Kindelmann Károlyné – Szántó Erzsébet Júlia 1913. június 6-án született Kispesten. Anyja, Mészáros Júlia Erzsébet (1878–1924) egyszerű, katolikus polgári család sarja. Hatszori ikerszülést követően Erzsébet a 13. és egyben utolsó gyermek. 1913. június 15-én a Kispesti Nagyboldogasszony Plébánián keresztelték meg.
Apja, Szántó József (1871–1917), protestáns kántortanító, akinek ősei bevándorolt olasz mesteremberek. Eredeti nevük Santo (szent), ebből lett a magyarosított Szántó családnév. A nagyapa református esperes volt, aki kitagadta fiát, amiért katolikus lányt vett feleségül. A családfő, szerető lelkületének ajándékaként – felesége tudta nélkül – hittanra járt és 1917-ben, közvetlenül hadba vonulását megelőzően, ünnepélyes szentmise keretében, családja színe előtt katolizált. A frontról már csak rózsafüzére és Szentírása tért haza, egy bajtársa jóvoltából.
Ezt követően 1925-ig az egész család elhalt. Kilencen a nagy európai influenzajárványban, egy diftériában, ketten pedig balesetben. Erzsébet a járvány idején Paks környékén lakó anyai nagybátyjáéknál lakott.
1923. november 8-án a Nemzetközi Gyermeksegélyző Liga Svájcba, a Luzern kantonbeli Willisauba küldte felerősödniegy nyolcgyermekes mezőgazdasági gépgyáros családhoz. Itt, bár mindent megadtak neki, édesanyja utáni vágyakozását és honvágyát nem sikerült csillapítaniuk. Visszahúzódó viselkedését csak fokozta, hogy pajtásai kicsúfolták kezdetleges nyelvtudása miatt.
Honvágya miatt minden jólét és kényeztetés ellenére megszökött, hogy hazatérjen szeretett édesanyjához. Egy padon találtak rá összefagyva. „Kirándulásának” komoly tüdőgyulladás lett a következménye, és bal tüdeje egyharmadát el kellett meszesíteni. Három hónapig kíméletes ápolásra szorult.
Vendéglátói nagyon megszerették és megtettek mindent, hogy hosszabb maradásra bírják, de miután 1924 vége felé értesültek az édesanya súlyos betegségéről, fájó szívvel kénytelenek voltak hazaengedni családjához. A csontlágyulásban és orbáncban szenvedő mama még ágynak esve is próbált maradék családjának pénzt keresni, melyhez Párizsba szakadt hajdani barátnője segítette kézimunka megrendelésekkel.
Az édesanya 1924. november 22-én bekövetkezett halála után a lelkileg végsőkig megpróbált gyermeket iskolai tanítónője segítette talpon maradni, és nővére, Gizella fogadta magához a fiacskája mellé. 1924 decemberében, „svájci szülei” – értesülve a tragédiákról – örökbe akarták fogadni, de egy félreértés folytán ez nem valósult meg.
Erzsébet balsorsa azonban ezzel nem ért véget. 1925-ben egy tragikus baleset következtében elvesztette utolsó közvetlen családtagját, Gizellát is, akinek férje szíve a fájdalomtól szó szerint megszakadt. Együtt temették őket. Nővére árváját Erzsébettel együtt a már említett anyai nagynéni fogadta magához Paksra, akik1925 végén felköltöztek Budapestre a Teleki tér környékére. Az ura mellett sokat síró Juliska nénit egy tavaszi influenza-járvány vitte el 1926-ban. Bár Erzsébet továbbra is szolgált volna a család férfi tagjainak, de nagynénje oltalma nélkül ez veszélyessé vált, nagybátyjától ugyanis rettegett, mint az ördögtől, nem csoda, hiszen megpróbált kikezdeni vele! A helyzet még azzal sem oldódott meg, hogy a bácsi nagyhirtelen kivándorolt Amerikába (előtte felajánlotta a Erzsébetnek, hogy menjen vele). Távozásával sem lett könnyebb a helyzete, s végül 15 évesen, 1927 januárjában egyik pillanatról a másikra, egyetlen szál ruhában, kis batyujával elhagyta a családot.
Az önmagára utaltság nehéz évei következtek életében. A főváros VIII. kerületének utcáin, az Üllői út környékén alkalmi munkákból próbálta fenntartani magát. Melegedni, pihenni templomokba járt. Volt piaci hordár, cukorkaárus mozikban, hajnali péksütemény- és tejkihordó, krumplihámozó pékségben, „szakszerű” diótörő cukrászatok számára, kefekötő, sőt kertész is egy kétes hírű háznál. Ez utóbbit addig végezte, míg el tudta kerülni a molesztálás veszélyét.
