Blogarchívum

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tóth Judit. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tóth Judit. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. július 29., péntek

Tóth Judit posztumusz: A keresztény-z... - Google Dokumentumok

Tóth Judit posztumusz: A keresztény-z...
- Google Dokumentumok



Tóth Judit posztumusz: A keresztény-zsidó párbeszédről, és a Talmudról. ÚDK kommentár.


 

Végső emigrációd / Tóth Judit halálára
Szépséges sziget volt apró szíved,hol tiszta szomj megenyhülhetett,mert angyali, szent sugárzás áradtarra is, kiben júdásszándék támadt,kivel együtt oly jó volt magyarként tenni,Hídfőnek lenni, Hazánkért szenvedni!Most hát mennyei Mesteredhez tértél,s tőlünk elköltözve, végleg hazaértél;de harcosként, a csatában:Nem lettünk kevesebben,csak új frontról fedezel minket, most már a mennyben!
Tarnóczy Szabolcs

2008. Július 31-én meghalt Tóth Judit, a hazankert.com szerkesztője, annak a nemzeti emigrációnak a tagja, akiknek a szüleit azért üldözték el a II. világháború után a magyargyűlölők (kommunista-fasiszták), hogy a nemzetünk gerincét eltörhessék. Alábbi írását halála előtt küldte nekünk.

«A nemzsidók sírjai tisztátalanok, mert írva vagyon: Ti pedig, nyájaim, az én legelőm nyájai, emberek! vagytok. (Ezekiel 34., 31.) A világ népei azonban nem neveztetnek embereknek, hanem állatoknak. (Baba mezia 114b.)
Tizenhét évvel ezelőtti újságcikk került elő a fiókom mélyéről a «megbékélés alapítványról, ami a kereszténység és a zsidóság, illetve a magyarság és zsidóság közti kiengesztelődést kívánja szolgálni.»

*  Magyar Nemzet  - A munka a holocaust katasztrófája után nyugati országokban megkezdődött. A katolikus, a protestáns és az ortodox egyházak létrehozták a keresztény-zsidó párbeszéd intézményeit és nekifogtak a hitoktatásban, a hittankönyvekben és a szertartásos szövegekben még mindig rejlő antijudaista, zsidóellenes elemek eltávolításának. … Olyan teológiai könyveket jelentetnénk meg, amelyek elősegítik keresztények és zsidók közeledését, a keresztény vallási eredetű zsidóellenesség leküzdését. Azt a külföldön már létező teológiát szeretnénk bemutatni, amely a másik felekezetben nem gyűlölt ellenfelet, hanem dialóguspartnert, akitől akár tanulni is lehet. Tervezett sorozatunk címe: ’a Keresztény-Zsidó Párbeszéd Könyvtára.
Alapítók – Harmati Béla evangélikus püspök, Kardos Péter főrabbi, Kovách Attila református püspök, Várszegi Asztrik katolikus segédpüspök, Bokros Lajos közgazdász, Csoóri Sándor író, Iványi György közgazdász, Konrád György író, a kuratórium elnöke.

A Magyar Értelmező Szótár szerint:
«Kiengesztelés: magatartással valakinek a haragját, neheztelését eloszlatni. Megbocsátani, nem neheztelni többé.»
«Párbeszéd: Két személy beszélgetése, különböző világnézetű feleknek közeledést, megegyezést kereső eszmecseréje.»
A kérdés itt az, hogy a párbeszédben még senki nem tette az asztalra, hogy ki neheztel kire, miért, és kinek kell megbocsátani és miért? De megértjük, mert ezek kényes dolgok, túlságosan nem lehet feszegetni a tényeket, mert akkor az már belerántja a történelmet.

A *keresztény-zsidó párbeszéd*-nek mondott igyekezetről közel 500 weboldal található az Interneten – akik ezzel a témával foglalkozni akarnak. De a fenti közlemény tartalma alapján, ami újra és újra ismétlődik a feldolgozott cikkekben – arra mutat, hogy míg a zsidók beszélnek a párbeszéd alatt, addig a bűntudattal megetetett keresztények hallgatnak.

Jó! Tehát  párbeszélgessünk! De a Talmudból vett idézetek alapján – nem-zsidó barmokkal, szamarakkal, tisztátalanokkal, bálványimádókkal -- /a/ hogyan lehetséges párbeszéd és kiengesztelés, /b/ és miért van minderre szükség?

Rosenberg rabbi szerint a Talmud a zsidóság hivatalos és legfontosabb Élettörvénykönyve. Nincs tudomásunk arról, hogy a II. Vatikáni Zsinat idején egyáltalán megemlítették-e a világ legnagyobb gyűlöletirodalmát!

* "A mai judaizmus, ahogyan ismerjük, nem Mózessel, a prófétákkal vagy más nagy bibliai személyiséggel kezdődött. A mai judaizmus a Farizeusokkal, illetve a bölcsekkel és Talmudjaikkal kezdődött, az első században a Templom lerombolása után. A Farizeusok azon igyekeztek, hogy népük visszanyerje méltó helyét a világtörténelemben. A zsidóknak a Talmud (Tan) éppolyan központilag irányadó, mint a keresztényeknek az Újszövetség." [S. E. Rosenberg: The Christian Problem 1986. New York. Deneau Publ.]

Rosenberg rabbi: «A reformtervek szinte csodával határos eredményeket értek el. 1963-ban XXIII. János Pál pápa a halála előtt már így imádkozott:

* "Tudomásul vesszük Urunk, az évszázados vakságunkat, ami miatt nem láthatjuk kiválasztott néped szépségét, és nem ismerhetjük fel arcukban első szülött testvérünk arcvonásait. Tudomásul vesszük, hogy Káin pecsétje égeti homlokunkat. Évszázadokon át Ábel vérben és könnyben feküdt, mert megfeledkeztünk a Te szeretetedről. Kérünk, bocsásd meg bűnünket, hogy a zsidókra oly sok átkot szórtunk. Bocsásd meg nekünk, hogy Téged testedben másodszor is keresztrefeszítettünk, de nem tudtuk, hogy mit cselekszünk."...[S.E. Rosenberg: The Christian Problem 1986. New York. Deneau Publ.]

1990. szeptember 25-én Prágában aláírták a zsidó-keresztény ökumenikus nyilatkozatot, II. János Pál pápa jelenlétében. A Vatikán hivatalos álláspontja tehát a következő:

Harcolni mindig és mindenütt a zsidóellenesség ellen, főleg a Kelet-Közép-Európában jelenleg tapasztalható megújuló demokráciákban. A katolikusok, illetve keresztények bűnbánata a történelem folyamán zsidók ellen elkövetett igazságtalanságokért és embertelenségekért. A Vatikán a zsidóellenességet halálos bűnnek tekinti.
* * *
Csakhogy a nagyszabású "bűnbánat" teljesen egyoldalú volt! Manapság talán már nem is olyan meglepő, hogy a pápa, a Katolikus Egyház feje, a keresztrefeszített Krisztus helytartója meg sem említette, hogy a zsidók ismerjék be és tagadják meg a Talmud gyűlölet-terjesztő irodalmát. Javaslat: talán össze lehetne mérni, melyik vallásnak van leggyűlöletesebb irodalma?

Eliezer Berkovits rabbi írja: "A kereszténység Újszövetségi Bibliája a történelem legveszedelmesebb antiszemita irodalma."
Mivel ezt az állítást a Vatikán is minden tiltakozás nélkül elfogadta, az 1964-es II. Vatikáni Zsinat egyszer s mindenkorra felmentette a zsidóságot az Isten-gyilkosság évszázados vádja alól: "A ma élő zsidóság nem felelős Jézus Krisztus keresztrefeszítéséért." Ellenben, minden a zsidóságot ért katasztrófa és szenvedés a keresztények bűne! Hetedíziglen!

