előadás
Bárki felteheti a kérdést: Miért kell oly sok alkalommal újból és újból elövenni Szent István személyét és korát, amikor ezt a tárgyat már oda-vissza, minden irányból ezerszer elemezték, s szinte nincs olyan mozzanata életének és a kor történelmének, amiröl ne születtek volna nagyszabású tanulmányok és elöadások tucatjai. A baj ott van, hogy amit eddig tanultunk róla, szemenszedett hazugság. Ma már, hogy mintegy két éve kizárólag István alakjával foglalkozom, s átrágtam magam kis és nagy legendáján, a krónikákon és a törvénykönyveken, lassanként látom a hamisítások és a hazugságözön eredetét és okait, lassacskán körvonalazódik az is, ki volt igazából István.
Még egy komoly ok vezetett István alakjához, mégpedig az, hogy ö egyfajta küszöb-jelenség: sokan megbotlanak benne. Igazán nincs olyan történészünk, aki ne hasalt volna el eddig, ha spontán, a régi beidegződések alapján kezdett el Istvánnal foglalkozni. Dümmert Dezsönek, Padányi Viktor ausztráliai magyar történésznek, de Badiny Jós Ferencnek is, s még sorolhatnám, beletörött a bicskája Istvánba. Mindhármukat nagyon tisztelem, s tisztában vagyok munkásságuknak súlyával, épp ezért szolgáltatnak e szellemi nagyságaink jó példát arra, hogy István alakja még a legnagyobbak is igen komoly falat történelem. Ennek ösoka az, hogy ha szándékuk szerint szakítani is akartak a hamisító és egyben hamis történetírási hagyományokkal, erre mégsem voltak képesek. Mindegyiküknél szerepelt egy-egy olyan domináns érzékenység, amit figyelembe kellett venniük, s már torkukon is akadt a falat.
Dümmert meg kellett feleljen az Akadémiának is és a római egyházi elvárásoknak is.
Padányit kötötte az az igény, hogy egy ausztráliai építkezési anyag telep éjszakai örjeként sem alkosson sem méreteiben, sem pedig mélységében alábbvalót, mint a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, tehát erös kihívásnak kellett eleget tennie.
Ahogy ez jól látható, Badiny professzort pedig kötelezte protestáns volta, a magyar nemzettudattal rendelkezö kutatók zsigeri ellenszenve azzal a nagykirállyal, aki a római egyházi tanítás szerint beterelte népünket a nagy szentszéki akolba,
valamint a magyar nemzeti jobboldal bizonyos Istvánnal ellenséges köreinek szimpátiája, melyet a mai napig élvez. Én tehát nem ígérhetem, hogy most egy csapásra megoldom az istváni jelenség teljes komplexumát, azt azonban, - talán szerénytelenség nélkül - megfelelö alázattal a tények súlya elött igen, hogy a magam meglátásai alapján rámutassak a hamisítások festékrétegei alatt meghúzódó, autentikus István-arc olyan vonásaira, melyeket a mai ember elöl elrejtenek az évezredes önzés, akarnokság, gonosz érdekek, hatalmi szempontok, s manipulatív szándékok hamisításai.
Mivel Szent István egyedülálló, és egyben méretes jelensége a magyar koraközépkor történetének, nincs a magyar életnek olyan köre, rétege, amely ne reagálna egy-egy tiszta megközelítés hallatán érzékenyen az új szemléletre vele kapcsolatban, s az emberre már rá is kenték az egyházellenesség, a tudománytalanság cimkéjét, vagy ezzel ellentétben éppen a "katolicizmus talpnyalója" címet. Így az ember vagy a római egyházat, vagy a Tudományos Akadémiát, vagy a protestáns egyházakat, vagy a magyar nemzeti oldalt, vagy inkább mindegyiket sérti és bosszantja vele, ha az igazságot a maga mellszélességében Istvánnal kapcsolatban fel akarja tárni. Ezért én most elöre bejelentem, hogy bizony érzékenységeket fogok ma megsérteni, de az érzékenységek mögött általában vélt értékek rejtöznek, hiszen általában a hibáinkra vagyunk érzékenyek. De az igazság keresöinek szándéka az egyetlen, amit figyelembe szabad venni, hogy ne hazudozzunk, ha a múltunkon alapult jövönk ilyen fontos szellemi állomásáról beszélünk, amilyen Szent István volt.
Mindenesetre tabuk nélkül beszélek, mert az igazság keresése útjába nem engedhetünk még különféle érzékenységektöl sem követ hengeríteni.
1./ A hivatalos állami történettudomány azt tanítja Istvánról, hogy kemény kezü, despotikus uralkodónk volt, aki idegeneket hozatott Magyarországra, ezek segítségével gyilkolta barbár népét, s akikkel a római kereszténység eröszakos terjeszkedését segítette, mert ezt a megtartó vallást csak eröszakkal lehetett beleverni a pogány, barbár magyar koponyákba. Megjegyzésem: Igen. A magyarok már akkoriban is olyan együgyü bolondok voltak, hogy egyszerüen nem akartak megmaradni, s intelligenciájuk olyan mélyponton vegetált, hogy képtelenek voltak megítélni, hogy mi a jó számukra, s mi nem.
Ezzel szemben a római egyháztörténet Istvánt eröskezü, elszánt uralkodónak mutatja be, azaz leszordínózzák az állami tudomány képéböl elöbukkanó zsarnok vonásait, aki a barbár, hitetlen, írástudatlan és primitív magyar hordákat erövel beletuszkolta a nyugati egyházi keretekbe, s akiket a római vallás és a nyugathoz tartozás örzött meg a történelmi viszontagságok közepette. Megjegyzésem: Még az albán kommunista terrorállam sem tudta elérni, hogy kihaljon a vallás az albánok szívéböl, hogyan tudta volna István erövel elérni egy olyan nép esetében a néhány év alatti tökéletes átállást, amely István halála után, egy sokkalta erösebb külföldi zsarnokság uralmának idején azonnal fellázadt és halomra gyilkolta elnyomóit?
Azt tanítják, hogy az Európára törö hunok, avarok, kunok, masszagéták stb. mind-mind elvesztek, mert idejében nem tértek a római nagyegyház megtartó kebelére. Emiatt a római egyház István alakját piedesztálra emeli, hiszen Istvánnak, a magyarok - úgymond - elsö királyának köszönheti magyarországi létét. Így mind a római egyház, mind pedig a hivatalos történettudomány erösen hangsúlyozza, hogy a latin kereszténység felvétele nélkül már rég kipusztítottak volna bennünket a letelepedett, nyugati kultúrnépek. Megjegyzésem: Ha ez így lehetett volna, akkor mit jelentett a római pápának az éppen a magyar királyi udvarban tartózkodó Fülöp ferno-i püspök számára 1278 öszén küldött mintegy 40 levelének egyikében tett utasítása, mely szó szerint így hangzik: "Irtsál, romboljál, pusztítsál és gyomláljál!". Vagy mit jelentett az a tény, hogy a római pápa és a francia uralkodó 1245-ben az újonnan trónra lépett mongol kánnal szövetséget kötött és Magyarország rovására szövetkezett. Vagy mire véljük a nyugati keresztény hatalmak és a római egyház cserbenhagyásos árulását mintegy öt-hatszáz évvel István kora után, a török idökben, amikor a korabeli diplomáciai levelezésböl kiderül, hogy ezek a török szultánt Magyarország elfoglalására, s a nemzet kipusztítására buzdították. S ha így volt, akkor minek tudható be 7-800 évvel az állítólagos nyugatnak való behódolás után a római katolikus Habsburg-ház degenerált uralkodóinak örjöngö gyülölete és magyarpusztító igyekezete, vagy mintegy 900 évvel István után a kitátott szájú, "keresztény" nyugat által végrehajtott trianoni magyarirtás? Valóban igaz-e tehát az az egyháztörténeti tétel, miszerint a római egyház kebelére térés tartotta meg nemzetünket, amikor az egyház ma sem enged a magyar érdekek érvényesülésének szabad utat sem a Csángóföldön, sem a Felvidéken? Valóban olyan gyöngék voltunk az Árpád-korban, hogy az ösközösségi szinten élö, kóborló germán és szláv kökorszaki szakik csak úgy egyszerüen elsöpörhették volna Magyarországot, Európa egyetlen államát, ezt a központi királyi hatalommal rendelkezö, egységes kultúrával, kultusszal, nyelvvel és szellemiséggel rendelkezö szent alakulatot, mint egy köpést, a föld színéröl? Mintha 94 %-ban sikeres nyugati hadjárataink nem erröl tudósítanának minket. A helyzet az, hogy az évszázadok jöttek, évszázadok mentek, s mind a római egyház, mind pedig a nyugat hatalmai egy egész évezreden át - állítólagos római kereszténnyé tételünk után - minden erövel és minden idöben a magyar államiság megszüntetését tüzte ki célul, s hogy ez máig nem járt sikerrel, az materiális síkon, az anyagvilág síkján nem megmagyarázható.
Egy nyugati egyházi közlés kereken kimondja még V. Istvánról is, akiröl garantáltan nem sokat tud a magyar ember az iskolából, hogy Észak és Kelet királyai és hatalmasai rettegik a magyar királyság erejét, s ha a magyar hadak mozdulnak, akkor ezek az uralkodók rettegve várják, hogy mi készül, s mind a római egyháztörténelem, mind pedig az akadémiai történetírás hallgat erröl a felmérhetetlen hatalomról. Nem kell az embernek a MTA tagjának lennie, hogy mindezek alapján felkiáltson: "Valami büzlik..." no, nem Dániában, hanem a magyar történetírás tudományosnak mondott köreiben, amikor Szent István és az Árpád-ház belsö, lelki tartalmait és a valóságos történéseket veszik számba. Tudjuk-e, hogy a történelemtanítás által szerencsétlen menekültnek beállított IV. Béla király három évvel az agyonhangsúlyozott "tatárjárás" után Kiev alatt tönkreverte az egyesített mongol sereget? Tudjuk-e, hogy Kiev nem Debrecen és Nyíregyháza között terül el, hanem egy kicsit messzebb. S feltesszük-e a kérdést, milyen módon jutott el egy hatalmas magyar hadtest ebbe a régióba, s hogyan lehetséges, hogy a mongolok által kipusztított országban volt még annyi hadköteles vitéz, akikkel három éven belül ilyen hadászati csodákat lehetett mívelni sokszáz km-re az ország keleti határaitól egy nem kifejezetten baráti szomszéd, a kievi rusz területén. S vajon mi lehetett az oka, hogy a tatár-mongol szövetség a harmadik hadjáratos évben se szó, se beszéd, elhagyja az ország területét? Szemmel láthatóan tehát egyrészröl nagy az agyonhallgatás, más részröl hatalmas az ordítás, s mindkettö a magyar nemzet történelmi megalázása érdekében történik.
Az ateista, állami történettudomány képviselöi a magyar nemzetet sokkal mélyebben gyülölik, mint a zsidókereszténység egyházi alakulatait, tehát ha a kettö közül kell választaniuk, akkor a zsidó gyökerü és érdekü egyházi tanítás mellé állnak, mint a zsidó történelmi, anyagi és vallási érdekek útjában álló magyarságéra. A marxista történettudomány számára azonban Istvánunkkal és korával kapcsolatban ez a zsidókeresztény vonzatú tanítás mégsem nagyon tetszett, mert nem nézett jól ki a szemükben egy magyar uralkodó, aki szent is egyben, s ezért az egyház által a római kereszténységnek behódoló István-figurát megpróbálták az iskolai oktatásban dehonesztálni: zsarnoki voltát emelik ki, hogy ö a magyar népi szabadság eltiprója, a gyülölt és megvetett klérus talpnyalója, aki idegenekkel tapostatta el saját nemzetét - állítják róla éppen azok, akik a magyar szabadságot és nemzeti létet a XX. században, s azóta is utódaik által minden módon sárba tiporták. Így az Istvánról bennünk kialakult kép alapvetöen ellentmondásos. Nem értjük, ki is volt valójában, s hogy végülis jótevöje, vagy tönkretevöje volt nemzetünknek. Ennek az ellentmondásnak a következménye, hogy a mai magyar nemzeti oldal egy meglehetösen széles rétege, ez a Badiny Jós féle szimpatizánsok társasága, undorodva fordul el István alakjától, s mivel ezt az István-figurát a zsidókeresztény egyház kultikus magasságokba emeli, Istvánnal együtt sorra hagyják el az egyházat is. Az embernek pedig szüksége van példaképre, s az Istvánnal kapcsolatos világban és korban az akadémiai magyartalanító szemlélet meg is találja azt a történelmi figurát, akivel összevetheti alakját, s példaképként állíthatja a kétségekbe sodort, szerencsétlen emberek elé: Koppány vezér személyében.
