1958. június 16-án a kádári diktatúra kivégezte a hazai bolsevizmus
egyik leghűbb elvtársát, és a Szovjetunió egyik legnagyobb vazallusát,
Nagy Imrét.
Az évfordulókon ebből az alkalomból az állam és a kormány nevében
megemlékezéseket tartanak, amelyeken méltatják Nagy Imre emberi
nagyságát. Ez idén is így történt.
Mivel az én családom is megszenvedte a Rákosi féle
proletárdiktatúrát, ezért a hivatalos értékeléssel szemben
különvéleményem van Nagy Imre közéleti tevékenységéről. Ugyanis
ezek a megemlékezések következetesen elhallgatják Nagy Imre
életének korábbi sötét fejezeteit.
Nagy Imre 1918–20 között vörösgárdistaként részt vett az orosz
polgárháborúban. 1921–22-ben a szovjet belügyi népbiztosság, az
NKVD kötelékében, majd a Vörös Hadsereg hírszerző
csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után,
1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az
NKVD-nél besúgónak.
Legalább 203 embert jelentett fel, közülük tizenkettőt kivégeztek.
1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált
meg. Nagy Imre 1938. június 30-i saját kezűleg írt önéletrajzában
büszkén írja:
“Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-
vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott
harcban.”
Nagy Imre tanulmányai:
4 elemi és 4 polgári osztály. 1912 géplakatos segéd, 1914 segédi
oklevél.
1948. szeptember 15-én Nagy Imrét kinevezték a Közgazdaság-
tudományi Egyetem professzorává, az agrárpolitikai tanszék
vezetőjévé.
1949-ben a Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora.
1949 és 1950 között emellett az Agrártudományi Egyetemen tanít
agrárpolitikát.
1953-ban agrártudományi, tanulmányaiért a Magyar Tudományos
Akadémia tagjává választották.
Mindezt a géplakatos segédi képzettségével érte el.
Politikai karrierje:
1944 őszén Gerő Ernővel és Vass Zoltánnal együtt érkezik
Magyarországra.
1945. március 15-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi
minisztereként kihirdette a földosztásról szóló rendeletet.
1945. december 22-én, a Tildy kormány belügyminisztereként
terjesztette elő a németség kollektív bűnösségén alapuló kitelepítési
alaprendelet tervezetét.
1947-49-ig az országgyűlés elnöke.
1949-ben ”szövetkezetesítés ellenes” nézeti miatt kizárták a Politikai
Bizottságból.
1950-ben önkritikát gyakorol, élelmezési, majd begyűjtési miniszter
lesz.
1952-ben agrárügyekért felelős miniszterelnök helyettes.
1953-ban Sztálin halálakor Nagy Imre túlfűtött beszédet mond a
Parlamentben, és felszólította az országgyűlést Sztálin emlékének
törvénybe iktatására.
Nagy Imre, mint a kommunisták által delegált belügyminiszter
nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó
rendelettervezetet.
1946. január 15-én adta ki a svábok kitelepítésének végrehajtását
szabályozó rendeletet. A megvalósítás január 19-én kezdődött. 1946
és 48 között összesen 185 ezer svábnak kellett elhagynia otthonát,
miután nemzet-idegennek bélyegezte őket a kommunista rezsim.
Megfosztva magyar állampolgárságuktól, minden vagyonuktól,
vagonokba pakolva hurcoltak át időseket, családokat, gyermekeket a
háború után éhező és romokban heverő Németországba.
Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését „magyar nemzeti
kötelezettségnek” nevezte, és mind az 500 ezret ki szerette volna
telepíteni.
Nagy nem egyik pillanatról a másikra vált ennyire kegyetlenné,
hiszen 1944-ben olyan ország állampolgáraként és ügynökeként jött
Magyarországra, ahol már jóval a nácik előtt kitalálták az „ellenség”
kifosztását, koncentrációs munkatáborokba gyűjtését, majd megölését.
A kitelepítés mikéntjének megtárgyalása előtt előre kell bocsátani egy
igen lényeges, tényt.
A kitelepítés óta eltelt évtizedekben a magyar kormányok és médiák
mindig és mindenhol azt hangoztatták, hogy az általuk kitelepítésnek
mondott etnikai tisztogatásra a győztes nagyhatalmak az 1945. július
17-től, augusztus 2-ig tartó Potsdami konferencián kötelezték őket.
