Lajdi Péter: Amit a Magyar Szent Koronáról tudni illik - I. rész.

(Köszönet illeti érte Bedefy társamat)

Lajdi Péter

Amit a Magyar Szent Koronáról tudni illik

Pap Gábor, Szántai Lajos és Csomor Lajos kutatási eredményei alapján saját gondolataimmal, meglátásaimmal kiegészítve

                            

 

"Jézus kifejezte azt az óhaját is, hogy a világ kereszténységének megtisztítását és a világ teljes megtérését Magyarországról akarja elindítani, és ennek a hatalmas munkának a vezetését Édesanyjára bízta. Azt akarja, hogy a Világ Királynőjének földi székhelye Magyarországon, Szűz Mária Országában legyen. Jézus kijelölte Szűz Mária leendő székhelyének pontos helyét is a Budai-hegyekben, a Norma-fánál, az Anna-réten az Anna-kápolna mellett. Ezen a helyen kell felépíteni azt a kápolnát, melynek neve: Világ Királynője Engesztelő Kápolna. Ez a kápolna lesz Szűz Mária földi székhelye. "

 

     Jelen dolgozatomnak fő célkitűzése nem e gazdag és szinte kimeríthetetlen téma minden oldalról történő elemzése és bemutatása, hanem mindazon lényeget érintő ismereteknek a tömör összefoglalása, melyeket a hazugság évtizedeinek álomkóros kábultsága után lassanként fölocsúdó magyar hazafiaknak legszentebb ereklyénkről tudniuk kötelesség.

   

    A magyar királyok koronázási szertartása alatt használt korona, melyet rangjának és jelentőségének megfelelően a „szent” jelzővel illetünk, nem csupán egyike a középkor folyamán készített vagy később keletkezett európai koronáknak, hanem a rajta keresztül közvetített, képi programjában kifejeződő, transzcendentális üzenet és erőtovábbítás folytán, mely a koronán található, egyedülálló értéket képviselő és mesterien elkészített rekeszzománcképekben realizálódik, az egyediség és egyszeriség vonását hordozza magán. A Szent Korona nemzetünk legbecsesebb és legszentebb relikviája, mely azonban az egész keresztény világ számára fölbecsülhetetlen jelentőséggel bír.

    Elöljáróban beszéljünk azonban szélesebb értelemben a különböző koronatípusokról. Négy csoport kristályosodott ki az idők folyamán:

    Az első a házi-korona. Ezt a koronát az uralkodó a leghétköznapibb helyzetekben is hordhatta, ha kedve volt hozzá, még a hálószobában is.

    A második típust képviselte a birodalmi vagy országló korona, melyet a király országa kormányzásával kapcsolatos teendői alatt hordott uralkodói méltóságának tárgyi kifejeződéseként, ha pl. külföldi követeket fogadott vagy nyilvános ítéleteket hozott.1

    A harmadik csoportba tartozik a halotti korona, melyet az elhunyt király koporsójában viselt.

    Hibát követnék el, ha a negyedik koronafajtával kapcsolatban a típus szót használnám, mert ha valamit vagy valakit tipizálunk, akkor feltételezzük róla, hogy belőle egyidejűleg több azonos vagy hasonló is létezik. Iniciációs, azaz beavatási korona azonban egyetlen egy létezik Európában, s ha nem tévedek, ezt a kijelentést az egész világra is kiterjeszthetjük, és ez a Magyar Szent Korona.

    A Magyar Szent Korona az egyetlen, ténylegesen létező, egyedi tárgy a keresztény világban, mely az ezernyi szilánkra hasogatott Szent Kereszten és a Turini Szent Leplen kívül a „szent” jelzőt viselheti. Ez a semmiképpen sem elhanyagolható körülmény is kihangsúlyozza a magyar korona kivételes és egyszeri státuszát. Azt sem tarthatjuk a véletlen szeszélyének, hogy a Boldogságos Szűz Máriát a Magyar Szent Koronán kívül a hagyományos felfogás szerint kizárólag a valóságban nem létező, fiktív koronákkal szabad csak ábrázolni. Ennek kivételes oka van. Erről azonban majd később.