A nemzeti magyar tábor tehát elfordul a szent királytól, s a középiskolai történelem órákról ismert Koppány oldalára áll, akit a marxista- és a liberál-júdeo történelemoktatás keresztényellenesnek és a magyar szabadság élharcosának ábrázol. Ez a kép is alapjaiban hamis. Ma már pontosan tudjuk, hogy Koppány az egészen Bavariáig, azaz az egykori nyugati avar államalakulat területéig terjedt, elrómaiasított avar kereszténység vallási szervezetéhez tartozott, melynek természetesen nagy átfedése volt az eredeti keleti magyar ókereszténységgel. Így a koppányi pogányság, azaz mai értelemben véve istentelenség, vagy primitív sokistenhit tudománytalan tézisének immár a történelemírás szemétkosarában a helye. Az ateista állami történetírók fö célja az, hogy az ily módon szimpatikussá tett Koppány-alakon keresztül összekössék e kettöt: csak az lehet a magyar szabadság valódi harcosa, aki szembefordul a kereszténységgel. Emiatt alakult ki napjainkra egy olyan magyar nemzeti gondolkozású csoport, amely meghasonlása útján magyar nemzeti elkötelezettsége mellett ateista és keresztényellenes, vagy ha mégsem, akkor legfeljebb egy ködös deizmus irányában képes csak gondolkodni. Maguk is érzik, hogy itt valami nincs rendben, de nem tudják, hogy pontosan mi az, s ha az ember megpróbálja öket rávezetni, akkor a magyar nemzeti érdekek elárulásával kezdenek el vádaskodni. Az igazság pedig nem más, mint hogy magyarnak lenni és istentagadónak lenni egyszerre lehetetlen dolog, mert a magyar történelem egybefüzödö események olyan hasonlíthatatlan folyama, melyen át nyíltan kiütköznek a felsö világ szándékai. A mefisztói megosztás aknamunkája azonban még rendszerváltásokon át is tökéletesen müködik.
Így, mire a magyar ál-szabadság szele a nyolcvanas évek elején fújni kezdett, s felismerhetövé kezdtek válni a változás eljövendö formái, a magyar látszat-szabadság és látszat-demokrácia ügyét kezébe vevö magyarországi szamizdatos júdeo-liberális vonal jó eszközt látott István és Koppány történetében és alakjaiban, hogy felhasználja öket a saját politikai céljainak elérésére, és a magyar fejekben a kialakult hamis kép bebetonozására. Ezeket az István király körül müvileg keltett ellentmondásokat használta ki a zsidó szabdkömüvesség egyik magyarországi bértollnoka: Bródy János szövegíró, amikor zseniálisan egyébként, de elöre megfontolt szándékkal megalkotta azt az egyes részleteiben felnagyított, más fontos részleteiben tematikusan leszordínózott István-Koppány történetet, mely az "István, a király" c. dalmüben látta meg a napvilágot. Ennek a munkának már az alapállása is gonosz: Nem véletlen, hogy a "müalkotás" címében, de éppúgy szövegében sem, még halvány utalás sincsen István szentségére, s a Magyar Szent Korona is puszta tárgyként szerepel benne. Milyen is ez a bródys kép, s mit tükröz a számunkra?
István egyik oldalról nézvést keménykezü despota, rokongyilkos, akinek mindennél fontosabb a hatalom. Zsarnok. Másrészröl, mikor maga marad a színen, gyarló, tépelödö, határozatlan, kétségek közt vergödö, gyenge ember, aki tudja, nemzete ellene van, s ez a bünvád végigkíséri életét. Ezzel a New York-ból támogatott Bródytól hatalmas pofont kap a római egyház, aki Öt szentként tiszteli, hiszen ebböl a képböl hiányzik a szentségnek mégcsak szikrája is. Hogy aztán István szellemi holdudvarát is bemocskolja, István környezetében a magyar fönemeseket a mai pesti börzespekuláns szellemi és etikai szintjére hangoltan mutatja be Bródy, hiszen jelszavuk, ami többször is elhangzik, "volt is, lesz is, ez itt a praxis, mindenkinek érdeke van". Ez a söpredék hol ide áll, hol oda áll, s ezzel Bródy alaposan felképeli a magyar nemzeti önérzetet, mivel rámutat: ilyen senkiháziak voltak már öseitek legjobbjai ezer évvel ezelött is. Ugyanakkor Koppányt megjelenteti tüzelö szukái körében, s ezáltal a "tökös" magyar nemzeti koppányosok is kapnak egy hatalmas fülest: ilyen primitív senki a ti példaképetek, szakadt, büzlö, szittya, pogány, kutyafejü tatár, akinek egyik fontos személyiségvonása az állati szexuális ösztön, másik pedig az embertelen hatalomvágy. Más szinte nincsen is benne. Nyikhajok vagytok ti, magyarok, sehonnai bagázs, koncon veszekedö kutyák, akik - kereszténység ide, kereszténység oda - nem érdemlik meg, hogy fennmaradjanak, s így volt ez már ezer éve is.
Aztán István megöli rokonát, testét barbárul darabokra vágatja, s mint a szeretet-vallás képviselöje, ö maga is erkölcsileg elbukik a mü végére. De ezzel a Nagy Mü még nem zárult le! Hisz ekkor lép színre az igazi hös, jövönk humunkulusza, Bródy személyében, X-lábain farmernadrágban belúdtalpaz a színpadra gitárral a kezében a gyöztes faj, s ajkán felzeng a dal. Ez azt jelenti: "Akármit csinálhattok, a magyar történet végén úgyis enyém az utolsó szó." Ezért a végkifejletért íródott meg az egész rock-opera. S nézzük meg napjaink magyarországi betelepítési politikáját! Nem szó szerint erröl gyözödhetünk-e meg mindennapjainkban, amikor milliós nagyságrendü méretekben özönlenek be közel-keletiek az országba, hogy nyelvtudás, kulturális azonosságtudat, vagy egyáltalán, mindenfajta empátikus készség nélkül átvegyék a hatalmat az ország fölött.
Hatalmas terv és igazi nemzetgyilkos program ez a bródys igyekezet, s a balga magyarja nem veszi észre, hogy miközben nemzeti önérzetének düllesztett mellével hallgatja ezt a kultúrszemetet, éppen sárba tapossák öt, söt, hogy degeneráltságát még jobban bizonyítsa, elviszi ezt a szent szkarabeuszt, akarom mondani ganajtúrói programot a Babba lábaihoz Csíksomylóra is, hogy Bródy beleköphessen a székely-magyar lelkébe is. S mindehhez Szörényi Leventétöl, azaz egy olyan nemzetinek tartott zeneszerzötöl felajzott zenei háttérböl ordít a zsíros birkabörökbe öltözött, féllábú táltos-barom, amely zeneszerzö épp a minap hurrogta le lekezelöen a Vasárnapi Újságban gúnyosan az általa gúnyosan "szentkoronás-Máriás"-nak nevezett magyar nemzeti tudósainkat. Ezek után feltesszük Szörényi Leventének a kérdést: Nem lett volna-e jobb, ha a "suszter"-rocker megmaradt volna a rockzenei "kaptafánál", s így nem veszítette volna eszét és gerincét a New York felé vezetö úton a nagy tülekedésben, s nem verte volna bele az orrát okos emberek dolgába?
De ezek után valóban fel kell tennünk a kérdést: milyen szemüvegen át nézed magad, magyar? Csak félig ment el az eszed, vagy már egészen, hogy ilyen alantas kis kultúrcsótányoknak szolgáltatod ki nemzeti öntudatod csodáit, s ezeknek az ószövetségi lárva-eszméknek lábai elé borulsz le oly megadó, tehénszerü odaadással! Az egész rock-operából egyébként egyetlen mondatot fogadhatunk el nyugodt lélekkel, mely igazolja, hogy az Isten gondviselése még egy ilyen zenei és szövegírói rettenetben is megcsillanthatja a felsö igazságot: "Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul, szabad magyaroknak - valóban - nem kell ilyen Úr!"
Hát így állt a helyzet a kilencvenes évek kezdetén. Azóta eltelt tizenhét év és történtek bizonyos változások. A helyzet sokkal rosszabb lett azóta.
S most, hogy kissé kiélezve vázolni igyekeztem a mai napra kialakult, kanonizált álláspontokat Istvánnal kapcsolatban, nézzük meg, hogy a következökben feltárulhassanak a közelebbi összefüggések, azt az alapot, amelyböl Vajk herceg hatalma és uralma kiindul: ti. Vajk herceg, ha neki úgy tetszett volna, akkor akár I. Vajk- vagy Szent Vajk király címen is bevonulhatott volna a magyar történelembe. De nem ezt tette. István királyként lépett a magyar trónra. Mit is jelent a nagy magyar király neve: István-é! Legyen ez a kiindulópontunk, a kapocs ahhoz a korhoz, amikor a menny még leért a földre valahol a Pilis hegység kellös közepén, s a magyar ember ennek a csodának a fényében élte boldogabb életét a teljes Kárpáti Hazában. Nem ér bennünket meglepetés, hogy ez a név koronát jelent. Tanuljuk meg tehát, mert már itt, István névelemzésénél, a kezdetek kezdeténél olyan mélységü titok nyitjára bukkanunk, hogy elámulunk töle, mert amikor azt mondjuk: Szent István, akkor azt mondjuk: Szent Korona! Remélhetöleg egyértelmü, hogy Vajk herceg névválasztása és az ennek nyomán kialakuló történelmi következmények mögött micsoda hihetetlenül egyértelmü, mégis titokzatos, misztikus szándék húzódik meg! A magyar történelemben nincsenek véletlenek.
István ifjúkorában megfordul a nyugat-római felségterületen, és sok idöt veszteget el ennek a világnak föúri köreiben. Ebböl a körböl választják ki számára azt a bajor Gizellát, aki késöbb felesége lesz. Innen magával hozza felnöttkora számára új tapasztalatait, melyek immár tartalmazzák a nyugati világ uralkodói eszményét. Ez az eszmény hallatlanul elüt a korabeli s az azt megelözö szkíta-hun-magyar uralkodói képlettöl. Lényege, hogy az uralkodó korlátlan hatalommal rendelkezik, de mivel ez a hatalom nem fölülröl kapott, tehát szinte felelösség nélküli hatalom, állandóan hangsúlyoznia kell, hogy az uralkodó "Isten kegyelméböl" van a hatalomban, azaz leválthatatlan. Ugyanakkor, éppen mivel leválthatatlan, tehát haláláig uralkodik, korlátlanul nagy veszélynek is ki van téve, hisz az elmúlás siettethetö alattvalói részröl. Ebben a társadalmi és uralmi rendszerben nem létezik sem fölülröl nyert szentség, sem az ennek nyomában kinyíló uralkodói, vezéri, vezetöi felelösség, ezért ez a hatalom nem ismeri az erkölcsöt sem. Így amikor egy-egy nyugati uralkodó eltünik a színröl, semmiféle ürt nem hagy maga után. Elföldelik, kap egy szép síremléket, és ezzek lezárult az ügy. Nem is lehet ez másként, hiszen Szent Korona, beavató korona, angyal által nyert korona csak egy létezik: a magyaroké. Nagyon szerettek volna ilyen koronát ök is, amit bizonyít a tény, hogy ösztönösen, vagy tán kinyilatkoztatásszerüen a Magyar Szent Koronát képzelik el uralkodóik fejére még a XIX. században alkotó illusztrátorok is. Így sem nyugaton, sem keleten, de még Bizáncban sem létezik szakrális királyság, csak puszta földi, politikai hatalom, mely uralma által szintén csak a földiekre, anyagiakra koncentrál. Az egyetlen királyság a földön ezidötájt is és azóta is a Szent Magyar Királyság, melynek uralkodója nem csupán "Isten kegyelméböl", hanem a korabeli beszámolók alapján "istenfiúság"-i alapokon müködik.
Ennek felismerése adja a valódi VI. századvég Róma-Köln-Bizánc háromszögében uralkodó három földi nagyhatalomnak, a pápának és a két császárnak az ötletet, hogy müvileg létrehozzanak egy soha meg nem történt mintegy három évszázadot, melynek írott és kitalált történelme egy szent germán uralkodó személyében testesül meg, s ez az uralkodó a bajor müvészettörténész aligha cáfolható elmélete szerint a sosem élt Nagy Károly volt. Hogy ez a kitalált uralkodó az árpádok születési szentségének vérvonalába, áramkörébe bekapcsolódjék, írnak neki a történetbe egy fejedelmi avar-magyar anyát, akinek nevét nem ismerjük, alakja sehol nem jelenik meg konkrétan, s akitöl szkíta nevét kapja: kara ulu, azaz fekete ölyv.
