Gyalogosan Párizsba a falurombolás ellen - Erdélyi Napló
Indulás Budapestről, a Kossuth térről (Archív fotó)
Nicolae Ceauşescu román államfő és kommunista pártfőtitkár 1988. április 29-én jelentette be az úgynevezett településszisztematizálási tervét, amelynek során országszerte „agráripari centrumokat” hoztak volna létre. A grandiózus falurombolási forgatókönyv szerint 2000-ig Románia mintegy tizenháromezer falujának a felét akarták eltüntetni, zömében a 2000 lakosnál kevesebb lélekszámmal rendelkező településeket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a kommunista diktátor ördögi terve elsősorban az erdélyi magyar és szász településeknek a térképről történő leradírozását célozta meg. A tiltakozási hullám egyik első nagy európai sajtóvisszhangja két erdélyi fiatalembernek, a székelyhídi Juhos Gábornak és a kalotaszentkirályi Okos Mártonnak köszönhető, akik 1989. június negyedikén indultak el gyalogosan Budapestről Párizsba, hogy tettükkel a falurombolásra hívják fel az európai közvélemény figyelmét. A Budapesten élő, de Erdélybe rendszeresen hazajáró Okos Mártonnal (képünkön) huszonöt év távlatából vettük számba a három hónapig tartó, mintegy 1600 kilométeres gyalogút történetét.
– A diktatúra idején nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy egy erdélyi fiatalemberben megszülethessen egy ilyen ötlet. Melyek voltak ennek előzményei?
– Többszöri próbálkozásra 1988-ban kaptam útlevelet Magyarországra. Akkorra már nagyon sok csalódás ért. A faipari vállalatnál, ahol dolgoztam, egyik munkatársam suttogva megjegyezte, hogy vigyázzak, mert érdeklődik utánam a bánffyhunyadi Szekuritáté. Eldöntöttem, hogy elmegyek Erdélyből. Amikor már a zsebemben volt az útlevél, akkor sem mondtam semmi bizonyosat a szüleimnek arról, hogy nem szeretnék hazatérni. Abban az időben Magyarországon is a teljes bizonytalanság fogadott, mert hetente kellett meghosszabbítani az ott-tartózkodási engedélyt. Rémhírek keringtek erdélyiekről, akiket a magyar hatóságok visszaadtak a románoknak. Bizonyosat nem lehetett tudni. Ez is táplálta bennem az elhatározást, hogy csak azért is meg kell mutatni erdélyiségünket, és tenni kell valamit az otthon maradottakért.
– Hogyan hozta össze a sors Juhos Gáborral?
– Rendszeresen eljártam erdélyieket tömörítő szervezetekbe, rendezvényekre. Gáborral a Kálvin téri reformátusoknál ismerkedtem meg. Őt akkoriban már felkapta a sajtónyilvánosság, mert miután kiszökött Magyarországra, a zöldhatáron tért vissza a gyerekéért. Ez a nagyon bátor, de életveszélyes tette nagy visszhangot kapott a tévében, róla beszélt az ország, még inkább ráirányítva a magyarországi közvélemény figyelmét az erdélyi állapotokra. Hamar összebarátkoztunk, és mindkettőnkben megszületett az elhatározás, hogy kitaláljunk egy közös akciót Erdély érdekében. Kiderült, hogy a nagy francia forradalom kétszáz éves évfordulója alkalmából, 1989. augusztus 26-án, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának bicentenáriumán, Párizsban nagyszabású ünnepséget szerveznek. Akkor határoztuk el, hogy a Párizsig tartó 1600 km-es távot a romániai falurombolás elleni tiltakozásként gyalogosan fogjuk megtenni.
– Honnan sikerült előteremteni az induláshoz szükséges pénzt?