Gamliel: Eljött a szamár és felrúgta a gyertyatartót! (Sabbath 116a.)
Izrael ellenségei a testükön lesznek megbüntetve. A test melyik részén? A fejükön, ahol nem viseltek tefillint. (Ros-hasanah 17a.) Izrael népe biztosítva van a felől, hogy Illés próféta sem péntek este, sem nagy ünnep előestéjén nem fog eljönni. A Messiás azonban ilyenkor fog eljönni, mert amikor a Messiás eljön, minden nép rabszolgája lesz az izraelitáknak. (Erubin 4Sb.) Ugyanez áll a Pesachim 68a. lapján. A nemzsidók udvara baromfiistállónak tekintendő. (Ugyanott 61b., 62a.) A nemzsidók lakásai nem tekintendők lakásoknak. (u. o. 75a.) "Aethiopia" alatt (a 67. zsoltárban) a gonosz kormányok értendők a Talmud szerint; a "nádas vadai" alatt pedig az a "vadállat", amely minden cselekedetét náddal, vagyis az izraeliták üldözésével hajtja végre. Ezt a "vadállatot" kell tehát megfenyíteni. Ki ez a "vadállat?" Róma, amelynek 365 bástyája van s minden bástyának 365 része és annyi vagyona (!), hogy az egész világot táplálhatná. Izmael rabbi kérdé: Kinek van mindez szánva? Neked, a te társaidnak és a te társaságodnak, mert írva vagyon (Izaias 23, 18.): "Az ő kereskedése és árui az Úrnak lesznek szentelve". (Pesachim U8a.)

A Majna melletti Frankfurtban, 1867-ben kiadott "Orchoth Zaddikim" című könyv 15b. lapján ez áll:
*    "Aki az istentelenekkel (nem-zsidókkal) találkozik, köszöntse őket a béke kedvéért, de nem szabad róluk semmi jót mondani és oly óvatosnak kell lenni a tiszteletnyilvánításban, hogy az emberek ne higgyék, hogy az illetőt valóban tiszteli. Általában a tiszteletnyilvánításnak olyannak kell lennie, hogy az a hatalomnak, ne pedig az érdemnek szóljon. Azonban még így is vétek marad ez, mert csak abban az esetben van megengedve, ha az ember fél, hogy az illető kárt vagy veszteséget okoz nekünk. Nem szabad azonban őt az emberek (zsidók) jelenlétében dicsérni, vagy róla jót mondani". Hasonlóképpen oktat Brentz a Schlangenbalg című könyvében (4, 18.):

*    "Ha egy keresztény jön a zsidó házához, akkor azt mondja csendesen a zsidó: "Órur habbo!" (légy átkozott) vagy "Loth willkommen" (Loth hozott), vagy "Sed willkommen” (ördög hozott). [1]

► Mik a nemzsidók a Talmud szerint.
Luzsénszky Alfonz Talmud-fordítása, 17. kiadás, 1922
"Ha egy nemzsidó egy zsidót megüt, halált érdemel, - mondja a Talmud. - Ha valaki egy izraelitát arcul üt, akkor ez éppen olyan bűn, mintha az isteni Fölséget ütné arcul. Ha egy nemzsidó a szombatot ünnepli, méltó a halálra, mert a nem-zsidóknak sem éjjel, sem nappal nem szabad pihenniük. Ha egy nemzsidó a törvénykönyveket (Tóra) tanulmányozza, méltó a halálra, mert a törvény Mózesnek és utódainak adatott."

(Sanhedrin 37a. és 68b. lap.) "Minden nemzetek, amelyek a földön élnek, csakis az izraeliták kedvéért áldatnak meg, még azok a hajók is, amelyek Franciaországból Spanyolországba vitorláznak, az izraelitákért áldatnak meg."
(Jebamoth 63a.) Bechai rabbi szerint az izraeliták nélkül se napfény, sem eső nem lenne (ad. Pent. 34. 153c.). "Valamint előbbvalók az emberek az állatoknál, úgy a zsidók a föld többi népeinél." (Zeror hamar l0lb.) "Az idegennek magva, aki nem. zsidó, barommag." (Jebamoth 94b. Tosephot.) Idegen az, aki nincs körülmetélve és idegen vagy pogány mindegy. (Berachoth 47b. Gittin 70a., Abodá zara 26b., Tos.) "Egyszer Eabba ben Abuha Illés prófétát a nem-zsidók temetőjében találta. Ekkor megkérdezte őt, hogy egy adósnak lehet-e fizetési meghagyást küldeni. Majd pedig így szólt hozzá: Hisz a mester pap, hogyan időzhet tehát egy temetőben? Az pedig így felelt: A mester nem tanulta a tisztasági törvényeket, mert Simon rabbi azt mondja: A nemzsidók sírjai tisztátalanok, mert írva vagyon: Ti pedig, nyájaim, az én legelőm nyájai, emberek! vagytok. (Ezekiel 34., 31.) A világ népei azonban nem neveztetnek embereknek, hanem állatoknak. (Baba mezia 114b.) Az idegenek (nochrim) nem neveztetnek ember (Ádám) névvel."

(Jebamoth 60.) ' "Egy meztelen idegen (gój) előtt nem szabad imádkozni, mert ezekre vonatkozik Ezekiel 23. fejezetének 20. verse: Az ő testük, mint a szamarak teste." (Berachoth 25b.) " Az idegeneket kutyáknak is nevezi a Talmud: "Érettetek, nem pedig a nem-zsidókért, érettetek és nem a kutyákért vannak az ünnepnapok." (Megillah 7b. Ugyanez áll a Jom-Tob 21b. lapján.) "A nemzsidók asztali társasága rendesen az istentelenségnek való." (Bérachoth 53a.) A gójok házai pedig állatok házai. (Leb tob. 46a.) A nagy Menachem mondja: "Ti izraeliták, emberek vagytok, de a többi népek nem emberek, mert ezeknek lelkei a tisztátalan szellemtől származnak, Izraeléi pedig Isten szent Lelkéből." (Sira 14a. par. 1.) Abarbanel is azt mondja, hogy egy idegen asszony, aki nem Izrael leánya, az barom. (Matk. h. in p. tavo.)

"A Sinai név gyűlöletet jelent, mert a Sínai-hegyen a gyűlölet szállott le a föld népeire." (Sabbath 89a.) Ezért "minden népekre nézve áll ez: ne tégy nekik szívességet." Jebamoth 123a., posk. Tos. 23.) Mert "tilos olyan emberen könyörülni, aki esztelen".

 (Sanhedrin 68a.) Gerson rabbi is ezt mondja: "Nem illik a becsületeshez könyörülni a gonoszakon. (Ad. I. reg. 18., 14.) Abarbanel pedig így szól: "Nem helyes az, ha valaki ellenségei iránt irgalmasságot gyakorol." (Mark. ham. 77d.) Sőt az igazaknak meg is szabad őket csalni, mert írva vagyon: "A. tisztával szemben tiszta leszel és a fonákokkal fonák." (Megillah I3b.) Eliezer rabbi pedig fennen hirdeti: "Amint a szerecsen különbözik minden teremtménytől, úgy különbözik Izrael a föld minden népétől az ő cselekedetei (!) által." (Pirke 53.) "Az ember ne menjen idegennek (nochri) házába annak ünnepén s ne üdvözölje őt. Ha az utcán találkozik vele, halkan köszöntse és peckes fejtartással. Az ember ne kettőzze meg az idegennek szóló köszöntést, mert ez fejedelemnek szokás. Chisda rabbi megelőzte az idegen köszönését, Kahana rabbi pedig így köszönt az idegennek: "Béke az Úrnak" (tudniillik az enyémnek. Gittín 62a.) A színlelés - mondja Bechai rabbi - meg. van engedve olyan formán, hogy az ember (azaz zsidó) udvariasnak mutassa magát az istentelenekkel szemben, megtisztelje és szeretetéről (!) biztosítsa őket; minden meg van engedve, mikor az ember megszorul és fél (különben bűn), mert a Talmud azt tanítja, hogy szabad e világon az istentelenek előtt színlelni." (Kad. hak. 30a.) "Jehuda rabbi (valamint. mások is) mondják, hogy szabad az istenteleneknek ezen a világon hízelegni."

 (Sota 41b.) "A világ népeinek minden jótékonysága és szeretetműve bűn, mert azok azért tesznek jót, hogy valami nagyságot érjenek el." Baba bathra l0b.) Ez ugyanazon a lapon négyszer is mondatik. A következő lapon pedig egy szolgálattevő angyal mondja, hogy, ha valaki egyet  megment a zsidók közül, ez annyit ér, mint ha az egész világot megmentette volna. Ezért tépték szét egy Benjámin nevű zsidónak az ítéletét az égben és adtak neki még 22 évet. (A Talmud szerint tehát Isten nem látja a föltételes jövőt, futura conditionata.) A Talmud szerint mindaz, aki körülmetélve nincsen, pogány, istentelen, gonosztevő. "Nagy dolog a körülmetélés, mert ha az nem lenne, akkor az Úr nem teremtette volna a világot... akkor az ég és föld nem tudna fennállani." (Nedarim 31b.) A zsidó tehát jót tehet az istentelenekkel, meglátogathatja betegeiket, eltemetheti halottaikat, de csak a béke kedvéért, hogy őt ne bántsák. (Gittin 61a.)

