Nagy Péter (1920–2010) neve már szerepel egy ideje különféle ügynöklistákon, ismert, hogy „Borisz” fedõnéven adta jelentéseit. Ám Papp István Kommentárban közölt írásából azt is megtudhatjuk, miféle megbízatást kellett teljesíteni egy európai mûveltségû, okos és szellemes, „igazi franciás” úriembernek, aki 1944 novemberétõl a kommunista párt tagja volt. A történész–levéltáros nem vizsgálja Nagy teljes, 1951-tõl 1962-ig terjedõ (belföldi) ügynöki életmûvét, öt irattárba került dossziéjából csak az egykori különutas népi vezér, Szabó Dezsõ körére vonatkozóakat emeli ki.
Beszervezése idején Nagy már az akadémia titkárságán dolgozott. Nem volt könnyû helyzetben, jó okkal félthette életét. A háború alatt ugyanis annak a Svájcban mûködõ antifasiszta emigráns csoportnak volt a tagja, amelyiket Szõnyi Tibor vezetett, akit Rajk Lászlóval együtt kivégeztek. Ráadásul a per évében, 1949-ben Nagy Péter a Külügyminisztériumban dolgozott, ahol Rajk volt a miniszter. Az egykori nyugati emigránsoknak az idõ tájt veszélyben forgott az életük.
A Péter Gábor vezette „nyomozati munkától” az ítéletekig folyamatosan változó összeesküvési koncepció a legtöbb tanút vádlottá változtatta. Hõsünk nem lett vádlott, noha õt is tanúként hallgatták ki Szõnyivel kapcsolatban. „Feltehetõen ez lehetett Nagy Péter múltjában az a »fekete folt«, amivel 1951-ben rávették a politikai rendõrséggel való együttmûködésre” – írja Papp István. De vajon azzal zsarolta volna az ÁVH, hogy túl sokat, vagy hol túl keveset vallott? Aligha tudhatjuk meg. Már csak azért sem, mert a Rajk-per nyomozati és tárgyalási iratait az óvatos Kádár János még 1959-ben és 1961-ben megsemmisítette. De persze más is állhatott Nagy beszervezése hátterében.
1955 õszén Nagy Péter mégis aláírta a memorandumot, amely pártszerûen, ezzel együtt határozottan és sok-sok Kossuth-díjassal nyomatékosítva tiltakozott Rákosi újrasztalinizáló törekvései ellen és kiállt Nagy Imre mellett. Miért tette? Õszintén gondolta vagy csak megbízatása perfekt teljesítéséhez kellett a kamuflázs? Nem tudjuk. Az elsõ József Attila-díját még Rákositól kapta, a másodikat meg Nagy Imrétõl. Mindenesetre 1956 után is az állambiztonság besúgója maradt.
„Borisznak” rendkívül kiterjedt ismerõsi köre volt. Egykori Eötvös-collegista, a mozgalomban, kultúrában, tudományban mozgolódó harmincasként sokakkal barátkozott vagy legalább találkozott. Megbízóinak jelenthetett hát az Eötvös Collegium egykori igazgatóiról, valamint Bóka Lászlóról, Horváth Zoltánról, Rajk Júliáról, Déryrõl, Örkényrõl, Vezér Erzsébetrõl és népi értelmiségiekrõl.
„Szabó Dezsõrõl írni ma annyi, mint a Bach-korszakban Kossuthról. Magyarul hazaárulás” – utasította vissza az együttmûködést Szabó egyik híve. Nagy akkoriban már lázasan gyûjtötte készülõ monográfiájához, egyben nagydoktori disszertációjához a forrásanyagot, miközben szorgosan szállította az információkat a titkosrendõrségnek. És sok igazság volt ebben a sommás megállapításban. Mert hát Szabó termetes életmûve és ellentmondásos személyisége teret ad az olyasféle értelmezésnek, hogy gondolkodását filozófiai irracionalizmus, nacionalizmus, antikommunizmus és a faji gondolat jellemezte. Talán maga Szabó sem vitatta volna ezeket. Csakhogy azzal, hogy 1958-ban mindezt az MSZMP KB Elméleti Munkaközössége mondta ki, megszûnt minden vita, értelmezési különbség lehetõsége. Az állásfoglalás célja félreérthetetlenül az volt, hogy Szabót és hagyományát igyekeztek a jó, a társutas baloldali népiektõl leválasztani, elkülöníteni és karanténba zárni.
Mint kiderült, nem csak a hagyományt kellett félteni. Szabó Dezsõ követõi ellen eljárások indultak. Ezek közül a Zsigmond Gyula és társai elleni per a legismertebb, amelyben Püski Sándort is elítélték. A cikk bemutatja (Budai) Balogh Sándornak (1919–1990), az Írószövetség könyvtárosának ügyét is, akit 10 hónap börtönre ítéltek folytatólagosan elkövetett izgatásért. A tárgyaláson Nagy Péter is tanúskodott a vádlott ellen. Korábban meglátogatta ugyanis a jelentõs Szabó-gyûjteménnyel rendelkezõ Baloghot, hogy segítsen neki, de a könyvtárosnak nem igen akaródzott.
„Borisz” minderrõl így számolt be tartótisztjének: „Balogh Sándor ellenséges beállítottságát és anyagi függõségét bizonyítja, hogy nem harapott a felkínált lehetõségekre sem. Nem kapott azon, hogy õ mint névtelen könyvtáros egy tanulmány kapcsán a köztudatba kerülhetne és ezzel elõkészíthetné saját Szabó Dezsõ kutatásai megjelentetését, továbbá kis fizetése mellé munka nélkül pár ezer forintot kereshetett volna, ami szintén szokatlan.”
Gonosz. Ha valaki vezérlõ eszményeit féltve nem mûködik együtt egy minden bizonnyal központi megrendelésre készülõ kultúrpolitikai projektben, nem akar pénzhez jutni árulással, akkor azt nyilvánvalóan Nyugatról fizetik. Igazán gonosz kétmondatos feljelentés. Ám mindez árulkodik az ügynök morális állapotáról, züllöttségérõl is; meglehet, már tényleg elképzelhetetlen volt számára, hogy valaki önkéntes áldozatot vállaljon integritása megõrzése érdekében. A hatalom megkísértésére, legyen az bármilyen gusztustalan, az önfeladás nem csupán ésszerû válasz, hanem számára ekkor már az egyetlen lehetséges válasz volt. Az erkölcsi beszámíthatatlanság a természetes létállapot, a morál megvetendõ deviancia. Addigra ugyanis õ már többször átlépte a határt, elõször valószínûleg joggal féltette az életét, hogy aztán mindenfajta, a legkisebb kockázatot is esztelenségnek, felesleges önsorsrontásnak tartson, így 1961-ben már azon csodálkozik, aki a tisztessége védelmében „hírnevet” és pénzt, néhány üveg jó konyakot dob el magától. – Valami lehet a háttérben – okoskodik. A félelem idõvel érzéketlen cinizmussá torzult.
Nem tudjuk meg, „Borisz” jelentései vagy Nagy vallomása mekkora szerepet kapott az ítéletben. De hogy hõsünk erõsen túlbuzgó és kicsinyes volt, az is mutatja, hogy mint bûnjelet adta át a rendõrségnek Balogh gúnyversét róla, amely „keresetlen szavakkal bírálta irodalomtörténészi tevékenységét”.
A rendszer támogatta szorgalmas és hû ügynökét. Megkapó például, ahogy a titkosrendõrség felajánlja neki, kikutatja, hol lakik Szabó Dezsõ egyik ismeretlen lakcímû híve. Hogy a Nagy-mû szerzõtársának tekinthetõ-e az állambiztonság? Bizonyos értelemben igen, de Nagy Péter tényleg tehetséges ember volt, igyekezett mindig a legjobban teljesíteni bürokrataként, filoszként vagy ügynökként – egyre ment. Ám igazi karrierje csak az obsit és a monográfia után következik – nyilván nem függetlenül azoktól. Katedra az ELTE-n, akadémiai tagság, Sorbonne, hazánk UNESCO-nagykövete, és még rövid ideig a Nemzeti Színházat is igazgatta (bár ez büntetésként is felfogható).
Balogh Sándor 1961-ben azt mondta Nagynak: Szabó életmûvének tárgyilagos értékeléséhez politikai változásra lenne szükség. Azóta az bekövetkezett. De ki kíváncsi ma már az elsodort Szabó Dezsõre? Bár van könyv róla több is, követõi sokan nem lehetnek. Itt van viszont egy izgalmas, mához szóló, megírni való téma: Borisz/Nagy Péter regényes élete, bizonyos fejezeteiben sorstragédiája. A mûfaj kérdéses, a tanulság nem annyira.
(Kommentár, 2010/5)
Zádori Zsolt
