Kiskirályok és csicskák az egészségügyben
Meg kell találni azokat az ösztönzőket, amelyek a
becslések szerint ötezer, külföldön dolgozó magyar orvos egy részét
hazacsábítják. Ha csak ezren visszajönnének, az itthon élő, változásért
küzdőkkel együtt alkothatnák azt a „kritikus tömeget”, amely képes a
változás katalizátoraként hatni – állítja az MNO-nak a neve
elhallgatását kérő orvos. A különböző részterületek párbeszédéről úgy
szólt: a feudális, anyagi érdekeltség mentén szerveződő rendszer miatt a
diszciplínák közötti valódi együttműködés korlátozott, a paraszolvencia
pedig arra ösztönzi az orvost, hogy kompetenciáját túllépje. A magyar
egészségügyi rendszer problémaköre szinte csak és kizárólag a jövedelmi
viszonyok mentén kerül szóba. Holott immár felmérések is bizonyítják: a
jövedelmek egyenlőtlen eloszlásárt, a teljes rendszert megfertőző
hálapénzért, az orvosok elvándorlásáért, a feszült kollegiális
viszonyokért és ezen keresztül a betegek gyógyulásáért felelős tényezők
romlásáért egészen a Kádár-korszakig visszanyúló feudális működési
struktúra tehető felelőssé. Interjúsorozatunk ezt a még kellően ki nem
tárgyalt, ám annál kártékonyabb rizikófaktort veszi kiindulópontnak.
– Viszont igazságtalan lenne elhallgatni, hogy az orvosok és az egészségügyi rendszer dolgozói nagyon kemény munkát végeznek.
Kerüljük el az általánosítást…
– A kórházak a
szükséges létszám alatt dolgoznak, humán erőforrás tekintetében a
minimumfeltételeket nem teljesítik. A hiányhoz képest, anyagiak híján,
meglepően kevés, alig néhány állást hirdetnek meg. A helyzetet az
egészségügyi személyzet kénytelen felvállalni részben állásuk,
munkahelyük féltése miatt, részben a nagyobb paraszolvencia reményében.
Kevesebb orvosra több beteg jut. Több beteg többet ad. Mindez
természetesen a minőség rovására megy. Egészségügyi adminisztrátori
állás – amely komoly hozzáértést, szakképzettséget igénylő szakma –
talán nem is létezik, így pénzügyi fedezete sincs, a munkakörükbe nem
tartozó adminisztrációt az orvosok, ápolók pluszmunkaként végzik,
lényegében „ingyen”. Ez hatalmas teher, ráadásul a szakmai munkától
veszi el az időt.
– Azt mondta, hogy a fiatalok nem
jutnak szakmai fejlődéi lehetőségekhez. Néha kipattannak botrányok,
amelyeknek a főszereplői „kezdő” orvosok. Mik azok az eszközök, amelyek
a fejlődést akadályozhatják?
– Az egyik a tudás féltése.
Ha csak én tudok alkalmazni egy speciális technikát, akkor
monopolhelyzetem van, annak minden anyagi következményével. A másik,
hogy nincs már meg az a szellem, hogy az idősebb kollégák tanítanak.
Nincs idejük rá, kikopnak, s azt is meg kellene nézni, hogy ennek mi a
pontos folyamata. Az USA-ban a rezidenseknek a képzés ideje alatt
naponta előadásokra járnak, mentoruk van, rendszeres ellenőrzéssel
dolgoznak. Magyarországon voltam olyan vezető intézményi osztályon,
ahol éveken át soha semmilyen szakmai megbeszélés sem volt. Nincsen sem
ön-, sem az osztályon belüli képzés, mert ez nem hoz pénzt, vagy
nincsen rá idő, vagy ami a legrosszabb: a vezető szakmai tudásának a
szintje alacsony és igénytelen. Ez alapvető probléma.
–
Egy külföldre szakadt orvos azt mondta: kint jó bizalmi-szakmai
légkörben, teamben dolgozik, s nem tapaszalt olyat, hogy amikor a
főorvos úr megjelenik, azonnal a szőnyeg alá kell bújni. Igaz lehet ez a
mi viszonyainkra, bólogatni kell a professzor úrnak? Tényleg ilyen
tekintélyelvűség uralkodik?
– Abszolút így van. Az Egyesült
Államokban egy kezdő orvos azt mondja az intézetvezető professzornak,
igaz, a legnagyobb tisztelettel, hogy „Hello, Charlie”. Itthon
professzor urazni kell, igaz, ez egy kicsit oldódni látszik. De mindez
helytől függő, nagyon merevek a viszonyok. Megfigyelhető, hogy a vizit
„sleppel” történik. Pedig ma már nincsen értelme annak, hogy kis
túlzással, de „harmincan” vannak egy viziten, ahol a professzor úr
mindig elsőként lép be az ajtón. A tekintélyt nem a cím, a rang, a
„slepp”, hanem a tudás kell, hogy adja. Kint elvárják, sőt kötelező,
hogy a fiatalnak kérdései, ötletei legyenek, hogy képes legyen
tisztelettel folytatott okos szakmai vitára. Itthon ha valaki kérdez,
az tiszteletlen, kellemetlen akadékoskodó. Még ma is vannak szép
számmal itthon olyan konferenciák, ahol az előadások végén nem lehet
kérdéseket feltenni – ez külföldön elképzelhetetlen.