Jesia rabbi mondja: "A világ csak az izraeliták végett teremtetett: ők a gyümölcs, a többi nép csak üres csésze. Következőleg mondhatjuk, hogy az izraelitákon kívül nincs más nép, azok csak üres csészék." (Sene luchoth hebberith 145c.) Aharon pedig ezt mondja: "Amint a világ a négy égtáj nélkül nem állhatna, éppúgy zsidók nélkül sem állhatna fenn." (Matteh Aharon 19b.) A Talmud is így szól a Taanith 3a. lapján:

,,Amint a világ nem tudna fennállani szelek nélkül, éppúgy nem tudna fennállani az izraeliták nélkül." A "Medras Tillim" (Velence, 1546.), amiből az "Egyenlőség" már sokat citálgatott, szintén ezt állítja: "Miként a világ árpa nélkül meg nem lehetne, épp úgy nem lehetne meg zsidók nélkül sem." (4d.) Simeon (Jalkut Simoni 47a, b), valamint a Medras Tillim (47a.) ugyanezt állítja: "Ha izraeliták nem lennének, akkor áldás sem lenne a világon, a csillagok sem jönnének fel, sem eső nem esne." Saniga: "Isten csak azért szórta szét az izraelitákat az egész világra, hogy a népekre áldást és szerencsét (!) hozzanak."

 (Mikráe hakkodes 109a) Seba Ábrahám: "Az az előnyük a zsidóknak minden más nép fölött, hogy a világ minden más nemzete között alig van egy ember, akik kiváló okossággal és  bölcsességgel lenne megáldva, míg a zsidók a legokosabb és legbölcsebb emberek." (Zeror hammor 131 b.) "A világ csak az. izraeliták végett  teremtetett; midőn az izraelitáknak törvény adatott, akkor ők ezáltal minden tökéletességet megkaptak, amit a világ népei nélkülöznek." (Ü. o.

Barasa Bammidbar 106.) Bar Rachmani: "Az izraeliták imái oly végtelenül kedvesek Isten előtt, oly jó illatúak és becsesek, hogy tüstént az erre rendelt Sandalfon angyal veszi át őket ós koszorúba fonva az Úr fejére helyezi." (Semoth rabba 113a.) Seftel Horoviz: "Minden egyes izraelitának lelke nagyobb értékkel bír Isten szemében, mint bármely nép valamennyi lelke." (Sefa tal: Előszó.) Abarbanel: "Csakis az izraeliták jelentenek valamit ezen a világon: ezért a búzához, a többi nép pedig a pelyvához hasonló." (Isaiae,5., 16. fölötti értekezés 63. lap.)

Meir ben Gabbai: "Ő (t. i. az Úr) rokonságban van velünk, következőleg mi is rokonai vagyunk, mert a 148. zsoltár "hozzája közelálló népnek" nevez; így tehát az angyalokkal is rokonságban vagyunk." (Abodath hakkodes, Parasa Chelek chaji-chud 5. f., 11b.) A Sabbath (67a. és 128a.) szerint minden izraelita fia a Királynak. Ugyanezt találjuk a Sabbath llc. lapján és a Baba mezia 113b). lapján. Mi ellenben szolgák vagyunk, miként a "Leenenu aseku" kezdetű ima mondja. Simeon azt mondja, hogy az Úr őszinte örömmel ítéli el a világ népeit, de szomorú, mikor egy  izraelitát ítél el. (Jalkut Símoni 308b. lap.) A Medras Tillim a 101. lapon azt mondja, hogy a világ népeit éjjel ítéli az Úr, mert azok elalusznak az ő bűneikben, az- izraelitákat ellenben nappal, mert ők tanulmányozzák a törvényt Bar Rachmani  pedig azt mondja, hogy az izraelitákat fölállva ítéli az Úr s gyorsan vezeti a vizsgálatot, a világ népeit ellenben ülve, igen pontosan és hosszadalmasan. (Beresith rabba 74. 1. lap,

(Berachoth 58a.) "Aki a nemzsidók sírjait látja, annak ezt kell mondania: Igen megszégyenül a ti anyátok és porig aláztatik, aki titeket szült. (Jerem. 50, 12.) Ugyanezt kell mondani, ha valaki a nemzsidók seregeit látja." (ugyanott.)

A Rabbath 9. fejezetében háromszor is elmondatik, hogy a nemzsidó nő és férfi (goj, goja), továbbá a 'bálványok és ezek tartozékai tisztátalanok. "A kárhozat szabványait (az evangéliumokat) és a sadduceusok írásait a tűzből nem kell megmenteni, hanem hagyja az ember ott, ahol vannak, elégni. Ima Saloménak, Eliézer rabbi feleségének és Gamliel rabbi nőtestvérének szomszédjában egy bölcsész lakott, "akit ők egy örökségi ügyben megkérdezvén, azt az ítéletet kapták tőle, hogy ama naptól fogva, amelyen ti az országotokból kiűzettetek, a Mózes törvénye megszűnt és más törvény (az evangélium) adatott. Másnap Gamliel rabbi egy lybiai szamarat vezetett a bölcsészhez és mondá: Én láttam annak a könyvnek egyik hitételét, amely azt mondja: Nem jöttem a Mózes törvényét felbontani, hanem beteljesíteni. Aki a zsidókat megszámlálja, bűnt követ el. Tehát Augusztus császár is vétkezett, amikor a népet összeíratta. (Jósua U. o. 2b.)

A Taanith l0a. lapján olvassuk ezeket: "Először Izrael földje teremtetett s csak utoljára lett a világ. Izrael földjét maga a Szent itatja, az egész világot pedig egy követe. Izrael földje esővizet iszik, az egész világ pedig csak a maradékot. Először Izrael földje iszik és csak azután az egész világ, éppúgy, mint mikor egy ember sajtot készít s kiveszi belőle az élvezhető részt, a használhatatlant pedig otthagyja". … ugyanott a 11a. lapon ez áll:  "Ha valaki szükség idején elpártol az izraelitáktól, akkor jön két szolgálattevő angyal, akik az embert kísérik, s a fejére teszik kezeiket, hogy soha ne lássa a nép örömét". A 19b. lapon pedig ezt olvassuk: "Ama naptól fogva, amelyen a templom leromboltatott, az eső az egész világon redukáltatott".

A Megillah (Eszter könyvéről szóló Talmud traktátus) 28a. lapján ezt olvassuk; "Abahu és Minjamin rabbiktól azt kívánta valaki, hogy eszközöljék ki neki az Úrtól, hogy olyan jó dolga legyen, hogy soha ne lásson egy nemzsidót; a másik meg azt kívánta, hogy neki olyan jó dolga legyen, hogy soha ne barátkozzék egy nem-zsidóval." A 29a. lapon pedig ez áll: "Jöjj és lásd, milyen kevesek az Izraeliták a Szent előtt; mikor Edomba (a római birodalomba) száműzettek, az Istenség velük ment s a Szent egykor velük fog a száműzetésből visszatérni."

A Moed-Katan (Félünnep) 27a. lapján olvassuk: "A pokol tüzének nincs hatalma. a bölcsek (rabbik) tanítványai fölött; mert, ha mar annak sem árt a tűz, aki szalamandra vérével keni magát, még kevésbé lehet hatalma a tűznek a bölcsek tanítványai fölött, akiknek teste csupa tűzből áll . . . A pokol tüzének nincs hatalma a vétkes (elpártolt, kikeresztelkedett) izraeliták fölött sem."

