A márciusi események voltaképpen már jóval a Vásárhelyen és Szatmárnémetiben bekövetkezett márciusi pogromkísérletek előtt elkezdődtek, három kiemelhető fontosságú történés is megelőzte a tulajdonképpeni vérengzéseket. Az első fontos mozzanat valahol 1989. december 17-e keresendő, amikor a budapesti Kossuth Rádió, a temesvári hírek szavakban való ismertetése helyett, egy három perces felvételt közvetített Temesvár egyik forróbb pontjáról, az azokban az órákban eldördülő gyilkos géppuska-sorozatokról. Ez a megrázó hangfelvétel volt sokunk számára az első ébresztő jel. Eladdig magunk között „bölcsen” mind azt mondogattuk, mikor Tőkés László református tiszteletes személye került szóba, hogy: ugyan, mit akarhat ez a kis papocska, miért mind hangoskodik, miért nem áll be ő is a sorba, hiszen minden hiába, egy ember úgy sem tudja megváltoztatni a világ menetét. És lett változás, és ennek a változásnak géppuska-kelepelés közepette, nagy véráldozatok árán kellett életre kelnie.
Az ébredezésünk második momentuma akkor következett be, amikor ugyanaz év december huszonegyedikén mi is összegyűltünk Marosvásárhely főterén. Azt a forrongó, zsibongó, lángoló, valóban lüktető, önkéntelenül sodródó, addig soha nem tapasztalt elseprő erejű, hullámzó kedélyű, hol tajtékzó, hol pedig víztükör szelíd, de mégis oly makacs és kitartó, eszményien tüzes, izzó emberi orkántömeget, amely egy isteni szikrától magától lángba borult. És micsoda egy tűz volt az, mi voltunk maga a tűz, ezt nem lehet elfelejteni soha. Egy álom életre kelt. Akkor éreztük először, hogy mit jelent élni, szabadnak lenni. Micsoda erő duzzadt volt bennünk. Nem féltünk többé már senkitől és semmitől, és mily különös, magunktól is tudtuk, hogy mi a teendőnk, tudatosan építettük ki az utat, egészítettük ki a magunk tetteivel, a Temesvári eseményekkel elindult, súlyos emberi áldozatokat követelő új Magyar Keresztutunk.
A tüntetés alatt, habár jó részt többségében mind a magyarok voltunk jelen ezen a felvonuláson, mindvégig csak románul skandáltunk, hogy ily módon is bátorítsuk többségi feleink. Így meneteltünk végig, míg kétszáz méterre nem értünk, a jelenlegi városháza melletti ortodox templomnál felállított, sortűzre készülő hóhérlegények sorfalához. Egyszerű kiskatonák, illetve éltesebb kinézetű, a rendőri mundérban szánalmas képet mutató, elhízott idősebb rendőrök és más fegyvernemek a szerelésből hasonlóképpen kihízott képviselői készültek eltökélten gyilkolni. Láttukra, ekkor, mintha mindnyájan egyszerre összebeszéltünk volna, egyszerre zendítettünk rá, a „Most vagy soha” és a „Huj, huj, hajrá”, jól ismert biztató szavakra. Egyszerűen szólva: ijesztően félelmetesek lehettünk! Amint közvetlenül a tüzelni készülő katonafélék vonalához értünk, jó érzés volt, meglátni, tapasztalni, kivezényelt pribékek arcára kiülő rettenetes félelmet.
Aztán jött a harmadik rendkívüli pillanat, a nagy ébredésé, amikor február 10-én bekövetkezett a világ egyik legszebb, legigazibb, szívből jövő, őszinte béketüntetése. Amikor is a vásárhelyi és annak környékén élő magyarság képviselői szinte egy emberként jöttek el Sütő András bátyámék felhívására, hogy részt vegyenek a mi mesés kicsengésű, varázslatos könyves-gyertyás menetünkön. És azt úgy kell elképzelni, hogy mikor a menet eleje már elért a városi Sportcsarnokhoz, vonulásunk végpontjához, a menet másik fele még mindig a valahol a Gecse utcai Kistemplom körül vesztegelt.
