A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egészségügy. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 7., vasárnap

Horvátországban például a közalkalmazottak fizetési listájának első 100 helyén 86 (!) orvos található.

NAIV

Gondoljanak csak bele, milyen lenne, hogy mondjuk az útlevelünk ügyintézésénél hosszú, tömött sort kellene kivárni, de egy ügyintéző felajánlana egy másik módot. Átmegyünk a saját irodájába, ahol – természetesen jóval drágábban –, de sokkal gyorsabban elintézné az ügyünket. Ezután soron kívül beadhatnánk a papírjainkat, és olyan portréfotó készülne rólunk, hogy még Nánási Pál is megnyalná mind a tíz ujját. Az útlevelet expressz sebességgel vehetnénk át, persze az említett irodában, ahol a pénzt is befizetjük.

Vagy. Elmegyünk egy márkaszervizbe, ahol a szerelő sajnálkozva mondja el, hogy a járgányunkhoz szükséges alkatrész hiánycikk, elég sokára érkezik meg, de ő tud egy másik megoldást. Elmegyünk az otthoni garázsához, ahol felveszi rendelést, persze döntően többe kerül, visszaviszi az autót a márkaszervizbe, megcsinálja, majd otthon átadja a magasabb összeg fejében.

Elég furán hangzik mindez, mert ezekben az „üzletágakban” másként működik az „okosság”.

A gyógyításban pedig pont így.

A beteg már előre tudja, hogy egy egészségügyi intézetben mire számíthat, ezért inkább elmegy ugyanannak az orvosnak a magánrendelőjébe. Apropó magánrendelő. Nem kell hozzá más, mint egy bérelt lakás, egy orvos, egy sztetoszkóp, néhány díszítő tárgy, amelyek a gyógyítás nehéz, de édes terhére és magasztosságára utalnak, gyógyszeripari szórólapok meg plakátok. No meg egy bűbájos asszisztens (nem, nem a szexi fajta, inkább a gondoskodó), aki beosztja a doktor úr drága idejét.

A vizsgálat folyamán fény derül a gondra, és a kezelés lehetséges módozataira is. De magát a kezelést a rendelőben – sajnos – nem lehet elvégezni. Ahhoz be kell menni a doktor úr állami munkahelyére, mondjuk a klinikára, mert ott áll rendelkezésre a megfelelő berendezés. Jöhet a következő találkozó a doktor úr klinikai munkaidejében, a szükséges eszközök ingyenes – pontosabban a tb által finanszírozott – használata. Egyszer, többször, a kezelés igényei szerint. Lehetőleg többször, mert úgy nagyobb lesz a számla a végén. Azzal nem kell törődni senkinek, hogy közben a szerencsétlen tb-s betegek hónapokig várnak a sorukra, mert a gépek foglaltak, és nem jutnak vizsgálathoz vagy kezeléshez.

„Kontrollra” természetesen ismét a magánrendelőbe kell menni, mert ott áll rendelkezésre a rendelő az iménti felsorolásnál méltánytalanul elfelejtett, mégis legfontosabb, de igen gyakran mellőzött kelléke: a számlatömb. A szolgáltatás ellenértékének elszámolására és kifizetésére ugyanis ekkor és ott kerül sor. Többnyire számla vagy nyugta nélkül.

Mi sem egyszerűbb. Állami költségre üzemeltetni egy magánvállalkozást. Nagy okosság nem kell hozzá, komoly befektetés sem, csak gyomor, meg bőr, de jó vastag. Ha minden magyarországi orvosnak meg lenne a lehetősége ilyen kettős életre, aligha menne el bárki közülük külföldre. Már nem érné meg. Ismervén azonban a kaszt jellegű orvosi hierarchiát, ilyen grandiózus bizniszt csak az „érinthetetlenek” építhetnek ki.

Ahogyan a Mercedes vezérigazgatója nem használhatja a gépsort egy saját kis márka csekély, de annál jövedelmezőbb megrendeléseinek kielégítésére, és ahogyan polgármester sem lehet már parlamenti képviselő, az orvosok kettős életét is meg kellene végre szüntetni. Az ilyen kettősség a különböző törvényeket is sértheti a hétköznapokban nélkülözhetetlen kreatív megoldások alkalmazásakor, de az emberi jó érzésnek mindenképpen ellent mond. El kellene dönteni, hogy valaki az állami rendszerben gyógyít, és elégedettséggel tölti el a felgyógyult emberek hálás mosolya, vagy inkább a meggazdagodás érdekli, és azért hajlandó kihasználni a szerencsétlen beteget.

A kettő között nem a paraszolvencia jelenti a megoldást. Azt tűzzel-vassal pusztítani kellene. És közben tisztességes fizetést kell adni az állami orvosoknak (Horvátországban például a közalkalmazottak fizetési listájának első 100 helyén 86 (!) orvos található – Magyarországon viszont alacsonyak az orvosi bérek, de közösségük krémje abból a kevéskéből irigylésre méltó autókat, ingatlanokat, hajókat tud vásárolni). Mert a beteg kifizeti a maga egészségügyi adóját, időnként – ha bajban van – kellene kapnia érte valamit minden további fizetség nélkül. Felháborító az a gondolat, hogy plusz pénzért kapjanak jobb ellátást az arra áldozó betegek a kórházakban. Mert ezek szerint lehet jobb is a szolgáltatás. De minden biztosított számára legyen az, hiszen egyszer már fizetett érte. Aki magasabb minőségre vágyik, és hajlandó meg is fizetni azt, az menjen magán intézményekbe.

Az orvos is. Ilyen egyszerű.

2012. december 8., szombat

MNO.hu: Kiskirályok és csicskák az egészségügyben

Kiskirályok és csicskák az egészségügyben

Meg kell találni azokat az ösztönzőket, amelyek a becslések szerint ötezer, külföldön dolgozó magyar orvos egy részét hazacsábítják. Ha csak ezren visszajönnének, az itthon élő, változásért küzdőkkel együtt alkothatnák azt a „kritikus tömeget”, amely képes a változás katalizátoraként hatni – állítja az MNO-nak a neve elhallgatását kérő orvos. A különböző részterületek párbeszédéről úgy szólt: a feudális, anyagi érdekeltség mentén szerveződő rendszer miatt a diszciplínák közötti valódi együttműködés korlátozott, a paraszolvencia pedig arra ösztönzi az orvost, hogy kompetenciáját túllépje. A magyar egészségügyi rendszer problémaköre szinte csak és kizárólag a jövedelmi viszonyok mentén kerül szóba. Holott immár felmérések is bizonyítják: a jövedelmek egyenlőtlen eloszlásárt, a teljes rendszert megfertőző hálapénzért, az orvosok elvándorlásáért, a feszült kollegiális viszonyokért és ezen keresztül a betegek gyógyulásáért felelős tényezők romlásáért egészen a Kádár-korszakig visszanyúló feudális működési struktúra tehető felelőssé. Interjúsorozatunk ezt a még kellően ki nem tárgyalt, ám annál kártékonyabb rizikófaktort veszi kiindulópontnak.

– Viszont igazságtalan lenne elhallgatni, hogy az orvosok és az egészségügyi rendszer dolgozói nagyon kemény munkát végeznek.

Kerüljük el az általánosítást…
– A kórházak a szükséges létszám alatt dolgoznak, humán erőforrás tekintetében a minimumfeltételeket nem teljesítik. A hiányhoz képest, anyagiak híján, meglepően kevés, alig néhány állást hirdetnek meg. A helyzetet az egészségügyi személyzet kénytelen felvállalni részben állásuk, munkahelyük féltése miatt, részben a nagyobb paraszolvencia reményében. Kevesebb orvosra több beteg jut. Több beteg többet ad. Mindez természetesen a minőség rovására megy. Egészségügyi adminisztrátori állás – amely komoly hozzáértést, szakképzettséget igénylő szakma – talán nem is létezik, így pénzügyi fedezete sincs, a munkakörükbe nem tartozó adminisztrációt az orvosok, ápolók pluszmunkaként végzik, lényegében „ingyen”. Ez hatalmas teher, ráadásul a szakmai munkától veszi el az időt.

