Feszty Árpád időnként eltűnik a fővárosból. Eltűnik egy hétre, két hétre, olykor egy hónapra is. Ilyenkor a Bajza utcai műtermét zöld kárpitok borítják, s a két kis lompos, fehér komondor bánatosan pislog ki a vasrácsozaton át a járókelőkre.
Hová lett Feszty Árpád?
Kingyesen van.
Ez az ő tanyája. Nagyon szeretheti, mert sokat emlegeti. A beszédeiből tudtuk, hogy ez a tanya Komárom mellett van. Oda jár ő pihenni vagy elmélkedni.
A múlt nyár vége felé összebeszéltünk Pósa Lajossal, hogy meglepjük Feszty Árpádot. Komárom mindössze két óra Budapesthez, és Kingyes se lehet a világ végén. Megkérdeztük Lányi Gézát is, a népszínház kitűnő cimbalmosát, hogy nem volna-e kedve velünk jönni. Volt kedve. Magával hozott egy rengeteg nagy cimbalmot is. De ez még nem minden: hogy a kingyesi tanya teljesen meg legyen tisztelve, szmokingba öltözött és fekete nyakkendőt kötött, meg vakító fehérre vasalt inget: szóval olyan ruhában jött, aminőben hangversenyezni szokott. Igy indultunk útnak két órakor vidáman Komáromba.
Kiszállunk ott az állomáson, ráülünk egy fiákerre.
- Hova hajtsak – kérdi a kocsis.
- Kingyesre – feleljük azon a hangon, amelyen itt Budapesten azt szoktuk mondani a kocsisnak: a Városligetbe, vagy a szép Juhásznéhoz hajtson.
- Kingyes? – kérdi nagyot nézve a kocsis. – Hol van az, kérem?
- Ej még azt se tudja? Maga tán nem komáromi ember?
- De bizsony idevaló vagyok.
No, ha ezt nem tudja, majd tudja más. Sorra jártuk a kocsisokat: kérdeztünk urat, parasztot , kofát, katonát, rendőrt, gyereket, öreget, halászt, koldust és fináncot. Mindenik csak a fejét csóválja. Hírből sem ismerte Kingyest egyik se.
- Micsoda puszta lehet az – fakadt ki Lányi Géza.
Pósa arca elsötétült.
- Úgy látszik – dörmögte - , azért jöttünk, hogy vissza menjünk.
- Ha senki se tud a kingyesi pusztáról, a komáromi képviselő bizonyosan tud róla, mert vagy mellette, vagy ellene, de szavaztak onnan.
Fölkutattuk a várost, és a városban Tuba Jánost. Az ugyan elbámult, mikor betoppantunk a szobájába.
- Hát titeket mi szél fújt erre?
Aztán, hogy megmondtuk, felhúzta a szemöldökét, és gondolkodva nézett reánk.
- Kingyes, Kingyes – mondta - van ilyen puszta, én is voltam ott, csakhogy oda nem lehet elmenni.
- Már miért ne lehetne, ha te voltál ott! – dörrent fel Pósa Lajos.
- Azért, mert oda nem tudja más az utat, csak Feszty Árpád.
- No hát, mi oda elmegyünk.
Tuba János körülvakargatta rövidre nyírott, gömbölyű fejét, és némi levegőbe nézések után egy öreg udvarosért küldött el.
- Az – úgymond – az egyetlen ember, aki tudja az utat, az is csak Azért, mert a fia ott van az Árpád tanyáján, mindenes.
- Visszamentem a cimbalomverőkért – jegyezte meg búsan búsan Lányi Géza - , nem fogják megtalálni az öreget.
És úgy történt. Az öreg visszaköltözött a városból a pusztára. Mint később megtudtuk: azért ment vissza, mert úgymond: a városi emberek sokat beszélnek!
Igy már majdnem visszafordultunk, amikor a Lányi cimbalomverőinek élő cáfolatául megjelenik egy zsíros kalapú, vörös orrú és kender – szakállú fiákeros, és azt mondja, hog ő tudja az utat.
- Lehetetlen – mondja Tuba János
- Már mért volna lehetetlen – jegyzi meg Pósa - , az út azért út, mert járnak rajta.
Tuba mindazonáltal nem bízott a fiákerosban. Magyarázta a kocsisnak az utat alaposan. Emlékszem, hogy tömérdek sok jobbra és balra, le meg fől volt a beszédben. Ezenkívül említett neki két pusztát is: Kavát, meg Agyagost. A kocsis mindezekre komoly igeneket mondott, és rábólintott a fejével.
A cimbalomnak egy kétkerekű talyigát fogadtunk, magunknak pedig az ócska és rozoga fiákerbe ülve, délután öt órakor útnak indultunk.
Számításunk szerint hat és fél órakor oda kell érkeznünk. Vidámak voltunk. A két kocsist megtömtük szivarral. Arról beszélgettünk, hogy mekkorát néz majd Feszty Árpád, ha meglát bennünket. Az ő tanyáján még pesti ember nem hagyott nyomot. Ő maga emlegette, hogy az vadon – hely. Fát ott nem nyesnek, nádat ott nem vágnak. Csönd van. Festőnek való őstenyészet. A földgolyónak ez az egy pontja a legkedvesebb és legszebb neki. Itt pihen meg a lelke és itt alkot a fantáziája.
Félóra múlva elértük az első tanyát.
Az udvaron egy mezítlábas menyecske állott. Magot szórt a tyúkjainak.
- Micsoda puszta ez? – kérdeztük, a kocsit megállítva.
- Kava.
- Helyes úton vagyunk – mondottuk örömmel. – Hát jól megyünk – e Kingyesre, galambom?
- Kingyesre? Sohasem hallottam én annak hírét.
- Tán nem idevaló maga?
- Dehogynem, lelkem – felelte az asszony – itt születtem én, itt is halok meg.
Azzal tovább szórta az ocsút a tyúkjainak.
Ez egy kissé lehangolt bennünket. Különféle tekervényes utakon és töltéseken haladtunk által. Sehol egy ember, sehol egy ház, sehol egy szembejövő kocsi. Csak nedves, smaragdzöld legelők és vörhenyes nádasok, mozdulatlan nyárfák és fehérlő fűzesek, és megint kanyargó út. A nap lealkonyodik. A vöröslő égen vadludak repülnek át. Lányi azokat nézi.
- Talán a vacsorát nézed Géza?
- Dehogy azt. A ludak mind keresztbe repülnek előttünk.
No, amott fehérlik már az esti szürkületben a másik tanya. Az ott Agyagos. Igy mondta Tuba is, hogy előbb Kavát érjük, aztán agyagost, ami már szomszédja Kingyesnek. No, de ideje is már, hogy vacsorához jussunk. Öt perc múlva hogy bámul ránk Feszty Árpád.
Az út mellett egy ember üldögél. Valami karót farag.
- Micsoda tanya ez, atyafi?
- Kava, kérem alásan.
- Kava? Már hogy volna ez Kava?
- De bizony Kava. Én csak tudom talán.
- Tyű, az irgalmát, hiszen itt már voltunk egyszer.
- Persze hogy voltak az urak. Láttam, mikor jöttek az előbb. Hát hova indultak?
- Kingyesre.
A fejét rázta. Nem hallott róla.
- Kocsis – szóllott ekkor Pósa a felháborodásának és keserűségének legmályebb brúgóján – maga nem tudja az utat!
- De most már tudom – mondja a kocsis -, a keresztútnál tévedtem meg.
Egy darabig tanakodtunk, hogy bízhatunk-e a kocsisban. Én bíztam benne, Pósa nem bízott. Lányi bízott a kocsisban, de nem bízott a szerencsében. Van is abban valami, hogyha az ember a kapuból megy vissza a cimbalomverőkért.
- Csak a másik pusztát elérjük – szólt reménykedve Pósa – ott majd Árpádhoz igazítanak bennünket. A szomszédban csak tudnak tán Kingyesről.
Útközben aztán beesteledett. Szerencsére holdvilág volt, és az mutatta a sűrű nádasok között vezető, keskeny utat. De sehol egy eleven ember! Csak mély sötét árnyékok! Itt–ott egy borzas kísértet gyanánt felmeredő, fekete fűzfa. Ilyen lehetett az ország a tatárjárás után.
Balladai mélasággal ülünk a kocsin, amikor egyszer valami száraz földhányásra érkeztünk ás Lányi fölkiáltott:
- Dőlünk!
Mikor már az ünköt mondta, mindhárman benne voltunk az árokban. A kocsis az nem volt benne, az túlrepült rajta, s tán most is repülne, ha egy nagy nyárfa derekában meg nem kapaszkodik.
- Élsz-e Lajos? – kérdeztem Pósát, aki az esésben lavinaként gördült át fölöttem.
- Élek – felelte mély, komor komor hangon az árokból -, hát Lányi?
- Oda van a szép fehér ingem – felelte Lányi a keserűlapu közül - Összegyűrődött.
Azzal kimásztunk.
- Hallja maga – szólt ekkor Pósa, galléron ragadva a kocsist -, vallja meg, hogy sohasem járt erre!
- De bizonyisten jártam – felelte a kocsis -, csakhogy, kérem alásan, annak immáron tíz esztendeje.
- Hár hogy mert maga elindulni, ha már tíz esztendeje nem járt itten?
- Azt gondoltam, hogy tudom az utat – felelte a kocsis a fülét vakargatva.
- Tudtam én ezt előre – sóhajtott a cimbalmosunk -, az éjjel pappal is álmodtam.
- Én meg a farkasokkal – szólt Pósa sötéten.
A farkas szóra Lányi a nádasra nézett, és összeborzongott.
Fölsegítettük a kocsit az árokból, és az alispánt, főispánt, szolgabírót, az egész vármegyét, hogy ilyen utat csináltattak a Feszty Árpád tanyájához.
- Gyerünk vissza – szólott Lányi -, Isten tudja mi lesz a cimbalommal itt a nádasok között.
- Kérem alásan – mondta a kocsis -, negyedóra múlva ott kell lennünk az agyagosi pusztán.
- Biztosan tudja? – kérdezte Pósa.
- Biztosan – felelte a kocsis.
Azonban félóra is eltelt anélkül, hogy mi a nádak fölött lebegő holdvilágon kívül egyéb világosságot láttunk volna. No, meg a szivarunk vége piroslott a sötétben.
Az est mindig mélyebb és árnyékosabb. A nádak mindig magasabbak. Olykor – olykor egy fahídon dökter által a lovak lába, azután ismét a puha, keskeny töltésúton megyünk. A két kocsi zörgés nélkül halad a fekete úton. Se előre, se hátra nem látunk mást, mint a rejtelmes sűrűségű nádast, és itt - ott egy- egy kis megcsillanó vizet.
- Milyen mély lehet ez a víz? – kérdezi Lányi Géza.
Senki se felel rá. Az útra olykor borzalmas susogással hajlong föl a nád. Mintha láthatatlan rémek hajtanák. Most nem növény a nádas, és nem fűzfa a fűzfa, hanem csodás alakzatú , mesebeli élőségek, amikben sötét értelem és, kísérti akarat van.
Egyszer csak egy kis rozoga fahídon megreccsen alattunk a kocsi, és mi nagy recsegés - ropogás között az egész világot érezzük szakadni alattunk.
- No, most végünk van!
A rozzant, vén híd beroskadt a kerekek alatt. Az egész híd-e , vagy csak egy része? Vagy a kocsi törött össze? Az első pillanatban nem tudjuk.
Átmászunk a kocsiernyőn.
A kocsis a fejét vakarja: a kocsinak a hátsó két kereke beleroskadt a hídba.
- Ember! – kiáltja elkeseredett haraggal Pósa – vallaj meg, hogy maga nem tudja az utat!
- Persze hogy nem tudom – fakadt ki kétségbeesetten a kocsis.
- Hát akkor hogy mert elindulni velünk!
- Azt hittem, hogy a képviselő urunk tudja.
No, szépen vagyunk. Éjjel egy emberlakatlan, vad sötét nádasnak rengetegében, oldalt mély vizek és kísértet – sóhajtozást hallató, mérhetetlen nádasok Között – ennek a fele se tréfa!
Viaszgyújtókkal megvizsgáltuk a kocsit, hogy érdemes-e kiemelni, ha lehet. Sok törés volt rajta. A sárfogó az egyik oldalon forgáccsá zúzódott, de a keréknek ,meg a tengelynek talán nem is esett baja.
Azzal a két kocsis meg mi hárman nekiállottunk, és kiemeltük a fiákert az útról.
- Hála Istennek, mehetünk – mondja Lányi -, de hova?
- Valahova majd csak kilyukadunk – felelte a kocsis.
Azzal elindultunk újra az őskorszaki nád két mozgó fala között, az ismeretlen mocsárvíznek keskeny, hangnyelő, puha útján a végtelennek látszó, sötét nemtudomságba. Ez a dante útja egyik pokolból a másikba.
No, aztán itt kezdett rám is zuhogni az áldás. Pósa nagybőjti prédikációt rögtönzött reám azért a meggondolatlan ötletemért, hogy így vaktában fölkeressünk egy ilyen tanyát, amit a komáromiak sem ismernek. Lányi meg fölsóhajtott:
- Istenem, istenem, hát ezért tanultam én a cimbalom – művészetet, ezért szenvedtem és éltem negyvenegy esztendeig, hogy e vad pocsolya legyen a temetőm?
- Hát a gyermekköltészet kutya? – szólt Pósa is. – Ez aztán méltó befejezése lesz az én költői pályámnak.
- És éppen most – folytatta Lányi -, mikor minden adósságomat kifizettem. De megálmodtam én ezt, megálmodtam!
Aztán arról beszélgettünk, hogy a Kingyes tanya tán nem is létezik. Már hogy is lakhatna valaki ilyen vad nádasok között. Feszty csak elgondolta, hogy neki tanyája van, mint az obsitos baka, mikor a lovát emlegeti.
A hold már akkor csaknem a fejünk fölött járt. Szemtelenül nevette, hogy micsoda aggodalmak között kocsikázunk. Vajon hol állunk meg? Meglehet, hogy ez az út belevész valahol a mocsárba. Soha még két író meg egy cimbalmos így el nem végződött a világon! És megyünk tovább a puha úton, a fekete éjszakában, tragikus csöndességben...
Végre egyszer kutyaugatás hangzik nem is messze tőlünk. Micsoda üresség a Patti vagy a Ney Dávid éneke most e kutyaugatáshoz képest.
A sötétből ember jön elő.
- Hol vagyunk?
- Agyagoson.
- No, hálaistennek!
- Hova mennek az urak?
- Kingyesre.
- Kingyesre?
- Csak ismeri tán?
- Nem én, uram.
- Nem-e?
- Nem.
- Tán nem idevaló.
- Hát hova való vónék?!
- Itt kell annak lenni!
- Nincs az, uram.
- Szomszédság, ne beszéljen!
- Szomszédság?
- A Feszty Árpád úr tanyája.
- Az Árpád úré?
- Azé, azé. Hát azt tudja hol van?
- Azt tudom.
Egy ilyen hangra szabadulhatnak föl az elkárhozottak a purgatóriumból.
- No, ha tudja, hát menjen a lovak előtt. Megfizetjük.
Igy jutottunk el aztán a Feszty Árpád útjára. Meg is jött a kedvünk. Nótáztunk. A Feszty ablaka világított. Még ébren van! És a két kocsi begördült a kis náddal tanyaház udvarára.
Feszty Árpád csakugyan otthon volt. Az ágyban olvasgatva hallgatódzott a nótára.
- Vajon kik járnak erre? – tűnődött magában – bizonyosan betyárok.
És mikor a mi kocsink bejárt a tanyára, Feszty Árpád ott állt már elmeredő szemmel az ajtóban. A kezében két rengeteg nagy, rozsdás pisztoly lógott.
No aztán, hogy micsoda regényes hely az a Kingyes, és hogy mit csináltunk mi ott három napig, azt nem mondom el. Kingyes maradjon fölfedezetlen és ismeretlen rejteke Feszty Árpádnak. Az ott időzésünk történetét pedig őrizze meg szintén kedves közös emlékünk gyanánt az a közösen csinált vers a mestergerendán, amely így kezdődik:
1894.szept.12.13.14
Hová lett Feszty Árpád?
Kingyesen van.
Ez az ő tanyája. Nagyon szeretheti, mert sokat emlegeti. A beszédeiből tudtuk, hogy ez a tanya Komárom mellett van. Oda jár ő pihenni vagy elmélkedni.
A múlt nyár vége felé összebeszéltünk Pósa Lajossal, hogy meglepjük Feszty Árpádot. Komárom mindössze két óra Budapesthez, és Kingyes se lehet a világ végén. Megkérdeztük Lányi Gézát is, a népszínház kitűnő cimbalmosát, hogy nem volna-e kedve velünk jönni. Volt kedve. Magával hozott egy rengeteg nagy cimbalmot is. De ez még nem minden: hogy a kingyesi tanya teljesen meg legyen tisztelve, szmokingba öltözött és fekete nyakkendőt kötött, meg vakító fehérre vasalt inget: szóval olyan ruhában jött, aminőben hangversenyezni szokott. Igy indultunk útnak két órakor vidáman Komáromba.
Kiszállunk ott az állomáson, ráülünk egy fiákerre.
- Hova hajtsak – kérdi a kocsis.
- Kingyesre – feleljük azon a hangon, amelyen itt Budapesten azt szoktuk mondani a kocsisnak: a Városligetbe, vagy a szép Juhásznéhoz hajtson.
- Kingyes? – kérdi nagyot nézve a kocsis. – Hol van az, kérem?
- Ej még azt se tudja? Maga tán nem komáromi ember?
- De bizsony idevaló vagyok.
No, ha ezt nem tudja, majd tudja más. Sorra jártuk a kocsisokat: kérdeztünk urat, parasztot , kofát, katonát, rendőrt, gyereket, öreget, halászt, koldust és fináncot. Mindenik csak a fejét csóválja. Hírből sem ismerte Kingyest egyik se.
- Micsoda puszta lehet az – fakadt ki Lányi Géza.
Pósa arca elsötétült.
- Úgy látszik – dörmögte - , azért jöttünk, hogy vissza menjünk.
- Ha senki se tud a kingyesi pusztáról, a komáromi képviselő bizonyosan tud róla, mert vagy mellette, vagy ellene, de szavaztak onnan.
Fölkutattuk a várost, és a városban Tuba Jánost. Az ugyan elbámult, mikor betoppantunk a szobájába.
- Hát titeket mi szél fújt erre?
Aztán, hogy megmondtuk, felhúzta a szemöldökét, és gondolkodva nézett reánk.
- Kingyes, Kingyes – mondta - van ilyen puszta, én is voltam ott, csakhogy oda nem lehet elmenni.
- Már miért ne lehetne, ha te voltál ott! – dörrent fel Pósa Lajos.
- Azért, mert oda nem tudja más az utat, csak Feszty Árpád.
- No hát, mi oda elmegyünk.
Tuba János körülvakargatta rövidre nyírott, gömbölyű fejét, és némi levegőbe nézések után egy öreg udvarosért küldött el.
- Az – úgymond – az egyetlen ember, aki tudja az utat, az is csak Azért, mert a fia ott van az Árpád tanyáján, mindenes.
- Visszamentem a cimbalomverőkért – jegyezte meg búsan búsan Lányi Géza - , nem fogják megtalálni az öreget.
És úgy történt. Az öreg visszaköltözött a városból a pusztára. Mint később megtudtuk: azért ment vissza, mert úgymond: a városi emberek sokat beszélnek!
Igy már majdnem visszafordultunk, amikor a Lányi cimbalomverőinek élő cáfolatául megjelenik egy zsíros kalapú, vörös orrú és kender – szakállú fiákeros, és azt mondja, hog ő tudja az utat.
- Lehetetlen – mondja Tuba János
- Már mért volna lehetetlen – jegyzi meg Pósa - , az út azért út, mert járnak rajta.
Tuba mindazonáltal nem bízott a fiákerosban. Magyarázta a kocsisnak az utat alaposan. Emlékszem, hogy tömérdek sok jobbra és balra, le meg fől volt a beszédben. Ezenkívül említett neki két pusztát is: Kavát, meg Agyagost. A kocsis mindezekre komoly igeneket mondott, és rábólintott a fejével.