Az újabb kutatások ezt a leghatározottabban cáfolják. Hiteles,
eredeti okmányok igazolják, hogy jóval a konferencia megkezdése
előtt, július 5-én kelt levelében a magyar kormány azzal a kéréssel
fordult a három nagyhatalomhoz, hogy engedélyezzék számukra a
területén élő német kisebbség kitelepítését. A három állam
kormányfői a szövetséges Ellenőrző Bizottság elé utalták e kérést,
mely végül megadta a jogot, a lehetőséget a magyar kormánynak -
de nem a parancsot!
Tehát a magyar kormány – minden külső kényszer nélkül –
engedélyt kért, (és kapott) arra, hogy a német nemzetiségű
honfitársait vagonokba zsúfolva kiebrudalja az országból.
b A kapott hozzájárulás birtokában a magyar kormány, 1945.
december 22-i ülésén határozott a kérdésben.
A kormány kitelepítést elrendelő (1945. dec. 29-i 12330) 1945 sz.
rendelete a Szövetséges Ellenőrző Bizottság határozatára hivatkozik.
Ez viszont 1946. január 25-i ülésén Vorosilov marsall vezetése alatt
utasította a magyar kormányt, hogy a rendelet szövegét úgy
változtassa meg, hogy abból kitűnjön, az áttelepítést ő maga kérte!
Kitelepítendőnek mondták azt a magyar állampolgárt, aki az 1941-es
népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy német
anyanyelvűnek mondta magát, tagja volt a Volksbundnak, vagy az SS
katonai szervezetnek, vagy a háború éveiben visszavette korábbi
német nevét. Fejenként 100 kilogrammos csomagot vihetnek
magukkal, melyben ruha, ágynemű, háztartási tárgy, 1 kg zsír, 2 kg
hús, 7 kg liszt, 2 kg hüvelyes és 8 kg burgonya lehet.
Tiltakoztak az egyházi vezetők is. Közülük Shvoy Lajos
székesfehérvári püspök, írásban reklamálta meg sváb híveinek
kitelepítését William S. Key amerikai tábornoknál, aki a Szövetséges
Ellenőrző Bizottság tagja volt. A megyéspüspök többek között a
következőket írta:
„Az Egyesült Államok alkotmányában George Washington leszögezte,
hogy minden embernek Istenadta joga van az élethez, vagyonhoz és a
szabadsághoz, és ezt senki el nem veheti tőle. Nem tudom elhinni,
hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kívánta a németek
kitelepítését. Egy polgára Amerikának ilyet nem tehet! Székesfehérvár,
1946. január 8."
A tábornok válasza a következő volt:
„Idézem, a magyar Külügyminisztérium hivatalos írását 1945.
július 5-én amint következik: Tény az, hogy ezek a fasiszta és náci
svábok, (ilyen egyszerű a kollektív bűnösség elvét az összes svábra
ráhúzni!) komoly veszélyt jelentenek a demokratikus
Magyarországra, és kérjük a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot ez
ügyben való teljes együttműködésre, a svábok kitelepítésére
magyar területről a Szövetséges Hatalmak által kijelölendő
területre. A magyar kormány udvariasan kéri e célból olyan
terület kijelölését, mely nem a magyar határ közelében található!"
A tábornok így folytatja: „Még egyszer leszögezem, hogy ezt a
programot a magyar kormány jelöli ki, a szállító járműveket a
magyar kormány állítja elő. Mi, és az Ellenőrző Bizottságban
velünk egyesített két kormány ez ügyben csak a kitelepítést
ellenőrizzük, s az előkészületek és a szállítás humánus
végrehajtását biztosítjuk.
https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/
nemetek/mor/a_mori_nemetseg_tortenete_es_elete/pages/025_kitelepi
tes.htm
Nagy 1950. júniustól 1952. júliusig az MDP KV Adminisztratív
Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a
“pártmunkát”, a szovjetek feltétlen bizalma és támogatása kellett
ehhez a poszthoz.
A mezőgazdasággal a Szovjetunióban ismerkedett meg közelebbről.
Persze csak mikor ideje engedte, mert főállásban besúgó volt, aki
módszeresen jelentgette fel emigráns társait. 1950-ben, a
legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig
legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). A történészek szerint
1948–1956 között a “közellátás veszélyeztetéséért” 193 826 főt
ítéltek el a bíróságok, 1951–53 között több mint 120 ezret. Egyes
adatok szerint legalább száz eljárás halálos ítélettel zárult.
1950–53 között több mint 600.000 termelő hagyta el a
mezőgazdaságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a
termeléssel. (…)
Első lépésként a kommunisták hagymázos elképzeléseivel
megegyezően „földosztásra” került sor. A rendszer
kedvezményezettjei, megbízható komisszárjai, az egyházaktól,
birtokosoktól, kitelepített sváboktól elvett földekből fejenként mintegy
5 holdat kapnak. Az eredmény azonnal jelentkezik: hiánycikk lesz az
élelmiszer, a termelés a háború alattinak a felére csökken. Ekkor
mutatkozik meg az a tudás, amit Nagy a Szovjetunióból hozott, és az
ottani minta alapján nekiállnak kirabolni a parasztokat. (Államosítás)
Ez roppant szakértelmet igényel és Nagy rendelkezik is ezzel.
Egyetemen tanít, „professzor” és nemsokára – az MTA nagyobb
dicsőségére – akadémikussá is választják. Tagságának indokaként az
„Agrárpolitikai tanulmányok” című korszakos művét említik.
Az itthon maradt svábokat nemcsak vagyonuktól, de politikai
jogaiktól is megfosztották
1953-ban miniszterelnök-helyettesként Nagy szólította fel az
országgyűlést Sztálin emlékének a törvénybe iktatására:
“Lélekben mi is ott állunk az emberiség nagy halottjának ravatala
mellett, hogy a fájdalmas csapás nehéz óráiban legbensőbb
részvétünkkel osztozzunk a nagy szovjet nép mélységes bánatában.”
1953-ban a szovjetek csináltak belőle miniszterelnököt. 1956. október
24-én – már kormányfőként – statáriumot hirdetett, és fegyverletételre
szólította fel a forradalmárokat.
A munkásokat felszólította arra: „Álljatok a párt mögé, álljatok a
kormány mögé”
A következő napokban csak sodródott, tanácsadói és az őt felkereső
küldöttségek pillanatnyi hatására hozta meg döntéseit, amelyeknek a
forradalom menetére semmiféle hatása nem volt. November 4-i
búcsúja a legszörnyűbb:
“Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”,
- jelentette be a rádióban, majd azonnal a jugoszláv követségre
menekült. A pesti srácok, akik hittek neki, pedig harcoltak és
meghaltak. A kormány nem volt a helyén…
Ezt a tőrőlmetszett bolsevik tömeggyilkost akarja nekem eladni a
negyedik 2/3-os kormány, mint ’56 hősét, akinek a dísztemetésén a
koporsóját saját bolsevik elvtársai vitték.
Csurka István „Reform-kommunisták” című írásában (1989 06 04) -
Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése előtt – arra hívta föl a
figyelmet, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága Méray Tibort
kérte föl a búcsúztató beszéd elmondására. Mérayt a Rákosi
korszakbeli múltja, véresszájú hazudozásai, alkalmatlanná és
hiteltelenné tették a nemzet egészéhez szóló beszéd elmondására.
1956-tól 33 év telt el 1989-ig. Majd a rendszerváltásnak nevezett
szemfényvesztéstől mostanáig újabb 33 év. Vajon hányszor 33 év kell
még ahhoz, hogy az önmagát nemzetinek meghatározó kormány
szembenézzen a tényekkel?
Talán vannak még olyanok, akik emlékeznek arra, hogy Horn Gyula,
mint a bolsevizmust fegyverrel védő karhatalmista, a rendszer
haszonélvezője és kedvezményezettje, mint rendszerváltás utáni
miniszterelnök megkoszorúzta az áldozat sírját annak lányával (Nagy
Erzsébettel) együtt, akit egyébként éppen Horn politikai és eszmei
elődei végeztek ki. Önmagában véve ez a tény megmutatja az egész
rendszerváltásnak nevezett cirkusz álságosságát.
Ehhez csatlakozik a jelenlegi magyar kormány azzal, hogy évente
megemlékező rendezvényeket tart Nagy Imre emlékére. Kíváncsi
lennék arra, hogy mindazok, akik ma méltatják Nagy Imre
tevékenységét, hogyan néznek az áldozatainak – vagy azok
leszármazottainak - a szemébe?
Csurka István cikkét itt olvashatják el:
http://www.eredetimiep.hu/index.php?option=com_content&view=art
icle&id=7521:2015-06-23-09-34-49&catid=41:hirek&Itemid=63
Az Ellenzéki Kerekasztal ülése, 1989. június 4.
http://www.rev.hu/ords/f?p=107:18:0::NO:RP%2C18:P18_DOC_ID:1
17