–
Hosszú pályafutása alatt, gondolom, kellő tapasztalatokra tett szert.
Nem az Ön dolga megmondani, hogy mit kellene kezdeni ezzel a hatalmas
alrendszerrel, de mégis: hogyan lehetne eltakarítani ezt a még, úgy
tűnik, eléggé ki sem beszélt problématömeget?
– Olyan nyílt
pályázatokra van szükség, amelyekre felhívják a külföldön lévők
figyelmét is, mert noha alacsonyabb itthon a fizetés, a család és a
kultúra miatt mégis visszajönnének. A kormány feladata, hogy minél több
orvost visszahozzon. Meg kell találni a csábító ösztönzőket. Nagyon jó
dolog, hogy az alapkutatásban részt vevő kutatóknak többféle,
hazatérést támogató ösztöndíjuk is van, utalok itt például a Lendület
programra. Ugyanakkor a klinikusoknak, a gyakorló orvosoknak semmilyen
pályázati lehetőségük nincsen. A rezidensek itthon tartására van
pályázat, de pont fordítva kellene, hogy legyen: menjenek el,
tanuljanak a világ legjobb kórházaiban, majd hozzák haza a tudást, s
húzzunk ebből hasznot! Tehát azt kell támogatni, hogy ezek a képzett
orvosok visszajöjjenek Magyarországra. De ne azért hozzák vissza őket,
hogy itthon „a főnök nagydoktoriján dolgozzanak”, hanem megfelelő
állásba kerülve a tudásuk a betegellátásban hasznosuljon. Becslések
szerint mintegy ötezer magyar orvos dolgozik külföldön, köztük sokan,
akik a legambiciózusabbak, legmotiváltabbak, sokan, akik a szakma
„krémjébe” tartoznak. Őket kellene hazahozni, a közülük megfelelőket
szigorúan ellenőrzött nyílt pályáztatással vezetőnek kinevezni! Ha csak
ezren visszajönnének, az itthon élő, változásért küzdőkkel együtt
alkothatnák azt a „kritikus tömeget”, amely képes a változás
katalizátoraként hatni. Tudomásom szerint semmiféle komoly pályázati,
vagy egyéb ösztönző rendszer nincsen arra, hogy a külföldet megjárt
orvosok – hangsúlyozni kell: megfelelő beosztásba – visszajöjjenek. És
csak halkan jegyzem meg, ez a feudális vezetésnek, attól tartok, nem is
érdeke, de örülnék, ha nem lenne igazam.
– Dolgozott Németországban, az Egyesült Államokban. Milyen volt a kinti munka, s ehhez képest milyen újra itthon?
–
Kint a tudás volt a meghatározó, s azt meg is lehetett szerezni. Egy
hajóban evező partnerként kezeltek. Az információ rendelkezésre állt, a
könyvtár a kurrens szakmai folyóiratokkal elektronikusan, 24 órában,
otthonról is elérhető volt, s az ember nap mint nap belebotlott valami
újba. Itthon ezzel szemben tele vagyunk adminisztrációval, s a tudás
forrásainak elérhetősége is korlátozott.
– Milyenek az emberi, kollegiális viszonyok azonos, illetve a hierarchia különböző szintjei között? Az alul lévők – feltételezem – nem jutnak olyan mértékű hálapénzhez, mint a magasabb szinteken dolgozók. Van ebből feszültség?
– A pénz kérdése miatt nyilván van feszültség. De nem csak az anyagiakat kell nézni. Külföldön azt tapasztaltam, hogy az ellátás különböző szegmensei között partneri párbeszéd folyt. Fontos, hogy nem szintek, hanem szegmensek vannak, hiszen az ápolás, a speciális műszerek működtetése, a bonyolult vizsgálati metodikák beállítása, alkalmazása, a szövettani metszetek készítése is mind nagy tudást, tapasztalatot igénylő tudomány. Persze megvolt az alá-fölé rendeltségi viszony, ha arra volt szükség, de a célja az ellátórendszer optimális szervezése, a szegmensek összehangolása, működtetése. S megvolt a tudás is. Sajnos itthon tapasztaltam olyat többször is, hogy a vezető orvos a szakdolgozót „csicskaként” emlegette, ami alapvető hiba. Ilyen viszonylatban nem lehet dolgozni. A csapatmunkát is tanulni kell, itthon erre még csak próbálkozások vannak. Kevés a kommunikáció, a megbeszélés. Igaz, idő sincs rá, helyette adminisztrálunk vég nélkül, sokszor értelmetlenül. Harminc éve még voltak röntgenvizitek, klinikopatológiai megbeszélések, mára ezek a kórházak, klinikák többségében kikoptak. A feudális, anyagi érdekeltség mentén szerveződő rendszer miatt a diszciplínák közötti valódi együttműködés korlátozott, a paraszolvencia pedig arra ösztönzi az orvost, hogy túllépje a kompetenciáját.