A nyugati világ maga is primitív despotizmusban éli életét a X-XI. század fordulóján. Ha hinni lehet a középkori kolostori krónikaíróknak, akkor e két évszázadban olyan nélkülézeseknek van kitéve a nyugati ember, melyek valódi bestiává teszik öt: Európaszerte dúl a kannibalizmus, az embervadászat, úgy február-március táján gyakran a temetök sírját is megássák az éhezö hordák hús reményében, s a nép koratavasztól a szegényes új termés beértéig fakérget, gyökereket, és néha még földet is eszik, miközben feudális urai, a föpapok és a földbirtokosok viszonylagos jólétben dúskálnak ablaktalan szobáik nyílt tüzü kályhái elött, koromban, büzben és piszokban, mosdatlanul, otthoniasan párolgó büzfelhöben és megtetvesedve. (l.: Duby: A katedrálisok kora c. munkáját) Nem véletlen, hogy a nyugati középkor embere az Isten csodálatos teremtését nyomorúságos árnyékvilágnak, a szenvedések siralomvölgyének, s az élet csodálatos ajándékát csapásnak, büntetésnek tartja.
István hazatértével lelkében világok ütköznek össze. Harc indul, belsö forrás-állapot, mint a friss borban, melynek végeredménye egy még meg nem szürt, le nem fejtett, minden ízében átmeneti világ "murcija", mely lassan mégiscsak elindul a tisztulás útján. Ne képzeljük, hogy egy király, mégha Árpád házának szülöttje is, nem kell önmagában megmérköznie a sötétség lelki eröivel. Tudjuk, hogy minél nagyobb a felelösség, annál nagyobb kísértések várják az embert. István is megvívta táltos-harcát a fekete bikával, mely a megismert nyugat uralmi eszményében jelenik meg a fiatal uralkodó szemei elött.
Európa belsö, nagy, nyugati terein a fenyegetö zsidókeresztény erély pusztításai nyomán lassan visszahúzódik az Atilla korában, de még a VIII-IX. században is érintetlenül regnáló manicheus alapú, szkíta vallás, s keleten is Bizánc veszi át az elpusztított, felégetett manicheizmus nyomain a hatalmat. Itt ekkor az egykori, júdai gyökerektöl eltérö keleti kereszténységnek a szkíta-keleta (=keleti népesség) nyugaton fellépö patarénus, ariánus, albigens/katar, valdens, majd a Balkánon az öslakosság által képviselt nesztoriánus/bogumil kereszténység nagy területeken élö népességet magába foglaló tömbjei léteznek, melyeknek sem tanításukban, sem a társadalomra gyakorolt hatásukban semmi közük sincsen a római kereszténységhez, az ekkor még elenyészö szigetekben létezö, római latin kereszténység harcias terjeszkedésbe kezd. Ebben eszközei a politikai zsarolás és az átokkal fenyegetözés, majd amikor már világi hatalom, azaz uralkodók is állanak a háta mögött, nem riad vissza a tömegmészárlásoktól, az embertelen kínzásoktól sem, s a XII. századtól Európára szabadítja szadista inkvizítorait, akik vértócsákon gázolnak át, s magasra csap az egész kontinensen a tüzön megégetett, eleven emberi hús büze. Hogy ennek méreteiröl képet kapjunk, ide idézem Práczki István "Szkítizmus, Erdély és Dácia" c tanulmányának egy részletét:
"Az elsö "keresztes hadjárat" a Pireneusok francia oldalán élö katarok ellen irányult. A hadjárat III. Ince pápa parancsára indult 1209-ben, amikor egy 30.000 lovasból és gyalogosból álló hadsereg csapott le Nyugat-Európa akkor leggazdagabb és legmüveltebb Languedoc nevü fejedelemségére, az albigensek és katarok országára, melyet teljesen végigdúltak, kifosztottak és lakosságát - válogatás nélkül legyilkolták. Korabeli források említik, hogy egyedül Beziers városában 15.000 embert - köztük nöket és öregeket is - zártak körbe, majd mészárolták le öket. A katonák parancsnoka - elözetesen - panaszkodott, hogy nem tudja, miként válogathatja ki a tömegböl az eretnekeket. A pápai megbízott azt felelte, hogy: "Öld meg valamennyit! Isten majd felismeri az övéit!" Ugyanez a megbízott a pápának írt jelentésében azzal dicsekedett, hogy nem voltak tekintettel sem korra, sem nemre, sem társadalmi rangra."
A magyar nemzet a római egyház hatalmi elképzelésén alapuló uralmi szisztémáját nem érzi magáénak, s azt a zsidó istenképen alapult vallási tanítást sem, amelyet ez az egyház hirdet. A magyarságnak ekkor már van egy legkevesebb 800 éves jézusi-keresztény, de egy sokezer éves, a hasonnemnü zsidó történelmi elvárásoknak szinten minden pontján ellentmondó, ösi messiási hagyománya. Ez a hagyomány tanulmányozható manapság a minden római pusztítás ellenére fennmaradt archaikus ösmagyar imádságaink sokaságában, magyar vallásos népzenék szövegeiben, a csángó vallási hagyományban, valamint ún. "paraszti bibliánk" történeti kincsében. De az ösbeavatottság félre nem magyarázható tényei is most bukkannak fel a magyar östudatalatti világából, amikor élesszemü, beavatott néprajzkutatónk, Molnár V. József oly sikeresen elemzi gyermekeink rajzait az emberiség ösképei alapján.
Vajk herceg hazatérésével - s most jól figyeljünk, mert ez az a bizonyos "nyugati papok behívása az országba", amit a nemzeti oldal István szemére vet - Franciaországból katar, Észak-Itáliából pedig patarénus szerzeteseket hív be az országba. Azt ugyanis írásos emlékekböl tudjuk, hogy a behívott szerzetesség honnan érkezett, s azt is tudjuk ugyanakkor, hogy e korban ezeken a területeken másféle kereszténység nem létezik. Ehhez további adalékot szolgáltatnak a nyugati kolostori hagyomány írásos emlékei, másrészt Magyarország népének István idején uralkodó vallását illetöen Gellért püspök legendájának az a közlése, mely szerint a római rítus papjainak nagy erövel kellett Magyarországon, immár István megkoronázása után sok-sok esztendövel harcolnia a manicheizmus ellen.
Amikor azonban az ösi szkíta tolerancia nevében, s diplomáciai okokból István Magyarországra beengedi a római rítus papjait is, a pápa ujjongva írja egyik levelében, hogy "immár miénk a szkíták hatalmas királya" is. Kitörö öröme azt sejtteti, hogy István jelenlétéért kemény küzdelem folyt a római egyház részéröl is. Vajon miért? Milyen egyházi alakulat ellen kellett ekkor hadakoznia a római keresztény egyháznak, s a pápának Istvánért? A XIX-XX. századi egyháztörténet a pogányságot nevezi meg, így viszont érthetetlen, hogy miért nem folytatott harcot ezidötájt ugyanilyen vehemenciával pl. a valóban pogány (= Jézus tanításától teljesen eltérö) lengyel hercegségek, a pogány, természethitü északi germánok, vagy éppen a balkáni szlávság megnyeréséért. Mert tudta, hogy a teológiai kereszténységnek még a zsidó változata is könnyed fegyverekkel, és akármikor gyözhet a primitív pogányság ellen, de a magyar uralkodót és a magyar nemzetet a kereszténységnek egy évezredesen és jól bevált, tiszta, másik változatától kell elhódítania, ami olyan mélyen gyökerezett már ekkor a magyar lélekben, hogy szinte lehetetlen vállalkozásnak tünt. Ha tetszik ez az egyházi történetíróknak, ha nem, István korában a magyar nemzetet alkotó népek zöme már 800 éve keresztény. Így a legcsekélyebb gesztus is, bizonyos kisszámú római pap beengedése az ország területére, hatalmas sikernek számított. Ám még ennél is tovább mehetünk Orosius, római vallású adatközlö szerzetes közlései alapján, aki Atilla kortársaként arró számol be irataiban, hogy hunok szent énekeitöl hangosak Európa templomai, s a hit fénye önti el általuk a teljes kontinenset. Ennyit tehát az Istvánig húzódó, mintegy hatszáz évet átfogó hun-magyar kor pogányságáról, az atillai és a szentistváni hagyományok szoros összefüggéseiröl, valamint arról a tényröl, hogy Atilla korától Istvánig a teljes Kárpát-medencei Szentföldön egyöntetü a kulturális-kultikus azonosság, mely fejlödésével együttjáró változásai által sem okoz semmiféle kataklizmát a keresztény magyar nép szellemi-lelki fejlödésében. Az Európában hatalmasan uralkodó manicheus-szkíta gyökerü kereszténység ellen vezette tehát harcát a latin egyház, mert ez volt ekkor a domináns, mondhatnánk: vallási "monopólium", melynek természetes központja Ös-Buda, Esztergom és a Pilis szent szellemi sugár-központja az egész földrész számára.
István a jelek szerint magyar népét és országát is - az atillai hagyomány alapján - összekötö kapocsnak, hídnak fogta fel. Eszménye minden jel szerint az atillai birodalmi eszmény volt, mely össze kívánta kötni Napkeletet és Napnyugatot egy szakrális-kultikus szellemi-lelki birodalom kereteiben egymással. Ettöl a birodalmi eszménytöl messze esett bármiféle hódító, gyarmatosító elképzelés, az egész szellemi, azaz asztrális síkon képzeltetett el, melynek természetesen erös kihatásai voltak Európa, söt, Eurázsia kultikus-hatalmi szerkezetének átalaklulására is.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy István szerepe ebben a nagytérségben Isten Országának helyreállítása volt, melyet a János Jelenéseiben az apostol elöre prófétál, mikor így fogalmaz: "Ezer esztendö múltával nektek adom a kegyelem koronáját." S íme, Istenünk István választott nevének értelmében a Mennyei Korona jöttével elvileg, s Szent Koronánk által fizikai értelemben is valósággá tette a jövendölést, azaz a kinyilatkoztatást: Jézus után ezer évvel, 1000. január elsején visszatért Isten Országa a Föld nevü bolygóra, melynek történelmi neve a Korona felajánlása óta latinul Regnum Mariánum, magyarul szólván pedig Mária királynö Országa.
A Kárpát-medence maga is egyébként kelet-nyugati tájolású földrajzi egység, s ezzel eltér pl. az egyiptomi észak-déli tájolású rendszerektöl. (Németország észak-dél - Alsó- és Felsö-Bajorország problematikája) Ez a geológiai jellegzetessége is meghatrározza sorsának menetét. Ezért István szimbolikus érvénnyel mind Rómában, Ravennában, mind pedig Bizáncban és a Szentföldön is, tehát nyugaton is és keleten is templomokat, és zarándokházat építtetett nemzete útonjáró tagjainak. Milyen jogon tehette ezt? A válasz azonnal meg is érkezik. Hatalmának kiteljesedése idején immár így ír törvénykönyve elöljáró beszédében: "Mivel minden nemzet saját törvényei által igazgattatik, mi is Isten jóvoltából monarchiánk kormányzásában a régi s mostani országló fejedelmeket követvén, hosszas megfontolások után, törvényeket szabtunk nemzetünknek a becsületes és dícséretes életre."
Ugyanakkor István nem csupán Magyarország királya, hanem származása alapján egyben a "királyok királya" címet is viseli, azaz Isten helytartójaként müködik a térségben. A Képes Krónikában szó szerint ez áll: "Miután az Úr dicsöségessé tette az Ö irgalmát Szent Istvánban, kardjának szine elöl megfutamította a királyokat, mind a körül fekvö nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának...", tehát István trónralépése után korlátlan ura lett Európának, azaz a királyok királyává vált. Így személye magasan állt minden korabeli uralkodó fölött, s ezáltal ott építkezett, ahol akart, s azt tette, amire az isteni bölcsesség sugallata vezette öt.
Istvánnak ugyanakkor részleteiben is ismernie és élnie kellett a szkíta kereszténységet. Nemzeti elkötelezettségü kutatóink felhívják figyelmünket István kultuszának egy sajátosságára, mely szerint a szent király halála után a levágott jobb kéz tisztelete már a párthus-szkíta korban és közösségben, Mezopotámiában is megvolt, tehát István halála után is, Szent László idején is élt még a királyi udvarban ez az ösi kultikus hagyomány.
De ha most egy kissé István személyét elhagyva népi vallásosságunk további létét szemléljük, láthatóvá válik, hogy aztán még évszázadokkal késöbb is, a XV-XVI, századokban is feltünnek festett, kazettás mennyezetü templomainkban a manicheizmus jelképei. Pl. a manicheus Béma-ünnep tök- és szölö-, valamit pelikán-ábrázolásai. Ezeken az általánosan elterjedt templomi ábrázolatokon szinte mindenütt ott van az észak-nyugat-kínai területek ujgur-manicheizmusának napjainkban felfedezett freskóiról ismert számtalan szimbolikus virág-ábrázolás, a jézusi élet-megújulás és áldozat jelképi rendszere. A hagyomány a szertartásrenddel együttt István nyomán még fél évezreddel késöbb is él és müködik a teljes Kárpát-medencében.