A Sanhedin 43a. lapján olvassuk: Húsvét előestéjén feszíttetett föl Jesu. Negyven nappal előbb kikiáltotta a herold: Meg kell köveztetni, mert varázslást űzött, Izraelt csábította és elámította; aki az ő védelmére valamit mondani tud, az jöjjön és mondja el. Mivel azonban semmi sem hozatott föl az ő védelmére, hát fölfeszítették húsvét előestéjén. Ula rabbi megjegyzi: Hát azt hiszed, hogy egyáltalán kellett valamit az ő védelmére keresni, hiszen, ő egy csábító volt, akiről az irgalmas Isten azt mondja:

Ne kegyelmezz meg neki és ne titkold bűnét." (Deut 13, 8.) - A rabbik azt tanítják, hogy öt tanítványa volt Jesunak: Matmaj, Nakaj, Nezer,

Fölemlítjük még itt, hogy a régi Talmud (Aboda Z. 2a, 6a és 7b) a bálványimádók ünnepeihez sorozza a hét első napját, a "Nazareus napját", azaz a keresztények vasárnapját; a "Nazareust" pedig (u. o. 50b.) az "asztalos fiának" csúfolja, amely névvel Krisztus Urunkat a zsidók földi életében illették. Maga a Jézus névnek Jesura való torzítása annyit jelent, hogy "legyen kiirtva neve és emléke". Midőn pedig a Talmud Krisztust bálványnak és ál-istennek nevezi (u. o. 27b.), ezzel egyszersmind kimondja azt, hogy a keresztényeket bálványozóknak, hamis Istent imádóknak tekinti.

Mert, ha a názáreti Jézus a Talmud szerint nem volt Isten, hanem csak egyszerű teremtmény: következőleg a keresztények nem is lehetnek a zsidó szemében mások, mint pogányok és bálványimádók. Lehetetlen ugyanis valamely vallást, amely egy teremtményt isteni tiszteletben részesít, bálványozónak, pogánynak nem nevezni. Ebből kifolyólag azután természetesen a zsidók a keresztényekre is alkalmazzák mindazokat az elveket és utasításokat, amelyeket a Talmud a pogányokkal szemben előír. Azzal pedig, hogy magát Krisztust is a Talmud bűbájosnak és bálványozónak mondja (Sanhedrin 107b), a keresztényeket kétszeresen bálványozóként tünteti föl és midőn Krisztust bolondnak káromolja (u. o.), arra a bánásmódra emlékeztet, amelyben az Úr Heródes által részesült (Luk. 23., II.), aminthogy a "bűbájos" címet is megkapta a zsidóktól, akik azzal rágalmazták, hogy ördöge van. Mikor pedig a Talmud (u. o. 105a.) Krisztust istentelennek nevezi, ezzel egyszersmind azt állítja, hogy a keresztények, mint az istentelennek követői, nem kevésbé istentelenek. Az idegen kultuszról szóló Aboda Zara traktátus (14b.) a keresztény istentiszteletről, papokról (rási), gyertyákról és kelyhekről szólva, mindezt bálványozásnak nevezi s a 26b. lapon világosan kimondja, hogy minden nép (gojim) kivétel nélkül bálványozó. A későbbi rabbik sem gondolkoznak különben. Rasi rabbi, az Aboda zara 6b. lapját magyarázva, azt mondja, hogy Nazareus mindaz, aki elfogadta tanait azon embernek, aki övéi számara a hét első napját (a vasárnapot) jelölte ki ünnepül. Majmonidesz, akit a zsidók "Sas" névvel tisztelnek (Ad Abodai mis. 3b., 78c.) így ír: "A keresztények, akik Krisztus után tévelyegnek, ámbár eltérnek tanaikban egymástól, egytől-egyig bálványozók és a

Talmud nyilatkozata szerint úgy kell velük bánni, mint a bálványimádókkal." Másutt (Jad. ch. hich. 9d. Velence, 1550.) ugyanő így szól: "Az edomiták bálványozók; náluk a hét első napja szent nap". A híres Kunechi is azt írja, hogy a "keresztények "bálvány-imádók, mert leborulnak a kereszt előtt". (Ad. Jes. 2., 18., 20.)

A Talmud továbbá Krisztust hitehagyott zsidónak nevezi. (Gittin 57a.) A "Sas" tehát így ír rólunk az említett velencei kiadásban (Aboda Z. 10.): "Meg van az parancsolva, hogy Izrael árulóit és az eretnekeket (minim), mint a názáreti Jézust és követőit saját kezűleg megöljük és a  kárhozat örvényébe döntsük". A názáreti Jézus tana a Talmud szerint (Aboda z. 17a.) eretnek-tan; az evangéliumok (Sabb. 116a.) eretnek-könyvek; Jakab apostol (Aboda z. 27b.) eretnek. Abarbanel, egyik fő talmudtudós, szintén eretnekeknek nevezi a keresztényeket, mert azt hiszik, hogy az Isten testből és vérből áll. (Mark. hammis. 1l0c.) Már pedig, aki azt mondja, hogy az Isten testet öltött, az a "Sas" szerint is eretnek. (Hagg. Maim. Meir: Hilch. Tesehufa 3.) A régi Nizzachon pedig ezt írja (4., 7.): "Az eretnekek azt mondják, hogy Mózes ama szavai, (Num. 17., 8), amelyek a charjára (ganéj), vagyis Máriára vonatkoznak, aki szűz maradt volna, miután Jézust a világra szülte: azoknak zápuljon meg az eszük." Ugyanez a könyv a 70. lapon Jeremiás 31. fej., 31. versére azt a megjegyzést teszi: "Azt állítják az eretnekek, hogy a próféta itt Krisztusról jövendölt, aki a körülmetélés helyett a gyalázatos keresztséget és a szombat helyett a hét első napját rendelte nekik".

Lippmann rabbi Nvizachon-ja (76.) ezt mondja: "Az eretnekek harmadik faja azt tanítja, hogy Isten testtel és alakkal bír". Ezért mondja- egy zsidó törvénykönyv (Arba Tur. Jore. heah. 4, 158., 35d. és chosit. ham. 138 a. b.) hogy, ha egy zsidónak hatalmában áll, kötelessége az eretneket nyilvánosan megöletni, ha pedig nem áll hatalmában, akkor ürügyek alatt is szabad legyilkolni. Ugyanígy oktat a Talmud. (Aboda z. 4b. Tosephot.) Minthogy pedig a Talmud elvei szerint a keresztények istentelenek, könnyen érthető az, hogy, amikor a Talmud a legundokabb bűnökről, gyilkosságról, fajtalanságról, paederasztiáról, bestialitásról beszél, mindezt általánosságban a keresztényeknek veti a szemére."

A Fajtisztaságról
(V. ö Aboda z. 25b. 26a, továbbá la, 14b, 21a, 87b, valamint Rasi és mások.)

De térjünk vissza ismét a Talmud olvasásához. Az Aboda zara (idegen kultusz) 2a. lapján olvassuk: "Egykor az Úr egy törvénytekercset tesz az ölébe és így szól: "Aki ezzel foglalkozott, jöjjön és vegye el jutalmát. Akkor minden világi népek vegyest fognak gyülekezni, az Úr azonban mondja nekik: Ne gyertek összekeveredve elém! . . . Azután először a Római Birodalom fog odalépni, . . . a. vétkekkel terhelt Róma, amelynek hatalma az egész világ fölött uralkodik. Az Úr így fog nekik felelni: Ti, világ bolondjai, ti utakat építettetek, hogy kurvákat ültessetek oda, fürdőket készítettetek, hogy élvezeteket szerezzetek magatoknak. Azután szomorú lélekkel fognak távozni." A 4a. lapon azt mondja ez a könyv, hogy az Úr csak akkor haragos, bosszúálló, mikor a világ népeit ítéli, de az izraelitákkal szemben haragot nem érez.

A Sanhedrin 56a. lapján több ízben Noachidáknak (Noé maradékainak) neveztetnek a nemzsidók s az 57b. lapon már az mondatik, hogy egy ilyen Noachidának kivégeztetéséhez elég egy bíró és egy tanú és nem szükséges előzetes figyelmeztetés sem. (Éppen így ítélkeztek a bolseviki "bírák" is keresztény burzsujok fölött.)

Az Aboda zara 13a. lapján azt tanítják, hogy az embernek (t; i. a zsidónak) szabad a nemzsidók vásárjaira elmenni és barmot, rabszolgát, szolgálót vagy szőlőt venni, mert így megmenti azokat az ember az ő kezükből." A 20a. lapon azt tanítja Jehuda rabbi, hogy az embernek nem szabad azt mondani: Milyen szép ez a nemzsidó nő (goja). Mikor pl. Akiba rabbi meglátta Rufus feleségét, köpködött, röhögött és sírt.

A 71b. lapon azt mondja Chija rabbi, hogy egy nemzsidót még egy perutáért is ki kell végezni, kártérítés nélkül, mert egy izraelitának gondot okozott.

A 83a. lapon pedig így alludálnak a haldoklók szentségére: "A keresztényeknek szabad lakást adni, mert ők nem hozzák a bálványukat házukba, csak akkor, ha valamelyikük haldoklik vagy beteg."