    Koronánk kivételes jelentőségéhez tartozik az a körülmény is, hogy nemzetünk csak azt az uralkodót ismerte el az ország törvényes urának, akit a Szent Koronával avattak királlyá. Az Anjou-házból származó, anyai ági Árpád-leszármazott Károly Róbertnek emiatt az áthághatatlan szabály miatt kellett a XIV. században a koronázási szertartást háromszor is végigélnie, míg végül a beavatási koronával fején elfoglalhatta Szent István trónját.

    Ezek a csak e koronára vonatkozó jellegzetességek, melyek az egyediség aurájával veszik őt körül, a továbbiakban bővebben is ki lesznek fejtve.

    A Magyar Szent Korona mind stilárisan, mind ötvöstechnikai szempontból szerves egységet képez, ellentétben mindazon „hivatalos” nagyokosok véleményével, akik makacs struccpolitikával a ma már teljes mértékben túlhaladott finnugor elméletet sem szégyelik továbbra is hangoztatni, és akik szerint koronánk két, egymástól független ötvösműhelyben készült volna. Fenti urak és hölgyek azzal támasztják alá hamis nézetüket, hogy a fenti, egyenlőszárú keresztet képező részén a koronának latin (corona latina?!), míg az alsó, homlokpánt alakú részen görög feliratok olvashatóak (corona graeca?!). Azzal sincsenek tisztában, amit 1984-ben egy Kovács József nevű egyháztörténész az Életünk című folyóiratban egy  tanulmányban fogalmazott meg, miszerint „a görög és a latin nyelv együttes használata a mai napig eleven gyakorlat a római katolikus egyházban ... a legszentebb aktusoknál, a papszentelésnél és a templomszentelésnél. Mind a két esetben mind a két nyelvet kötelező használni. ... Ezek liturgikus nyelvek. Ez azt jelenti, hogy itt a görög a bölcsesség nyelve, a latin pedig a hatalom nyelve. A hatalom ilyenkor természetesen ... felülről adatik, nem pedig könyökkel harcolódik ki, mint a jelenkorban. ... Mindezek ismeretében most már elmondhatjuk: az, hogy a magyar Szent Koronán fölül latin nyelvűek  a feliratok, alul pedig görög nyelvűek, egyértelműen jelzi, hogy az alkalmazott nyelvek hierarchikus elrendeződése, egymásra épülése kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti rendet tükröz.”2 (Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag”, 10-11. o., Jászberény, 1997.) Mi sem magátólértetődőbb tehát, hogy a hagyományosan szakrális Magyar Királyságban a koronázási szertartás a legszentebb szertartások egyike, ha nem a legszentebb rítus volt.

    Tanulmányaikat még a kommunista pártállam idején elvégzett opportunisták azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a Szent Korona egy szervesen összetartozó, mélyértelmű és „működőképes” képi programmal rendelkezik, mely mind stilisztikailag, mind az aranyműves- és rekeszzománc-munka hihetetlen magas színvonalában is kifejezésre jut.