– Több hónapig egy cserépgyárban vállaltam nehéz fizikai munkát, és a keresetem zömét félretettem erre a célra. Anyagi segítséget igazából nem kaptunk. A rákosszentmihályi református gyülekezet ajánlotta fel, hogy a beérkezett segélycsomagokból cipőt és bakancsot választhatunk, és végül kölcsönbe kapott hátizsákkal és hálózsákkal állt össze az induláshoz szükséges poggyász. A legnagyobb gondnak mégsem az út anyagi vonzata, hanem a szükséges vízumok beszerzése bizonyult. Igazából kevesen hitték el, hogy mire akarunk vállalkozni. Arra gondoltak, hogy ilyen úton-módon próbálunk kijutni Nyugat-Európába. Csoóri Sándor és Éva Maria Barki lépett közbe annak érdekében, hogy megkaphassuk az osztrák és a francia vízumot. Közben mások is segítettek, mert a készülődés hosszú hónapjai alatt sikerült meggyőznünk sok embert, hogy egy ilyen akció lehet a leghatékonyabb figyelemfelkeltési módszer.
– 1998-ban az útról megjelent első, majd tavaly ősszel a második, kibővített könyvében írja, hogy a magyarországi indulás csendben, visszafogottan történt. Miért nem szántak neki nagyobb hírverést?
– Társam, Juhos Gábor kérésére történt. Igazság szerint féltünk a román Szekuritáté megtorlásától. Az egész út szempontjából ez jelentette a legnagyobb kihívást és veszélyt, hiszen azt már PacepaVörös horizontok című, óriási nemzetközi visszhangot keltett könyvéből tudtuk, milyen módszerekkel dolgozik Ceauşescu titkosszolgálata. Meg voltunk győződve, hogy útközben levadásznak. Az út előkészülete nagyon alapos forgatókönyv szerint történt: átlagosan napi 30 km-es távokat terveztünk, és ahol erre lehetőség volt, magyar szervezeteknél és egyházaknál jelentkeztünk be szállás céljából. Úgy indultunk el, hogy az első nagyobb sajtóértekezletre Bécsben kerül sor Éva Maria Barki szervezésében.
– Ma már tudjuk, hogy ép bőrrel megúszták. Akkor mi adta a hitet az induláshoz?
– Mindketten keresztény emberként vágtunk neki az útnak: meg voltunk győződve az isteni gondviselés erejéről. A II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem által vezetett szabadságharc jelszavával indultunk el: Cum Deo pro patria et libertate (Istennel a hazáért és szabadságért!). Jelképesen is a magyar parlament elől, a Rákóczi-szobortól indultunk útnak 1989. június 4-én a tízhetes útra.
– Milyen volt a nyugat-európai fogadtatás?
– Az osztrák sajtóval való találkozás első „tűzpróbáját” Éva Maria Barki szervezésében Bécsben sikerrel vettük, a nagyobb sajtónyilvánosság mégis elmaradt, mert éppen akkor került sor Nagy Imre budapesti újratemetésére, így a sajtó elsősorban erről írt. De mi is helyet kaptunk a lapokban. Ahogyan nőtt mögöttünk a távolság, a nagyobb nyugati városokban egyre többen fogadtak. Terjedt a hír, hogy mit képviselünk, és amikor egy-egy helyi lap írt rólunk, a mellettünk elhaladó kocsikból kiszóltak az emberek és gratuláltak. Sokan megálltak, hogy üljünk fel, de az ajánlatot nem fogadtuk el: mindig elmagyaráztuk, hogy a teljes távolságot csak gyalogosan tesszük meg. Ehhez annyira ragaszkodtunk, hogy amikor egy-egy településen szállás akadt, és vendéglátónk kocsival értünk jött, ragaszkodtunk hozzá, hogy reggel ugyanoda vigyen vissza, hogy gyalog folytathassuk az utat.
– Hány újságcikk jelent meg azútról?
– Ezt nehéz megsaccolni, mert sok lap nem jutott el hozzánk, és akkoriban még nem volt internet. A nagyobb városokban rendszeresen megkerestek a sajtó képviselői. Münchenben a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztősége készített velünk egy hosszabb beszélgetést, de az út alatt nyilvános telefontól többször is felvettük velük a kapcsolatot, és ők visszahívtak újabb és újabb interjúkra. Odahaza, Kalotaszentkirályon édesanyám is így értesült „világjáró” fia Párizsba tartó gyalogútjáról. Nem mertem neki levélben beszámolni a velem történtekről, mert attól tartottam, hogy a Szekuritáté meghurcolja. A német sajtó után még nagyobb lett a visszhang, így a francia sajtó is élénken érdeklődött felőlünk.
– Sikerült-e politikusokkal találkozniuk?