A cimbalomnak egy kétkerekű talyigát fogadtunk, magunknak pedig az ócska és rozoga fiákerbe ülve, délután öt órakor útnak indultunk.
Számításunk szerint hat és fél órakor oda kell érkeznünk. Vidámak voltunk. A két kocsist megtömtük szivarral. Arról beszélgettünk, hogy mekkorát néz majd Feszty Árpád, ha meglát bennünket. Az ő tanyáján még pesti ember nem hagyott nyomot. Ő maga emlegette, hogy az vadon – hely. Fát ott nem nyesnek, nádat ott nem vágnak. Csönd van. Festőnek való őstenyészet. A földgolyónak ez az egy pontja a legkedvesebb és legszebb neki. Itt pihen meg a lelke és itt alkot a fantáziája.
Félóra múlva elértük az első tanyát.
Az udvaron egy mezítlábas menyecske állott. Magot szórt a tyúkjainak.
- Micsoda puszta ez? – kérdeztük, a kocsit megállítva.
- Kava.
- Helyes úton vagyunk – mondottuk örömmel. – Hát jól megyünk – e Kingyesre, galambom?
- Kingyesre? Sohasem hallottam én annak hírét.
- Tán nem idevaló maga?
- Dehogynem, lelkem – felelte az asszony – itt születtem én, itt is halok meg.
Azzal tovább szórta az ocsút a tyúkjainak.
Ez egy kissé lehangolt bennünket. Különféle tekervényes utakon és töltéseken haladtunk által. Sehol egy ember, sehol egy ház, sehol egy szembejövő kocsi. Csak nedves, smaragdzöld legelők és vörhenyes nádasok, mozdulatlan nyárfák és fehérlő fűzesek, és megint kanyargó út. A nap lealkonyodik. A vöröslő égen vadludak repülnek át. Lányi azokat nézi.
- Talán a vacsorát nézed Géza?
- Dehogy azt. A ludak mind keresztbe repülnek előttünk.
No, amott fehérlik már az esti szürkületben a másik tanya. Az ott Agyagos. Igy mondta Tuba is, hogy előbb Kavát érjük, aztán agyagost, ami már szomszédja Kingyesnek. No, de ideje is már, hogy vacsorához jussunk. Öt perc múlva hogy bámul ránk Feszty Árpád.
Az út mellett egy ember üldögél. Valami karót farag.
- Micsoda tanya ez, atyafi?
- Kava, kérem alásan.
- Kava? Már hogy volna ez Kava?
- De bizony Kava. Én csak tudom talán.
- Tyű, az irgalmát, hiszen itt már voltunk egyszer.
- Persze hogy voltak az urak. Láttam, mikor jöttek az előbb. Hát hova indultak?
- Kingyesre.
A fejét rázta. Nem hallott róla.
- Kocsis – szóllott ekkor Pósa a felháborodásának és keserűségének legmályebb brúgóján – maga nem tudja az utat!
- De most már tudom – mondja a kocsis -, a keresztútnál tévedtem meg.
Egy darabig tanakodtunk, hogy bízhatunk-e a kocsisban. Én bíztam benne, Pósa nem bízott. Lányi bízott a kocsisban, de nem bízott a szerencsében. Van is abban valami, hogyha az ember a kapuból megy vissza a cimbalomverőkért.
- Csak a másik pusztát elérjük – szólt reménykedve Pósa – ott majd Árpádhoz igazítanak bennünket. A szomszédban csak tudnak tán Kingyesről.
Útközben aztán beesteledett. Szerencsére holdvilág volt, és az mutatta a sűrű nádasok között vezető, keskeny utat. De sehol egy eleven ember! Csak mély sötét árnyékok! Itt–ott egy borzas kísértet gyanánt felmeredő, fekete fűzfa. Ilyen lehetett az ország a tatárjárás után.
Balladai mélasággal ülünk a kocsin, amikor egyszer valami száraz földhányásra érkeztünk ás Lányi fölkiáltott:
- Dőlünk!