Akkoriban mi, az erdélyi magyarság már valósággal szárnyaltunk: egyszerűen nem fértünk bele a bőrünkbe, attól a gondolattól, hogy mily óriások tudunk lenni, ha azt mi is úgy akarjuk. Valószínűleg végül ezek a történések tették be végleg az ajtót, az örök megszállásra berendezkedett többségiek körében. Az egyre szabadabban megnyilvánuló magyarságunk kibontakozását, minél hamarabb le kellett törni, ennek érdekében mindent elkövettek. Mindenféle aljas primitív praktikákat bevetettek céljuk eléréséért. A szekus illetékesek, akiket akkoriban egy Virgil Magureanu (alias Asztalos Imre) nevű egyén irányított, először név nélkül, majd annak utána névvel is kinevezve, a román helyi és központi írott és elektronikus sajtót használták fel ellenünk. Munkájuk nagyon eredményes lett: mi akkoriban még nem is sejtettük, hogy a két együtt élő nemzet között, mekkora műveltségbeli különbségek tátongnak.
Több mint félelmetes: mint hegycsúcs és szakadék mélye között, akkora a távolság közöttünk. Ha tudtuk volna, hogy így van, talán jobban figyeltünk volna. De mi mit sem sejtettünk ebből, sőt, szinte naponta könyves üzleteinkben álltunk sorba, egy-egy újabb könyvszállítmány érkezésekor. És ez a helyzet mennyire felháborító tett lehetett azok számra, kik soha nem értették meg, mire is jó a művelődés.
Szóval, a mi újonnan ébredt nemzetépítkezési szándékunk, hirtelen szembekerült egy szánalmas szubkultúra képviselőinek vele született rombolási ösztönével. Mert mi más lehet egy semmi szubkultúrának központi lényege, mint az, hogy örökké mindent lerombolni, minden lehetséges módon semmivé tenni mindent, amit mások kínkeserves munkával felépítettek, megalkottak. Ez a létezésük lényege, s hogy érdemtelenül szerzett fölényüket megtarthassák, mindenre képesek. Uralkodásuk örök rabságot jelent, és ez a tényállás érvényes nemcsak a megszállt nemzetek számára.
Lassan a megszállók is rájönnek majd arra, hogy nincs értelme egy magasabb szintű kultúra ellen harcolni, hiszen az az örök megújulást jelentheti a számukra az egyedül lehetséges valós nemzeti kibontakozás lehetőségét! Ezért lassan ők is szívükbe zárják kultúránkat. És ez a folyamat, tisztelettel jelentem, igenis megkezdődött. Minden szépen alakul vissza a maga megfelelő rendje és módja szerint, csak még túl kell jutnunk azon a dilemmán, át kell, bukjunk azon a tudathasadásos állapoton, mikor feleink végre belátják, hogy a jogtalanul megszerzett előnyök soha nem lesznek elégségesek egy igazabb, emberibb élet megvalósításához.
És ugyanakkor mi magunk is el kell jussunk arra, hogy mi sem vagyunk akármilyen népek. A magyar kultúra művelése, életünk kiteljesítését jelenti, míg a körülöttünk élő népek alig létező hasonló értékei, amelyek hasonlóképpen a magyar kultúrával kölcsönhatásba kerülve jöttek létre, – ezért azok csak amolyan halovány másolatokra sikerültek, mi miatt, oly hiányosak, annyira sekélyesek, hogy velük, általuk nem lehet nemzetet és jövőt építeni- a többi nép művelődési értékei, csak kiegészítő elemei lehetnek a Kárpát-medencei közös kultúránknak. És ez így van rendjén.
Tehát 1990. márciusába az illetékesek a hétköznapi életünk zajlásait mifelénk tudatosan táplált indulatok formájában igyekeztek befolyásolni. Az első legnagyobb pofont mégis Antall József miniszterelnöktől kellett elszenvednünk, aki akkoriban kabinetje képviselőinek határozottan kijelentette: „Aki Trianon ügyét a szájára akarja venni, az nyújtsa be azonnal a lemondását!”.
(folytatjuk)
Fazakas Csaba
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése