Blogarchívum

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I.Világháború. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I.Világháború. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 23., kedd

Limanowa - Ahol a világon egyedülálló módon emlékeznek a magyarokra

Ahol a világon egyedülálló módon emlékeznek a magyarokra:

2014. december 21., 20:00, frissítve: 21:19 , szerző: Bárány Krisztián
'via Blog this'

Az 1914. december 11-i döntő limanowai győzelem századik évfordulója kapcsán Maciej Górnyval, a Lengyel Tudományos Akadémia Tadeusz Manteuffel Történelemtudományi Intézetének munkatársával beszélgettünk az első világháború és a két nemzet kapcsolatáról. Írásunkban a Kis-Lengyelországot 1914 decemberében megmentő hős magyar huszárokra is emlékezünk.
Bárány Krisztián
Bárány Krisztián
– A magyar és a lengyel nemzet az évszázadok során sokszor bizonyította, hogy a híres lengyel–magyar barátság mennyire fontos a két népnek. Az első világháborút vizsgálva az Ön számára melyik az a legfontosabb példa, amely bizonyítja ezt?
– Az első világháború modern jellege alaposan megváltoztatta egy fegyveres konfliktus megítélését. Az osztrák–magyar hadsereg tömeges sorozásai, beteges félelme a kémkedéstől nehézkessé tette a civilek számára a katonák nemzetiségének meghatározását. Tulajdonképpen tanácsos volt inkább nem is érdeklődni, elkerülve ezzel a lehetséges megtorlást. Összességében nem a hadsereg nemzeti hovatartozása jelentette a régió lakossága számára a legnagyobb problémát, hanem az, hogy a térség néhány része a harcok első három éve alatt akár hat megszállást is át kellett éljen. Így a magyarok által lengyel földön vívott harcok talán jobban megmaradtak a magyar köztudatban, mint a lengyelben. Néhányuk azonban nagyon fontos a lengyel közösségek számára is. Limanowa és leginkább Przemysl egész biztosan a közös lengyel–magyar emlékezet részei, habár a lengyel oldalon ez inkább helyi jellegű. Ezek emlékhely funkciója a Monarchiában erősen függött a korabeli sajtó által keltett visszhangtól és a háborús propagandában betöltött szerepüktől egyaránt. Ha konkrét példákról beszélünk, a limanowai csata, a lucki áttörés, vagy éppen Przemysl erődjének kitartó védelme volt jelentős száz esztendővel ezelőtt. Amikor a magyar háborús erőfeszítések lengyel emlékezetben való megítéléséről beszélünk, nagyon fontos észben tartani a frontvonal regionális különlegességét. A magyarok Galíciában vívott harcaira a lengyelek úgy tekintettek, mint amelyeket a közös anyaországból, az Osztrák–Magyar Monarchiából érkezett védők vívtak. Azonban ugyanezek az egységek a Lengyel Kongresszusban vagy Wolhyniában idegen katonai erőt képviseltek. Ez szintén érvényes Kelet-Galícia visszafoglalt területeire, amelyek kevesebb, mint egy évig (1914–1915) orosz megszállás alatt álltak. Itt a magyarok már kevésbé tettek szert jó hírnévre, mert a civil emlékezet szerint erőszakos és pusztító erőt képviseltek.
Így emlékeztek Limanowában a 100. évfordulón
Kevés hely van a világon, ahol a magyarokat olyan tisztelet övezi, mint Lengyelországban. Gondolhatta az a turista, aki december 11 és 14-e között az egykori galíciai városban járt. S valóban igaza is van. A helyiek a Honvédelmi Minisztériummal közös szervezésben négynapos ünnepségsorozattal emlékeztek meg a magyarok hőstettéről. Muhr Ottmár unokája, akivel a SZEMbeszédben már mi is beszélgettünk, szerényen és büszkén vált az esemény egyik főszereplőjévé. Jelenléte és Muhr Ottmár élő tisztelete azt a távolinak tűnő száz esztendőt pillanatok alatt el is repítette. A dél-lengyelországi városban százszámra lobogtak a magyar zászlók, hirdetve az ősök bátorságát, akik életük árán is megvédték Kis-Lengyelországot és magát Limanowát is az orosz pusztítástól. Többször elhangzott, ha a Monarchia csapatai, élükön a 9-es közös huszárezred parancsnokával, Muhr Ottmárral megfutottak volna, akkor Krakkóig meg sem álltak volna a muszkák. A soproni huszárok és bajtársaik – köztük például a fehérvári, szombathelyi katonákkal – ma is a szabadság és a nemzeti függetlenség szimbólumai. A jabloineci sírkert számomra szent hely. Reményeim szerint Muhr Ottmárék győzelme minél szélesebb körben terjed majd el hazánkban is és száz esztendő elmúltával a centenáriumihoz hasonló módon hajtanak főt a magyar hősöknek.