Mikor már az ünköt mondta, mindhárman benne voltunk az árokban. A kocsis az nem volt benne, az túlrepült rajta, s tán most is repülne, ha egy nagy nyárfa derekában meg nem kapaszkodik.
- Élsz-e Lajos? – kérdeztem Pósát, aki az esésben lavinaként gördült át fölöttem.
- Élek – felelte mély, komor komor hangon az árokból -, hát Lányi?
- Oda van a szép fehér ingem – felelte Lányi a keserűlapu közül - Összegyűrődött.
Azzal kimásztunk.
- Hallja maga – szólt ekkor Pósa, galléron ragadva a kocsist -, vallja meg, hogy sohasem járt erre!
- De bizonyisten jártam – felelte a kocsis -, csakhogy, kérem alásan, annak immáron tíz esztendeje.
- Hár hogy mert maga elindulni, ha már tíz esztendeje nem járt itten?
- Azt gondoltam, hogy tudom az utat – felelte a kocsis a fülét vakargatva.
- Tudtam én ezt előre – sóhajtott a cimbalmosunk -, az éjjel pappal is álmodtam.
- Én meg a farkasokkal – szólt Pósa sötéten.
A farkas szóra Lányi a nádasra nézett, és összeborzongott.
Fölsegítettük a kocsit az árokból, és az alispánt, főispánt, szolgabírót, az egész vármegyét, hogy ilyen utat csináltattak a Feszty Árpád tanyájához.
- Gyerünk vissza – szólott Lányi -, Isten tudja mi lesz a cimbalommal itt a nádasok között.
- Kérem alásan – mondta a kocsis -, negyedóra múlva ott kell lennünk az agyagosi pusztán.
- Biztosan tudja? – kérdezte Pósa.
- Biztosan – felelte a kocsis.
Azonban félóra is eltelt anélkül, hogy mi a nádak fölött lebegő holdvilágon kívül egyéb világosságot láttunk volna. No, meg a szivarunk vége piroslott a sötétben.
Az est mindig mélyebb és árnyékosabb. A nádak mindig magasabbak. Olykor – olykor egy fahídon dökter által a lovak lába, azután ismét a puha, keskeny töltésúton megyünk. A két kocsi zörgés nélkül halad a fekete úton. Se előre, se hátra nem látunk mást, mint a rejtelmes sűrűségű nádast, és itt - ott egy- egy kis megcsillanó vizet.
- Milyen mély lehet ez a víz? – kérdezi Lányi Géza.
Senki se felel rá. Az útra olykor borzalmas susogással hajlong föl a nád. Mintha láthatatlan rémek hajtanák. Most nem növény a nádas, és nem fűzfa a fűzfa, hanem csodás alakzatú , mesebeli élőségek, amikben sötét értelem és, kísérti akarat van.
Egyszer csak egy kis rozoga fahídon megreccsen alattunk a kocsi, és mi nagy recsegés - ropogás között az egész világot érezzük szakadni alattunk.
- No, most végünk van!
A rozzant, vén híd beroskadt a kerekek alatt. Az egész híd-e , vagy csak egy része? Vagy a kocsi törött össze? Az első pillanatban nem tudjuk.
Átmászunk a kocsiernyőn.
A kocsis a fejét vakarja: a kocsinak a hátsó két kereke beleroskadt a hídba.
- Ember! – kiáltja elkeseredett haraggal Pósa – vallaj meg, hogy maga nem tudja az utat!
- Persze hogy nem tudom – fakadt ki kétségbeesetten a kocsis.
- Hát akkor hogy mert elindulni velünk!
- Azt hittem, hogy a képviselő urunk tudja.
No, szépen vagyunk. Éjjel egy emberlakatlan, vad sötét nádasnak rengetegében, oldalt mély vizek és kísértet – sóhajtozást hallató, mérhetetlen nádasok Között – ennek a fele se tréfa!
Viaszgyújtókkal megvizsgáltuk a kocsit, hogy érdemes-e kiemelni, ha lehet. Sok törés volt rajta. A sárfogó az egyik oldalon forgáccsá zúzódott, de a keréknek ,meg a tengelynek talán nem is esett baja.