Komoly, sőt egyenesen „túlélő kiképzés” volt ez egy tisztességes fiatal lány számára!
Egy alkalommal, mikor egy padon aludt a szabadban, hirtelen rendőrök rázták fel, s az ijedtségtől szűnni nem akaró köhögési roham fogta el. A soványka leányt orvosi vizsgálatra beszállították az Új Szent János Kórházba. Sajnos a tüdején levő foltot első látásra TBC-nek diagnosztizálták, melyet leromlott testi állapota és köhögése is igazolt. Hiába próbált mentegetőzni, az állapotát végső stádiumúnak tartották, s ennek megfelelően befektették a legsúlyosabb betegek közé, ahonnan azonban nemsokára megszökött a kerítésen át.
A hajnali utcán tébláboló didergő leánykára egy úriaszszony lett figyelmes, aki étkezés fejében ágyban fekvő idős anyja etetését és tisztán tartását bízta rá. Ám már a beteg első etetése alkalmával megfeledkeztek arról, hogy ő is éhes, és ezt követően is nagyon kíméletlenek voltak hozzá, sőt a háziúr miatt hamarosan innen is menekülni volt kénytelen.
A fordulatos és nélkülözésekkel teli élet nagyfokú önállóságot, rendkívüli talpraesettséget és elszántságot fejlesztett ki benne. Ekkor alakulhatott ki a személyiségét jellemző, kissé méltóságteljes és ‘távolságtartó’ vonás, bár ennek ellenére az emberekhez kedves tudott lenni. A későbbiekben is magának való, önálló maradt, de nem önző.
Egész életében tanulni, képezni szerette volna magát, de lehetőségei és körülményei ezt soha nem tették lehetővé. Élete álma volt, hogy „az Istennél szolgálhasson”. Más lehetőséget erre nem látott, mint hogy sorra jelentkezzen a szerzetesrendeknél, ismételgetve, hogy szívesen menne távoli földrészekre is, hogy „a Jóistent mindenkivel megismertesse”.
Sajnos, majd’ mindenütt ugyanazt a választ kapta: „csak azért akarsz közénk jönni, mert nincs hova menned!”
Az emberi közömbösség nagyon megviselte, de mégis továbbküzdött, hihetetlenül szűkös körülmények között. Egypékségben hajnali házhozszállítóként a zsömlékből el-elcsent egyet, mely gyakran egész napi tápláléka volt. Bár ez – csodamód– hiányként soha nem jelentkezett, könnyek közt gyóntameg. A jóságos gyóntatóatya nemcsak feloldozta a szerencsétlensorsú lányt, de maga is könnyekkel küszködve nyugtatta meg a lelkét, hogy e nagy szükségében nem követett el bűnt! Sőt, pénzt is adott Erzsébetnek, hogy szállást tudjon fizetnia Mária utcai kedvesnővérek éjszakai leánymenhelyén.
Napközben, különösen hideg időben, megragadott minden alkalmat, hogy valahol melegedhessen. Járta a vásárcsarnokot, a templomokat és esténként cukorkát árult a mozikban.
Nagy nehezen összespórolt pénzecskéjéből 1928 őszén elvégzett egy ápolónői tanfolyamot, mert ezzel nagyobb esélyt látott bekerülni a betegápoló nővérekhez. Ennek ellenére itt is elutasították, nem utolsó sorban szegényes külseje és a „stafírung” hiánya miatt!
Végül egyetlen főnöknő állt vele szóba a Szent Lujza Intézet anyaházában. Ő komolyan vette belépési szándékát és így szólt hozzá: „Leányom, mondjunk el egy Veni Sanctét és egy Ave Mariát.Várj meg itt és én megkérdem az Urat hivatásod felől!”
Visszaemlékezéseiben Erzsébet így mesélt erről: „Hátul a pad mellett megálltam, és még csak le se térdeltem, annyira érdekelt, hogy hogyan beszélget a főnöknő Istennel, de legfőképp azt figyeltem, miként fog majd választ kapni?! Meg se mertem moccanni, és megkövülten vártam a földön túli talányt. A főnöknő azonban egyszer csak felállt és könnyed szelídséggel, de elgondolkozvahozzám lépett. Mélyen a szemembe nézve megszorította a karomat és így szólt: „ Fiacskám, a jó Isten akarata más! Isten neked más és nagyobb hivatást szán, melyet majd olyan tökéletesen tölts be, ahogyan csak tudod!” A nővér lekísért a kapuig, megcsókolta a homlokomat és áldást adott rám. Lelkivilágom azonban teljesen összeomlott. Én, aki gyermekkorom óta mindig Istent szerettem volna szolgálni, íme nem kellek Istennek! Nem hagyja, hogy csak Neki szolgáljak…! Ekkor Sarlós Boldogaszszony ünnepe volt.”
