|
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS
Ezerkilencszázhatban, a Mûcsarnok elsõ termében, feltûnõ helyen, ahová rendszerint a tárlat legjelentõsebb dolgait helyezik, egy kép volt kiállítva, címe: "Piéta". Nagyon sokszor hallott cím, a téma is olyan, amivel lépten-nyomon találkozni múzeumokban. Mégis a kép nem juttatta a nézõ eszébe a múzeumok festõit, az ismert, híres, sokszor reprodukált és utánzóit Pietákat. A kép festõje Pentelei Molnár János. Oly név, amit elõször hallottak ekkor a tárlat látogatói. Elõbb is kiállított, 1904-ben egy vadász csendéletet, de ezt csak kevesen vehették észre, csendben megvonult sok más száz kép közt. A "Piéta" azonban feltûnést keltett, valójában még egészen ismeretlen új nevet dobott a felszínre. Magára terelte figyelmét a kritikának, mûértõk-nek és a kormánynak. Kitudódott, hogy a festõje, Pentelei Molnár János egészen fiatal ember, mindössze pár év a festõi múltja, két-három esztendõ, hogy piktornak készült, s máris ott van, hogy az akadémiákban, nyilvános jellegû iskolákban nincs tovább keresnivalója. Ezt másképpen úgy hívják, hogy siker. A Piéta tehát sikert aratott s Pentelei Molnár János ekkor huszonnyolc esztendõs. Egy fél évvel, sõt egy fél nappal még maga se hitte volna, hogy ennyi elismerés jár neki, mint aminõben ekkor része volt. Mert ha alig néhány éve, hogy a pikturához pártolt a büró mellõl, hogy a piktura iskoláscipõit hordta, még tele volt kétségekkel, még egész közel voltak mögötte a küzdelmes évek, amelyek egyrészt a mûvészet felé hajtották, meg akarták tartani a mûvészetnek, másrészt ezer akadályt állítottak, megnehezítették az útját az élet sokféle bajával, gyötrelmével. Nagyon küzdelmes fiatalságon ment keresztül Pentelei Molnár János, hol szaladva kitárt karokkal, a mûvészet csillogó mezeje felé, boldogan és örömmel, hol meg elpártolva tõle, keserû lemondással és szomorúan, amig elért e Pietá-hoz. A siker meglepte, ily fokban talán maga se várta, de bizonyos, hogy nem szédítette meg, nem csalta a munkának könnyebb megfogására, hanem ellenkezõleg: fokozta energiáját, s még komolyabbnak rajzolt eléje feladatokat. Egy sikkerrel, amely tudvalevõ, hogy amint fejlesztõje, épp úgy megölõje is lehet a mûvésznek, egy sikerrel a vállán ment ki a Mûcsarnok termeibõl Pentelei Molnár János de nem úgy, hogy késõbb aztán megfogyva, szegényebben térjen vissza. Tanult, dolgozott, nem úgy, hogy munkaközben arra nézett volna, mivel ér el sikert. A mûvészetnek úgy dolgozott, hogy magának dolgozott s mégis egyre-másra kap díjakat, a nevét ott olvasni, azok közt, akik kitüntetést kapnak. Kiállít s újra jut neki elismerés, a "Harminc ezüst pénz" címû képre még teljesebben, mint a Piéta alkalmával. Fiatal mûvészek közt ily gyors egymásutánja a sikereknek nem megszokott, s kétségtelen, hogy ennek okait kvalitásokban kell keresni. A mûvész komoly törekvésében, fiatalságának nem mindennapi, szolid, biztos, józan úton haladó tudásában. Pentelei Molnár János mûterme öt éven át volt a Benczúr-féle mesteriskola a földszintjén. Ma már kiköltözött onnan, tovább nem lehetett, szabály szerint, maradnia. E kényelmes és ugyancsak olcsó - - sõt egyenesen ingyenes — mûtermet otthagyva, az Aréna-út 17. szám alatt dolgozik most.
A mûteremben különféle idõbõl való dolgokat találtunk. Akt-tanulmányokat a mûvész tanuló korából, portrét, csendéletet, plein-airt és kotnpoziciót.