    A szakrális uralkodó nem despota – mint pl. a Habsburgok -, hanem egy Isten által kiválasztott beavatott személy, aki a hatalom megszállottjaként nem kizárólag saját családja szűklátókörű és kicsinyes érdekeit tartja szem előtt, hanem mindenekelőtt népe Jó Pásztoraként isteni beleegyezéssel irányítja és védelmezi a rábízott országot és nemzetet, melynek jólétéért személyesen felelős. A Turul-Ház (Árpád-Ház) királyainak többsége véresen komolyan vette ezt az ősidőkből örökölt szerepkört. Nem véletlenül nevezték a Turul-Házat a „szent királyok nemzetségének” a középkorban. Ez a szentség vagy megszentelődés sem az esetlegességek játékaként érvényesült a magyar középkor vezető magyar dinasztiájában. Árpádházi királyaink egyenesági továbbvivői voltak annak a szent vérvonalnak, mely a Teremtő Istentől, az Égből kiindulva Nimrud utódainak genetikai láncolatán át jutott el a pártus arszakida hercegnő, Szűz Mária Gyermeke, az Üdvözítő Emberfia Jézus személyében a beteljesedés csúcspontjához. Turulházi királyaink Atillán keresztül ennek a pártus-magyar Arszakida dinasztiának (arszák=ország) egyenesági leszármazottai. Mariell Wehrly Frey3 szerint Mária édesapja Nakeb adiabenei pártus herceg, míg édesanyja Grapte charax-hercegnő volt, akik az apokrif hagyományban Joachim és Anna néven szerepelnek. Josephus Flavius, a zsidó származású római történetíró is megemlíti az adiabenei királyi dinasztiát, akik ugyan nem tartoztak vérségileg a zsidó néphez, de prozelitákká váltak, azaz áttértek a zsidó vallásra. Ezért kellett Jézusnak is befizetnie a zsidók által a nemzsidóktól megkövetelt templomadót, a három drachmát Kafarnaumban ( „ ... a fiak tehát mentesek.” Mármint az adó befizetésétől. Mt. 17./24-27.).

        Hogy a szakrális király magasztos feladatainak eleget tehessenek, a magyar királyok a koronázási szertartás alatt beavatási rítusnak vetették alá magukat azáltal, hogy szent időben és szent helyen (, ahogy Molnár V. József szokott fogalmazni) a beavató korona fejükre helyezésével isteni, mennyei energiákat áramoltattak át egész, testből-lélekből-szellemből összetevődő emberi valójukon. E beavatási rítus lényegi jelentősége az volt, hogy amennyiben a trónvárományos személyisége a fent ecsetelt szakrális királyi szerepre alkalmasnak bizonyult, a koronázási ceremónia folyamán radikális és jótékony személyiségátformálódás zajlott le a jövendő uralkodóban. Az újdonsült király levetette a „régi embert”, hogy az „új ember” köntösét öltse magára. A középkori magyar szakrális királyság megszűnte után, amikor Szent Koronánk idegen és tisztátalan kezekbe került, és amikor a régi és szent tudás a koronázási szertartásról feledésbe merült, egynémely Habsburg-király a koronázás alatt megtébolyodott, mert a felelőtlenül és nem megfelelőképpen alkalmazott égi energia nem talált megfelelő „közlekedőedényre” (értsd ezalatt: a Habsburg-uralkodó degenerált agykoponyáját).

    A szabadkőműves-császár, a „kalapos király” II. József, aki a fölvilágosodott uralkodó pózában tetszelgett, tisztában volt koronánk természetfeletti erejével és nem hagyta magát megkoronáztatni vele. E mulasztása miatt semmi szín alatt sem tekinthetjük a magyar királyok sorába tartozónak. A későbbiekben még szó lesz e felettébb tehetségtelen császárról.

    A középkori, idegen hatalmaktól független Magyarország királyainak koronázása csak akkor volt érvényes, ha több feltételnek (tárgyi, időbeli, helyhezkötött, jogi és személyes) megfelelt4:

    A tárgyi feltétel magára a Szent Koronára vonatkozott. Ez a feltétel az egyetlen, mely semmilyen körülmények között sem volt áthágható: A Nemzet csak olyan uralkodót fogadott el törvényes magyar királynak, akit a Szent Koronával szenteltek föl, avattak be.

    Az időbeli, tehát az évkör periódikusan visszatérő rendjén belüli feltétel: Csak égi energiáktól túlcsorduló, nagy, egyházi ünnepnapokon volt megengedett a koronázási szertartás, amikor a koronázás napján hajnaltól kezdve a napnyugta beállta előtt le kellett zajlódjék a koronázási szertartás.