A zsidók világuralmi nézeteiről is érdekes dolgokat találunk a Talmudban. Minthogy a Talmud szerint Izrael és az isteni Fölség ugyanazt jelentik, természetes dolog, hogy a zsidóké az egész világ. Ezért. beszél így a Talmud: "Ha egy zsidónak az ökre egy idegennek ökrét megdöfi, akkor a zsidó szabad, (vagyis nem köteles kártérítésre); ha azonban egy idegennek az ökre döfi meg a zsidó ökrét, akkor az idegen köteles a zsidónak az egész kárt megtéríteni; mert az Írás ezt mondja: Álla az Úr és megmérte a földet és átadta Izraelnek a népeket... s átadta minden javukat az Izraelitáknak." (Baba kamma 37b.) Ezért mondja Alba rabbi, hogy "Isten hatalmat adott a zsidóknak minden népek javai és vére fölött."  (Seph. Ik. 3., 25. fej. it. Jalk., Sim. n. 563). Ugyanezért mondja a Talmud (Jebam. 47b).), hogy egy Noachidát, ha egy fillérnél is kevesebb lop, meg kell ölni. (A Noachidák alatt a nemzsidók értendők; (Sanhedrin 56a. Megillah 13b., Sota 36b.).

Továbbá: "Egy Noachidának tilos a rablás." (Sanhedrin 59a.) Azonban ugyanott az 57a. lapon ez. áll: "A lopás, a rablás és egy szépasszonynak elrablása és ugyanezek egy nem-zsidónak egy másik nem-zsidóval szemben, valamint egy nem-zsidónak egy izraelitával szemben: tilosak; de egy izraelitának egy nem-zsidóval szemben meg van engedve, ... . mert úgy taníttatik, hogy az ember nem-zsidókat ne húzzon fel (ha azok verembe esnek és életveszélyben vannak), sőt taszítsa le." (ugyanez áll az Aboda zara 13b. lapján.) Nemkülönben a Baba mezia (középső kapu) 111b. lapján azt tanítja Jehuda rabbi, hogy a nemzsidó nem felebarát, tehát szabad megrabolni. Ugyancsak ott olvassuk, hogy "a testvéreid közül való napszámosokat nem szabad elnyomni, de a másfélék ki vannak véve." Szintén ott olvassuk a 113b. lapon, hogy Asi rabbi egyszer utaztában szép szőlőfürtöket pillantott meg egy gyümölcsöskertben és így szolt a szolgájához: Menj és nézd meg: ha egy nem-zsidóé, akkor hozzál belőle; de, ha egy izraelitáé, akkor ne bántsd. Majmonides, a "Sas" is azt mondja, hogy ez a parancs: "Ne lopj," azt jelenti, hogy egy embert se. vagyis egy zsidót se lopjon meg; (Seph. miz. 105b.), de máshol azt mondja, hogy egy nemzsidót szabad meglopni. (Jad. chas. 4., 9., 1. és Rasi a Leo 19., 11-ről.) És ezen nem is lehet megütődnünk; mert ha a zsidóké az egész világ, akkor a lopás voltaképpen nem is lopás, csak akkor, ha az egy zsidónak kárára történik. Ezért mondja Pfefferkorn (Dissert. phil. p. 11.), hogy a keresztények birtoka a Talmud szerint elhagyott jószágszámba megy, mint a tenger homokja s az, aki birtokába veszi, az lesz a tulajdonosa.

Bechai rabbi Mózes öt könyvének fejtegetésében (136d. lap, Parasa Mezora) ezt mondja: "Minden gój tisztátalannak fia - a zsidók ugyanis azt állítják, hogy keresztény gyermekek csak menstruáció idején fogantatnak - tehát méltók a kipusztításra". ("Chajavim kéreth"). +++

* Gondolkodjunk: /a/ Elképzelhető, hogy a békepapok, -- köztük református és evangélikus papok! -- vatikáni bíborosok és püspökök legalább olyan jól megtanulták a teológiát, mint a zsidó rabbik, ismerik a világvallásokat és ezen belül járatosak a Talmudban is, /b/ A holocauston kívül, vajon miről folyhatnak a párbeszédek, egyeztetik a különböző gyűlöleteket? /c/ Hogyan néznek a békepapok keresztény-gyűlölő zsidók szemébe? Ez utóbbira már nincs is szükség válaszolni….

E röpke tanulmányt ajánlom XVI. Benedict pápának, az összes vatikáni és magyarországi békepapnak, valamint annak az olvasónknak, aki pár hónappal ezelőtt azt írta nekem:  «a Hazánkért annyira tele van gyűlölettel, hogy tud ön így élni?»

Tóth Judit

Markion kommentár: Meghalt Tóth Judit, a hazankert.com szerkesztője, annak a nemzeti emigrációnak a tagja, akiknek a szüleit azért üldözték el a II. világháború után a magyargyűlölők (kommunista-fasiszták), hogy a nemzetünk gerincét eltörhessék. Mi akiknek életét a magyarságért való küzdelem tölti ki, feltehetjük a kérdést: vajon van-e jelentősége halálunk után annak, hogy magyarok vagyunk? A halálból visszajöttek - sok ezer beszámoló született már - arról tudósítanak, hogy csak az isteni szeretet van odaát. Ebből kifolyólag földi feladatunk az Istennek tetsző élet és ország szolgálata. Ez a gonosszal szembeni harcot is jelenti. A  más népek tönkretételére felhatalmazást adó Mózesi parancsok (pl. 2 Móz. 34,13: Hanem oltáraikat rontsátok el, törjétek össze bálványaikat, és vágjátok ki berkeiket. ), és az erre is alapozó Talmud kritikája erkölcsi parancs. Tóth Judit ennek az erkölcsi parancsnak igyekezett megfeleleni. Nekünk ajándék volt élete, nagyon korán 67 éves korában ment el.

Markion Csoport


Tóth Judit önéletrajzi írását itt olvashatjuk.

Tóth Judit emlékére

 Tóth Judit emlékére

2008. augusztus 25. 18:12

Megtudtunk néhány fájdalmas részletet a nemrég elhunyt Tóth Judit halálával kapcsolatban. Judit június végén került kórházba, mivel már régóta nagyon erős gerincfájdalmai voltak. Itt megröntgenezték, és akkor vették észre, hogy a tüdeje tele van számtalan apró, rákos daganattal. Tehát nem is tudta, hogy ilyen komoly baja van. Furcsa, hogy ez aztán ott a kórházban rögtön ki is tört rajta, és néhány héten belül végleg elvitte. 2008. július 31-én érte a halál. Jellemző továbbá sajnos, hogy a hamvasztás utáni, a katolikus szertartás szerinti búcsúztatásán ott, Montreálban egyetlen magyar katolikus méltóság sem tette tiszteletét, holott Judit hosszú ideig a magyar templomban orgonistaként is tevékenykedett. Mióta kikiáltották antiszemitának, a magyar papok is kerülték, mint a bélpoklost. Átok rájuk... Tóth Judittól 2005-ben írt soraival veszünk búcsút. 