Ugyanakkor a "katolikus" felfogás, azaz a vallási egyetemesség gondolata sem idegen e korai, s a mindenkori magyar néplélektöl. A "katolikus" cím többször is feltünik középkori krónikáinkban az Árpád-házi magyar uralkodók jelzöjeként. A tájékozatlan olvasó ezt a jelzöt természetesen azonnal és gondolkodás nélkül azonosítja a mai római katolicizmussal, amely jelenséget a római egyházi történetírás gátlástalanul kihasznál, mert megtartja az olvasót ebben a tévhitben. Azonban ne feledjük el, hogy ekkor még nem létezik a "római katolicizmus" fogalma, mely csak az 1545 és 1563 között, a mai Trentoban lezajló ún. tridenti zsinaton születik majd meg. Mégis, már a XIV. században születö krónikák erösen kiemelik István katolikusságát, ami egyetemes érvényü szentséget jelent.
Nem véletlen, hogy ö az európai középkor egyetlen olyan szentje, akit 2000. augusztus huszadikán a keleti egyház is szentjei sorába emelt. Ezt a konstantinápolyi pátriárka jelentette be a Szent István bazilikánál megjelent óriási tömeg elött, s a római hitü, magyar egyházfö jelenlétében.
A tridenti zsinat feladata volt egyéb mellett a római egyház teológiai tanításának végleges lefektetése, a Szentszék belsö reformjának elvégzése mellett a pápaság hatalmának végleges formába öntése. Tudjuk, hogy ez a zsinat alapvetöen politikai kiszolgáltatottságban jött létre, hiszen Trident városa a Német-Római Császárság legdélibb tartományában feküdt, s így a császár nyomására német földön valósult meg a zsinat is. S mivel ez a zsinat ki is mondja, hogy a pápa szakrális, tehát föpapi volta mellett egy szuverén állam feje is, mely kénytelen-kelletlen hadakozni kényszerül a szomszédos politikai erökkel, nyilvánvaló, hogy az átalakítások sok világi cél elérésében is szerepet játszottak. Ilyen világi cél volt emellett a Nyugat-Római Császárság hatalmának szakrális alapokra helyezése, megerösítése pl. a Francia Királysággal szemben, mellyel a szentistváni magyar állam szakralitását szándékoztak ellensúlyozni. Ne feledjük, a XVI. században járunk ekkor, amikor a nyugati uralkodók eladták már Magyarországot a töröknek, s így hosszú idökre megszünt a nyugati nagyság akadálya: a Szent Magyar Királyság. Ezzel lehetöség mutatkozott ennek elhomályosítására is. A politikai harciasság veszi át a zsinaton a fö szerepet. Hogy az egyházi élet megújítása e zsinaton milyen szentségi háttérrel folyt, arra mutat a tény is, hogy e zsinaton a papok gyakorta összeverekedtek, s volt olyan eset is, amikor egy római pap egy görög papnak csomókban tépte ki a szakállát egy neki nem tetszö megjegyzés miatt. Hogy a felebaráti szeretet milyen mértékben dúlt e zsinaton, melyen a mai egyház alapjait rakták le, arról szépen beszél a tény, hogy amikor az elhunyt III. Gyula pápától az új pápa, IV. Pál, a korábbi Caraffa bíboros 1555-ben átveszi a zsinat vezetését, így nyilatkozik a megjelent német protestáns meghívottak elött: "Ha apám eretnek volna, magam hordanám a rözsét a máglyára." Nem csoda hát, hogy a Tridenti Zsinat nyomán az újonnan elfoglalt, kolonizált, gyarmatosított kontinensek istenképükhöz ragaszkodó öslakosságát a keresztény hadak tízmilliószám irtják ki, s a megmaradottakat munkaállatként rabszolgamunkára fogják. Nem csoda, hogy a reformáció nyomán fellángoló egyházüldözések, majd az ellenreformáció idején fellépö ugyancsak harcias protestáns reakciók táptalaján létrejön Európa nyugati felén a XVIII. század végére az a lázadó és keresztényellenes ateizmus, mely a Nagy Francia Forradalomnak nevezett elsö patkánylázadás idején megszülte nihilista korunkat is. Ez az az ok, amiért nem is illendö az Európa Unió alkotmányába a kereszténységet belevenni, mert amennyiben a kereszténység Jézus tanításán alapul, ennek a kontinensnek sem elötte, sem utána semmilyen köze nem volt a napfényes, mediterrán Jézushoz, sem az Ö emberi, sem pedig isteni jelenségéhez, s tanításhoz sem.
Milyen egyház feje tehát Szent István korában a római pápa? A római egyházé, amit ekkor latin szertartású egyháznak is neveznek. S milyen egyház feje a magyar szentkirály, az apostolkirály? A katolikus, tehát az egyetemes egyházé. Ez az egyetemesség pedig nem lehet más, mint az az asztrális síkon létrejött Szent Királyság, melyet a szakterminológia Istenkirályságként emleget. Ezt a "katolikus" kifejezést használják a középkori krónikák, amikor arról beszélnek, az idös István betegségében afölött kesereg, hogy a katolikus hit csorbát szenved Magyarországon. Maga Virág Benedek a XVIII-XIX. század fordulóján, tehát akkor, amikor az aljas Habsburg család által indukált nemzetrontás kiteljesedett volna történelemtanításunkat illetöen, így foglalja össze e korról a legfontosabbakat: "Míg a hazafiúságot nem bosszantotta az idegenség, jól folyt minden. István halála után változás lett. Csaknem ötven esztendeig tartó külsö és belsö háborgások között forgott a nemzet, de el nem csüggedett, mert régi nevének dicsöséges emlékezete ébresztgette." Ez az, amit ma is meg kell élesztenünk, s kíméletlenül mindenféle világi és egyházi történelemhamisítás ellen fel kell lépnünk minden színterén a magyar életnek.
Mi volt hát oka annak, hogy István Fénybe távozása után anarchikus állapotok uralkodnak el Magyarországon? István felesége, Gizella királynö. No nem a bajor Gizella, ki a hívö ember szemében mind a mai napig boldog Isten s ember elött, s kinek állítólagos sírja Passauban látható. Hanem egy másik asszony, akit szintén Gizellának neveztek.
Heltai Gáspár Antonio Bonfini-fordításában így tudósít erröl a két Gizelláról:
1./ "És Szent István király és Giszle királyné-asszony nagy ájítatosságban és szentségben élének egymással, és sok egyházat, püspökségeket, káptalanokat, egyházi rendeket, klastromokat és hospitályokat szörzének és épütének szerin-szerte az országba, és minden gazdagságokat költének a templomoknak, oltároknak és képeknek ékesítésére. (...)"
2./ "Minekutána kedig Szent Giszle, az ö felesége megholt volna, sok üdö múlva esmet megházasula, és feleségül hoza magának esmet egy Giszle nevü asszonyt, mely leánya vala Gwilhelmusnak, a burgundiai hercegnek. De ez nem az elöbbeli Giszle vala, hanem kövély és haragos asszonyállat, kinek csak ezvilági dolgok kellnek vala."
Sajnos a magyar nemzeti oldal jórészt az elsö Gizellát hibáztatja a magyar sors István utáni romlásáért, mert ez a reneszánszkori, hiteles és egyben nagyon fontos közlés nem szerepel a korábbi magyar krónikákban.
István korának magyar katolicizmusa, mivel másik katolicizmus ekkor Európában nem létezett, nem kevesebb célt tüzött ki maga elé, mint Atilla király: hogy a szörnyü hitbeli és politikai tévelygésben lézengö, és erkölcsileg züllött Európa általa nyerje el a megváltás lehetöségét. Királyként nem kevesebb szerep jutott neki, minthogy Jézus király küldetésében járjon a földön. Értjük már, hol vannak a gyökerei a magyar nemzeti keresztút ránk mért olyannyi szenvedéseinek, az önként vállalt történelmi gyötrelmeinknek? Tudniillik a magyar nép Jézus nemzete, aki a világtörténelemben Mátyás nagypénteki megkoronázásával önként felvállalta a nagyheti szertartásrend történelmi Jézus-szerepét. Aki ugyanis az istengyermekség és a beavatás örömeit magára ölti Jézus lába nyomán haladva, annak el kell viselnie Jéztus kínszenvedésének minden stációját is, hiszen a jog és a kötelesség együtt járnak, mint ahogy a kiválasztottság eredeti, nemjúdai értelme is együtt jár a szenvedések felvállalásával is. Ez a magyar középkori katolicizmus az emberi szabadság egyháza volt, s eszerint is müködött, hiszen tudvalevö, hogy az igazság birtokosai nem téríteni, terjeszkedni, hódítani, gyarmatosítani akarnak, hanem örködni kívánnak az Igazság szentsége fölött, és ez lényegbevágó különbség. Csak a vallási köntöst öltö hatalmi csoportok, politikai célú gyülekezetek terjesztették valaha is vallási tanításukat eröszakos módon. Ilyen vallás a zsidó jahweizmus, ilyen az iszlám, s ilyen volt a római vallás is a teljes középkor folyamán, beleértve a késöbbiekben a protestáns elágazásokat is, egészen az újkor kezdetéig. Emiatt ismerünk zsidó, iszlám terrorizmust, de magyar terrorizmusról még senki sem hallgatott, pedig ha valakinek, a magyarnak lenne igaz oka ezer is, hogy íly módon is lázadjon elnyomói ellen.
Megérthetjük tehát, hogy sem a magyar nemzet, sem a magyar király soha sem hagyta el régi, igaz Jézus-hitét. Amivel még István korában, és jóval késöbb is élt, az a régi, a megszokott, az ösöktöl örökölt kultusz volt tehát. Aki nem így látja, bizonyítsa be az állítottak ellenkezöjét!
Iskolai történetoktatásunk valahogy úgy mutatja be István korát, mintha ettöl kezdve többé-kevésbé egyenes úton futnának az események: a pogány magyarok a római hitre tértek, tehát letevödött megmaradásuk alapköve, s most kisebb-nagyobb visszaesésekkel, de töretlenül és lendületesen fejlödünk bele, megyünk Európába, melyben oly otthontalanok és egyedüliek voltunk. Hogy a zsidó-római eszementség még napjainkban is milyen mértéket ölt, arra vonatkozólag hadd idézzek egy napjainkban megjelenö, a keresztény magyar értelmiségnek szánt lapból, s egy Kovács Gábor nevü katolikus teológus tollából megjelent cikkböl: "A magyar nép, mely korábban, a kalandozások idején "Európa bérgyilkosa", elsö számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori "európai unióba", amit nyugati kereszténységnek hívunk." Ennek a rosszindulatú, gonosz és jellemtelen egyháztörténeti maszlagnak az erejével folyik értelmiségünk körében ma is a magyarbutítás, s a magyar keresztények beterelése egy kizárólag financiális alapokat figyelembe vevö, kegyetlen, embertelen, semmiféle szellemi istenképpel nem rendelkezö, s ennek következtében sátáni, cionista minoritás hatalmi körébe, s ezt a munkát egy római keresztény folyóirat végzi el ilyen módon.
Éppen a minap mondta be a Duna Tv, hogy több kutatási forrásanyag is bizonyítja, a magyar nép Európa ösnépe, s hogy legalább 30-50.000 éve itt élünk a Kárpáti Hazában. Ezt a terület azonban jelenlétünknek csak központja volt, ezen kívül benépesítettük testvérnépeinkkel, a keltákkal és a szkíta törzsekkel szinte a teljes Eurázsiát. Az iménti hazug látásmódnak a következménye egyébként a mában visszhangzik: "tanuljunk meg kicsiknek lenni", ne sokat ugráljunk, mert akkor meglátják, hogy milyen kicsinyek vagyunk, milyen elesettek, hogy köhög a magyar bolha, és örvendezzünk hangos hallelujákkal egy gonosz jahweista hagyomány képviselöi elött, mert az európai kultúrbirodalom végre befogadott minket, jöttment "bozgorokat". Hazug és hamis kép ez.
Mi is a valóság, amit iskoláinkban nem tanítanak? Az árpádok alatt a magyar király és nemzete szinte folyamatosan pápai átok alatt áll. Még Szent Lászlót is kiátkozza a pápa, ez azonban nem változtat semmit sem szentségének minöségén, sem a hatalmán. Az ok mindig az engedetlenség, hogy a király és nemzete nem adja be derekát a római egyház térítési szándékainak, s föként az a tény, hogy a magyar uralkoók nem fizetnek adót Rómának. Ennek a római arcátlanságnak az okára vezethetöek vissza mindig felkeléseink és forradalmaink, melyekkel kapcsolatban fel kell hívnom mindannyiunk figyelmét arra a tényre, hogy egészen 1848-ig a nyugatrómai kereszténység hatalmai ellen keltünk fel és mindig azt kellett legyürnünk, aki azt tanítja rólunk, hogy a kezdetektöl hozzá tartozunk. Hihetetlen mértékü ellentmondás feszül itt a száj és a szív, a tanítottak és az igazság között. A pápák a teljes középkor folyamán folyamatosan hergelik a magyarság ellen a nyugati és keleti uralkodókat. A XIII. századi magyarországi táltos-inkvizíció ösoka is, amint ez Fehér M. Jenö kutatásaiból és közzétett eredeti szövegeiböl kiderül, az volt, hogy a táltospapok ingyen gyógyítottak, míg az ekkor frissen behívott római latin papság komoly összegekért árulta gyógyszereit, s ebben monopóliumot akart kialakítani a maga számára. Mintha csak a mai nap szemlélnénk az aljas rotschildi gyógyszeripar pusztító, gyilkos eljárási, és az orvosi körökben olyannyira lenézett természetgyógyászat és homeopatia gyógyítói között kiélezödött ellentétet. S akkor még nem szóltunk a szellemgyógyászat, a távgyógyítás stb. elleni galád hadjáratról, melyet ugyanez a cionista bünszövetkezet folytat a gyógyszeriparon és az orvos-, azaz gyilkosképzésen keresztül napjainkban az emberiség ellen.
Középkorunkban a magyarellenes nyomás nyomán kivétel nélkül fellépö pusztulás, elnyomattatás, széthullás, mint a korhatag, sötét humusz a belévetett magból kinövö növekményt, késöbb azonban mindig megszülte a szabadságot a nemzetnek, hogy aztán újabb külsö-belsö erök feszülhessenek e magyar szabadság-szándékok ellen, s arra kényszerítsék a nemzetet, hogy ismét megtanuljon összeforrni, és önbecsülésének zászlaját újra és újra felemelje a porból. Ez a magyar lelki éberség fenntartója, ez a magyar történelmi dráma és a magyar nép mítikus töltésü lelki életének állandó belsö feszültsége, melynek köszönhetöen még mindig megvagyunk, s készülünk a végsö harcra a gonoszság eröi ellen. Ezalapján írta meg Ady a Muszáj-Herkules c. költeményét: "Döltömre tökmag-jankók lesnek. Úgy szeretnék gyáván kihúnyni, s meg kell maradnom Herkulesnek." Ezekröl a történelmi tényekröl hallgatni lehet, hallgatni kényelmes dolog, ezekkel vitatkozni azonban nagyon nehéz.
Hogy milyen mértékü a történelemhamisítás István kapcsán is még ma is, arra a következö példát hozom fel. István, Imre herceg fénybe távozása után, összeszedi minden erejét, s követet küld börtönben raboskodó rokona, Vazul elhozatalára, "hogy még mielött meghal, királlyá tehesse".
Nézzük meg, mit írnak a magyar akadémiai tudományosság tintanyalói ugyanerröl: Pannon Enciklopédia, Pannon Könyvkiadó Vállalat, Budapest 1993.: "Fia halálával Istvánnak tehát választania kellett a régi és az új rend között. A király az utóbbi mellett voksolt. Megvakíttatta a trónkövetelöt, s fiait, Andrást, Bélát és Leventét Lengyelországba számüzte. István egyik növérének fiát, a Velencében uralkodó Orseolo-család tagját, Pétert nevezte meg örököseként."
Az idézett rész minden egyes szava jól megfontoltan megfogalmazott, aljas szándékokkal, magyarellenes gyülölettöl vezérelt, manipulatív hazugság az Úr 1993-ik évéböl. Mert mit is közvetítenek a krónikák és a geszták:
1./ Képes Krónika:
"Közben pedig testi ereje csökkenni kezdett, s midön érezte, hogy rendkívül súlyos bágyadtság nehezedik rá, sietve követet küldött, mégpedig Egiruth fia (egérút????) Budát, hogy Vazult, apai nagybátyjának fiát - akit mint király, annak ifjonti léhasága és bohósága miatt lecsukatott, hogy megjavuljon - hozza ki nyitrai börtönéböl, és vezesse hozzá, hogy mielött még meghal, királlyá tehesse. Hallva ezt Gizella királyné, egyezkedni kezdett Budával, ezzel az elvetemült emberrel, és a lehetö leggyorsabban követeket küldött a börtönbe, amelyben Vazult fogva tartották, név szerint Seböst, ennek a Budának a fiát. Sebös tehát megelözte a király követét, kivájta Vazul szemét, fülének járatait ólommal tömte be, majd Csehországba távozott.
A király követe öutána ért oda; s látva, hogy Vazult megfosztották szeme világától, így, fölsebzett szemekkel vezette a király elé. Szent István király, amikor látta, hogy íly szánnivalóan megnyomorították, sürü könnyhullatásra fakadt, de mert betegségének nyüge megakadályozta, a gonosztevöket nem tudta a nekik kijáró büntetéssel sújtani. Magához hívatta tehát apai nagybátyjának, Kopasz Lászlónak fiait, tudniillik Andrást, Bélát és Leventét, s azt tanácsolta nekik: amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek, hogy életüket és testük épségét megörizhessék. Ök tehát a szent király üdvös tanácsára hajolva, a gonoszságok és cselvetések elöl Csehországba menekültek. ... Gizella királyné viszont Budával, bünsegédével együtt elhatározta, hogy a német, vagy inkább velencei Pétert, a királyné fivérét teszik királlyá, azzal a szándékkal, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint kitölthesse szenvedélyeit, és a magyar királyságot, miután szabadságát elvesztette, akadálytalanul a németek hatalma alá vessék."
2./ Kézai Simon:
A magyarok viselt dolgai - "Amikor tehát a legszentebb atya az uralkodás gondját legszentebb fiára igyekezett átruházni, a herceget utolérte a korai halál. Siratta öt az apja vigasztalhatatlanul az egész Magyarországgal egyetemben, és a túlontúl nagy fájdalom és szomorúság miatt betegségbe esett; ... Közben pedig testi ereje rohamosan csökkenni kezdett, és amikor érezte, hogy eröt vesz rajta a bágyadtság, gyorsan követeket küldött, hogy Vazult, apai unokaöccsét hozzák ki nyitrai börtönéböl, hogy maga után öt tehesse a magyarok fölött királlyá.
Mikor ezt Gizella királyné meghallotta, tanácsot tartott a pártütökkel, és elküldte Sebös ispánt, hogy elözze meg a király követét, szúrja ki Vazul szemét, fülébe forró ólmot öntve, süketítse meg, majd ezután szökjön Csehországba. Amikor a király követe végül a királyhoz vezette Vazult, a király keservesen zokogott a megtörtént szerencsétlenség miatt. Így hát magához hívta Andrást, Bélát és Leventét, Szár László fiait, és azt tanácsolta nekik, hogy sürgösen szökjenek Csehországba.
Szent István király pedig uralkodásának negyvenhatodik évében a Boldogságos Szüz mennybemenetelének napján elköltözött az Úrhoz. ... Gizella királyné pedig a pártütök közremüködésével a velencei Pétert, növérének fiát tette királlyá a magyarok fölött, akinek apja a velenceiek fejedelme volt, hogy kénye-kedve szerint kiélhesse zsarnoki szeszélyeit, és a magyar királyság, szabadságát elvesztve, a németek fennhatósága alá vettessék." Egy szó sem igaz tehát a Magyar Tudományos Akadémia hazug történészei által, a magyar fiatalság lelkének megrontására megírt Pannon Enciklopédiájának állításaiból.
Nem igaz, hogy a velencei Péter bármilyen rokonságba állott volna az árpádokkal. Semmi köze sem volt hozzájuk, hanem a második Gizella királyné féltestvere, unokatestvére, vagy unokaöccse volt, aki gyülölte a magyarokat, s hatalmát alárendelte a német birodalmi érdekeknek, melynek elsöszámú ellensége a Magyar Királyság volt, melynek fénye sötétbe borított minden más uralkodói dicsöséget Európában.
István elképzelése tehát az volt - amennyiben a római rítussal nagyon toleráns módon akarunk erröl beszélni -, hogy hatalomba lépésekor - esetleg - eleget tett a római egyház térítési követelödzésének, s diplomáciai alapokon beengedte e vallás papjait is Magyarországra. Ez az a maximum, amivel István vádolható. Hogy azonban itt a római vallásra való átállásnak nyoma sincs, arra az is rámutat, hogy az István által minden tíz falunak építtetett templomok méretei akkorák voltak, hogy oda nemhogy tíz falu odakényszerített lakossága (mínusz azok, akik a tüzhelyekre vigyáztak), de még - ahogy ezt Papp Gábor fogalmazza meg - "még tíz falu bolhái sem fértek volna el" egy szertartás alatt. Akkoriban pedig még nem voltak óriás kivetítök, mellyel a többezres tömegnek továbbítani lehetett volna az életszentséget. Milyen céllal, s milyen vallás számára épültek tehát? Biztos azonban tehát, hogy ezen a ponton a római rítusú, minden tíz falunak épített templomok mítosza összeomlott.
Hogy a régi vallás István részéröl hatalmas támogatást nyert, annak egyik fényes nyoma Máriának, Jézus anyjának az ösi szkíta-magyar, söt, szumer kori Boldogasszony-, másként Babba-kultuszba való belehelyezése volt, amit Gellért püspök kissé értetlenül, de végülis bölcsen jóváhagy. Söt, a teológiai gondolat szintjére emel, s ezt a római kereszténység is átveszi, úgyhogy Mária, kivéve egy fiktív fantázia-koronát, egyedül csak a Magyar Szent Koronával ábrázolható a római katolikus templomokban képeken és szobrokon. Itt viszont Szántai Lajossal együtt kell feltennünk a kérdést: Vajon miért nem a germánok, a latin világ, vagy a szlávság egyik istennöjét azonosította a nagyegyház Máriával, s miért éppen a mezopotámiai és a Kárpát-medencei öskorig visszavezethetö ösmagyar Boldogasszonyt, akit a székelyek Babbának neveznek? A válasz egyszerü: mert az ösztöke ellen lehet rugdalózni, de nem érdemes, hisz ez több kárt okoz a rugdalózónak, mint az ösztökének. Bonfini szó szerint idézi István királyt, miként indokolta meg lépését a tanácsba hívott magyar püspökök és föpapok elött 1034. augusztus 15-én, Nagyboldogasszonyunk napján:
"Én Magyarországot ajánlottam még régen a Szüz Mária asszonyunknak, és azt választottam patronának a magyaroknak, és az Ö nevére verettem a magyaroknak pénzét. Ennekokaért állhatatos szüvvel szolgáljátok mindnyájan asszonyunkat. És ha valami veszedelem akarna jönni reátok, Ö az Ö palástjával befedezi és megoltalmazza Magyarországot: mert Ö Patrona Hungariae."
Tehát ez esetben igazat kell adnunk Badiny Jós Ferencnek, aki azt állítja, hogy István nem ajánlotta fel Nagyboldogasszonynak a magyar népet, ezt a tulajdonjogot pusztán megerösítette, hiszen az mindig is az Ö tulajdonába tartozott. Mit ajánlott akkor fel hát? Az országot, a nép kezén közkézen járó pénzt, azaz a nép megélhetését bízta rá, és természetesen a Magyar Szent Koronát ajánlotta fel, azaz átadta Máriának a Szent Magyar Királyság trónját. Ezért fölösleges törekvés a magyar royalizmus, mert ennek az országnak nincsen többé szüksége királyra, hanem a köztársasági államforma és a többpárti parlamentalizmus majomcirkuszát megszüntetve ki kellene kiáltsa a szent királyságot. A magyar nemzetnek ma is van érvényes jogkörü királynöje, megvan hozzá a koronája és az a Tan, mely ennek a tökéletes jogfolytonosságnak a letéteménye. Minden megvan ma ahhoz, hogy a politikai életünk köztörvényes bünözöit a nemzet egy tollvonással kiutasítsa pártostul és áldemokráciástul együtt, de lehetöleg vagyon nélkül az országból. Menjenek máshová boldogulni.
Ugyanakkor feltesszük a kérdést: miért volt István számára ez a Rómának adott gesztus olyan fontos? Mert István célja ugyanaz volt, mint ami Atilláé: Eurázsia azonos származású, szétszaggatott népeinek egyesítése egy akolban, s egy pásztor gondoskodása alatt. Történelmi szerepe is emlékeztet Atilláéra, hiszen maga a krónika számol be arról, hogy Istvánt az Isten a körülfekvö népek és uralkodók urává tette, tehát lelki birodalom fölött uralkodott, nem csupán egy ország és egy nép fölött. Hogy Európában betöltött szerepét még jobban megértsük: a római pápát a teljes középkoron át az okiratok mint "vicarius Petri"-t, tehát mint Péter helytartóját említik, de soha mint Krisztus helytartóját. Ezutóbbi újkori találmány. Az Árpádok korában Krisztus földi helytartója nem más, mint a Magyar Szent Koronával megkoronázott magyar király, s egyedül csak Ö.
A Magyar Szent Korona szerepének és müködésének éppen ez az alapja, amit Csomor Lajos kornakutató ki is mond, hogy ez a korona alkalmas arra, hogy az eljövendö Világ Urának koronája legyen. Így amikor ezzel királyt avatnak, akkor Isten Országának helyreállítása folyik a földi keretekben. Ki más tehát Isten földi helytartója, mint a magyar király?
Emlékezzünk csak, Jézus 12 apostolt nevezett meg az Örömhír terjesztöiként. Ezek közül az egyedüli zsidó, aki nevében hordta fajtája nevét: Júdás, az áruló, a gyalázatos. (Megjegyzem, római katolikus föpapi körökböl induló jelenkori mozgalom Júdás rehabilitálásának a vágya.) Az ö pusztulása után kit választottak maguk közé a többiek, hogy kilegyen a 12? Istvánt. De ez az István vértanúvá vált, s ki által? Saul rabbi, alias Szent Pál, a római egyház megalapítója és teológiájának, a teológia paulinának lefektetöje, megölette, megköveztette öt. Képes beszéddel él Saullal kapcsolatban az evangélium, amikor leírja, hogy Saul elorozta a megölt István vértanú köpenyét, s vállaira terítette azt: itt ugyanis szerepátvételröl, vagy inkább szerep elorzásról van szó, s érdekes módon még Saul ún. "pálfordulása" elött, egy gyilkosság után. A sauli sorsfolytatás ettöl kezdve ebben a mederben zajlik: ahogy Saulnak hátat fordítottak a Jézust követök, Pált sem fogadják maguk közé soha. Apostolsága, bár erényeket szerzett ö is élete folyamán, melyeket mi azonban nem akarunk elorozni töle, csupán önjelöltég, melyet az autentikus apostoli kör sosem fogad el. Ezer év elteltével azonban, amikor a páli teológián alapuló új vallás, a római zsidókereszténység terjedni kezd, megjelenik a vértanú képében az "istvánság" újra a porondon. Az istvánságba készülö Saul egy gyilkossággal kezdi pályafutását a történelemben, amit majd egy vallás-, jobban mondva egy szekta alapítása követ. Vajk azonban egy vele született, tiszta és szentségi alapon válik az istvánság megtestesítöjévé. Az ö sorsában nincsenek gyilkosságok, árulás, féltékenység és dac. Szentség, mégpedig született, leszármazási úton jött szentség van bövivel. Ezért kell a történetírásban annyira kihangsúlyozni a Koppány fölötti gyözelmét, Koppány általa való lemészárlását, hogy a sauli szintre lehessen öt is ledegradálni. S ugyanezért hazudja az akadémia azt is, hogy Ö vakíttatta meg rokonát, kinek fiait maga üzte el Magyarországból, holott ennek pont homlokegyenest a fordítottja igaz.
Lássuk meg tehát mindig a mély összefüggéseket, az Isten gondviselésének történelmi nyomait! Az istvánság Árpádházi Szent Istvánnak a személyében poraiból megéled a farizeusi júdaizmus vallási terjedésének Európájában, hogy ellensúlyt adjon a felboruló lelki egyenetlenségeknek. A megölt István vértanú helyébe lépö Saul-Pál apostollá lesz, de mivel a tizenegyek nem fogadják el Péter helyett vezetönek, sok a konfliktus az eredeti apostolok és öközötte. Istvánt csak István követheti, mégha ezer év teltével is, s 1000. január 1-jén a 12 ismét kerek. Érthetö tehát, hogy miért a nagy római egyházbeli igyekezet ezer éven át István rómaizálására? Ö tehát Vajkként egy hangsúlyos szerep felvállalásával választja a Júdás árulásának nyomán kiegészülö szent 12-k Istvánjának nevét, s e névvel egy szellemi és szándékbeli vérvonalnak kötelezei el magát. Istvánban nem egyfajta apostoliság, hanem az elsö, Jézus feltámadása utáni választott apostol éled újjá, mellyel a történelem jelzi, hogy a vértanúk nem hallgatnak el. A vértanúk száját nem lehet befogni, mert ök kiáltó szókká lesznek a történetírás pusztaságában.
István azonban más korban élt, mint amilyenben Atilla: István úgy gondolta, hogy az új történelmi helyzetben a nyugati eröszakos uralmi szisztémát nem gyöztes hadjáratokkal, nem a hatalmasok katonai megfélemlítésével, hanem okosnak tünö kompromisszumokkal, toleráns diplomáciával lehet csak feltartóztatni. Míg Atillánál a vallási elképzelés egy földi birodalmi képletben, egy kinyilatkoztatáson alapult istenkirályságban öltött formát, István esetében a világi "birodalmi" képlet, tehát a hatalmi háttér jórészt már hiányzott a korabeli képböl, hiszen apja által a Nyugattal kötött kompromisszumok nyomán ö immár nem engedhette meg magának, hogy rendszeres hadjáratokat vezessen céljai eléréséért a Nyugat, s föképp nem Róma ellen. István földi uralkodóként már királyság fölött uralkodott, nem földi birodalom fölött. István szent küldetése az Ország fölötti uralom volt. Kikristályosodott hatalmi képletet kapott, amint az imádságunkban is áll: "...mert tiéd az Ország a hatalom és a dicsöség...", azaz személyében már nem földi hatalom a királyok királyának hatalma, hanem egy nem evilági királyság képe bontakozik ki a Kárpát-medence teljességében. A kontinensen mindenütt despotizmus, zsarnoki elvek és hódító anarchia, azaz a szentség teljes hiánya uralkodott, s ezek nyomán szegénység, éhínség és nyomor, hatalmas szakadék a gazdagok vékonyka rétege és a nyomorgó széles szegénység között, a Kárpát medencében szent királyság, összhang és gazdagság, belsö erkölcsi és gazdasági, s ennek következtében stabil politikai és hatalmi egyensúly voltak a jellemzöek. István szentségi jelenléte a világtörténelemben Isten Országának, hatalmának és dicsöségének felmutatása volt. A nagy Nyugat materiális uralma ismét vereséget szenved István felléptével, mert általa a földi ország áttevödik az anyag fölötti világ terébe. Ami fölment, az azonban le is jön onnan, ez a földi ember és Isten folyamatos párbeszédének modellje, s így aztán a mennyei Ország földi leképezése lett a Szent Magyar Királyság. Ez a hatalom természetszerüleg ellenségeket szül, de ártani nem tudnak neki, mert koronája, uralmi jelképe nem evilági alkotás, s így Isten jelenléte ebben a földi formában biztosított. Angyali koronáról beszélünk ugyanis. Hát minek lenne a világon több ellensége, mint ennek? Itt vannak a szentföldi lemicisapkázás gyökerei is: irigység, kisebbségérzet, a saját silányság, a hazugságon alapult önkiválasztottság kényszerképzetei ömlenek nemtelenül ki a lyukas zsákból, s ezáltal okádják ki senkiségük részegségét ezek a torz figurák, torzszülöttek.
A hangsúlyeltolódás a politikum irányába nem István uralkodói személyiségében történt meg, hanem a nemzetközi diplomácia kikényszerítette kül- és belpolitikai taktikázásban. Szintén növeli a történetírás ellentmondásait, hogy István idején nincsenek ún. "pogánylázadások", nincsenek fölkelések, forradalmak, s egyetlen törzsfö, a Marostól dél felé esö bolgár határszélen élö, bizánczi keresztény Ahtum öntörvénykezö lázadozásának leverésén kívül híre sincs lázongó magyaroknak a Magyar Királyságban egészen István halála utánig. Akkor is csak az ellenséges II. Gizella királyné által támogatott idegen papság és az idegen világiak ellen tör ki a lázadás, s nem István birodalmi-, vagy vallási képletének elpusztítására tör a magyar, hanem éppen ellenkezöleg: ennek védelmében harcol a külföldi hatalmak ellen. Mindenáron meg akarják óvni István szent építményét, azt a csodálatos, és magyar módon független uralmi és vallási képletet, melyben a béke mellett a belsö egyensúly és az általános jólét volt a rendezö elv. A magyar nép nem viseli el, hogy István Napjának lemerültével lassan elborítják a magyar élet egét az idegen önkény homályt hozó éjszakai fellegei. Ezért szükséges, hogy az idös István a "kutyaharapást szörivel" elv alapján a hatalmaskodó földi nöstény örjöngö erejével szembehelyezze annak az Égi Édesanyának a mosolygós, vigyázó arcát, aki évezredes vándorlásunkon a Hold és az esthajnalcsillag fényével bevilágította éjjeli útjainkat. A romboló, anyagi nöstény-eröt a vigyázó Édesanya ereje ki is oltja. Ezt a hivatalos történetírás miért nem veszi figyelembe, vagy legalább észre?
István hibája volt mindenképpen, hogy fiatalon nem látja meg, hogy a nyugati, a római, vagy latin kereszténység nem vallási képlet, hanem vallási és teológiai köntösbe öltöztetett politikai/hatalmi szisztéma, mely nem hagyja magát részleteire bontani, mely nem enged a saját komplexumán selejtezni: ezt átveszem, ezt nem szívesen, ezt egyáltalán nem, hanem magyar földre való importálásakor a teljes politikai-hatalmi struktúra komplex importja valósulna meg, ha türtük volna. Fiatalon nem látja még, hogy a politikai képletekkel politikai, diplomáciai eszközökkel kell bánni. Ha nem, akkor az történik, amire a magyar szólás utal: "Adj a tótnak szállást, kiver a házadból." Hogy mentse, ami menthetö, s hogy egyértelmüsítse a magyar bel- és külpolitikai helyzetet a kívülállók számára, az országot, a magyar életet és koronát egy a pápaság és a császárságok hatalma fölött álló hatalomnak, a magyarság ösi Boldogasszonyának adta át, hogy soha többé ne uralkodhasson más a magyar fölött, csak Ö.
A korona felajánlásával nemzete sorsát örök idökre kiemelte a földi országok sorsfolyásának medréböl, s visszahelyezte azt abba a magasságba, ahol elmúlt idök ösi uralkodói, Kús apa, Nimród apa, Hunor és Magor királyfiak, s Atilla királyunk hatalmas alakjai vigyázzák a magyar sorsot. Ezzel nyíltan hitet tesz amellett a kereszténység mellett, melyet a korabeli történetírás a "szkíta nemzeti vallás"-nak nevez. Ma is ismert olyan falunevünk, mely egyértelmüen rámutat, hogy a magyar nemzet István arcán meglátta a táltos-király vonásait. Ez a falu Szentistvánbaksa, melynek utótagja, a "BAKSA", a gyógyító táltos neve. Ez utalás arra is, hogy a magyar nemzet feladata nem az uralom kiterjesztése, nem birodalmi hódítás, hanem a gyógyítás, a nemzeti- és emberi sors ferdeségeinek kiigazítása, vagy ha az evangélium szótára alapján akarunk fogalmazni, az út egyengetése a megváltó magyar nemzeti sorsban. Hiába tartja magát a merev önhittség a római egyházban még évszázadokkal késöbb is, hogy Magyarország a római egyház tulajdona, s hiába veti papírra VIII. Bonifác is 1301. október 17-én, hogy "Szent István, Magyarország elsö királya, birodalmát, minden jogával és hatalmával jámboran felajánlotta és átadta a szent római egyháznak.", teljes félreértése, félremagyarázása ez az istváni korona-felajánlásnak. Ezt bizonyítja, hogy a pápaság szinte minden magyar királyt, még Szent Lászlót is, sokszor kollektíven a teljes magyar nemzetet is, egészen Mátyás királyig számtalanszor kiátkozza a római egyházból. Mivel ez a nemzet s ezek a királyok sosem tartoztak a római egyház kebelére, hanem fölötte állottak ennek, ez a kiátkozás teljesen hatástalan maradt. Ennek oka mindig az "engedetlenség" volt.