    A helyhezkötött feltétel: Eredetileg csak és kizárólag egy bizonyos pontján az országnak, a Pilis-hegység szakrális övezetében elhelyezkedő Fehérváron (krónikáinkban Alba vagy Alba Regia, Alba Regalis néven szerepel), azon belül is az arannyal (nap-fém, fényszimbólum) bélelt belterű Nagyboldogasszony-Bazilikában, egy olyan szent helyen, ahol a közelben helyezkedik el a világmindenségből földünkre áramló éltető energiaözön begyűjtő- és elosztóhelye (Dobogókő, a Föld szívcsakrája, szívcsokra). Tudvalévő ugyanis, hogy a földfelszín nem egyenletesen telített energiákkal. Hol kevesebb, hol több az energia, hol negatív és romboló, hol pozitív és gyógyító erők vannak működésben rajta keresztül. Miért éppen Fehérvárnak hívták e kitüntetett helyet? Ezt könnyű megválaszolni, ugyanis a fehér, akár az arany, a nap színe, a belőle kibocsátott fehér fényé, mely töretlen állapotban tartalmazza az összes lehetséges színeket, melyek a földi anyagi valóság különböző minőségeinek ellenállasai szerint törnek meg konkrét, érzékelhető színminőségekre. Ez az egykor oly pompás város koronázóbazilikájával együtt ma már sajnálatos módon nem létezik, mert mind a hódító félhold, mind a Habsburg-barbárság romboló dühének célpontjává vált, hogy utolsó nyomáig eltüntessék a föld színéről azt az ősi beavató központot, ahol a magyar apostol-királyok királlyáavatása egyedül volt teljes érvényű és hiteles.

A koronázóváros, Alba Regia látképe egy XVI. századi metszeten. A mai Székesfehérvár hátterében, mely sík területen fekszik, soha nem voltak láthatóak ekkora hegyek. A jelenlegi Székesfehérvár nevű város  így soha nem nézett ki a középkorban. Ezt régészek igazolták. A Pilis ismerői azonban egyértelműen azonosítottak a metszeten fölismerhető, ma is létező pilisi csúcsokat (Kis-Kevély, Nagy-Kevély stb.).

    A koronázó-bazilika a magyarság ősi Istenasszonyának, Boldogasszonynak volt szentelve, akinek kultuszát sumér őseink még Mezopotámiából hozták magukkal, ahol a Bau-dug-aszan név alatt tisztelték. A nyugati kereszténység istenszülő asszonyának, Máriának alakjában X. és XI. századi eleink minden nehézség nélkül, a legmagátólértetődőbb módon a ragozó nyelveket beszélő, ősi, kultúrateremtő népek vallási képzeteinek valóságában centrális szerepet játszó Istenasszonynak, Boldogasszonynak inkarnációját ismerték fel, ahogy erről István királyunk szentéletű fiának, Szent Imre nevelőjének, az olasz benedekrendi szerzetesnek, Szent Gellértnek, a későbbi csanádi érseknek legendájában is olvashatunk.

    E képen Nicolaus Cusanus (Germanus) 1458-ból, Hunyadi Mátyás  királlyá választásának évéből származó, Közép-Európát bemutató térképének Hazánkat ábrázoló részlete szemlélhető. A térkép pontatlanságai ellenére világosan kivehető rajta a Duna (Danubius Fluvius) vonala és a partján elhelyezkedő városok neve. A Szentendrei- és a Csepel-sziget között található Buda városától balra, ugyancsak a Duna partján láthatjuk az  e képen Alba Regalis-nak (Királyi Fehérvárnak) nevezett helyet Strigonium (Esztergom) alatt. Ott, a Pilis előterében volt a valódi Székesfehérvár, a koronázó központ.