– Talán az sem tesz jót a munkának, a közérzetnek, hogy a „csicska” érzi, hogy őt annak tartják. Ez a személyközi kommunikációban pillanatok alatt átjön.
– Ez nagyon káros. Olyan tapasztalatom is van – szerencsére ez talán már egyre ritkábban fordul elő –, hogy ma Magyarországon ebédlőben orvos és asszisztens, orvos és nővér nem feltétlenül ül le egy asztalhoz. Az osztályos megbeszéléseken csak az orvosok vannak jelen, még a főnővér sem. Ami érhetetlen és elfogadhatatlan. Ebben mindkét fél hibás, nem lehet ilyen szeparáltan dolgozni. Az orvosok egy része – megalapozatlanul – úgy érzi, hogy ők a társadalom kiválasztottjai, az ápolóknak pedig kisebbségi érzetük van, és hiányzik belőlük a szakmai tudatosság, a jó értelemben vett büszkeség. Én kezdő orvosként emlékszem olyan nővérre a magyar egészségügyben, aki tanácsot adott az orvosoknak, felhívta a figyelmüket a fontos kérdésekre, s a professzor is – akire szigorúan rászólt, ha két beteg vizsgálata között nem mosott kezet – kikérte a véleményét. Ez is minőség-ellenőrzés, de ma szinte elképzelhetetlen.
– A rezidensek egy másfajta rendszert hirdetnek, illetve igen nagy nyomást képesek kifejteni. Van bennük olyan potenciál, hogy akár már középtávon is jelentős változásokat indukáljanak?
– Ez a remény, viszont a rezidensekkel az a probléma, hogy nem tudnak hazajönni. Ha pedig itthon maradnak, akkor egy feudális rendszerben szocializálódnak. Alulról a régi rendszerbe nőnek bele, kényszerűen a részévé válnak, és nem fognak tudni változtatni rajta. Aki kint dolgozott, másfajta mentalitásba, demokratikus légkörbe szocializálódott. Ahol neki szabad, sőt elvárt, hogy véleménye legyen, mert az nem vet rá jó fényt, ha nincsen kérdése az előadás végén. Itthon éppen az ellenkezője az elvárás. A külföldet megjárt orvos nyelveket beszél, tudja használni az internetet, megtalálja a fontos szakmai cikkeket. Ha egy ilyen készségekkel bíró orvos olyan emberhez kerül beosztásba, aki nem rendelkezik ezekkel az ismeretekkel, az már önmagában feszültséget szül. Az egyik mindenképpen menni fog. Vajon melyik?
– S akkor még nem is beszéltünk a 900 ezer versus 150 ezer forint kérdéséről.
– Így van, de nagyon vigyázni kell arra is, hogy ne álljon elő generációs feszültség. Hiszen elképzelhető az is, hogy valaki évekig dolgozott külföldön, de semmilyen többlettudással nem bír, amikor hazajön. És itthon is vannak külföldön soha nem dolgozott kiváló orvosok. Fontos kérdés az is, hogy a hazai egészségügyben nincsen megfelelően működő minőségbiztosítási rendszer. Egy Svédországban dolgozó orvos mondja, hogy az ő patológiai véleményét, metszeteit időnként egy független orvosi bizottság ellenőrzi. Ha valami nem stimmel, akkor nem megbüntetik, de figyelmeztetik a hibára. Ennek az állandó minőségi kontrollnak a tudta erős ösztönzőerőt jelent a minőségi munkára. Ilyen jellegű szakmai, jóindulatúan támogató, segítő minőségi kontroll itthon egyelőre nincsen. Az egészségügyi ellátás ma már csak jól szervezett rendszerben lehetséges, egy szétesett, feudálisan szerveződő, nem tudásalapú, hanem személyi, politikai érdekek irányította rendszerben a briliáns tudású és képességű emberek sem tudnak kiteljesedni, sőt tönkremennek, vagy elmennek.
Olyan orvosgeneráció nőtt föl az elmúlt években, amelyik nem fogadja
el az egészségügyi rendszer eltorzult dominanciaviszonyait – minderről
Papp Magor beszél interjúsorozatunk harmadik részében. A Magyar
Rezidensszövetség elnökével az elvándorló orvosok okozta veszteség
mellett a bennük rejlő nyereségről is szót ejtettünk. Köztudott: a hazai
gyógyítás világára rákos daganatként nőtt rá a paraszolvencia
rendszere. Ennek felelőseit hol kell(ene) keresni? Az egyik lehetséges
választ következő interjúnkban olvashatja.Egészségügy: csak kiválasztottaknak? – kattintson a sorozat első részéért. |