A magyar huszár, aki megmentette Lengyelországot című korábbi SZEMbeszéd poszt itt olvasható.

– Számomra Muhr Ottmár hőstette és a limanowai csata rendkívül fontos téma lett, mióta behatóbban megismertem a történetet. A családot is felkutattam, kíváncsi voltam a leszármazottak emlékeire, véleményére. Ez egy jelentős csatája az első világháborúnak, mégsem ismerik annyian nálunk, mint kellene. Lengyelországban mennyire él ennek a csatának kultusza, tudnak erről a gyerekek, tanítják az iskolában?
– A limanowai csata nem az iskolai tanterv része. KövetkezésképpenMuhr Ottmár hősi halála elsősorban az első világháború szakemberei számára és a limanowai lakosok előtt ismert. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a lengyel földön zajlott nagy csaták közül egyik sem szerves része a nemzeti emlékezetnek, ideértve a véres német–orosz ütközetet Przasnysznál, vagy akár a hatalmas lódzi csatát is. Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy az első világháború lényegében hiányzik a kollektív emlékezetből, kivéve a helyi megemlékezéseket. Már a két világháború között állították, hogy az első világháborút beárnyékolták az 1918–1920-as határháborúk azzal, hogy a lengyel–szovjet háború volt a legerőteljesebb szimbóluma az új állam életerejének. Aztán a második világháború katasztrófája ezeket a konfliktusokat még mélyebbre ásta. Nyilvánvalóan a kommunista politikatörténet sem növelte az első világháború jelképes pozícióját, ahogyan 1989 sem. Tudva a fentieket, inkább a przemysli ostromra mutatnék rá, mint a közös emlékezet lehetséges pontjára. A limanowai csata tisztán katonai narratívájával szemben Przemysl története tökéletesen dokumentált az ostromlott városban ragadt magyar katonák és lengyel civilek együttélése szempontjából. Ezáltal megismerhetjük a csata minden metszetét, mely által könnyebben megértjük a mai fegyveres konfliktusok természetét is.
A hős magyar huszárparancsnok, Muhr Ottmár emlékműve előtt tiszteleg az unoka, Muhr Albert a limanowai csata századik évfordulóján, 2014 decemberében
A hős magyar huszárparancsnok, Muhr Ottmár emlékműve előtt tiszteleg az unoka, Muhr Albert a limanowai csata századik évfordulóján, 2014 decemberében
Fotó: Bárány Krisztián
– Jártam Varsóban a Hadtörténeti Múzeumban, ahol megtekintettem az új első világháborús kiállítást. Egy kurátor vezetett körbe, s megemlítette, hogy a két nemzet egy múzeumvonatot fog elindítani a jövőben, mely hosszú utat jár majd be. Ön szerint ez az ötlet miért lehet jó kezdeményezés?
– A háborús turizmus noha Nyugat-Európában fejlett, Keleten úgy tűnik, a politikai, gazdasági és kulturális akadályok miatt szenved hátrányt. Vannak jó ötletek az érdeklődés felkeltésére vonatkozólag, melyeket általában szívesen is fogadnak ezeken a területeken, legyen ez akár egy nosztalgiavonat, új kiállítások, vagy speciális idegenforgalmi útvonalak.
– Kíváncsi volnék még arra is, hogy a korszakból Ön szerint a lengyelek mit köszönhetnek a magyaroknak, illetve fordítva, a magyarok a lengyeleknek?
– Általánosságban nem gondolom, hogy a hála olyan erény lenne, amelyen nemzetközi kapcsolatoknak kellene alapulniuk. A közös élmény noha meghatároz több perspektívát, de úgy tűnik, sokkal fontosabb általa megérteni a másik fél hozzáállását és emlékeit. Véleményem szerint szükséges gazdagítani a kétoldalú kereteket – a mi esetünkben a lengyel–magyar testvériséget – arra gondolva, hogy a háború tényleg egy több nemzetet érintő jelenség. Jó példát adnak erre a galíciai háborús temetők, amelyekben osztrák, magyar, német és orosz elesett katonák egyaránt nyugszanak. A jövőre nézve az első világháború tekintetében határozottan túl kell tekinteni a nemzeti megosztottságon.
– Milyen hozadéka lehet a jövőre nézve a közös emlékezetnek?
– A múlt háborús hőstetteinek tanulságait nem szabad alábecsülni. Bár az osztrák–magyar háborús propaganda beszélt Muhr hőstetteiről, más Habsburg tiszteket pedig kigúnyolta Jaroslav Hasek és Karl Kraus, az emberi áldozatok megérdemlik a figyelmet és emlékezést. Például ebből az álláspontból a következő lehetne a kérdés: Muhr és a többi katona halála valóban szükséges volt-e az osztrák–magyar harci célokhoz? Néhány történész úgy véli, a harc eme része nem volt fontos stratégiai szempontból: az orosz döntést a visszavonulást illetően már előtte meghozták, az orosz ellátási vonalak veszélyeztetése miatt. Hasonló kérdést kellene feltenni Kusmanek hadnagy makacs támadási kísérleteiről Przemyslben, melyek habár sokba kerültek, de hasznot nem hoztak. A nagy háború közép-kelet-európai történetének van egy személyes megközelítésű haszna is. Több mint egy évtizede már, hogy Hanák Péter példát állított azzal, hogy elemezte az osztrák–magyar hadsereg cenzúrája által elkobzott katonai és polgári leveleket. Ezek a beszámolók személyes tragédiákról, mindennapi bánatról és háborús nehézségekről közelebb visznek minket ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentett a háború azoknak, akik otthon maradtak, a fronton voltak, vagy épp fogságba kerültek.
A SZEMbeszéd korábbi posztjai itt olvashatók.