    A jogi, a Nemzetet jelentő nemesség és a mindenkori magyar uralkodó között fennálló társadalmi szerződés jogrendje szerint megállapított feltétel alapján a Nemzet csak azt az uralkodót ismerte el de jure törvényes királyának, akit a Magyar Szent Koronával avattak be és fel e magas, szakrális tisztség betöltésére. Ez a kritérium közelről érinti a már tárgyalt tárgyi feltételt, mely magára a Szent Koronára mint beavató eszközre vonatkozott. Hogy miért ragaszkodott a Nemzet minden körülmények között e feltétel betartásához, az a magyar királyok koronázási szertartásainak már említett beavató jellegében rejlik, abban, hogy e szertartás lényege nem csupán abban állt, hogy csak formálisan tegyenek eleget a királlyátétel szertartásának, mint Nyugaton, hanem elsősorban a Szent Korona megszentelő és személyiség-, jellemátalakító, misztikus erejében rejlett/rejlik.

    A jogérvényességi körülmények közé tartozott az is, hogy a koronázáson köteles volt minden nemesember jelen lenni. Amíg ez a feltétel nem teljesült, a szertartás nem kezdődhetett el. Ezenkívül csak azt illethette a királyi cím, akinek beiktatásához a ceremónián jelenlévő nemesség egyre növekvő intenzitású hármas „Akarjuk!” közfelkiáltással kinyilvánította helyeslését a kérdésre: „Akarjátok-e XY-t királyotokká?”5

    Hogy a Korona személyiségátlényegítő erejét a nyilvánvaló tényeknek tükrében  szemléltessem, Pap Gábor  művészet- és művelődéstörténész  után szabadon elmesélek egy történetet. Luxemburgi Zsigmond (1386-1437.) magyar királyt és német-római császárt (, aki az Árpád-ház anyai ági leszármazottja volt, csak ezért lehetett magyar királlyá), Hunyadi János édesapját első Habsburg uralkodónk, I. Albert (1437-1439.) követte a magyar királyi trónon. Amikor rövid uralkodásának végén Albert meghalt, áldott állapotban lévő felesége, Erzsébet a visegrádi fellegvárban őrzött Szent Koronát útszéli tolvaj módjára ellopatta egy udvarhölgye segítségével. A korona így a német-római császárhoz került, aki maga is pályázott a magyar trónra. Ezután elzálogosították a lopott holmit. A Habsburg család tehát a későbbi események ismeretében nagyonis jellemző módon egy tolvajlással mutatkozott be hazánkban. Fölbecsülhetetlen értékű nemzeti ereklyénket csak Hunyadi Mátyás királynak sikerült 1464-ben visszavásárolnia egy csillagászati összegért.

    A nemzet számára emiatt az alantas motivációs háttérrel rendelkező bűntény miatt Albert születendő gyermeke (a későbbi V. László) szóba sem jöhetett trónutódként, ezért a lengyel Jagelló László (III. László) mellett döntött. Mivel azonban a Szent Korona az ellenség kezén raboskodott, érvényes koronázásról szó sem lehetett, mert nélküle nem mehetett végbe a trónvárományos személyiségében az a kathartikus átváltozás, mely garantálta volna a magyar királyhoz méltó szakrális személyiségjegyeket. Hogy ez a metamorfózis csakugyan nem következett be e királyunk esetében, azt a következő történet is igazolja.

    Az csak rendkívül ritkán történt meg, hogy egy középkori magyar koronás fő megszegte volna nyilvánosan tett esküjét. László király sajnos ezek közé tartozott, amikor Szeged városában II. Murád szultánnak szavát adta, hogy kölcsönösen 10 évig nem támadják meg egymást. Ez az akkori pápának egyáltalán nem tetszett, és őszentsége azt az álnok tanácsot adta királyunknak, hogy „a pogányoknak adott ígéret nem érvényes”. Hallgatván a pápai tanácsra, László megszegte szavát és 1444-ben megtámadta a törököt. A bulgáriai Várnánál megvívott csata ránk nézve szomorú kimenetelét ismerjük. A csatát elvesztettük, s még a csatamezőn lefejezett király fejét Isztambulban póznára tűzve mutogatták.

    A személyi feltétel a koronázási ceremóniát vezető és lebonyolító személyre vonatkozott. A koronázást az esztergomi érsek volt egyedül jogosult lebonyolítani. Csak az esztergomi érsek súlyos megbetegedése avagy az érseki szék be nem töltött volta esetén ruházták át a kalocsai érsekre e megtisztelő, magas jogot.