Az elsõ képe, amit a Mûcsarnokban kiállított, egy vadászcsendélet volt 1904-ben. Ezt követte néhány plein-air - - közülök a kertben ülõ vörösruhás nõvel, amit a Mûvészet e száma is közöl, talán még emlékeznek Pentelei Molnár János ismerõi. Amikor ezt festettem - - mondta nekünk annak idején a mûvész —, valóságos plein-air láz fogott el. Hat hét alatt egy nyáron megfestettem vagy harminckét plein-airt.
A "Piéta" után két nagy figurális kompozíció jött, a "Harminc ezüst pénz" és az "Ego eimi". Utóbbi idõben a mûvész úgyis csak csendéleteket fest, legújabb sikereit is - Bécsben, Berlinben - ezekkel érte. Ez azonban, ahogy kivettük szavaiból, nem hûtlenség a figurális kompozíciók iránt.
A mûvész figurális képeire gondolva, s az "Ego eimi" elõtt állva, amely a mûtermében van, föltettünk egy kérdést. Azt, hogy mi hajtja a mûvészt e biblikus történelmi piktura felé, belsõ szükség-e, s általában mivel magyarázza ehhez való kedvét, ambícióját, amikor tudása, tehetsége a csendéletekben nem kisebb sikert jelentett, sõt sokak szerint meggyõzõbb, szimpatikusabb. A mûvész ily formán felelt:
- Nem lep meg a kérdése és teljesen értem a felfogását. Viszont kérem, vegye õszintének, egyedül való meggyõzõdésemnek, amit most magamról mondok, amiért különös szeretettel foglalkozom ily témákkal. Az emberek nagy része kifelé a világnak él. Vannak azonban, akik befelé élnek, s ne vegye szerénytelenségnek, ha ezek közé sorolom magamat is. Engem ezek a bibliai témák megfognak, magukhoz kötnek, s legbelsõbb érzéseimben foglalkoztatnak. Ilyenkor, higyje el, a gyermekkoromat élem. Az oka ennek valószínûleg az - ha már éppen magyarázni kell —, hogy az apám nagyon vallásos ember volt. Minket is így, vallásos szellemben nevelt. Kis, csöndes miliõben nevelkedtem, ahol vasárnaponként minden a templom körül fordul. Gyermekkorom emlékének is nagyrésze ide köt a templomhoz. Amikor még az volt a legszebb örömöm, hogy vasárnapi miséken ministrálhattam. Ma nem mondhatom, hogy vallásos ember vagyok a szó dogmatikus értelmében, viszont azt sem mondhatom, hogy nem vagyok az. Csak az bizonyos, hogy ha gyermekkoromra gondolok, ilyenkor ez jut eszembe, a misék, a halk egyházi kórusok és higyje el, sok meghatottságot érzek. Amikor kezembe veszem a bibliát, vagy ily kompozíciót festek, akkor lássa, ez az emlék jön elém, akkor gyermekkoromat élem, át újra, s majdnem azt mondhatnám, hogy ilyenkor ministrálok. Nagy öröm ez, belsõ szükség és nem - - mint esetleg némelyek gondolnák - - külsõség, affektálás. Mert például a "Harminc ezüst pénz" se készült megrendelésre, s ez a kompozíció, amit itt lát, ennek sincs gazdája. Nem is törõdöm vele, hogy vajjon lesz-e? Festem, mert szeretem, festem, mert enyém. Ha nem így volna, sok kínlódással készülne. Nem azért festem, hogy vele sikert erõszakoljak. Pedig bizonyos, hogy sokan ma tisztán ily okból festenek efféle pikturát. Abból, hogy valakinek sikere volt megpróbálják utána csinálni. Én függetlenül minden mástól, elsõ sorban magamnak csinálom ezt, s ha némelyek talán nem is hiszik el, azzal nem törõdöm. Elég alkalmam volt szembeszállni az élet küzdelmeivel, éppen eléggé ismerem az emberek kicsinyességét. Ezért valósággal menekülök a bibliához. Ez teljesen elvág a külvilágtól, visszaad gyerekkoromnak, amikor minden szép, tiszta és zavartalan volt, s gyönyörû poémáinak nem hidegen számításból próbálok festõje lenni. Talán szentimentális voltam, de hát ön kérdezett.
