Ha áttekintjük az elmúlt tizennyolc év jóhangzású és magasztos célkitűzéseit, akkor azt látjuk, hogy a hazai és külföldi magyar-oldal, vagy ha úgy tetszik nemzeti oldal, kudarcot a kudarcra halmozta. Százával születtek ama célkitűzések, amely a magyar egység megteremtését célozták meg, a magyarság megmentése, jövőjének felvirágozása érdekében. Az effajta kezdeményezések továbbra is napirenden vannak, s csak konok reménykedés tartja a lelket bennünk, hogy ezek valamelyike sikeres lesz. Ennek viszont a leghalványabb lehetősége se mutatkozik, melynek oka, hogy a mai magyar nem magyar, csak magyarul beszél. S hogy e kérdést illetően milyen súlyos a helyzetünk, igazolja a magyar egységet megteremteni akarók tájékozatlansága. Talán tudatlansága? Jelek szerint hiányzik ama képesség, amely lehetővé tenné valós helyzetünk felmérését.
Mielőtt - ugyanis - kitűzünk egy célt magunk elé, meg kell határozni, hogy azt milyen megfontolásból tesszük, meg kell vizsgálnunk, fel kell derítenünk, hogy milyen esélye van e cél gyakorlati megvalósításának. Milyen eszközök, milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Ismernünk kell a mai magyarság tudati, lélektani és erkölcsi állapotának mélységét. Ha e tényezőket figyelmen kívül hagyjuk, akkor tervünk eleve halálra van ítélve, mert a megvalósítás lehetősége túlhaladja erőinket. Tudnunk kell, hogy nemzeti ügyekben népünknek csak egy nagyon vékony rétegére számíthatunk, de még mielőtt vérmes terveket szövögetnénk, e réteget is meg kellene szervezni. Az elmúlt tizennyolc év kudarcaiból e tanulságot kell/kellene levonni.
Az elmúlt három évben, hazai előadásaim befejezése után, rendszeresen beszélek arról, hogy a csonka-országban már több, mint hatvan éve, az elszakított területeken már közel kilencven éve, az iskolákban nincs kielégítő magyarságra való nevelés. Sőt, fiataljainkat egyenesen magyarellenességre, idegenimádatra nevelik. Az eredményt látjuk. A magyarság egy olyan mély nemzeti önismerethiányban tengődik, hogy már a legjobbjaink sincsenek ennek tudatában, de ha mégis, akkor fogalmuk sincs, hogy az adott helyzetben mit kellene, és mit lehetne tenni. A nemzeti oldalon minden igyekezet a hatalom megszerzésére irányult és irányul. Az elmúlt tizennyolc év nem volt elég ahhoz, hogy felismerje, a magyarság tömegeinek támogatása nélkül ez nem megy. Márpedig a magyarság tanúbizonyságot tett arról, nemhogy nemzeti érdekeit nem ismeri, de még csak azok felismerésére se képes. Elmondhatjuk, hogy a kommunizmus, és a magyarságra szakadt "demokrácia" évtizedei kiváló munkát végeztek a magyarságismeret pusztítása területén.
Mit lehetne tenni ebben a helyzetben?
Ha ellenségeink szétrombolták alkotótöltetű magyarságismeretünket, és mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák annak visszaépítését, akkor meg kell állapítanunk, hogy mit kell tennünk, milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre annak helyreállításához. Ez az elsőszámú és rangú tényező ahhoz, hogy nemzetünket újra talpra állítsuk, vagy elpusztulunk.
1999-ben, egy hódmezővásárhelyi fiatalember alapította meg az első Magyar Független Ifjúsági Szövetséget. Jelentős lépés történt 2001 májusában, amikor a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom bontott zászlót. Még abban az évben megrendezték táborukat a Duna-parti Verőcén, mintegy 120-130 résztvevővel. A következő évben már megközelítették az 500-at, majd pedig számuk évről-évre rohamosan növekedett. 2008-ban már 15-20 ezer látogatója volt a tábornak. Hasonló történetről lehet beszámolni az Erdélyi Magyar Ifjak és a csonka-országi Egyesült Magyar Ifjak táboráról is, amelyet Gyergyószetmiklóson rendeznek évente. 2005-ben 1200-zal kezdtek, 2008-ban már 15 ezer volt a látogatók száma. Jómagam részt vettem e táborokban, és az adományokból kiadott, nemzeti önismeretet építő irodalommal elláttam az érdeklődő fiatalokat. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy még nem hozott össze a szerencse olyan magyarral, aki hasonlóképp cselekedett volna, egyik-másik újságos kivételével.
Nos, itt tátong a lehetőség, csak éppen nem fal fel bennünket. Az elbutított, magyartalan fiatalságunk millióinak felemeléséhez nincs erőnk, de legalább az ébredők mögé kellene állnunk, hogy segédkezet adjunk magyarságismeretük felépítéséhez, és magyarságukban való megerősödéshez. Ehhez kellene egy történelmünket átfogó, de nem nagy terjedelmű munka, amely tartalmazná a legfontosabb tudnivalókat. Ezt minden évben ki kellene adni, és a fiatalok rendelkezésére bocsátani, legalább nyolc-tízezer darabban. Fel kellene figyelni a történelemre fogékony fiatalokra, akiket további alapvető munkákkal kellene ellátni, melyeket részükre meg lehetne vásárolni. Belőlük lennének a jövő kutatói, tudósai. E munkába, késedelem nélkül be kellene kapcsolni a magyar érzelmű tanárokat, tanítókat. A közadakozásból kiadott, és díjmentesen terjesztett hazafias irodalommal elérhetjük ama fiatalokat, akik a témára fogékonyak ugyan, de nem tudnak létezéséről, vagy nincs lehetőségük arra, hogy könyve sboltokban megvásárolják. Ezzel a nemzeti ébredést is felgyorsíthatnánk.
Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy nemzeti jelképeinket szinte naponta támadják. Ezt azért tehetik, mert a magyarság nagyobbik része nem ismeri fontosságukat és szerepüket a közösségi életben. Éppen ezért, e jelképekkel kapcsolatos irodalmat, a lehető legnagyobb darabszámban kellene terjeszteni, amihez nem kellene senki vagyona, csak széleskörű összefogásra lenne szükség, amelynek létrehozása - a fent tárgyalt okok miatt - szinte lehetetlen, ezért nem tudunk mást tenni, mint jóravaló magyarok támogatásával, megtesszük, ami erőnkből telik. De azt megtesszük!
Radics Géza: Oak Forest, 2008. október 21-én.
Az elmúlt három évben, hazai előadásaim befejezése után, rendszeresen beszélek arról, hogy a csonka-országban már több, mint hatvan éve, az elszakított területeken már közel kilencven éve, az iskolákban nincs kielégítő magyarságra való nevelés. Sőt, fiataljainkat egyenesen magyarellenességre, idegenimádatra nevelik. Az eredményt látjuk. A magyarság egy olyan mély nemzeti önismerethiányban tengődik, hogy már a legjobbjaink sincsenek ennek tudatában, de ha mégis, akkor fogalmuk sincs, hogy az adott helyzetben mit kellene, és mit lehetne tenni. A nemzeti oldalon minden igyekezet a hatalom megszerzésére irányult és irányul. Az elmúlt tizennyolc év nem volt elég ahhoz, hogy felismerje, a magyarság tömegeinek támogatása nélkül ez nem megy. Márpedig a magyarság tanúbizonyságot tett arról, nemhogy nemzeti érdekeit nem ismeri, de még csak azok felismerésére se képes. Elmondhatjuk, hogy a kommunizmus, és a magyarságra szakadt "demokrácia" évtizedei kiváló munkát végeztek a magyarságismeret pusztítása területén.
Mit lehetne tenni ebben a helyzetben?
Ha ellenségeink szétrombolták alkotótöltetű magyarságismeretünket, és mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák annak visszaépítését, akkor meg kell állapítanunk, hogy mit kell tennünk, milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre annak helyreállításához. Ez az elsőszámú és rangú tényező ahhoz, hogy nemzetünket újra talpra állítsuk, vagy elpusztulunk.
1999-ben, egy hódmezővásárhelyi fiatalember alapította meg az első Magyar Független Ifjúsági Szövetséget. Jelentős lépés történt 2001 májusában, amikor a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom bontott zászlót. Még abban az évben megrendezték táborukat a Duna-parti Verőcén, mintegy 120-130 résztvevővel. A következő évben már megközelítették az 500-at, majd pedig számuk évről-évre rohamosan növekedett. 2008-ban már 15-20 ezer látogatója volt a tábornak. Hasonló történetről lehet beszámolni az Erdélyi Magyar Ifjak és a csonka-országi Egyesült Magyar Ifjak táboráról is, amelyet Gyergyószetmiklóson rendeznek évente. 2005-ben 1200-zal kezdtek, 2008-ban már 15 ezer volt a látogatók száma. Jómagam részt vettem e táborokban, és az adományokból kiadott, nemzeti önismeretet építő irodalommal elláttam az érdeklődő fiatalokat. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy még nem hozott össze a szerencse olyan magyarral, aki hasonlóképp cselekedett volna, egyik-másik újságos kivételével.
Nos, itt tátong a lehetőség, csak éppen nem fal fel bennünket. Az elbutított, magyartalan fiatalságunk millióinak felemeléséhez nincs erőnk, de legalább az ébredők mögé kellene állnunk, hogy segédkezet adjunk magyarságismeretük felépítéséhez, és magyarságukban való megerősödéshez. Ehhez kellene egy történelmünket átfogó, de nem nagy terjedelmű munka, amely tartalmazná a legfontosabb tudnivalókat. Ezt minden évben ki kellene adni, és a fiatalok rendelkezésére bocsátani, legalább nyolc-tízezer darabban. Fel kellene figyelni a történelemre fogékony fiatalokra, akiket további alapvető munkákkal kellene ellátni, melyeket részükre meg lehetne vásárolni. Belőlük lennének a jövő kutatói, tudósai. E munkába, késedelem nélkül be kellene kapcsolni a magyar érzelmű tanárokat, tanítókat. A közadakozásból kiadott, és díjmentesen terjesztett hazafias irodalommal elérhetjük ama fiatalokat, akik a témára fogékonyak ugyan, de nem tudnak létezéséről, vagy nincs lehetőségük arra, hogy könyve sboltokban megvásárolják. Ezzel a nemzeti ébredést is felgyorsíthatnánk.
Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy nemzeti jelképeinket szinte naponta támadják. Ezt azért tehetik, mert a magyarság nagyobbik része nem ismeri fontosságukat és szerepüket a közösségi életben. Éppen ezért, e jelképekkel kapcsolatos irodalmat, a lehető legnagyobb darabszámban kellene terjeszteni, amihez nem kellene senki vagyona, csak széleskörű összefogásra lenne szükség, amelynek létrehozása - a fent tárgyalt okok miatt - szinte lehetetlen, ezért nem tudunk mást tenni, mint jóravaló magyarok támogatásával, megtesszük, ami erőnkből telik. De azt megtesszük!
Radics Géza: Oak Forest, 2008. október 21-én.