– Azt mondta, hogy a fiatalok nem jutnak szakmai fejlődéi lehetőségekhez. Néha kipattannak botrányok, amelyeknek a főszereplői „kezdő” orvosok. Mik azok az eszközök, amelyek a fejlődést akadályozhatják?
– Az egyik a tudás féltése. Ha csak én tudok alkalmazni egy speciális technikát, akkor monopolhelyzetem van, annak minden anyagi következményével. A másik, hogy nincs már meg az a szellem, hogy az idősebb kollégák tanítanak. Nincs idejük rá, kikopnak, s azt is meg kellene nézni, hogy ennek mi a pontos folyamata. Az USA-ban a rezidenseknek a képzés ideje alatt naponta előadásokra járnak, mentoruk van, rendszeres ellenőrzéssel dolgoznak. Magyarországon voltam olyan vezető intézményi osztályon, ahol éveken át soha semmilyen szakmai megbeszélés sem volt. Nincsen sem ön-, sem az osztályon belüli képzés, mert ez nem hoz pénzt, vagy nincsen rá idő, vagy ami a legrosszabb: a vezető szakmai tudásának a szintje alacsony és igénytelen. Ez alapvető probléma.

– Egy külföldre szakadt orvos azt mondta: kint jó bizalmi-szakmai légkörben, teamben dolgozik, s nem tapaszalt olyat, hogy amikor a főorvos úr megjelenik, azonnal a szőnyeg alá kell bújni. Igaz lehet ez a mi viszonyainkra, bólogatni kell a professzor úrnak? Tényleg ilyen tekintélyelvűség uralkodik?
– Abszolút így van. Az Egyesült Államokban egy kezdő orvos azt mondja az intézetvezető professzornak, igaz, a legnagyobb tisztelettel, hogy „Hello, Charlie”. Itthon professzor urazni kell, igaz, ez egy kicsit oldódni látszik. De mindez helytől függő, nagyon merevek a viszonyok. Megfigyelhető, hogy a vizit „sleppel” történik. Pedig ma már nincsen értelme annak, hogy kis túlzással, de „harmincan” vannak egy viziten, ahol a professzor úr mindig elsőként lép be az ajtón. A tekintélyt nem a cím, a rang, a „slepp”, hanem a tudás kell, hogy adja. Kint elvárják, sőt kötelező, hogy a fiatalnak kérdései, ötletei legyenek, hogy képes legyen tisztelettel folytatott okos szakmai vitára. Itthon ha valaki kérdez, az tiszteletlen, kellemetlen akadékoskodó. Még ma is vannak szép számmal itthon olyan konferenciák, ahol az előadások végén nem lehet kérdéseket feltenni – ez külföldön elképzelhetetlen.

– Hosszú pályafutása alatt, gondolom, kellő tapasztalatokra tett szert. Nem az Ön dolga megmondani, hogy mit kellene kezdeni ezzel a hatalmas alrendszerrel, de mégis: hogyan lehetne eltakarítani ezt a még, úgy tűnik, eléggé ki sem beszélt problématömeget?
– Olyan nyílt pályázatokra van szükség, amelyekre felhívják a külföldön lévők figyelmét is, mert noha alacsonyabb itthon a fizetés, a család és a kultúra miatt mégis visszajönnének. A kormány feladata, hogy minél több orvost visszahozzon. Meg kell találni a csábító ösztönzőket. Nagyon jó dolog, hogy az alapkutatásban részt vevő kutatóknak többféle, hazatérést támogató ösztöndíjuk is van, utalok itt például a Lendület programra. Ugyanakkor a klinikusoknak, a gyakorló orvosoknak semmilyen pályázati lehetőségük nincsen. A rezidensek itthon tartására van pályázat, de pont fordítva kellene, hogy legyen: menjenek el, tanuljanak a világ legjobb kórházaiban, majd hozzák haza a tudást, s húzzunk ebből hasznot! Tehát azt kell támogatni, hogy ezek a képzett orvosok visszajöjjenek Magyarországra. De ne azért hozzák vissza őket, hogy itthon „a főnök nagydoktoriján dolgozzanak”, hanem megfelelő állásba kerülve a tudásuk a betegellátásban hasznosuljon. Becslések szerint mintegy ötezer magyar orvos dolgozik külföldön, köztük sokan, akik a legambiciózusabbak, legmotiváltabbak, sokan, akik a szakma „krémjébe” tartoznak. Őket kellene hazahozni, a közülük megfelelőket szigorúan ellenőrzött nyílt pályáztatással vezetőnek kinevezni! Ha csak ezren visszajönnének, az itthon élő, változásért küzdőkkel együtt alkothatnák azt a „kritikus tömeget”, amely képes a változás katalizátoraként hatni. Tudomásom szerint semmiféle komoly pályázati, vagy egyéb ösztönző rendszer nincsen arra, hogy a külföldet megjárt orvosok – hangsúlyozni kell: megfelelő beosztásba – visszajöjjenek. És csak halkan jegyzem meg, ez a feudális vezetésnek, attól tartok, nem is érdeke, de örülnék, ha nem lenne igazam.

– Dolgozott Németországban, az Egyesült Államokban. Milyen volt a kinti munka, s ehhez képest milyen újra itthon?
– Kint a tudás volt a meghatározó, s azt meg is lehetett szerezni. Egy hajóban evező partnerként kezeltek. Az információ rendelkezésre állt, a könyvtár a kurrens szakmai folyóiratokkal elektronikusan, 24 órában, otthonról is elérhető volt, s az ember nap mint nap belebotlott valami újba. Itthon ezzel szemben tele vagyunk adminisztrációval, s a tudás forrásainak elérhetősége is korlátozott.

– Milyenek az emberi, kollegiális viszonyok azonos, illetve a hierarchia különböző szintjei között? Az alul lévők – feltételezem – nem jutnak olyan mértékű hálapénzhez, mint a magasabb szinteken dolgozók. Van ebből feszültség?
– A pénz kérdése miatt nyilván van feszültség. De nem csak az anyagiakat kell nézni. Külföldön azt tapasztaltam, hogy az ellátás különböző szegmensei között partneri párbeszéd folyt. Fontos, hogy nem szintek, hanem szegmensek vannak, hiszen az ápolás, a speciális műszerek működtetése, a bonyolult vizsgálati metodikák beállítása, alkalmazása, a szövettani metszetek készítése is mind nagy tudást, tapasztalatot igénylő tudomány. Persze megvolt az alá-fölé rendeltségi viszony, ha arra volt szükség, de a célja az ellátórendszer optimális szervezése, a szegmensek összehangolása, működtetése. S megvolt a tudás is. Sajnos itthon tapasztaltam olyat többször is, hogy a vezető orvos a szakdolgozót „csicskaként” emlegette, ami alapvető hiba. Ilyen viszonylatban nem lehet dolgozni. A csapatmunkát is tanulni kell, itthon erre még csak próbálkozások vannak. Kevés a kommunikáció, a megbeszélés. Igaz, idő sincs rá, helyette adminisztrálunk vég nélkül, sokszor értelmetlenül. Harminc éve még voltak röntgenvizitek, klinikopatológiai megbeszélések, mára ezek a kórházak, klinikák többségében kikoptak. A feudális, anyagi érdekeltség mentén szerveződő rendszer miatt a diszciplínák közötti valódi együttműködés korlátozott, a paraszolvencia pedig arra ösztönzi az orvost, hogy túllépje a kompetenciáját.

