Páncél övezi testük
És kard az oldaluk,
S a szívük mégis reszket
És vacog a foguk.
Levél ha zörren: az ő bűnük zörren,
Kakas ha szól: az ő vétkük kiált,
A piros hajnalt és a naplementét
Úgy nézik ők, mint véres borzadályt,
Ábel vérét, a mi kiontott vérünk...
Félnek a poroszlók.
Láttátok már őket szembe nézni?
Én nem láttam őket.
Láttatok már köztük büszke főket?
Én csak dölyföst láttam.
Földig hajtja őket
Rablott arany terhe, mint az ágat,
Sűrű festék alatt arcuk sápad.
Félnek a poroszlók.
Aki biztos, bátor;
És nem dühöng az, akié a föld,
A tulajdon és a szövetségsátor.
Az ordítás, a toporzékolás,
Az ütlegelés nékik mind kevés,
Új gyötrelmeken törik a fejük,
Mert fáj nekik a néma megvetés
S a hideg gúny, mely arcunkra fagyott.
S tudjátok, a sok cécó mire jó,
ha a sok heje-huja, vigalom?
Eltitkolni, hogy inog a hajó,
S dűl be a víz a lyukas oldalon.
Félnek a poroszlók!
Caesar és Antonius katonái,
A légiók utódai ..... ezek?
Ezekre szállott az imperium,
Az aranysasok s az acélkezek?!
Jöttek, mint az éjféli tolvajok
És besurrantak a nyitott kapun
És mint a posvány terpeszkedtek el,
Mint mocsár gőze városon, falun,
S azért, mert útjuk szegi pusztaság,
S jelöli pusztulás és könny és vér,
Amihez fáradt testünket kötötték:
Rongy saroglya, nem diadalszekér!
Hol vannak hát a hősök, férfiak,
Babéros költők, számlálatlan sok?
Hol vannak a Catók s a Senecák
S a szenátus s a filozófusok?
Ezekre - egy ványadtabb ég alatt
Csak a magukat kendőzés erénye
S a régi Róma romlása maradt!!
S mert lelkük üres, mint a felfújt hólyag
Úsznak színén a megáradt folyónak,
De félnek, félnek, félnek a poroszlók!
1919 augusztus 27
