől Obama sem határolódott el - sőt aktivitásuk a választások előtt még eszkalálódott is.
Amit nyugati hírmagyarázók és iráni védenceik nem vettek észre, az a félelmetes hatás, amit a szörnyűséges iraki és afganisztáni háború gyakorolt az iráni közvéleményre: innen Ahmadinezsád erős pozíciója védelmi kérdésekben, ellentétben az ellenzék gyenge álláspontjával ezen a területen.
Ahmadinezsád választóinak nagy része valószínűleg úgy érezte, hogy
az ország biztonsági érdekei és integritása, a szociális rendszer, annak minden hibájával együtt jobban védhető és kiépíthető általa, mint gazdag technokraták által, akiket a nyugati orientáltságú privilegizált ifjúság támogat, amely az individuális életstílust a közösségi értékek és a szolidaritás fölé helyezi.
A szavazási demográfia képe igazi osztálypolarizációt mutat; magas jövedelmű, szabadpiac orientált kapitalista individualisták, a munkások alacsony jövedelmű, közösségi emberek
"erkölcsös közgazdasága" ellen, amelyben az uzsorát, a profithajhászást vallási előírások fékezik meg. Az ellenzék vezető közgazdászainak a támadása a kormány jóléti intézkedései, az olcsó hitel, az erősen támogatott alapélelmiszerek ellen, nem tette őket vonzóvá az irániak többsége számára, akik ezekből a programokból profitálnak. Az állam mint védő és jótevő jelent meg a szegények előtt, a piaccal ellentétben, ami a gazdagságot, a hatalmat, a privilégiumokat, a korrupciót szimbolizálta. Az ellenzék támadása a rezsim "kemény", a Nyugatot "elidegenítő" külpolitikája ellen csak a liberális egyetemisták és az import-export business csoportok köreiben talált követőkre. Az irakiak többsége számára a hadi fejlesztések megakadályoztak egy amerikai vagy izraeli támadást.
Az ellenzék választási veresége fokmérőként szolgálhat arra, mennyire elvesztette a kapcsolatot saját népének vitális érdekeivel. Pedig
arra emlékeztethetné őket, hogy a nyugati közvéleményhez való közeledés, távolodást jelent a mindennapok biztonságától a lakhatás, a munka és a támogatott élelmiszerek tekintetében. Márpedig ez az, ami az életet élhetővé teszi a középosztály alattiak és a teheráni egyetemen kívüliek számára is.
Ahmadinezsád választási sikere történelmi összehasonlításban nézve nem tartalmaz semmi meglepetést. Hasonló választási küzdelmekben
a nemzeti-populista és a nyugatpárti liberálisok között a populisták nyertek. A múlt példái közül említhetnénk Peron-t Argentínában, vagy újabban Chavez-t Venezuelában, Evo Morales-t Bolíviában, vagy akár Lula-t Brazíliában. Mindannyiukra jellemző, hogy szabad választásokon képesek voltak a szavazatok közel 60%-át vagy akár többet is, megnyerni. Ezen országok választóinak többsége előnyben részesíti a szociális jólétet a féktelen piaccal, a nemzeti biztonságot a katonai nagyhatalmakba való betagolódással szemben. Ahmadinezsád választási győzelmének a következményeit nyíltan meg kell vitatni. Az USA beláthatja, hogy
egy nagyhangú, de erősen megvert kisebbség támogatása nemigen vezet nukleáris engedményekhez, és Iránnak a Hesbollah és a Hamas számára nyújtott támogatásának a megszűnéséhez. A realista megközelítés párbeszédet kezdene Iránnal, elismerve azt, amit nemrég
Kelly szenátor is megállapított, hogy az irániak urániumdúsítási programja senkit sem fenyeget. Ez a megközelítés erősen eltérne az Obama-kormányban lévő amerikai cionistákétól, akik Izrael nyomásának engedve
előzetes háborút kívánnak indítani Irán ellen azzal az érvvel, hogy nem lehet tárgyalni egy olyan törvénytelen teheráni kormánnyal, amely "ellopta a választásokat".
Az újabb események arra engednek következtetni, hogy
Európa politikai vezetői, sőt némelyek Washingtonban sem fogadják el a cionista tömegmédia "ellopott választások" szlogenjét. A Fehér Ház nem függesztette fel tárgyalási ajánlatát az újra választott kormánnyal, hanem inkább az ellenzéki tüntetők elleni represszióra fókuszált (és nem a szavazatok újraszámlálására).
Hasonlóan az EU 27 állama, amely "az erőszak miatti komoly aggodalmát" fejezte ki, és azért szállt síkra, hogy "az iráni nemzet vágyait békés eszközökkel teljesítsék, és hogy a szabad véleménynyilvánítást respektálják (Financial Times 2009. június 16. 4. o.).
Franciaország Sárközyjét kivéve egy EU vezető sem kérdőjelezte meg az iráni választások eredményét". A választások után Izrael magatartása képezi a veszélyt:
Netanyahu jelezte amerikai cionista követőinek, hogy használják a "választási csalás" svindlijét az Obama-kormányra irányítandó maximális nyomás végett, hogy Obamáék az újra választott Ahmadinezsád-kormánnyal való kapcsolat minden szándékát elvessék.
Paradox módon azok az amerikai véleményformálók (bal- és jobboldalt és középen),
akik a választási csalás svindlijét magukévá tették, látják el most akaratlanul is Netanyhu-t és amerikai követőit érvekkel és koholmányokkal: Ahol ők vallási háborút, mi osztályharcot látunk; ahol ők választási csalást, mi a birodalmi destabilizálást látjuk. Prof. James Petras Global Research 2009. június 18.
Fordította: Vajta Dénes (Nemzeti InternetFigyelő)