    A koronázási szertartást követően az újdonsült király egy fehér ló (a napot szimbolizáló állat) hátán ülve kezében a koronázási karddal felvágtatott a Koronázódombra, mely az ország minden településéből összehordott magyar anyaföldből lett művi úton fölépítve, mely nemcsak a Nemzet együvétartozását jelképezte, hanem a régi emberiség egy archaikus ősképét (őstoposz), a Világhegy képzetét is megjelenítette (lásd a tibetiek szent világhegyét, a Kajlásza hegyet). A világ szinte minden táján a régi kultúrák idejében elterjedt piramis-, illetve ziggurat-építés szintén ennek az ősképnek a kifejeződése mind alakjában, mind jelképrendszerében. Amikor fölért a domb tetejére, kardjával a négy égtáj felé suhintott, mintegy kifejezve ezzel a gesztussal, hogy országát és népét minden ellenség ellen megvédi, bármilyen irányból is támadjon Magyarországra. Eredeti jelentése e jelenetnek minden bizonnyal az lehetett, hogy a turáni kultúrkör ragozó nyelvet beszélő népeinek uralkodói magukat „a négy égtáj uralkodójának” nevezték. A kínai császár és Egyiptom fáraói egyébként ugyancsak. Várkonyi Nándor a beavatott magyar király e cselekedetében messze az írott történelem előtti, roppant ősi idők távolából eredeztethető jelképrendszernek emlékeit véli fölismerni.

A Nemzeti Hírháló tévé-videó lapja

http://www.nemzetihirhalo.hu/index.php?lap=video

wunder photos

http://hisz.rsoe.hu/alertmap/woalert.php
http://www.wunderground.com/US/Region/US/Temperature.html
http://www.weather.gov/largemap.php
http://www.noaawatch.gov/2008/ike.php

http://www.wunderground.com/blog/JeffMasters/comment.html
?entrynum=1081&tstamp=200809
Wunder Photos -

A Magyarok VII. Világkongresszusának Határozatai

A Fordulat
A Magyarok VII. Világkongresszusának Határozatai
Budapest, 2008. augusztus 16-20.

     A Magyarok Világszövetsége alapításának 70. évfordulója idején ülésező Magyarok VII. Világkongresszusa azt tűzte ki célul, hogy erkölcsi és szellemi fordulatot idézzen elő Magyarország és a magyar nemzet életében. Öt nap alatt több mint 800 küldött és mintegy 400 vendég vett részt azon a 12 konferencián, amelyen keletről érkezett akadémikusok és nyugatról érkezett politikusok társaságában magyar tudósok, kutatók és közéleti személyiségek tanácskoztak a magyarság sorskérdéseiről. A VII. Világkongresszus, melyet méltató levélben üdvözölt a Dalai Láma és Európa talán legismertebb nyelvtörténésze, Mario Alinei professzor, eddig nem tapasztalt, gyönyörű ívet húzott, amely az Altájtól az Atlanti-óceánig ért, és amelynek középpontjában mindvégig a jobb sorsra érdemes, szeretett és nagyra hivatott magyar nemzet állt.

1. Ezennel kinyilatkoztatjuk a magyar nép önrendelkezési igényét! - A Magyarok VII. Világkongresszusa nyilatkozatot fogadott el a magyar nép önrendelkezési jogáról. A nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a Világkongresszus a magyarság sorsáért érzett felelősségből fakadóan időszerű és elodázhatatlan lépésként felveti és kezdeményezi a MAGYAR KÉRDÉS megoldását. A megoldás alapvető eszköze a szabadság és egyenlőség elvére épülő önrendelkezés, amely minden nép természetes és elidegeníthetetlen joga, 1977 óta az ENSZ Közgyűlése által elfogadott kötelező jellegű alapjog.
     A nyilatkozattervezetet a Világkongresszus Nyitó-konferenciája elé az MVSZ Elnöksége terjesztette, a munkálatok során megerősítették azt a Világkongresszus nemzetstratégiai konferenciái, valamint az MVSZ tisztújító Küldöttgyűlése, és 97%-os többséggel határozattá emelte a Világkongresszus Záró-konferenciája.
     A nyilatkozat Kinyújtott kézzel és Jogi háttér címmel két mellékletet tartalmaz, amelyek a nyilatkozattal együtt a Világkongresszus határozatának szerves részét képezik.