Azzal a két kocsis meg mi hárman nekiállottunk, és kiemeltük a fiákert az útról.
- Hála Istennek, mehetünk – mondja Lányi -, de hova?
- Valahova majd csak kilyukadunk – felelte a kocsis.
Azzal elindultunk újra az őskorszaki nád két mozgó fala között, az ismeretlen mocsárvíznek keskeny, hangnyelő, puha útján a végtelennek látszó, sötét nemtudomságba. Ez a dante útja egyik pokolból a másikba.
No, aztán itt kezdett rám is zuhogni az áldás. Pósa nagybőjti prédikációt rögtönzött reám azért a meggondolatlan ötletemért, hogy így vaktában fölkeressünk egy ilyen tanyát, amit a komáromiak sem ismernek. Lányi meg fölsóhajtott:
- Istenem, istenem, hát ezért tanultam én a cimbalom – művészetet, ezért szenvedtem és éltem negyvenegy esztendeig, hogy e vad pocsolya legyen a temetőm?
- Hát a gyermekköltészet kutya? – szólt Pósa is. – Ez aztán méltó befejezése lesz az én költői pályámnak.
- És éppen most – folytatta Lányi -, mikor minden adósságomat kifizettem. De megálmodtam én ezt, megálmodtam!
Aztán arról beszélgettünk, hogy a Kingyes tanya tán nem is létezik. Már hogy is lakhatna valaki ilyen vad nádasok között. Feszty csak elgondolta, hogy neki tanyája van, mint az obsitos baka, mikor a lovát emlegeti.
A hold már akkor csaknem a fejünk fölött járt. Szemtelenül nevette, hogy micsoda aggodalmak között kocsikázunk. Vajon hol állunk meg? Meglehet, hogy ez az út belevész valahol a mocsárba. Soha még két író meg egy cimbalmos így el nem végződött a világon! És megyünk tovább a puha úton, a fekete éjszakában, tragikus csöndességben...
Végre egyszer kutyaugatás hangzik nem is messze tőlünk. Micsoda üresség a Patti vagy a Ney Dávid éneke most e kutyaugatáshoz képest.
A sötétből ember jön elő.
- Hol vagyunk?
- Agyagoson.
- No, hálaistennek!
- Hova mennek az urak?
- Kingyesre.
- Kingyesre?
- Csak ismeri tán?
- Nem én, uram.
- Nem-e?
- Nem.
- Tán nem idevaló.
- Hát hova való vónék?!
- Itt kell annak lenni!
- Nincs az, uram.
- Szomszédság, ne beszéljen!
- Szomszédság?
- A Feszty Árpád úr tanyája.
- Az Árpád úré?
- Azé, azé. Hát azt tudja hol van?
- Azt tudom.
Egy ilyen hangra szabadulhatnak föl az elkárhozottak a purgatóriumból.
- No, ha tudja, hát menjen a lovak előtt. Megfizetjük.
Igy jutottunk el aztán a Feszty Árpád útjára. Meg is jött a kedvünk. Nótáztunk. A Feszty ablaka világított. Még ébren van! És a két kocsi begördült a kis náddal tanyaház udvarára.
Feszty Árpád csakugyan otthon volt. Az ágyban olvasgatva hallgatódzott a nótára.
- Vajon kik járnak erre? – tűnődött magában – bizonyosan betyárok.
És mikor a mi kocsink bejárt a tanyára, Feszty Árpád ott állt már elmeredő szemmel az ajtóban. A kezében két rengeteg nagy, rozsdás pisztoly lógott.
No aztán, hogy micsoda regényes hely az a Kingyes, és hogy mit csináltunk mi ott három napig, azt nem mondom el. Kingyes maradjon fölfedezetlen és ismeretlen rejteke Feszty Árpádnak. Az ott időzésünk történetét pedig őrizze meg szintén kedves közös emlékünk gyanánt az a közösen csinált vers a mestergerendán, amely így kezdődik:
1894.szept.12.13.14
.
Itt mulatott három ember, azaz négy.
És így végződik:
Ilyet nem látott a Kárpát!
Isten veled, Feszty Árpád!
Gárdonyi Géza