Erzsébet, elmondása szerint, akkor majdnem hitét vesztette. Kétségbeesve és lázadozva ment gyóntatójához, aki nem sok vigaszt tudott nyújtani neki, de hangsúlyozta, hogy a következő héten újra várja. Erzsébet ezután a ruhája zsebében talált egy papírdarabot, melyen a Krisztus Király egyházközség plébánosának neve és címe volt. Mint kiderült, még az apácafőnöknő csúsztatta bele, a fivérének ajánlva őt. Akkor még beszélt is neki erről, de Erzsébet nem hallotta. Mégis, ez a cédula sorsdöntő lett életében. Nemcsak egy remek papot ismerhetett meg a plébánosban, de általa egy melegszívű nyugdíjas házaspárt is, akiknél otthonra talált.
Egy alkalommal, mikor egyedül volt új otthonában, főzés közben gyönyörű hangján dalra fakadt a boldogságtól. Munkájába merülve észre sem vette, hogy már hárman hallgatják: a hazaérkező házaspár a plébánossal, aki ebédre volt hivatalos. Az atya ekkor beajánlotta őt egyházközsége énekkarába.
A közösség hamar befogadta a vidám, talpraesett lányt, aki 16 évesen itt ismerkedett meg a harmadrendi ferences baritonnal, a 35 évvel idősebb özvegy Kindelmann Károlylyal – leendő férjével –, aki kezdetben csupán örökbe akarta fogadni. Mikor ezt közölte Erzsébettel, ő puszta cserfeskedésből így válaszolt: „az ilyen korú lányokat nem örökbe, hanem feleségül szokták venni!”
Károly nem is tartotta ezt rossz ötletnek, így megkérdezte lelkivezetőjét, hogy egy 52 éves férfinek illendő-e feleségül vennie egy 17 éves lányt? A válasz helyeslő volt: „Miért ne? Feleségül venni tisztességesebb a világ előtt, mint örökbe fogadni. Ennek a lánynak otthonra van szüksége!”
A lánykérésre Erzsébet ugyan igennel válaszolt, de egy feltételt szabott: kezdjenek e szándékra kilencedet a MindenkorSegítő Szűz Mária tiszteletére. A kilenced épp Pünkösdkor, 1931. május 25-én ért véget, amikor a Ferencvárosi Szent József plébánián a házasságkötés is megtörtént. Az esküvői ebédre hivatalos volt a Krisztus Király plébánia egész énekkara.
Fiatal feleségként 1932-ben
Kezdetben Károly addigi lakásában laktak; ide született az első két gyermek is. (1932 és 1942 között hat gyermekük született, 3 fiú és 3 lány.) A második gyermek hat hónapos volt, mikor 1935. február 2-án egy szép kis házat vettek Máriaremetén, távol a város zajától, melyet Erzsébet tündérlaknak nevezett. A boldogságtól szinte hetekig alig tudott megszólalni.
Felhőtlen öröme azonban nem tartott sokáig; röviddel ezután újra áldott állapotba került a harmadik gyermekkel. Kilenc hónapon át élet és halál között lebegett. Egy hónapig vajúdott. De a megváltó öröm helyett folytonos aggodalom érkezett a kis leánykával, aki nem fejlődött és kórházról kórházra járva három évig küzdöttek életéért. Az orvosok már sorra lemondtak a kicsiről, amikor az betöltve 3. életévét, hirtelen erőre kapott.
Erzsébet minden ízében megélhette, hogy mi az édesanyai aggodalom. Nem csoda, ha később oly mélységesen átérezte az Égi Édesanya értünk, gyermekeiért aggódó fájdalmát.
1938-ban a családfő a Hármashatárhegy alatti parcellázás során vett egy 1000 négyszögöles gyümölcsöst, melyre 1939-ben ötszobás házat építtetett. Mindenkinek nagyon tetszett, csak Erzsébet sírt vigasztalhatatlanul, mert talán előérzete volt leendő szenvedéseit illetően, melyek e házban érik majd.
A család csendes, polgári katolikus életet élt. Rendszeres volt az esti közös ima, melyet lelkiismeret-vizsgálattal kezdtek, bocsánatot kérve egymástól. A kezdéskor mindig a másodszülött Józsika gyújtotta meg a családi oltár gyertyáit, melyen a lányok gondozták a virágokat.