Ungvártól Montreálig   

Életem dióhéjban 

Az én életem nem volt unalmas, de regénybe illő fordulatos történet sem. Szüleimmel és kis öcsémmel 1956-ban hagytam el hazámat, akkor még nem is gondoltunk arra, hogy talán örökre. A háború és a levert Szabadságharc után végre idegen földön kaptunk menedéket, megnyugvást és életlehetőséget. Nem akarok hálátlan lenni ez ellen a minket, ’56-os menekülteket befogadó ország iránt, de az igazi magyar hazát semmi nem helyettesítheti, mert ez az idegen tenger – bármennyire szép, gazdag, és a hivatalos megállapítások szerint még „demokratikus és szabad” is – az életem végéig örökre idegen lakóhely marad. 1938 novemberében, az első Bécsi Döntéssel a Felvidéken – egyelőre – véget ért a csehszlovák uralom. Fiatal szüleim a Magyarországhoz visszakerült ősi magyar történelmi városban, Ungváron kezdték házaséletüket, ahol 1941 januárjában születtem.   Az elmúlt 49 év alatt itt Kanadában minden hivatalos kérdőívbe, okmányba nem a szülővárosom eredeti nevét, Ungvárt kell írnom, hanem a szovjetizált „Uzhgorod” szót, jóllehet errefelé egyiket sem ismerik. Nekem örök időkre Ungvár marad.   - Születési helye? Nemzetisége? – kérdezi a hivatalnok. - Magyar vagyok, Magyarországon, Ungvár városban születtem. - válaszolom büszkén, és érzem, hogy ebben a pillanatban kerültem szembe valakivel, aki sajtóból-televízióból pontosan ismeri a „fasiszta-náci, zsidóüldöző és 800 ezer zsidó-pusztító Magyarország” hivatalos történelmét. Még a Benes-féle külföldön elterjesztett magyarellenes hazug iskolai történelemkönyvekből tudja, hogy ez az ország, az én Magyarországom volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ám a történelmi és földrajzi ismeretekkel felvértezett hivatalnok egyéb adattal nem dicsekedhet, ellenben érdekes, hogy szerinte ’a magyar főváros Bukarest’, Budapestről is hallott már, de az valahogy lecsúszott az ő térképéről.   Mielőtt a hivatalnok pontosan megérti, hogy honnan is jöttem ebbe az országba, a szülővárosom földrajzi fekvésének és történelmének rövid felrajzolása szinte elkerülhetetlen. - Szóval Ön a mai Ukrajnában született, de nem ukrán, hanem magyar. - Igen így van, és 1962 óta vagyok kanadai állampolgár. – válaszolom. Ungvár Hároméves korom szép emlékeihez tartozik, amikor még a békés időkben az Ung partján a kristály tiszta folyóvízben csillogó lapos kavicsokkal játszadoztam. Még most is érzem a folyóvíz friss illatát. Boldogságunk nem tartott sokáig, mert az ősi magyar város a háború és a terror sötétjébe borult, és az egykori tiszta levegőt a robbanások kormos füstje és az éjjel-nappal közlekedő harckocsik petróleumos fojtogató, bűzös szaga váltotta fel. Még ma is hallom a légitámadások félelmetes éjszakáiba beleüvöltő sziréna hangját, és érzem a pillanatnyi védelmet nyújtó hideg pincék, és bunkerok dohos szagát. Mint kis gyermek arra még emlékszem, amikor a nyugodt életünknek vége lett, és csak évekkel később tudtam meg szüleimtől, hogy miért kellett bujdosni és menekülni. 1944-ben Ungvárra is bevonult a szovjet hadsereg és novemberben több ezer magyar férfit – közöttük Édesapámat – északra, az osztrák Neu Sandec (Galícia) városba, ma már Nowy Sacz (Lengyelország) – hurcolták el a sztálinista Ilya Ehrenburg által felbőszített vörös hordák. Pedig Édesapám nem volt fasiszta, sem párttag… csak magyar, és ez akkor a legnagyobb bűn volt, akárcsak manapság! És a nemzetiségi tisztogatásukhoz ez elég volt. Arra is emlékszem, amikor néhány batyuval a Magyarország felé induló utolsó vonattal Nyíregyházára menekültünk a „felszabadító” horda elől. Az állomásról kiinduló vonat utolsó kocsijából magyar vasutas nyújtotta a kezét Édesanyám felé. Ez volt az utolsó vonat, az utolsó órában, az utolsó alkalom. Aztán a határt végleg lezárták, és soha többé magyar nem mehetett át.   Édesapám a Gulágból való szerencsés szökése után a lezárt határ mögötti Ungvárra nem mehetett vissza többé, télvíz idején gyalog tette meg az utat Nyíregyházára. Félelemmel, rettegéssel teli életünket a bolsevizált, újból megcsonkított, megerőszakolt Magyarországon folytattuk, 1956. decemberig.   Iskoláim első osztályát még az angolkisasszonyok zárdájának katolikus iskolájában végeztem, de a második évben, amikor Péter Gábor (Auspitz Benő) és gyilkos bandája már javában kínozta Mindszenty hercegprímást az ÁVH pincéiben (1948), már megkezdődött a magyarok üldöztetése, gyilkolása, a vallásüldözés, az apácák civil ruhába való átöltöztetése és a sátán valóságos korszaka. Az iskolám bezárt és az apácákat közönséges ruhák viselésére kényszerítették. Ezután a nyíregyházi evangélikus templommal szemben lévő IV. számú általános iskola tanulójaként folytattam tanulmányaimat. Tiszta magyar lelkű tanáraimra még ma is szeretettel gondolok – kivéve a gonosz, pocakos, kopasz fejű orosztanárra, aki valósággal gyűlölt bennünket. Igaz, hogy mi is gyűlöltük a ránk kényszerített cirill-betűs idegen nyelvet, és e nyelv kényszertanulása megkeserítette valamennyi magyar diák életét. Megbocsásson a világ, de ma már egy-két orosz szónál többre nem emlékszem. Egyébként mindig szorgalmas tanuló voltam: szerettem a magyar történelmet, irodalmat, és ezeknek a gazdagításában besegítettek otthon a szüleim is. Nyolcadik osztályom után középiskolába, a Zrínyi Ilona leánygimnáziumba kerültem, amelynek a második osztályát, az 1956-os események miatt már nem fejezhettem be. Ausztria, 1956 1956. október 23-án a rádióhírekből értesültünk, hogy Budapesten tömeges felvonulások vannak, sőt már itt-ott gépfegyverekkel is lövöldöznek. Hogy a saját érdekében megvédjék a nemzetet, újra megjöttek az oroszok: a tankok százai éjjel-nappal dübörgő zajjal vonultak át Nyíregyházán. Tizenkét esztendő nem olyan hosszú idő, és senki nem felejtette el a az 1944-ben ránk szabadult poklot.   Miután a szabadságharcosok felszedték az aknákat a nyugati határon, 1956. december elsején, szüleimmel és hatéves kis öcsémmel elhagytuk Magyarországot. Megérkeztünk a fényesen vakító gyönyörű Bécsbe, ahol én a 15 éves vidéki lány, szinte idegen bolygón éreztem magam. Nem tudtam elképzelni, hogy egy városban annyi villanykörtét lehetséges és szabad meggyújtani. A híres Bécsben ettem először déli gyümölcsöket, finom csokoládét és mivel fiataloknál ez gyorsan megy, néhány hónap alatt, úgy ahogy, még németül is megtanultam beszélni. Soha nem fogom elfelejteni az osztrák nép vendéglátó szeretetét! A hatalmas olasz Ascania nevű luxushajón, 13 nap tengeri út után érkeztünk Kanadába, 1957 júliusában. Mivel már egy évet úgyis elmulasztottam az iskolából, az 1957-es tanévet én és még öt menekült magyar lány a québeci Joliette városka, francia apácák által vezetett intézetében kezdtük. Istenem, de nehéz volt kezdetben! Az én szeretett magyar anyanyelvem és pici német tudásom bizony nem sokat segített a francia nyelvű előadásokon! Titokban vártam, hogy valamilyen okból szüleim majd meggondolják, és rövidesen visszamegyünk, legalább Európába – ahogy ezt nagyon sokan honvágyból meg is tették –, ha nem is Magyarországra, de legalább Bécsbe. De a visszatérés elmaradt. Aztán valamennyire sikerült a francia nyelvvel megbarátkoznom és 1959-ben sikerült leérettségiznem.   Ezután kezdődött az életem igazán az idegen világban, mert a francia mellett az angolt is meg kellett tanulni! Könnyű nyelv az angol, hiszen ebben nincs hímnem, nőnem, semlegesnem, csak a kiejtéskor kell arra gondolni, hogy forró krumplit forgatsz a szádban, és akkor tökéletes angol vagy! Milyen jó, hogy minden és mindenki „egynemű” – gondoltam.   