A magyar ekkor, a XIV. század elsö éveiben sem enged a bonifáci követelözésnek, mert jól tudja, hogy a pápa a Turul-ház kihaltával a saját jelöltjét, Károlyt akarja a magyar trónra ültetni. Ezért lépnek föl ekkor olyan magyar egyházi föemberek és olyan papi testület, akik ekkor a pápát és püspökeit, érsekeket és szerzeteseket kiközösítik az egyházból. Erröl is ír a Képes Krónika. Milyen egyházból közösítik ki tehát a magyar föpapok ezeket a papi személyeket, s magát a pápát is, s milyen egyház papjai lehettek ök? Hiszen a római egyházból csak annak feje, a pápa közösíthetett ki valakit, aki sosem lehet ö saját maga! Hát abból az egyházból valók, amelybe István egykor a szkíta vallási tolerancia alapján, de politikai következetlenséggel, képletesen felvette a római vallási alakulatot is, s amelynek központja nem Rómában, nem Regensburgban, nem Salzburgban, nem Kölnben, nem Passauban, hanem Esztergomban volt. Ez az egyház magyar, független, katolikus egyház, szabad magyarok számára termett vallási tanítást követ, melynek semmi, de semmi köze nincs semmiféle zsidó kereszténységhez. Hatalma oly mértékü, hogy még a pápa jogfosztására is joga van, ha az ezt a függetlenséget megsérti. A rombolás azonban, ne hogy azt higyjük, hogy nem, tovább folyik.
Nincs semmi, amit Istvánnak meg kéne bocsátanunk, hiszen krónikáink egyetlen szava sem utal sem arra, hogy István valaha is idegeneket hívott volna az országba, sem arra, hogy idegeneket ültetett volna magas állami pozíciókba. Arra sincs utalás sem, hogy István üldözte volna a jézusi táltos-vallást, s hogy bárkit is elítélt volna emiatt. Az István-legendák sem tartalmaznak utalást ilyesmire. Ha igaz lenne az a sok gyalázat, amit a Magyar Tragédia Akadémiája ken rá szent királyainkra, akkor ún. "pogánylázadásoktól" hemzsegne a Szent István idejének magyar történelme. Ezten kívül István uralkodása alatt is élt a mindenkori magyar király leválthatóságának törvénye, ha alkalmatlannak, vagy ellenségesnek mutatkozott. A magyarság az Istvánt követö, magyargyülölö Orseolo Pétert sokkal nagyobb ellenszélben, a német császár, római pápa akarata ellenére is elüzte a trónról, Istvánt miért nem üzte el uralmának évtizedei alatt?
Miért írják krónikáink a következöket: amikor István eltávozott, "Tüstént az egész Magyarország "hárfája" gyászba "fordult", s az ország egész népe, ... a gazdag és a szegény egyaránt igen böséges könnyhullatással s nagyon sok jajveszékeléssel siratta legszentebb királyának, az árvák legkegyesebb atyjának a halálát. Az ifjak és a hajadonok szomorúságukban és bánatukban gyászruhát öltve három éven át nem jártak táncot, s a zeneszerszámok összes fajtája, édes hangú vigasztalásuk hallgatott. Siratták öt hüséges szívük siralmával, és siralmuk nagy és vigasztalan volt." Így szól a Képes Krónika, s ne higyjük, hogy túloz és ferdít, hiszen más közléseiben sem teszi ezt meg.
Miért gyarapodott a magyar élet István alatt, s miért nem voltak éhséglázadások az országban, s miért nem keltek fel ellene azok a magyar urak, akiktöl az állítólagos, általa behívott idegenek vették el hivatalukat, birtokukat? Miért nem lázadtak fel a jobbággyá tett szabad magyar parasztok? Mert nem voltak ilyenek! Mert semmi sem igaz abból, amivel Istvánt a hivatalos történelemírás hazugságai alapján ma a nemzeti gondolkozású magyar ember vádolja, s amiért elfordul töle.
Ha valaki pedig a Koppány vezér elleni hadjáratot vetné Szent István szemére, annak pedig azt is számba kell vennie, hogy Koppány - amint ez a krónikában áll - István életére tört és célul tüzte ki az István anyjával kötendö vérfertözö házasságot.
Koppány legyözése és kivégzése tehát több mint sors- és szükségszerü volt, hiszen uralomra jutása megtörte volna a magyar nemzeti üdvtörténet szertartásrendjét. S hogy feltétlenül igazam van, azt alátámasztja az a tény is, hogy pl. az 1437-es erdélyi parasztlázadás alkalmával lezajló Bábolnai-hegyi gyülésen a magyar parasztok megnyirbált emberi szabadságjogaik visszakövetelése kapcsán az ellenük fellépö, immár többségében nem magyar vérü feudalista nemesség érveivel szemben "a Szent király", Szent István okleveleinek alapján Istvánra vezetik vissza törvényességi jogállásukat, s a szent királyra hivatkoznak. Tudjuk, hogy a magyar közember az Árpád-korban még valóban teljes körü szabadságot élvezett. Ha 430-450 évvel késöbb, amikor István rendeleteinek többsége még érvényben volt, ugyanez a magyar közember István nevével és nevében érvel, s okleveleire hivatkozik a régi jogrend visszaállítása érdekében, akkor vajon milyen magyar uralkodóként emlékezhetett vissza rá a késö-középkor magyarja, aki idöben, s eszerint lélekben és igazlátásban is sokkal közelebb állott hozzá, mint mi a mai napon? Aztán, hogyan lehet, hogy egy, a néptöl gyülölt zsarnok által megfogalmazott jogrend még fél évezreddel késöbb is olyan rendületlen jogfolytonossággal él, hogy hivatkozni lehet rá? Ezért arra kérek mindenkit a sorainkból, mielött erröl a csodálatos, hatalmas magyar szentröl ítéletet mond, tájékozódjék elöbb, s ezalatt felejtse el, hogy az elmúlt elrothadt rendszer, az egyházi közeg, és a mai korhatag világ iskoláiban mit döngöltek erönek erejével a kobakjába!
S most még egy dolgot el kell mondjak, ami már nem István életének eseményeire utal, hanem ami már az ö fénybe távozása után történt, hiszen az ember lelki és szellemi nagysága az utána következö idökben válik vagy világossá, vagy semmissé. Nézzük tehát, mi következett Öutána, s hogy folyt tovább a magyar élet!
István halott, Imre herceget az Úr visszahívja a Fény Hazájába, s a burgundiai Gizella királyné felbérelt gazemberekkel igyekszik bitorolni az ország fölötti hatalmat. Hogy mivel zsarolhatta a magyar fönemeseket, az nem kétséges: kezében volt a Magyar Szent Korona. Teheti ezt, hiszen -, amint arról a Képes Krónika beszámol - István király öregkorának végén betegen és fáradtan már afölött kesereg, hogy utódlása a "szent királyok" nemzetségéböl csak nehezen oldható meg.
A német asszony minden igyekezetével azon dolgozik, hogy Velencében élö rokonán, Péteren keresztül a magyar területek és a magyar lélek fölötti kontrollt Henrik német császár, s ezen keresztül a római egyház kezébe helyezze.
Hogy Orseolo Péter és "européer", nyugati kíséretének jellemére fényt vessünk, álljon itt egy idézet a Képes Krónikából: A magyar nemesek, látván az idegenek szadista és erkölcstelen tevékenységét az országban, s beékelödésüket a magyar uralmi rendszerbe, Péter király elé járulnak, s kérik, hogy fékezné meg ezeket. Ugyanis "...abban az idöben senki sem lehetett biztos felesége szeplötelenségében, illetve leányának vagy növérének a szüzességében a király kíséröinek zaklatásai miatt, akik büntetlenül becstelenítették meg öket." Ekkor Péter, Gizella királyné pártfogoltja a krónika szerint gyülölettöl és germán gögtöl eltelve így válaszol nekik: "Ha még valameddig egészséges leszek, minden bírát, a legföbbeket és a tekintélyesebbeket éppúgy mint a falusiakat, továbbá a századosokat, söt még a tizedeseket és a falunagyokat is, az összes föembert és tisztségviselöt Magyarországon a németek közül nevezem ki, földjét elárasztom jövevényekkel, és teljes egészében a németek uralma alá hajtom. S még hozzáfüzte: "Ez a szó, hogy Hungária a nyomorúságból, "angariából" származik, ezért illö, hogy nyomorban éljetek." Ismerösek ezek a szavak a számotokra, kedves EU-ba betuszkolt, szerencsétlen, télvíz idején a traktorjaitokkal a fagyott Budapesten igazságotokat keresö magyar földmüvesek?
Amikor aztán Péter zsarnoki hatalma kiszélesedik, ahogy a krónika írja: "Abban az idöben Magyarország egyes fönemesei, akik keseregtek az ország állapotán, és föl akarták szabadítani Magyarországot Péter király zsarnoksága alól, feddhetetlenül örizték hüségüket a Szent István király nemzetségéböl származó András, Béla és Levente iránt, és követek útján küldött pénzadományaikkal - már amennyit elöteremthettek - hüségesen szolgálták öket. Ezek a föurak pedig, Visca, Bua és Buhna, valamint mások, ezek rokonai voltak, akik mindvégig sóhajtozva és nyögve várták az alkalmas idöt, amikor Andrást, Bélát és Leventét visszahívhatják Magyarországra, és minden erejükkel azon fáradoztak, hogy a királyságot visszaszerezzék Szent István király nemzetségének, aki szerette és fölemelte öket." Van-e tudomásunk olyan nyugati jelzésekröl, melyek a nyugati uralkodó és népe szeretetkapcsolatára utalnak? Azt sem tudják a mai napig, hogy ez mit jelent.
Említetteket Péter elfogatja és megöleti rokonságukkal egyetemben. A krónika így beszél erröl: "...kínpadra vonatva megölette öket, másokat meg szemük kiszúrásával gyötört meg, s az egész Magyarországot oly nagy nyomorúsággal sújtotta, hogy a magyarok inkább választották a halált, mint hogy íly nyomorultul éljenek." (Aktualitás: állítólag az elmúlt esztendöben is akadtak olyan magyar földmüvesek valami 30-an, akik öngyilkosságot követtek el.) Talán ezen relációk alapján érthetövé válik, milyen erkölcsü uralmi rendszer és milyen szentségi kapcsolat uralkodott Szent István alatt Magyarországon király és nemzet között, s milyen különbségek voltak egy Árpád-házi magyar uralkodó és egy nyugati zsarnok erkölcsi habitusai között.
Péter gyalázatos beszéde egyrészt arra mutat, hogy ha itt volt még mit idegenekkel elárasztani, akkor ezek szerint - láss csudát! - István korában még minden magyar tisztség érintetlenül magyarok kezében volt: a katonai vezetés, a bírói pozíciók, vagy éppen a falvak, települések vezetöinek posztjai, s nem István király volt az az uralkodó, aki elárasztotta velük az országot, hanem éppen ellenkezöleg: ö volt az, aki megvédte tölük azt. Ilyen érdekes, eretnek gondolatok jutnak az ember eszébe, ha független és szabad magyarként olvassa ösi iratainkat, s nem engedi figyelmét és intelligenciáját mindenféle idegen ármánykodással félrevezetni és elterelni a lényegröl. Újra kell tehát olvasnunk és újra kell értelmeznünk régi krónikáinkat s legendáriumunk írott kincseit! Ha ugyanis István az lett volna, akinek az akadémiai szélhámosság be szeretné öt mutatni, akkor elsö dolga lett volna, hogy a hadsereg és a törvényhozás területén lépje meg elsö magyarellenes lépéseit, ahogy ezt minden egyéb despota azonnal meg is tette, a mai ószövetségi, tözsdézö libero-rezsimmel - remélhetöleg most már többféle értelemben is - BEZÁRÓLAG.
Ez egy másik munka témája lehetne, de nagyon az az érzésünk, mintha a késöbbi krónikák és a még késöbbi történetírói igyekezet István "térítési" tevékenységét egy mintegy háromszáz évvel késöbbi, már az Árpád-ház férfi ágának kihalása utáni, romboló eröket képviselö király életének tényeiböl projektálták volna vissza Istvánra, hogy hatalmas alakját ezzel az igyekezettel amolyan történelmi "mumussá" tozítsák. Ki volt ez a király? Károly Róbert, aki
1./ tényleg idegenek szálláscsinálója volt,
2./ tényleg egy római pápa jelöltjeként ült a magyar trónra, s
3./ István királlyal ellentétben tényleg kapott koronát a pápától, amely azonban nem legalizálta jelenlétét a magyar hatalmi rendben.
Így viszont fel kell tennünk a kérdést: miröl beszél ez a baloldali-bolsevik akadémikus nemzet- és történetrombolás, amikor gyermekeinknek az iskolákban azt sugallja, hogy István király hozta be az idegenek tömegeit Magyarországra, s velük pusztíttatta a magyart, öshagyományunkat? Ha István elárulta volna a hazát, akkor Gizellának nem kellett volna senkit sem megsiketíttetnie és megvakíttatnia, hiszen szóba sem kerülhetett volna, hogy ne egy idegen lépjen a trónra. A történtek drámai feszültsége éppen abban kulminál, hogy a királyné ellenszegül a halott király végakaratának, s ezzel elárulja Isten elött tett házassági hüségét is, melyet egy alacsonyabbrendü, törzsi érdek alá rendel.