– Talán az sem tesz jót a munkának, a közérzetnek, hogy a „csicska” érzi, hogy őt annak tartják. Ez a személyközi kommunikációban pillanatok alatt átjön.
– Ez nagyon káros. Olyan tapasztalatom is van – szerencsére ez talán már egyre ritkábban fordul elő –, hogy ma Magyarországon ebédlőben orvos és asszisztens, orvos és nővér nem feltétlenül ül le egy asztalhoz. Az osztályos megbeszéléseken csak az orvosok vannak jelen, még a főnővér sem. Ami érhetetlen és elfogadhatatlan. Ebben mindkét fél hibás, nem lehet ilyen szeparáltan dolgozni. Az orvosok egy része – megalapozatlanul – úgy érzi, hogy ők a társadalom kiválasztottjai, az ápolóknak pedig kisebbségi érzetük van, és hiányzik belőlük a szakmai tudatosság, a jó értelemben vett büszkeség. Én kezdő orvosként emlékszem olyan nővérre a magyar egészségügyben, aki tanácsot adott az orvosoknak, felhívta a figyelmüket a fontos kérdésekre, s a professzor is – akire szigorúan rászólt, ha két beteg vizsgálata között nem mosott kezet – kikérte a véleményét. Ez is minőség-ellenőrzés, de ma szinte elképzelhetetlen.

– A rezidensek egy másfajta rendszert hirdetnek, illetve igen nagy nyomást képesek kifejteni. Van bennük olyan potenciál, hogy akár már középtávon is jelentős változásokat indukáljanak?
– Ez a remény, viszont a rezidensekkel az a probléma, hogy nem tudnak hazajönni. Ha pedig itthon maradnak, akkor egy feudális rendszerben szocializálódnak. Alulról a régi rendszerbe nőnek bele, kényszerűen a részévé válnak, és nem fognak tudni változtatni rajta. Aki kint dolgozott, másfajta mentalitásba, demokratikus légkörbe szocializálódott. Ahol neki szabad, sőt elvárt, hogy véleménye legyen, mert az nem vet rá jó fényt, ha nincsen kérdése az előadás végén. Itthon éppen az ellenkezője az elvárás. A külföldet megjárt orvos nyelveket beszél, tudja használni az internetet, megtalálja a fontos szakmai cikkeket. Ha egy ilyen készségekkel bíró orvos olyan emberhez kerül beosztásba, aki nem rendelkezik ezekkel az ismeretekkel, az már önmagában feszültséget szül. Az egyik mindenképpen menni fog. Vajon melyik?

– S akkor még nem is beszéltünk a 900 ezer versus 150 ezer forint kérdéséről.
– Így van, de nagyon vigyázni kell arra is, hogy ne álljon elő generációs feszültség. Hiszen elképzelhető az is, hogy valaki évekig dolgozott külföldön, de semmilyen többlettudással nem bír, amikor hazajön. És itthon is vannak külföldön soha nem dolgozott kiváló orvosok. Fontos kérdés az is, hogy a hazai egészségügyben nincsen megfelelően működő minőségbiztosítási rendszer. Egy Svédországban dolgozó orvos mondja, hogy az ő patológiai véleményét, metszeteit időnként egy független orvosi bizottság ellenőrzi. Ha valami nem stimmel, akkor nem megbüntetik, de figyelmeztetik a hibára. Ennek az állandó minőségi kontrollnak a tudta erős ösztönzőerőt jelent a minőségi munkára. Ilyen jellegű szakmai, jóindulatúan támogató, segítő minőségi kontroll itthon egyelőre nincsen. Az egészségügyi ellátás ma már csak jól szervezett rendszerben lehetséges, egy szétesett, feudálisan szerveződő, nem tudásalapú, hanem személyi, politikai érdekek irányította rendszerben a briliáns tudású és képességű emberek sem tudnak kiteljesedni, sőt tönkremennek, vagy elmennek.

Olyan orvosgeneráció nőtt föl az elmúlt években, amelyik nem fogadja el az egészségügyi rendszer eltorzult dominanciaviszonyait – minderről Papp Magor beszél interjúsorozatunk harmadik részében. A Magyar Rezidensszövetség elnökével az elvándorló orvosok okozta veszteség mellett a bennük rejlő nyereségről is szót ejtettünk. Köztudott: a hazai gyógyítás világára rákos daganatként nőtt rá a paraszolvencia rendszere. Ennek felelőseit hol kell(ene) keresni? Az egyik lehetséges választ következő interjúnkban olvashatja.

Egészségügy: csak kiválasztottaknak? – kattintson a sorozat első részéért.

Címkék

Szócska Miklós, egészségügy, Papp Magor, rezidensszövetség, rezidensek, egészségügyi államtitkárság, egészségügyi béremelés