Magyar tánccsoportban találkoztam életem párjával, és 1963-ban megesküdtünk. Az ezután következő évek voltak a legszebbek: a montreáli McGill egyetemen végzett mérnök férjemmel a mai napig mindig arra vigyáztunk, hogy idegen szavak lehetőleg soha ne keveredjenek a beszédünkbe. Az egész csak önfegyelem… Ha mi nem ápoljuk a magyar anyanyelvünk – gondoltuk –, akkor idő előtt már csak idegen nyelven társalgunk még egymás között is. Negyvenkilenc esztendő nagyon sok idő, mialatt az ember, ha nem vigyáz ebben az idegen tengerben, könnyen elveszítheti az anyanyelvét.   Aztán jöttek a szép évek: Montreál és Winnipeg. Megismerkedtünk magyar fiatalokkal, népi tánccsoportokban táncoltunk, gyönyörű ruháinkat magunk varrtuk és hímeztük. Az üveges tánchoz engem kértek fel, hogy festeném meg az agyagszínűre festett borosüvegeket népi motívumokkal. Ügyesek voltunk, soha nem ejtett le senki üveget, s még a rajongó közönség is meglepődött, amikor a tánc végén levettük a fejünkről a korsókat, amik nem voltak odaragasztva. Szinte hihetetlen, de Kanadában tanultam meg a magyar kézimunka fortélyait, és ma már számos díszpárna, és terítő ékesíti a lakásunkat.   Miután, mint számos bank pénztárosa elég jól megtanultam angolul, kórházba mentem megszerezni a röntgen-technikusi képesítést, amit két év után kitűnő eredménnyel végeztem. A hetvenes évek nagy részét a kanadai Manitoba tartomány Winnipeg városában töltöttük. Egyetlen kisfiúnk, Józsika angol nyelvű első osztályba lépett, de a lelkem csak magyarul tudott beszélni, s néhány hónapig még a szorzótáblát is csak magyarul mondta. Akkor még nem tudtuk, hogy a magyar szorzótábla ellenére 15 éven belül mérnök lesz belőle.   Ebben a kegyetlenül hideg városban a zene gazdagította az életemet. Énekórák, színpadi szereplések, próbák… A winnipegi operakórus tagja voltam négy évig, tizenhárom operában vettem részt. De lelkes tagjai voltunk a helyi magyar katolikus közösségnek is, szinte mindenből kivettük a részünket: népi tánc, templomi énekkar, magyar iskola stb.   Vissza Montreálba, (1979) Újabb tapasztalatokkal folytattuk addig is eléggé fordulatos életünket. Itt már sem operakórus, sem népi tánc nem jöhetett számításba, de annál jobban vonzódtam az egyetem felé, ami a Concordia egyetem Szépművészeti karának a zenetagozatára vezetett, ahol diplomát szereztem. Ez azt eredményezte, hogy a Magyar Bizottság (1983) felkért a helyi magyar rádióadás vezetésére. Ez alatt megindítottam a „Dobó Katica Tudósítója” című havilapomat. Talán ez késztette Dr. Fabó Lászlót az Új Hídfő kiadóját San Franciscóból, hogy az Új Hídfő és az Új Hídfő Könyvtár szerkesztésére felkérjen az elődöm Dunai Ákos hirtelen 1989 őszén bekövetkezett németországi autószerencsétlensége után. Kivetettségünk hosszú éveiben már fel se tűnt, hogy rám mindig mindenütt olyasmit bíznak, amihez nem volt képesítésem, de valahogy mégis elvárták tőlem, hogy sikeresen továbbvigyem a rám bízott feladatkört: pl. sem rádió vezetését nem tanultam, sem újságírást!   A nyolcvanas években a helyi angol egyetemi könyvtárban töltött rengeteg időm alatt nyíltak ki a szemeim, amihez hozzásegített a lapszerkesztés és a rádióműsor vezetése. A tantárgyaimhoz szükséges könyvek mellett, egyre-másra kutattam a Magyarország történetével kapcsolatos angol nyelvű műveket. Számos, főleg zsidó, szlovák és román történész gyűlölködő és hazug könyveire bukkantam, de annál kevesebb volt az objektív szemszögből feldolgozott anyag. Közben rájöttem, hogy hasznos dolog lenne felkutatni a különféle szemszögből megírt könyveket, azokban a tényeket, adatokat összehasonlítani, és saját magamnak levonni belőle a tanulságot. A végén mindig kilóg a lóláb – és arra is rájöttem, hogy a politikailag helyes irányzatban van két lehetőség: semleges, vagy pedig – akkor kezdtem gyanítani – egy befolyásos kisebbség által bitorolt hatalom érdekeinek, felsőbbrendűségének, a vélt vagy valós sérelmeinek az állandó ecsetelése.   Míg régebben a könyvtárakat és antikvár könyvesboltokat járva sikerült megtalálni a kutatásaimhoz szükséges anyagot, ma már a Világhálózat az, ami a munkámhoz pótolhatatlan. Külön szeretném megemlíteni az emigráció legnagyobb íróit, többek között Marschalkó Lajost, Fiala Ferencet, Alföldi Gézát, Padányi Viktort, Berzy Józsefet és a sok más kiközösített, bátor magyart, akik az ötvenes-hatvanas években papíron örökítették meg mindazt, amit a politikailag helyes judeo-marxista művek elhallgattak vagy meghamisítottak. A történelem párhuzamos ellenőrzését írói nagyságainknak köszönhetem. Találkozásaim a valósággal A montreáli magyar rádió heti egyórás műsorának tíz éves felelős szerkesztői munkájából egész életre szóló gazdag tapasztalatokra tettem szert: kevés embernek adatik meg az életében ilyen nagy megtiszteltetés. Az első hónapokban történt, hogy a „Canadian Scene” című Torontóban szerkesztett angol nyelvű hírlapban olvastam: ’11 éves kislány szemműtétre érkezik Magyarországról a montreali gyermekkórházba, és akik tehetik, látogassák meg.’ A magyar nevet viselő gyerek kicsit szégyenlős és óvatos volt, de azért röviden elbeszélgettünk.   Két nap múlva korán reggel csengett a telefon. Erélyes, szinte durva hangú hölgy jelentkezett a telefon másik végén és forró olajként fröcskölte rám a mondanivalóját: - „Ki kérte fel vagy hatalmazta fel magát arra, hogy a kórházban meglátogassa a magyarországi kislányt?”   Isten látja lelkemet, hirtelen nem tudtam, miféle gonoszságot követtem el azzal, hogy az idegen kórházban búsuló kislányt meglátogattam, – valami sötét ’náci-fasiszta megmérgezési tervezet’ gondolata nélkül! – s hogy miért volt a látogatásom megbocsájthatatlan. A hölgy németes neve viszont elárulta a rejtélyt. Rájöttem, hogy nem akármilyen kislány jött Kanadába magyar honból, és akit nem látogathat meg akárki, főleg olyan egyén nem, aki igazi magyar szellemiségű keresztény műsorokat merészel szerkeszteni az éter hullámain! Megígértem a magából kikelt asszonyságnak, hogy nem fogom többé zavarni Ágicát, de a jövőben ingyenes orvosi műtétekre idehozott magyar ajkú rokonait sem! Ez volt tehát az első, a ma már annyira közismert ’a zsidókat mindig kirekesztik’ és ’tiszteld a másságot és fajiságot’ leckém, ami nemcsak hogy alaposan kinyitotta a szememet, de a továbbiakban is komoly gondolkodást idézett elő. Elkezdtem kutatni. Először is tudomásul vettem, hogy egyidőben valaki nem lehet magyar és zsidó, annak ellenére, hogy ez utóbbi gátlástalanul használja a magyar nyelvet. Mert nem a nyelv, hanem a lélek, a gondolkodás, a szellem határozza meg a hovatartozást.   Ezután még volt néhány feledhetetlen emberismereti tapasztalatom. Mint pl. amikor a ’80-as évek végén a Montreáli Magyar Bizottság tagja, Schnurmacher rabbi az egyik gyűlésen kijelentette, hogy az ő „felesége naponta imádkozott azért, hogy az oroszok maradjanak Magyarországon”. Elképzelhető, hogy milyen zokon eshetett nekik, amikor a szovjet horda magyarországi „ideiglenes” jelenléte végre megszűnt! A cserkészcsapat és 1956 Tapasztalataimhoz tartozott magyar egyházaink és egyesületeink tagságának megismerése. 1985-ben történt, hogy a montreáli cserkészcsapat vezetője fizetett hirdetéssel jelentkezett nálam: „vacsorával egybekötött cserkészbált rendezünk október 26-án cigányzenekarral.” A hirdetésre tiltakozással válaszoltam az éter hullámain.   