Aznap munkahelyemről egyenest a Főtérre siettem. A központban, az arra járó személyeket egy igencsak különös látvány fogadta: a Városháza előtt egy harminc-negyven főből álló izgága társaság verődött össze, akiket többségükben – a koruk, külsejük és beszédeik után ítélve-, a helyi orvosi és az almérnöki egyetemről rendelhettek oda, a máig meg nem nevezett sötét erők. Az első, a térre érkező magyarok közül, már eleve sokakat gondolatba ejtett az ellenünk alkalmazott, minden emberi mértéket túllépő megmagyarázhatatlanul durva hangnem; magából teljesen kivetkőzött, magyarellenes jelszavakat skandáló, agresszíven fellépő társaságnak a magabiztos viselkedése. Többen úgy voltunk vele, hogy az első pillanatokban egyszerűen nem voltunk képesek hideg fejjel, teljes egészében felfogni a történtek igazi értelmét. Az esze ment nyílt brutalitás, ami a térre odacsődített csürhe jóvoltából, minden előzmény nélkül egyszeriben a nyakunkba zúdult, először majd szinte mindnyájunkat teljesen letaglózott és jó ideig álltunk ott úgy egymagunkba roskadva, kiüresedve, és ebből a nagy semmiből hirtelen ránk törő kábulatból, csak nehezen ocsúdtunk.
A felsőbbrendűségi érzületekben tobzódó uraságok, kezdetben csak enyhébb jelszavakban tüntettek, majd mikor látták azt, hogy minden következmény nélkül, mindenféle mocskot ránk lehet hányni, erre még jobban felbátorodtak. Majd így egymást biztatgatva, mind jobban bepörögtek. És amint egyre telt az idő, úgy kezdett el egyre mind rosszabbodni a helyzet, míg végül, az idő előtt meg nem fékezett idegbaj, átcsapott a feltartóztathatatlan nyers erőszakba. A kezdetek kezdetén, mikor még aránylag békésen mondogatták a magukét, és még semmi jel nem mutatott arra, hogy pár óra múltán milyen irányt vehetnek majd az események, jó néhányan kíváncsiságból többször is közelebb merészkedtünk a tarka társaságukhoz. A mi magyarjaink a Városházával szemben lévő gyógyszertár előterében húzódtak meg, illetve a Városháza előtti tér két oldalán lecövekelve követték tisztes távolból a további fejleményeket. A kezdetkor a sebtében összeverődött mieink is lehettek úgy vagy negyvenen.
A gyógyszertár előtt összegyűlt aggódó arcú magyarok, egymás közt részben reményvesztetten, részben pedig ironikus hangnemben kommentálták a fejleményeket. Volt közöttünk egy tizenéves fiatal srác, egy rádiómagnóval felszerelkezve, amely kezdetleges szerkentyűhöz egy amolyan mikrofonféle is járult, aki miután illedelmesen bemutatkozott – mintha Fazakas Szabolcsnak (?) hívták-, megpróbált valami interjúfélét összeeszkábálni az ott jelenlévőkkel. Amint arról másnap tudomást szereztem, a merész srácot később, az általánosan kibontakoztatott őrületben, egy kissé megegyengették a testvérék. Egy idős asszony is keményen ráfázott a Balkánnal való találkozáskor. Őt, szegényt keményen főbe verték. Egyébként a helyi sajtó tanúsága szerint is akkor többeket, köztük lányokat is komolyan megabajgattak.
Közben fent, a Városháza balkonján időnként megjelentek egymást váltogatva- a hangjuk után ítélve- eléggé felajzott állapotban lévő, bennünk másnapos alakok benyomását keltő, elszánt képű szóvivőféle akárkik. Kik bizonyos időközönként rendszertelen összevisszaságban kirohangáltak a balkonra. Ahol, több mint valószínű, hogy a nagy feszültség hatására is, össze nem függő, zagyva félmondatokat préseltek ki nagy nehezen magukból. Majd, hogy még groteszkebbé tegyék ezt a kialakult visszás helyzetet, ezeket a tört mondatokat kínjukban indulatszavakkal, balkáni jelszavakkal vegyítették meg.