Témák

2014. október 25., szombat

MNO - Ismeretlen első világháborús gyűjteményre bukkantunk

Ismeretlen első világháborús gyűjteményre bukkantunk:

2014. október 19., 11:30, frissítve: hétfő 10:21 , szerző: Bárány Krisztián
'via Blog this'


Itt élned halnod kell – szól a Mátray-fotó felirata. A gondolat alapvető volt az édesapa generációjában.
Mátray Kálmán
Egy teljesen ismeretlen, közel ezer darabból álló első világháborús fényképgyűjteményre bukkantunk. Mátray Kálmán féltve őrzött kincsként ma is abban az „MK" felirattal díszített kovácsolt ládában tartja azt a két vaskos albumot, melynek fotói édesapja, néhai Mátray Kálmán, a kassai cs. és kir. 34. gyalogezred haditudósítójának hároméves frontszolgálatát tárja elénk. A Monarchia katonáinak menedéket nyújtó hóbarlangok, tábori misék, emlékművek megörökítése mellett a képek azt is elmesélik hogyan élt, s halt a magyar katona az Alpok hegycsúcsai között. A gyűjteményt őrző, egyedi darabként 1937-ben készült láda teteje most először nyílt fel a nagyvilág előtt.
Bárány Krisztián
Bárány Krisztián
Az egri ifjú 24 évesen, mikor 1914-ben önkéntesen bevonult már évek óta fotózott. Ahogy fia, ifjabb Mátray Kálmán mondja, ekkor még Magyarországon újdonságnak számított a fényképészet, melynek története az 1900-as évek elején egyébként sem tekintett még nagy múltra vissza. 1912-ben már a Természettudományi Társulat is kitüntette az ifjú Mátrayt, aki berukkolása után azonban még nem sejtette, hogy a háborúban nagyrészt haditudósítóként szolgálja majd hűen szeretett hazáját.
Páratlan világháborús fényképgyűjteményre leltünk
Páratlan világháborús fényképgyűjteményre leltünk