Évek óta köztudott, hogy azok a magyarok, akik még a szívükben viselik 1956 emlékét, -- a kegyeletsértést elkerülendő! -- október 23. és november 4. közt sehol a világon nem rendeznek mulatságokat, dáridókat. (Valószínűleg ma már ez sem szokás többé!) A fizetett hirdetést természetesen megtagadtam. Erre Montreál összes magyar egyháza, egyesülete és szervezete ellenem fordult és a nagy nyilvánosság előtt egyértelműen a ”cserkészet bomlasztó ellenségének” bélyegzett meg. A cserkész szülők a tudomásomra adták, hogy miért a sok hűhó, hiszen „az itt született gyerekeknek 1956 emléke nem jelent semmit.” Pedig a magyar katolikus egyház által támogatott cserkészvezetőség ezeket a gyerekeket egyenruhába öltöztetve évente kétszer, minden nemzeti ünnepen felvonultatta zászlókkal az egyház kultúrtermében. Kérdezem én: akkor mit jelentett nekik 1956 vagy Március 15? Mindez megrendezett külsőség, jelentéktelen színpadi jelenet volt csupán? De amikor Ottawában több mint kétezer tüntető magyar vonult fel a csehszlovák és román követségek előtt, a mi cserkészeinket sehol nem lehetett látni! Miért? Azért mert a cserkészvezető, aki nyilván az állását féltette a kanadai csehszlovák repülőtársaságnál (Czechoslovak Airline) -- megtiltotta, hogy a gyerekek a felvonuláson cserkészruhában megjelenjenek! (Az utasítást a magyar katolikus templom hirdetőtábláján a saját szememmel láttam!)   Rádiós éveimben egyik nap hozzám jött egy 14 éves magyar cserkészfiú, akit érdekelte volna, hogyan készülnek a rádióműsorok. Örömmel fogadtam az ötletet és megígértem neki, hogy minden héten jöjjön el a stúdióba, a hatvan percből adok neki 15 percet cserkészhírekre, és lassacskán átadom a tapasztalataimat is. Még egyszer eljött, de többé nem láttam a fiút… Kerülő úton jutott el hozzám a rejtély, hogy a cserkészfiú nem jöhet többé a stúdióba, mert a cserkészvezetőség megfenyegette: ’amennyiben tovább is járni szándékozik a rádióba, kidobják a cserkészetből.’ Ezt is megértettem és hozzáadtam az előző „leckéimhez”. A magyar rádióműsor ’tulajdonosai’ A rádióműsoromat montreáli üzletemberek hirdetései tartották fenn. A kanadai CRTC (Canadian Radio and Television Commission) szabályai szerint a rádió fenntartására kizárólag kereskedelmi hirdetések jöhetnek számításba. Tehát, akiknek nincs üzletük, eleve nem fizethetnek be hirdetésekre, nem támogathatják a rádiót, így a kívánságuk sem számíthat. Az adást ezért semmiképpen nem lehet „közösségi rádiónak” nevezni! Sőt ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy van 8-10 üzletember, akik kifizetik a heti 50-60 dollárt, és ha a műsor nem az ő ízlésüknek vagy politikai meggyőződésüknek felel meg (hiszen ők fizetnek érte), akkor megvonhatják a támogatásukat. Ezért történt az, hogy a nyolcvanas években bizonyos utazási iroda kifogásolta az adásom kommunistaellenes jellegét. De ekkor már bizonyos érdekcsoportok a műsor magyar szellemét kifogásolták, ami odáig fajult, hogy egyik karácsonyi műsorban általam beolvasott Prohászka Ottokár püspök üzenete miatt pokolgépes robbantással fenyegették a rádióállomást. Az idegen nevű, de őszinte hungarista szívű püspök beszédében volt az a mondat, hogy „Ha cionizmus létezhet, akkor Hungarizmus is!” A robbantás híréről a lakásomra jött montreáli rendőrség értesített. Kérdezték, hogy „árulja el nekünk mi volt az adásban, amiért valaki fel akarta robbantani az épületet.” Én ezt próbáltam megmagyarázni… Nagyobb volt a rémület, mint a veszély: az épület hála Istennek nem robbant fel, és a sátáni terv kiagyalóját is elkapták, de különösebb botrány vagy kellemetlenség nem lett belőle. Ám ezután a rádió vezetőségénél valóságos hadjáratot indított ellenem a helyi „üldözött” kisebbség, amit üzleti vállalkozásnak elég nehéz figyelmen kívül hagyni. A magyar ajkúak bebizonyították, hogy Prohászka püspöknek egyszerűen nem lehet igaza, de még a nevét se említse senki!   A nyolcvanas években értesültünk, hogy Erdélyben magyar katolikus papot félholtra vert a román titkosrendőrség. A pap három hónapon belül belehalt a sérüléseibe. Katolikus egyházunk plébánosát kértem, hogy hirdessen szentmisét az erdélyi magyar pap emlékére, mire azt a választ kaptam, hogy „sajnáljuk, de ez nem lehetséges, mert az egyház nem politizál!”   1990-ben Eugene Kaellis amerikai főrabbi „Toward a Jewish America” (magyarul: Egy zsidó Amerika felé) című, kizárólag zsidó újságban hirdetett könyvét vettem meg, ami kész tervezet Amerika teljes elzsidósítására. A könyvet olvasásra kölcsönbe adtam az egyik jezsuita papunknak, és a véleményét kértem. Amikor a könyvet visszakaptam, az atya a legnagyobb megdöbbenésemre azt közölte velem, hogy „Judit, magának igazán nem kellene törődnie az ilyen dolgokkal.”   Tudtam, hogy valahogy jó úton járhatok, mert a ’90-es években, a torontói és montreáli katolikus templom bejáratánál a kiadványaimat bemutató két személyt egyértelműen elküldték az útból, mondván, hogy „ennek a fasiszta kiadványnak itt semmi helye nem lehet. Kérjük, távozzon a helyszínről!”   Mivel volt, aki mégis kitartott mellettem, a még megmaradt hirdetőimhez küldöttség ment. Jóval később megtudtam, hogy a társaság, amely évekig a hazai kommunistákkal szövetkezett, most hirtelen engem nevezett „kommunistának”. Erre végleg megszűnt minden támogatás. Az általam szerkesztett magyar rádióműsorhoz már két éve nem kaptam fizetett hirdetőket, s bár a vezetőség kért, hogy maradjak, mert a műsor egyébként igen népszerű volt, benyújtottam felmondásomat, és a magyar rádióműsor utolsó adása kilenc és félév után örökre elhallgatott. Az egy órás helyünket afrikai négerek vették meg igen jó pénzért. Még ma sem tudom, hogy kilenc és félév vajon feleslegesen eltöltött idő volt-e? Érdemes volt-e?   Megtanultam, hogy csak az ismerheti meg igazán az embertársait, szerezhet gazdag tapasztalatokat, aki az emigrációban újságot szerkeszt. Nem tagadhatom: az 1983 és 2005 között életem leggazdagabb éveit éltem, nagyon sok örömmel és elég sok csalódással. Nem lehettem más, mint aki szívben-lélekben vagyok, s ez érezhető volt úgy a rádióműsoraimban, mint a kiadványaimban.   A Magyarok Istenének külön kegyes gondviselése volt, hogy a montreáli magyar ajkú zsidók még időben kinyitották a szememet, és vérbeli revizionistát (a zsidók Izraellel kapcsolatban zömmel ultranacionalisták és fajvédők, bárhol éljenek is a világon, nagy-Izraelt szeretnének, miközben más népeknek ez tilos és nekik "liberalizmust" prédikálnak - a szerk.) faragtak belőlem. Mert nem kétséges, hogy ezt csakis nekik köszönhetem! Ma már tudom, hogy ez halálos bűn, hiszen ha valaki a sokat hirdetett szólás- és sajtószabadság jogával akar élni, azonnal összeszaladnak a zsidó történészek, a B’nai B’rith, a Jewish Defense League, az Anti-Defamation League, a Human Rights Commission, és egyéb érdekképviselet, amelyek ’megvédenek bennünket önmagunktól’, mialatt a demokráciát és a szabadságot hirdetik.   Aggódom a teljes pusztulásra ítélt magyarságért, mert látom, hogy a már nem is olyan titkos erők a megsemmisítésünket tervezik. Titkos erők, amelyek ellen nincs védekezés… Aggódom azért is, mert – itt külföldön és otthon is, beleértve az egyházat – olyan elemek szólnak a nevünkben és intézik a sorsunkat, akiknek nem érdekük a magyarság megmaradása, jóléte és szabadsága.   Havilapunk, a Hazánkért ma már a hatodik évfolyamát érte meg, és a kilenc éves internetes honlapunkon közel 300 cikk is megtalálható. Hűséges olvasóink segítsége, bátorítása nélkül az elmúlt 23 évben általam vállalt nehéz munka nem lenne lehetséges. Ezúton szeretnék hálás köszönetet mondani olvasóinknak, lelkes támogatóinknak és barátainknak, akik a hosszú évek alatt mellettem álltak. 
  Tóth Judit, szerkesztő Montréal, Kanada 2005 tavaszán
Forrás: https://kuruc.info/r/36/27312/