Pentelei Molnár János most harminchét éves. Született 1878-ban, Dunapentelén. Apja szegény ember volt, szûkös viszonyok közt élt, nyolc gyereket kellett nevelnie. Gyerekkorában Pentelei sokat rajzolt, sokkal nagyobb kedvvel töltött idõt a rajz mellett, mint az iskolában. E miatt nem egy elemi osztályt kétszer járt, ismételt. Ez egyébként rendes momentum, megszokott biográfiai kezdés azoknál, akikbõl piktorok lesznek. Az eredendõ hajlam is lehetõleg tehát már gyerekkorában nyilvánult, az útja, a további fejlõdése azonban nem oly egyenes, mint azoknál, akik kedvezõbb életkörülmények közt indulnak mûvészi pályára. Jó ideig Pentelei Molnár János nem is gondolhatott komolyan arra, hogy mûvész legyen. Az élet sokfelé sodorta, míg beléphetett mûvészi iskolába, már nem volt pelyhedzõ ifjú, amikor elõször került professzor oldala mellé.
Bizonyos idõn át stagnált benne a rajzoló kedv, megállt, ahelyett, hogy elõre fejlõdött volna. A mûvész szavaiból egyébként itt a következõket jegyeztük fel:
- Pesten reáliskolába jártam, de hogy felsõbb iskolába menjek, erre, sajnos, apámnak nem igen volt módja. Sokan voltunk, arra kellett törekednünk, hogy minél hamarább kerüljünk kenyérkeresõ foglalkozásba. Apám hajóskapitány volt, azt akarta tehát, hogy én is erre a pályára menjek, hogy tengerész legyek. Öt reáliskola után kerültem tehát a tengerészeti akadémiára (1895.). Sokáig azonban nem maradtam itt, részint mert kedvem se volt ehhez a pályához s egy másik hátrány, hogy idegen nyelveket se tudtam. Újra felkerültem tehát Budapestre, vissza megint a reálba. Érettségi után elvégeztem az építõ felsõ ipariskolát, s rövidesen bekerültem a mezõhegyesi kataszteri hivatalba. Az önkén-tesi év után gondoltam csak elõször arra, hogy mûvészszé leszek. Eddig is festegettem szabad idõmben, most azonban erõsen megfogott a vágyakozás, nyugtalanított, izgatott. Persze, komolyan még mindig nem foghattam hozzá, nem lehetett beszélni róla. Az elsõ tény volt, hogy a hivatalt otthagytam s feljöttem a fõvárosba (1902). Hogy itt hogyan éltem, mily körülmények között, errõl nem beszélek, mert életemnek ez a legküzdelme-sebb fejezete. Egyedül állni egy nagy városban, segítség és jó tanácsok nélkül s emellett mûvészi álmokkal telve: ennél nincsen kegyetlenebb valami. Az úgynevezett bohémélet minden nyomorúságán átmentem, oly körülmények közt éltem, hogy például irigyeltem azt, boldogságnak ítéltem azt, ha valakinek húsz forint havi jövedelme, fizetése van. Nem is bírtam ezt, kimerültem s újra visszamentem a kataszteri hivatalba, ott legalább ha szerény is, de biztos a megélhetés s mellette — így vigasztaltam magam — még festhetek is. Csakhamar azonban forduló történt az életemben, oly hirtelen és oly gyökeres, amit magam sohase hittem volna. Megismertem azt, aki a feleségem lett, s aki egyenesen azt kívánta, hogy lépjek ki a büróból, fogjak komolyan a pikturához s menjünk ki mindketten külföldre, tanulni. Nõs voltam tehát és kezdõ diák. Elõször Münchenbe mentünk, Hollósyhoz. Csupa szenzáció volt, amit ekkor keresztül éltem. Hollósynál szénnel láttam aktot rajzolni; ez új volt, imponált, a szén is, az akt is. Feleségem persze megkérdezte mindjárt az elsõ napokban, hogy vélekedik rólam, a tehetségemrõl, mit gondol, vajjon lesz-e belõlem valami. Hollósy persze nem mondott semmi különöst. Mit is mondhatott volna, amikor még csak az abc-nél tartottam. Egyébként négy esztendõt jósolt, ami alatt nála tanulva, mehetek valamire. Öt hónap múlva azonban már mosolyogva jelezte, hogy elég volt, nála már több újat nem tanulhatok. Ismét egy kis idõre hazajöttem, aztán pedig Parisba (1903 õszén). Parisban a Julian akadémiára iratkoztam, Jean Paul Laurens volt a professzorom. Azt, amit itt tanítottak, teljesen ellentétesnek találtam avval, amire Hollósy tanított. Tulajdonkép itt nem is tanultam semmi újat, jobbat. A lehetõ legaprólékosabban tanítottak itt bennünket rajzolni, csupa detail-ban felfogni mindent. Kihegyezett ceruzával kellett rajzolni állandóan. Tehát épp ellenkezõje Hollósy módszerének. Hollósy széles, összefoglaló látásra tanított, ezt igyekszem követni ma is, amit tudok neki köszönhetem.