A hisztérikus rángatózó mozdulatok kíséretében előadott mondandójuk, nagyobbrészt általában arról szólt, hogy: nem kell félni, mert Kincses már a kezükben van, csak még egy kevés idő és Kincses urat úgy lemondatják, mint a pinty. Ekként vigasztaltak uraságaik minket. És ez így ment hosszú időkön keresztül, de Kincses úr mégsem mondott le. Közben a lent tomboló agresszorok nem annyira népes, mint amennyire hangos tábora, egyre követelőzőbb lett és ugyanakkor pedig mind kötekedőbb módon nyilvánult meg velünk szemben. Az időbeni határozott fellépés teljes hiánya, aztán automatikus módon maga után vonta a helyzet még nagyobb mértékben való elmérgesedését. Mi meg kezdtünk mind jobban elbizonytalanodni. Aztán az idő teltével arányosan továbbnőtt a ránk nehezedő nyomás, és ebben a kialakult lőporos hangulatban még reménytelenebbnek tűnt, az amúgy is kilátástalannak tetsző a helyzetünk. Láttuk azt, hogy a hőzöngök viselkedése, mint kezd mind jobban elvadulni, amint a levetett báránybőrükből kibújva, fogaikat felénk vicsorító farkasokként, egyre nehezebben tudják visszatartani magukat.
Közben mi, a helyszínen tartózkodó magyarok, mind azt kérdezgettük egymástól, hogy: hol lehetnek ilyenkor a mieink, miért nem próbálják meg idejében az útját állni, ennek az elszabadulni készülő pokolnak. Hogy miért nem tesznek végre már valamit. Eltelt egynéhány óra (itt jegyezzük meg azt, hogy akkoriban iszonyatosan hosszúnak tűnt számunkra minden egyes eltelt perc, másodperc, fél másodperc) és a mi drágalátos felsőbb vezetőségünknek a tagjai továbbra sem akartak megmutatkozni előttünk. És ekkor egyszerre csak elkezdtünk félni. Lehet-e egyáltalán még ezekkel emberi módon tárgyalni?- tevődött fel bennünk a kérdés, miközben tehetetlenül, kényszerű kívülállóként továbbfigyeltük az újabb fejleményeket. Valami, számomra is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, aztán még közelebb merészkedtem hozzájuk, ehhez a jelek szerint volt emberből átvedlett társasághoz és akkor hirtelen meghallottam ugyanebbe a vegyes társaságba belevegyült két idősebb román társalgását, ahol elhangzott egy bizonyos mondat, amely úgy hangzott, hogy: „Uite, astia iar ne fac de rusine”( Látod, ezek már megint szégyent hoznak ránk!). E szavak hallatán, valamelyest újra felvillanyozódtam, majd egy belső hang hatására (egy másik, ugyanonnan fakadó hang ellenében) kezdtem hinni abban, hogy itt még igenis lehet változtatni a dolgok végkimenetelén, ugyanis az addigra összegyűlt, legtöbb mindössze ötven-hatvan emberből álló csoportnak egy bizonyos kisebb hányada, csak kimondottan bámészkodói státusban volt jelen az eseményen.
És ezzel azonnal a Bolyai utcai székház felé vettem az irányt. Útközben több IRA-s(Autóbusz Javító Vállalat) kollégával is találkoztam, akik a Bolyai utcai székháztól már visszafelé szivárogtak a Főtér irányába. Útban a székház felé, találkoztam az öblös hangú kisgazda Mihály Józseffel, aki ugyancsak nagyon tanácstalannak látszott. Egyébként Mihály József volt azon kevesek egyike, aki azon a fekete napon nem bujdosott el a legrejtettebb zúgok, legmélyebb csücskébe. Felmentem tehát a Bolyai utcai székházba, közben a városban, a magyarok le-fel örvénylettek. Mindenki abban reménykedett, hogy előbb-utóbb majd csak előkerül a vezetőségből is valaki. Az ide-oda futkosó magyarokból álló kisebb nagyobb csoportok összlétszáma közben, talán már a százas számot is túlhaladhatta.