Ismeretlen mozaikok az első világháborúból

Az ifjú Mátrayt a szerb fronton utolérte a tífusz, melyet szerencséjére valahogy sikerült túlélnie. Miután egészsége helyreállt a halálos kór után újabb életveszélyes megpróbáltatás elé került. Alakulatával az olasz frontra vezényelték a csontsoványra lefogyott katonát, így nem véletlen, hogy a családban mai napig az „Isonzó” és a 2244 méter magas „Krn”kifejezések szent szavaknak számítanak. Kálmán bácsi édesapja több ezer honfitársával együtt magát a poklot járta meg az Alpok sziklái között. Miközben hallgatom a történeteket, már azon jár az agyam, hogy megkérdezzem, mennyire volt életveszélyben az édesapa. A válasz egyértelmű, idősebb Mátray Kálmán részt vett a harcokban is, egy sikeres, ugyanakkor életveszéllyel járó felderítő akció után még ki is tüntették.
– A történetet évtizedekkel később az ezred emlékkönyvében is megemlítették – fűzi hozzá Mátray Kálmán. Aki a több száz fénykép közül kikeresi azt, amelyért édesapja még a nagy háború alatt elnyerte a Kazinczy Társulat díját is. A Magyar hősi halott katona című fénykép megrázó, drámai fotó, valójában mindent elmond és kifejez az olasz front viszontagságairól.
Itt élned halnod kell – szól a Mátray-fotó felirata. A gondolat alapvető volt az édesapa generációjában.
Hólepte állás kereszttel a fronton: Itt élned halnod kell – szól a Mátray-fotó felirata. A gondolat alapvető volt az édesapa generációjában.
Fotó: Mátray Kálmán

A hazáért, mindhalálig

Mátray Kálmán végtelenül büszke édesapjára, nagy becsben tartja azt a fényképet is, amely már a háború után a haditudósító képeiből összeállított kiállításon készült. A gyűjtemény néhány darabját akkor képeslapon is megjelentették, mégis a család berkein túl alig ismerik ezt a páratlan fényképgyűjteményt. Az albumban megörökített hősök egy részével gyermekkorában még ifjabb Mátray Kálmánnak volt szerencséje találkozni.

– Minden évben február 4-én, 11 órakor a Ferenciek téri templomban mondtak misét az ezredért, az elhunyt hősökért és a túlélőkért egyaránt. Már 5-6 éves koromtól engem is magával vitt az édesapám – emlékszik vissza az ifjabb Mátray.

Különös találkozás lehetett ez egy kisgyermeknek, aki családtagjaival együtt később számos megpróbáltatást volt kénytelen megélni. Édesapja a nagy háború után köztiszteletnek örvendett új szolgálati helyén, Csepelen, melynek rendőrkapitánya lett. 1944 márciusában a német bevonulás után azonban nyugdíjaztatta magát.
Az édesapa első világháborús relikviáit az 1950-es években rejtegetni kellett. A Horthy Miklós által adományozott vitézi oklevelet buzsáki hímzésminta mögé bújtatták.
A főhadnagyként leszerelt édesapa első világháborús relikviáit az 1950-es években rejtegetni kellett. A Horthy Miklós által adományozott vitézi oklevelet buzsáki hímzésminta mögé bújtatták.
Fotó: Mátray Kálmán

A kommunizmus idején a dicső katonamúlt értékeit rejtegetni kellett, ahogy az emlékeket is féltve mondták el egymás közt. A Ferenciek téri templom falai mégis védelmet nyújtottak, ahogy Mátray Kálmán mondja, tulajdonképpen egy bajtársi találkozó volt a szentmise. Ő maga olyan értékeket ismert meg ezeken az alkalmakon, amelyet apjától nap mint nap láthatott. Az ifjabb Mátray szerint olyasfajta hazaszeretet és kötelességtudás létezett azokban az emberekben és édesapja generációjában, amely azóta sajnos jócskán megkopott. Ezért is fontos az emlékek megőrzése és megbecsülése, mert – ahogy mondja –, ha így teszünk, azzal a felnövekvő generációkba is belenevelhetjük a nemzettudatot és hazaszeretetet egyaránt.
A SZEMbeszéd korábbi posztjait itt olvashatja!