Péter uralkodásának harmadik évében azonban - s most nagy és éles magyar figyelemmel idézzük ismét a krónikást - "a magyarok föemberei és vitézei a püspökök tanácsára egybegyültek Péter király ellen, és izgatottan kutatták, hogy az idö tájt találhatnak-e az országban a királyi nemzetségböl származó olyan valakit, aki alkalmas volna az ország kormányzására, és megszabadíthatná öket Péter zsarnokságától. S miután az országban senki ilyent nem találhattak, kiválasztottak maguk közül egy bizonyos Aba nevü ispánt, Szent István király sógorát, és öt tették meg királlyá maguk fölött. Aba pedig a magyarok hadseregét egybegyüjtve, harcra készen Péter király ellen vonult. Péter pedig látva, hogy nem számíthat a magyarok segítségére, rettenetesen megijedt, és Bajorországba menekült, hogy Henrik német királynak a segítségéért esedezzék."
Fordítsuk le most magyarra a közlést! Péter király kiönti a magyarok elleni gyülöletét, s a föurak megelégelve a hatalmaskodást, összegyülnek, hogy megtanácskozzák, hogyan távolíthatnák el, s kit tehetnének a helyében királlyá. Itt azonban elhangzik egy krónikai közlés, mely már nagyon is figyelemre méltó: mindez történik pedig "...a püspökök tanácsára...". Miféle föpapokról beszél itt a krónikás? A Római Egyház püspökeiröl és elöljáróiról nem lehet szó, hiszen ezek semmi esetre sem fordulnának az ellen a császár, s az ellen a király ellen, akik magyarországi biztonságuk és testi épségük, s ezen túl gazdagságuk és hatalmuk letéteményesei. Milyen föpapokról esik akkor szó?
1./ Mindenesetre olyanokról, akik a pápa által támogatott Péter ellen uszították a magyar fönemeseket. Tanácsuk és jelenlétük hatalmas lendületet adott az eseményeknek.
2./ Olyan föpapokról, akik a német császár, a II. Gizella királyné, és általában a magyarság ellenségeinek ellenségei voltak. Magyar föpapok voltak, akiknek nem esett nehezére a római latin egyház szándékaival szembehelyezkedni, hiszen tudnivaló, hogy amikor a magyarság elzavarja Orseolo Pétert a trónról, akkor kollektíven az egész magyar nemzetet "a pápa úr kiközösítéssel sújtott"-ta, s ezek a püspökök is beletartoztak a nemzetbe.
3./ Olyan föpapokról esik szó, akik a nyugatról Magyarországra importált római rítust elvetették, s helyette az ösmagyar kereszténység, s emellett természetesen magyar nemzetük elemi jogait és érdekeit védelmezték. Mégha a krónikás erröl ilyen nyíltan nem is ír, mégis erre mutat egy szorosan alkalmazott logika. Magyar föpapok voltak, akik a magyar szellem rítusa szerint végezték kötelességüket, másként nem történhetett volna meg, ami megtörtént. Ha eddig eljutottunk, akkor most szélesítsük ki kérdéseinket!
Milyen vallású nép lakott tehát azon püspökségeknek a területén Szent Istvánunk uralkodása alatt, s az után is, ahol ezek a személyek voltak a vallási élet irányítói? Ki erösítette meg öket hatalmukban? Ki lehetett az illetö más, mint maga Szent István király? Akkor tehát Szent István milyen vallás nevében uralkodott, ha ilyen föpapokat helyezett hatalomba országa népe fölé? Hiszen tudjuk, hogy a középkor folyamán az Árpád-ház uralma idején a magyar királynak születési joga volt a magyar egyházi vezetök kinevezése, azaz a Szentszéknek a Boldogasszony Szkíta-Magyar Egyházának belügyeibe nem volt beleszólása.
"Szent vezérek és királyok nemzetsége" - emlékeznek meg a különféle okiratok az Árpád-ház uralkodóiról. Nagyon fontos megértenünk, hogy ez mit jelent. Azt jelenti, hogy egy sem volt Atilla, vagy éppen Álmos óta olyan magyar uralkodó, aki születési rend alapján ne lett volna szent. A korabeli oklevelek Gézát is szentként említik, Álmos neve pedig egyenesen "szent" jelentéssel bír (Alamus-szent). Most már láthatjuk, honnan tehát a Turul-ház szentsége, de legyünk akkor bátrak levonni a következtetéseinket is ebböl: Nemcsak Szent István, Szent Imre, és Szent László királyaink, hanem a teljes Árpád-ház, s az ebben született minden magyar királyunk szent. Ez a szentség nem következik semmiféle jogi egyházi perböl, ez születési jogon adott.
Az Árpád-ház azonban fiú ágon kihalt. Bár ma is él Münchenben egy Szent Erzsébettöl származó ág, akik még az azóta eltelt generációk számát is számon tartják. Aztán él még egy ág Luxemburgban, kik valószínüleg II. András király Gertrudisz utáni feleségétöl, Estei Beatrixtól származó utódai. Ma a magyar nemzeti royalisták nagy erökkel kutatnak az autentikus utód után, akit a magyar trónra lehetne ültetni, hogy jelenkorunkban folytatódjék a nemes vonal uralma Magyarországon. Hogy a nemzetnek szüksége van-e földi uralkodóra, erösen kétlem, hiszen a magyarság ma is királyságban él, s van koronázott királynöje, aki nem más, mint a szkíta Szentháromság Anya-alakja, akit Boldogasszonynak hívunk. Öt különben a sükösdi szentek Jézus utasítására a budai Miasszonyunk templomban 2000-ben meg is koronázták egy, a pápa által megáldott, s második Magyar Szent Koronának nevezett koronával, s így a Regnum Mariánum ma is megújult. A koronás Nagyboldogasszony földi leánya volt Mária, a Kisasszony, aki földre szülte az Égi Atya Fény Fiát, Jézusunkat, a Kerecsen-Szellem hordozóját. Az Ö utódai lettek Magyarország földi uralkodói, akik szintén a fénybe távoztak földi sorsuk végén. Testük fénnyé vált, mint Istváné is, s elenyészett az Égi Atya végtelen fényében. István öröksége azonban halhatatlan. Megszüntethetetlen a Magyar Szent Korona, s megszüntethetetlen és fölülírhatatlan az a tanítás is, mely éltetö energiáival besugározza Nagymagyarországot. S megszüntethetetlen folyammal árad a magyar népi küldetés teljesedése a történelmi idökben. A megváltás, mely Istvánnal hatalmas hangsúlyt kapott, az áldozatvállalás köomlásszerü döreje ott, a 11. század hajnalán, majd a teljes magyar középkoron keresztül, a mi idönkben visszhangzik, s jelenünkben ölt testet a feltámadás hajnalának fényében.
Összefoglalás:
Mi is István szerepének lényege tehát? A magyar népet összetevö népek és törzsek sorsmenetét a legplasztikusabb fogalommal illetve Istvánig csillagmítoszi sorsnak nevezhetjük. Ennek lényege, hogy a szellemi kozmosz csodálatos világának törvényei és hatóeröi a földi, az emberi világban, az emberi lélek életterében egy emberi társadalomban realizálódtak. Az ösi, felülröl kapott, a hermetikus tanítás a kökorszakok elöttröl így szólt: "Ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van, s ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van." Tehát, az emberi figyelem ebben a relációban mindig a fenti világ felé fordult, s intuitív és egyéb módokon megkapta onnan az ösztönzéseket és a törvényeket. Ezek alapján társadalmat formált, s ez viszont felhatott a fenti világba. Ezt nevezzük Isten és ember állandó párbeszédének, s enélkül nincsen normális emberi társadalom. Vagy valakinek van ma másféle tapasztalata? Így az egyensúly az inneni és túlnani világ között tökéletes volt. Hogy ez így van, azt bizonyítja, hogy mind a Nimród-Hunor-Magyar mondakör, mind az ösi szumer-szkíta-hun-pártus-magyar mondavilág, mind az atillai történelemkör legendái, mind Csaba-legendája a Hadak Égi Útján visszatérö hun sereggel, az Emese-Álmos-Árpád mondakör, a csodaszarvas-történet, a Turul mint Fény-madár-hagyomány és a Turul mint Jézus földi megjelenésének égi elöképe, ha tetszik próféciája kozmikus, csillagvilági történések földi leképezését adja. Papp Gábor bizonyítja az ösi magyar, olykor sete-sutának tartott betlehemes játékunk kapcsán, hogy ez bizony nem másról szól, mint a tejútrendszer és a kozmikus évkör csillagvilágbeli eseményeinek hihetetlenül pontos jelképi megjelenítése, mely ugyanakkor mélyen kapcsolódik Jézus földi történetének eseményszálaihoz.
Mi történik tehát Istvánig ebben a magyar csillagmítoszi történelemben? Egy földi társadalomban, annak folytonos földrajzi helyváltoztatásai ellenére is (Mezopotámia, ázsiai füves sztyeppe, Meótisz, Kaukázus-régió, Kárpát-medence) kozmikus-örökérvényü törvényrend alakul ki. A törvény mindig ható energia. A törvény iránti emberi igény, s maga a törvényhozás fogalma is azért alakul ki az emberi társadalomban, mert erö, azaz energiák hatóereje nélkül nincsen mozgás, nincsen fejlödés, s a társadalom és benne az ember arca is lefagy, megmerevedik, s elhal. Ezért az ember a kezdetektöl fogva olyan törvények után kutat, melyek örökök, tehát amelyek mindig és folyamatosan hatást fejtenek ki. Ez a kozmikus, felsö, nem emberi értelemböl született, de abban megfogant fehér energia mennyiség, azaz cselekvö potenciál foglaltatik csokorba Szent István királyig a magyar csillagmítoszi rendben. Nincs a világnak ekkor, s azóta sem másik olyan társadalma, melyben ez a táncrend kialakult volna, azaz nincsen másik népnek a magyaron kívül csillagmítoszi történelme. Ez azt is jelenti ugyanakkor, hogy a magyar kiválasztott nép. Nem önkiválasztott, aki egy képzelt felsö hatósággal az emberiség leigázására és kirablására szövetkezett már az öskor vége óta. Az ilyen nép is kiválasztott nép, de nem az Istené, hanem a gonosz által kiválasztott nép. Tehát van egy másik népiség is a világban, melynek a végkifejletre a létszáma, s a szétszórodottsága a magyar népével szinte megegyezö módon alakult, s ma ez a két erö csap össze, mely harcban nemsokára megmutatkozik, hogy az emberiség egyáltalán megváltható-e.
István, mint már említettem, küszöbjelenség, azaz fontosságának lényege abban áll, hogy az örökös kontinuitás mellett személyével minöségi új kezdödik a magyar lélek és szellem fejlödésében. Itt nem csak változás történik a magyar sorsban, inkább hatalmas gazdagodás zajlik le. A csillagmítoszi, azaz asztrálmítikus magyar sors új vetületet kap Istvánnal, úgy is mondhatnánk, hogy a felhalmozódott energiák törvénybe fogalmazva egy csokorba köttetnek, s a magyar asztrálmítikus történelmi sors jövöbe, s egy meghatározott cél felé kiépített sínre kerül: üdvtörténeti sorssá válik. Mi már ebben az üdvtörténeti sorsban élünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden, ami magyar sors, az Istvánnal kezdödik. Ez hatalmas tévedése a történetírásnak, kiváltképpen az egyházi történelemtanításnak, amely mindenek kezdeteként István fellépését jelöli meg. István fellépése, az istvánság megerösödésével az apostolkirályság helyreállítása 1000 évvel Jézus után alapvetöen küldetést jelent, azaz kijelöltetik a cél, ami felé ez a sors halad. Ez pedig nem más, mint az emberiség megválthatósága. Ennek a történelmei útnak különös leképezése a Magyar Szent Korona képi rendszere, ez a legtökéletesebb ikonosztáza a világnak. Ezért kap a magyar nemzet angyali koronát, ezért üt át István személyén még nevén keresztül is a Fény Koronájának jelenléte, ezért történik a szent királyok, vezérek és fejedelmek dinasztiájának dicsöséges, szinte jézusi vesszöfutása a magyar középkoron át, s népünké egészen napjainkig. Ezért szent a Szent Magyar Királyság, s ezért kell nekünk ma is azon igyekeznünk, hogy ne ferdítsék a tudatunkat megszokások, történelmi hazugságok és tabuk. Mert az üdvtörténet népének sorsa és gondolkodása a teljes lelki és szellemi szabadság alapjára épül, melyet sem egyházi-vallási, sem világi-politikai-financiális érdekek nem köthetnek soha többé gúzsba.
Lajdi Tamás, Nürnberg, 2007.április 30.