A vasárnapi ebéd valóságos családi ünnep volt. Az étkezések után Erzsébet vallásos újságokból olvasott fel. A gyerekszoba sarokpolcán Lisieux-i Teréz szobra állt, alatta egy persellyel, melybe a szülőktől és vendégektől kapott filléreiket gyűjtötték a missziók javára. Ezt októberenként, Missziós Vasárnapon fizették be.
Az édesapa minden nap elmondta a rózsafüzért – németül –, lehetőleg a közeli templomban, ahová ő külön járt szentmisére. A gyerekek anyjukkal Máriaremetére vagy a Kertvárosi Szentlélek plébániára jártak. A nagyobbak adventben rorátéra mentek, és izgalommal készültek a karácsonyra.
A Szentlélek templom plébánosa már ősszel felkérte tehetségesebb híveit, többek között a Kindelmann gyerekeket, hogy készítsenek egyszerű ajándékokat a szegényebb gyermekek számára. Ezek egy részét ajándékként kapták, más része „karitász vásár” keretében került eladásra. Ebből anyagi támogatásra is jutott néhány családnak.
A plébános 1938-ban beszervezte a családot a „Jézus Szíve Családfelajánlásba”. Ennek kötelmeként minden pénteken közösen megújították felajánlásukat a piros mécsesű Jézus Szíve kép előtt, elvégezve a Jézus Szíve litániát is.
A 40-es évektől kezdődően az édesapa rákban szenvedett. 1945. február 2-án már nagyon beteg volt. A hat gyermek és anyjuk gyertyával a kezükben elmentek a szentmisére. Amikor elindultak, minden ajtót figyelmesen rázártak a betegre. Hazaérkezve – megdöbbenésükre – az ajtókat mégis mind nyitva találták. A házba belépve csodálatos illatot éreztek, mely átjárta az egész lakást. A családfő a legbelső szobában feküdt, és csodálkozva látták, hogy rózsafüzért szorongatva, arca könnyben ázik. Annyira sírt, hogy alig tudott megszólalni. „Itt járt a Madonna…!” – mondta végül fátyolos hangon. Meghatottan hallgatták az édesapa vontatott magyarázatát: „A Madonna megígérte, hogy hamarosan elviszmagával…, készüljek fel…, és még mondott valamit rólatok, a családról, de erre már nem emlékszem!”
A későbbiekben arra kérte családját, hogy a kertben építsenek egy lourdesi barlangot a Szűzanya látogatásának emlékére.
1945. április 25-én, Húsvét vasárnapján, Erzsébet 32 évesen özvegyen maradt hat gyerekkel. A legidősebb 13, a legkisebb 3 éves volt. Elkezdődött a család „kálváriája”, mely kiteljesedett a kommunista államosítással, megfosztva őket minden megélhetésüktől.
Erzsébet 1948-ig még dolgozhatott a saját cégüknél, az államosítással azonban elbocsátották. Ezzel minden keresetük megszűnt, Erzsébet nem kapott állást. Minden gazdaszszonyi ügyessége ellenére hamar felélték tartalékaikat, és most ismerték fel igazán az apa előrelátását a hatalmas kerttel, mely egyedüli létalappá vált a család számára. A gyümölcsfák gondozásán kívül zöldségeket, krumplit, sőt az állatok számára kukoricát termeltek. A mindennapi kenyér árát és a rezsit gépi és kézi harisnyakötéssel igyekeztek megkeresni. A legnagyobb lány kézzel kötött pulóvereket, melyeket szövetkezeteknek és házalóknak adtak el. Erzsébet később kendőt festett, sőt különféle hímzéseket is elvállalt, ezek azonban nem biztosították a héttagú család megélhetését, így állás után kellett néznie. Ez azonban csak kisebb-nagyobb megszakításokkal sikerült.
Ha ugyanis felvették valahová, hamarosan elbocsátották klerikális beállítottsága miatt, mivel a Mindszenty József hercegprímás elítéléséről szóló ívet nem írta alá, másrészt gyermekeit beíratta hittanra.
1948-ban történt, hogy amint munkahelyéről holt fáradtan hazaért, két idegen férfit talált a kertjükben. A bőrkabátos alakok körbejárták a házat, és ügyet sem vetve rá, elmélyülten tervezgettek, mit hogyan alakítsanak át. Erzsébet nyomban berohant a Tanácsba, ahol a hirdetőtáblán meglátta nevüket a kitelepítendők listáján. Családi ima-hadjáratot kezdett a gyerekekkel és megszakítás nélkül, teljes szívvel és lélekkel könyörögtek az Úrhoz. Sikerrel, de 1951-ben megismétlődött a rémálom: német nevük miatt, másodszor is a listára kerültek! Ez alkalommal az édesapa egykori orvoskapcsolata segített, akinek fia a Kitelepítési Bizottság elnöke volt. Csoda volt ez? Azokban az időkben mindenképp, mert „azokban az időkben” nem volt könyörület!