Fent a Bolyai utcai székház gyűlésterme, amely tele volt egyszerű kétkezi munkásokkal meg egyéb személyekkel, eléggé szánalmas képet mutatott. Vártuk a megmentőt, aki előáll a megfelelő megoldással, de semmi sem történt, senki sem akarta tiszteletét tenni összegyűlt komor hangulatú társaságunk körében. Markó, amint azt későbbiek során megtudtuk, akkoriban Budapesten tartózkodott. Egyes-egyedül csak Borbély László jelent meg a színen, de ő is csak egy pár pillanatra, egy amolyan egyensúlyozó szerkezetet, egy bőraktatáskát szorongatva a kezében. Tette ezt olyan képpel, hogy menten megsajnáltuk. És még ettől-ezektől vártuk, várjuk a megoldást, futott végig bennem a gondolat, a hátamon meg a hidegrázás. És aztán mintha őkelme is feleszmélt volna, mindenesetre az arcáról valami olyasfélét véltem leolvasni, hogy: – Gyerekek, elnézést, de a nagy történelmi pillanatot későbbre halasztjuk.
Ez után a jelenés után a társaság egy hányada ismét a Főtér felé vette az útját, ahol a vátrások már a Városháza balkonján ünnepeltek, ugyanis időközben több órás huzavona után, a mind agresszívebben megnyilvánuló többségiek hatására, Kincses Előd úr jobbnak látta, hogy a jobbik rosszat válassza, így tehát lemondott. Mi a jelenlévő kevés magyarság, a háttérből, a járdára visszahúzódva, legtöbb annyit tehettünk, hogy a szürkeállományunk által igyekeztünk rögzíteni a további fejleményeket. A Városháza balkonján pedig egymás után hangzottak el, a delírium tremens-en is túltevő, további se értelme, se semmi politikai kirohanás-nyilatkozatok.
Mivel téren már nem volt mit keresni, így aztán testületileg ismét a Bolyai utcai székház elé vonultunk. És akkor következzen most egy pár érdekes részlet a helyzet továbbalakulásáról. Fent a RMDSZ központban egy, a legsötétebb rémregényekbe illő kép fogadott minket. A székház egyik ablakából, a neves írónk, a mi Sütő András bácsink igyekezett volt egy nagy hatású, szívhez szóló beszédet megejteni a lenti téren összegyűlt, egyre türelmetlenebbül megnyilvánuló nagyérdemű előtt. Mellette egy ismert volt bedolgozó elvtárs (D) asszisztált, ki időnként ő is átvette András bácsitól a hangosbeszélőt, majd miután beleszólt egynéhány egyetértő, helyeslő mondatot, ismét visszaadta az illető beszélőszerkentyűt. Ez a látvány, egy igencsak tragikomikus benyomás érzetét keltette bennünk, és valahogyan – ki tudja miért – minduntalan a Muppets show balkonjeleneteit juttatta az eszünkbe.
Hogy mit is keresett a szegény Sütő András bácsi azokban a pillanatokban ott a székházban? Utólag kissé megrázó volt, olyanokat hallani hősünk szájából (történt ez, mégpedig Sinkovits Imre, a nemrégiben elhunyt színművész, a Nemzet Színészének a társaságában, több mint valószínű, az ő egyetértésével történhetett a dolog, az M2 tévén), mint például volt az, hogy ő akkortájt ott a székházban úgymond a magyarságot próbálta egybeterelni. Egyébként ez egy olyasfajta állítás, mármint azon személyek szerint, akik ott voltak és láttak, no, meg hallottak mindent, mint amire- az András bátyám szavaival élve – keményen neki lehetne támaszkodni. Ugyanis akkoriban a Bolyai téren állingáló, spontánul összegyűlt embercsoportokkal megejtett tárgyalások alkalmával, olyasfajta parlamentorozások folytak, mint amely oktató jelleggel bíró beszélgetések, monológok végkicsengése, a tömören fogalmazott lényege, úgy szólt, hogy: „Mindenki menjen haza”.
Onnan, a székház ablakából András bátyánk hosszú perceken keresztül görcsösen azon igyekezett, hogy minden meggyőző erejét latba vetve rávegye a hallgatóságát arra, hogy mihamarabb széledjen szét. Természetesen az akkori súlyos körülmények között, csak nagyon kevesen fogadták meg a tanácsát. Sőt olyan bekiabálások is voltak, mint:-„Úgy van, 1848 márciusában Petőfiéket is haza kellett volna küldeni, és akkor most sem lenne semmi gond”. Persze mondhattunk neki mi bármit is, mert András bátyánk teljesen bepörgött és az emeleti ablakból a megafon révén továbbkínozta őt a tehetsége.
(folytatjuk)
Fazakas Csaba
http://erdely.ma/dokumentum.php?id=66010&cim=fekete_marcius_a_resztvevo_szemevel_2
Pályázati felhívás
