'via Blog this'
További cikkek a kategóriában: Kultúra rovat
| |||
| 2013. szeptember 15. | |||
Kabdebó Lóránt
   
Érdekes munkát jelentetett meg a Nap Kiadó, olyan könyvet, amit mindenkinek olvasni kellene. Nem szépirodalom, nem is visszaemlékezés, még csak nem is néprajz. Szövegekkel próbált rekonstruálni történelmi tablót egy kisváros élete alapján egy tudós orvos, visszatekintve az elmúlt évtizedekre. A Délvidék vérzivataros huszadik századára. Évekig várta, hogy valahonnan támogatásra találjon
A Heti Válasz 2013. szeptember 12-i számának 59. oldalán hívtam fel rá a figyelmet, és most, Hon-Lapunkon szeretném továbbküldeni, remélve, hogy újabb olvasóknak tudom tudomására hozni a könyv létezését. Olvasságot szeretettel, fogadjátok megértéssel ezeknek az érdëkës embërëknek a történetét.
"Érdëkës embërëk vótak"
Burány Béla: Így éltünk a Délvidéken. Hagyaték. – Első könyv. Második és harmadik könyv. Nap Kiadó, Budapest, 2013, 3500 Ft
Rálátni az elmúló időre? A Zentán felnőtt Burány Béla, újvidéki egyetem orvos tanára, szakképzett néprajzos maga köré gyűjtötte környezete szakadozott mondatait és önmaga (önmegszólító, kurzívval szedett) emlékezésébe illesztve elővarázsolta a hatalmi és nemzetiségi változások eddig végzetesen elhallgatott korát. Az oda-vissza erőszak lélektanát.
Egy család és a „közös iskolapadból szertegurult világ” emlékeit faggatva az ittmegmaradás nézőpontjáról ugranak be különböző időbeli jelenetek – egyik idézi fel a másikat a történelem kiegyenlítést kereső logikája szerinti forgatagban. Elkezdődik egy jelenet a szerb iskolában, aztán máris dolgozatot írnak a kisdiákok „életem legboldogabb napja” címmel, és mintha összebeszéltek volna, mindegyik 1941 nagyszombatját jeleníti meg, amikor „– Gyün- /nek a /magya-/rok!...” („Hány pesti fiatal értené azt meg máma, hogy mit tudott jelenteni egyszer, a világnak ezen a táján az a rövid mondat”), aztán meg – mintha egyperces novellát írna – mutatja be a megmaradt hazából érkezett, magára maradt „ejtőernyős” tanárnő menekülését nehéz kofferjaival, hogy 1944-ben elérje még a ki tudja merre induló utolsó vonatot. Majd megjönnek a „ruszkik”, akikkel a tizenhárom éves gyermek győztes sakkcsatákat vív, míg hazatérő apja okos, szelíd, de szigorú szavával le nem állítja: „akkor most szépen elveszíted ezt a partit”. És látja, a tiltás mögött „ott vannak a megkívánás szerint elvihető holmik a házban, a kiürített kamrák, hordók, demizsonok, sőt kölnis üvegek, a feletetett kocsi kukoricák, a legbizarrabb helyen bujkáló lányok, s hátul, a kiskonyhában a nagymamának álcázott fiatal” anya. Miként visszatekintve maga is bölcsen láttatja: „Úgy ültél ott, combjaid közé szorított kézzel, ijedten, sarkig nyitott szemmel meredve a tábla fölé a semmibe, mint aki fölül épp most adták el a házat!... Aki lába alól újra kihúztak egy anyaföldet, vagy aki feje fölül épp most lopták el a csillagos eget.”
Lehet túlélni az erőszakot? Kell! A jelenetek mesteri módon kulcsszavakra futnak ki, bármely táján a világnak megérthetők. Burány szerint kivéve az esetleges „angol urat”, aki „hasonlót képzeletben sem élt végig”. Aki nem ismeri a százéves háború és a rózsák harca mindennapjait – teszem hozzá –, avagy elfeledte Coventry és Drezda romjait.
 A szövegre kattintva olvasható méretet kapunk | |||
Bunyevácz Zsuzsa