- Parisból hazakerülve, eleinte Dunapentelén laktunk, itt dolgoztam, majd Orosházán s 1906-ban, ekkor jöttem fel Budapestre. Ugyanekkor lettem tagja a Benczúr mesteriskolának is. 1908-ban Hollandiába mentem, utazási ösztöndíjjal. Itt fõleg Rembrandtot tanulmányoztam, csináltam is egy Rembrandt kópiát (Zsidó jegyesek). A régi mesterek közül az õ nagyságát érzem legerõsebben. Ami a festõi gondolkodást illeti, talán mondtam már, hogy a kompozíciót tartom legelõbbvaló feladatomnak. Ellenben kevésbé se tartok akadémikus szabályokkal, nem követek iskolát, szabályoknak igenis egyedül az egyéni meglátást, elrendezést tartom. Épp ezért egy-egy témánál sohase köt az, sohase keresem, hogy ezt mikép fogták fel és oldották meg a régi mesterek. Késõbb, amikor elkészültem, akkor igen, akkor nagyon is érdekel az, de elõtte soha. Épp ezért nagyon meglepett, hogy amikor a "Harminc ezüst pénzt "-t kiállítottam, azt mondták rá, hogy Repines. Megvallom, szégyellem bár, de megvallom, hogy Repin nevét ekkor hallottam elõször. Egyébként a kompozíciót is mindjárt színnel kezdem, elõzetes tanulmányokat nem készítek, legfeljebb egy kis gyors vázlatot. A "Harminc ezüst pénz" is így készült, mindjárt színnel s ezért van, hogy ön például oly kevés grafikus dolgot talál nálam.
Az egész mûteremben csakugyan alig találtunk grafikus dolgokat, pedig ugyancsak kerestük õket, reprodukció céljából, a "Mûvészet" számára. Alább idõrendben adjuk a mûvész eddigi kitüntetéseinek és az állam által megvásárolt képeinek jegyzékét: 1905/906. évre megkapta a Nemes Nándorné-féle ösztöndíjat, 1906. õszi kiállításon "Õsszel" c. képét megvette a király. 1907-ben megkapta a Pável-féle ösztöndíjat. 1907 tavaszán 1600 koronás állami ösztöndíj. 1907. õszi tárlaton "Kaszálón" címû képét megvette a király, 1907/908. téli tárlaton "Bárányfertály" címû képét megveszi az állam. 1908. tavaszi tárlaton "Finis" c. képre megkapja a Wahrmann-díjat, 1800 koronás utazási ösztöndíj. 1908-ban kapja meg a 4200 koronás Andrássy-díjat. 1908/909. téli tárlaton az Erzsébetvárosi Kaszinó díját csendéletre, 1909. tavaszi tárlaton "Kereszlevétel" címû képét megveszi az állam, 1909/910. évi téli tárlaton megkapja a Rudics-díjat s "Harminc ezüst pénz" címû képét a Képzõmûvészeti Társulat veszi meg a Szépmûvészeti Múzeumnak. 1910/11. téli tárlaton megkapja a kis állami aranyérmet az "Ego eimi" címû képe alapján, 1912 tavaszán kiállítást rendez a bécsi " Künstlerhaus "-ban, ahol az osztrák állami kis aranyérmet nyeri. Jelenleg a berlini Schulte szalonjában van nagyobb csendélet-kollekciója.
CHRONIQUEUR
LEVÉTEL A KERESZTRÕL
ÁLLAMTULAJDON. SZT. IMRE-KOLLÉGIUM
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE
PIETA
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE
KERTBEN. 1908
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE
CSENDÉLET
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE
CSENDÉLET
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE
CSENDÉLET
PENTELEI MOLNÁR JÁNOS FESTMÉNYE
|
|
|
|