– Az Európa Tanács strasbourgi épületében egy ifjúsági konferenciára hívtak meg, ahol kollégám felolvasta utunk kiáltványát, amelyben a falurombolás veszélyeire hívtuk fel a világ figyelmét. A határ menti franciaországi városban több napot tartózkodtunk. Meghívtak a frissen megválasztott polgármesterasszony állófogadására is, ahol számos politikusnak és diplomatának bemutattak. A város egyik önkormányzati képviselője segített abban, hogy a franciaországi útszakaszt könnyebbé tegye: felvette a kapcsolatot az útközben elérhető polgármesteri hivatalokkal, így sok helyen vendégként fogadtak.
– Hogyan fogadták a két erdélyi fiatalembert a célállomáson, Párizsban?
– Az augusztus 26-i rendezvényre végül is nem jutottunk be. Ebben ludas volt a magyar külügy is, mert Magyarországot az egykor kivégzett kommunista miniszter, Rajk László fia képviselte, aki úgy döntött, hogy magyar részről csak ő fog felszólalni. A nagy nemzetközi részvétellel megtartott párizsi ünnepségen nem mondhattuk el az előre eltervezett beszédet az erdélyi falurombolásról. Szerencsére román részről a kolozsvári ellenálló tanárnő, Doina Cornea Párizsban élő lánya szólalt fel, aki némileg ecsetelte mindazt, ami akkoriban Romániában történt. Tervünk azonban megvalósult: gyalogosan értük el a párizsi Notre Dame előtti teret, amit nemcsak a saját fényképezőgépünk, hanem a francia sajtó is megörökített.
– Hogyan érzi, mennyire volt sikeres ez a vállalkozásuk?
– Ha a sajtóvisszhangok alapján mérlegelek, egyértelműen felfigyelt ránk a világ. Az akciónk során mindenkit arra kértünk, hogy három hónapig, amíg az út tart, minden este kilenc órakor imádkozzon velünk azért, hogy a Ceauşescu-rendszer megbukjon. Télire a kommunista rendszer valóban megbukott Romániában. Ez egy olyan csoda volt, amit csak hívő ember érthet meg. A három hónapos ott-tartózkodásunk alatt azonban az is nyilvánvalóvá vált, miként viszonyul a nyugati társadalom a kelet-európai gondokhoz, bajokhoz. Elég sokan szkeptikusak voltak, és sokszor ugyanazt éreztük, mint amit a magyarok élhettek át az 1956-os forradalom idején, amikor Nyugat-Európa cserbenhagyta őket.
– Huszonöt év távlatából hogyan tekint vissza az akkori eseményekre?
– Jól jellemzi a rendszerváltás utáni állapotokat, hogy az útról, az akkori törekvéseinkről íródott könyvem kézirata tíz évig hányódott kiadókban, amíg megjelent. Mivel nem tartozom egyik szekértáborhoz sem, a rendszerváltás előtti kiállásunkra senki nem volt kíváncsi. Nem lettem politikus, vagy más közéleti személy, így ez az akció is kikopott az emlékezetből. Tavalyelőtt jelent meg a könyvem bővített, újabb kiadása. , Winkler Gyula EP-képviselő meghívott Strasbourgba, ahol több Kárpát-medencei magyar politikussal emlékeztünk a negyedszázaddal ezelőtti falurombolás elleni tiltakozásunkra.
*************************************************************
KAPCSOLÓDÓ TÉMAKÖR:
*************************************************************
KAPCSOLÓDÓ TÉMAKÖR:
Lelkiismeret ’88
A Lelkiismeret ’88 Csoport egy Magyarországon 2002. június 4. óta bejegyzett egyesületként működő radikális jobboldaliszervezet. A csoport önmagát az erdélyi falurombolások elleni 1988-as tiltakozások során kialakult szerveződésként jellemzi, amely a rendszerváltozás után ugyan vesztett lendületéből, de 2002 áprilisában Kocsis Imre újjászervezte[1] és ettől fogva újrakezdte a tiltakozó akciók szervezését.
A csoport tagjai részt vettek a 2002-ben az Erzsébet híd blokádjában, 2006-ban pedig a második Gyurcsány-kormány elleni őszi tiltakozásokban.
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 | Ez a szócikk szaklektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi. Ha nincs indoklás a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont! (2006 októberéből) |