Erzsébet zokszó nélkül dolgozott napi 12 órát is kemény helytállással, ám hiába vállalt akár két műszakot is, mindannyiszor utcára tették! Dolgozott vasgyári munkásként, takarítóként és szakácsnőként is, de a szocializmusban senkit sem érdekelt, hogy hány gyermeket kell özvegyen, egy keresetből eltartania.
A hétköznapi „csodák” azonban folytatódtak. Erzsébet az 50-es évek végén segédápoló lett a Széher Úti Kórházban. Ehhez jól jött a még 16 éves korában elvégzett ápolónői és házigondozói tanfolyam.
Csaknem 20 évnyi heroikus küzdelem után – látva gyermekei önállósulását –, 1961-re úgy érezte, végre megpihenhet. De ez a dátum hozta el számára életének fő hivatását, az égi megbízatást, ugyanakkor a legidegfeszítőbb családi gondot is, melyben árván maradt három csecsemő unokáját kellett felnevelnie.
1965-től emberfeletti „hívásokkal és kihívásokkal” kellett szembesülnie. Egyfelől az Úr sürgetése, hogy mondjon le önmagáról, másfelől az édesanyai és nagyanyai kötelességtudat sürgető elvárása, hogy ne hagyja állami gondozásba kerülni elhunyt menye és beteg fia árváit.
Miközben igyekezett eleget tenni az Égiek sürgetésének, beteg fiát haláláig ápolta és nevelte. A kicsik nevelési jogát nem kapta meg egykönnyen, hiszen egy „klerikális nagymamától” a marxista nevelésügy nem várhatta az „elvárt pedagógiát”. A lelkesedés és a kételyek, a kis eredmények és a nagy kudarcok, a fáradozások és a rengeteg megaláztatás még az ő harcedzett lelki erejét is próbára tette.
Nyilvánvaló, hogy a rábízott „égi-földi” feladatot az isteni Gondviselés segítsége nélkül nem tudta volna megvalósítani.
A Szeretetláng ügyében tett első római útjára (1976) két gyóntatója is elkísérte – egyikük a Budapesti Hittudományi Akadémia professzora volt –, hogy VI. Pál pápának átadják a Szeretetláng ismertetését. A Szentatya bővebb anyagot kért.
1978-ban került sor a második római útra, mely előtt Erzsébetnek Jézus kérésére 40 napig kenyéren és vízen kellett böjtölnie küldetése sikeréért. Az akkor Rómában tartózkodó 40 bíboros kézhez is kapta a Szeretetláng üzenetét és mibenlétét; elsőként Lékai László magyar prímás.
Az Úr kérésének megfelelően Erzsébet asszony „rejtett alázatosságban” élt, és kizárólag papi meghívásoknak tett eleget. Az Ügy továbbvitelében néhány „belső” világi apostol segítette.
1984-ben betegeskedni kezdett, novemberben kórházba szállították. Több intézményben is kezelték. 1985. március 24-én körzetiorvosi felügyelet mellett magához fogadta egy idős házaspár ápolásra. Bár sokat szenvedett – daganatos betegsége volt –, mégis kiegyensúlyozott maradt és boldognak mondta magát, amiért nem kórházi körülmények közt tölthette napjait.
1985. április 11-én rózsafüzérrel a kezében, szentségekkel többször megerősítve, arcán enyhe mosollyal költözött az égi hazába.
Teste jelenleg a családi sírban, férje mellett várja a feltámadást a remetekertvárosi Szentlélek templom altemplomában. Sírhelye zarándokhely, és miként a hívek nem feledkeztek el róla, úgy bizonyára az Égiek sem, hiszen még életében megígérte neki a Szűzanya: „…Ha megérkezel, Anyai szeretettel várlak! Ó kármelita kislányom, a szenvedések által kisajtolt olajcseppjeid a földön maradt (emberek) üres, pislogó mécseseibe fognak visszahullani és az én Szeretetlángomtól meg fognak gyulladni. Neked tehát Mellettem lesz a helyed, hogy így együtt mentsük a lelkeket a világ végezetéig!”
(Forrás: Begyik Tibor - Szeretetláng Lelki Napló)