2. A Magyarok VII. Világkongresszusa támogatja a Magyarok Világszövetsége Küldöttgyűlésének határozatát, hogy amint a kérdést másfél éve fektető Alkotmánybíróság döntése azt lehetővé teszi, a Szövetség indítsa útjára a második népszavazást a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáért.
     Gyűjtsenek össze egymillió támogató aláírást, és akkor és csakis akkor vigyék népszavazásra a kérdést. A Világkongresszus a világ minden magyarjához fordul, és kéri e kiemelt fontosságú ügy támogatását.

3. A Magyarok VII. Világkongresszusa üdvözli Jens-Peter Bonde, az Európai Parlament egyik frakciója vezetőjének bejelentését, amelyet a Világkongresszus Záró-konferenciáján Dr. Halász József, a Szent Korona és a magyar alkotmány című konferencia elnöke tolmácsolt. A Függetlenség/Demokrácia európai parlamenti frakció vezetője bejelentette, hogy lemond képviselői mandátumáról, és életét annak kívánja szentelni, hogy az ír népszavazással megtorpant lisszaboni modell helyett az új Európai Unió egy olyan konföderatív államalakulattá váljék, amelynek középpontjában Magyarország Szent Koronájának értékrendje és közjogi tana álljon.
     A Világkongresszus úgy értékeli, hogy a több ezer év során kiérlelt, a Szent Korona-tanra és -értékrendre épülő, vérrel, verejtékkel megpecsételt történelmi magyar közjogi alkotás legszebb elismerése ez a szándék.

4. A Magyarok VII. Világkongresszusa követeli, hogy hozzák nyilvánosságra az 1982 óta keletkezett államadósság dokumentált történetét!

5. A Magyarok VII. Világkongresszusa kéri, hogy a magyar állam követeljen jóvátételt a Szovjetunió utódállamaitól az 1956-os szovjet katonai agresszió okozta károk enyhítésére.
     A Világkongresszus tárgyalási alapnak tekinti a Magyarok Világszövetsége által életre hívott Iustitia Bizottság tényfeltáró és elemző jelentését, amelyet 2007-ben hoztak nyilvánosságra, és amely a magyar államnak okozott kárt 10 000 milliárd forintban, azaz több mint 40 milliárd euróban állapítja meg. A számfejtés nem tartalmazza a magánszemélyeknek okozott kárt, sem a kioltott életekért esedékes jóvátételt.

6. A Magyarok VII. Világkongresszusa tudomásul veszi a Gróf Teleki Pál miniszterelnök halála című konferencia megállapításait, amelyek szerint alapos ok van megkérdőjelezni a gróf Teleki Pál halálának körülményeiről eddig hirdetett nézeteket. Prof. Dr. Iván László pszichiáter, gerontológus professzor, Dr. Pusztaszeri László jogtörténész, Dr. Bakay Kornél professzor, Dr. Bakos Batu jogász, Stoffán György és Hábel György újságírók dokumentált előadásukban arra a következtetésre jutnak, hogy gróf Teleki Pál nem lett öngyilkos, hanem meggyilkolták.
     A Világkongresszus felkéri a Magyarok Világszövetségét, hogy folytassa tényfeltáró munkáját a teljeskörű igazság kiderítéséig, ide értve az esetleges exhumálást is.

7. A Magyarok VII. Világkongresszusa tudomásul veszi A magyarság és a Kelet - II. Őstörténeti Konferencia Természettudományi szekciója két folyamának (Populáció-genetika és Embertan) következtetéseit, melyek szerint a Kárpát-medencei magyarságot nem fűzik tudományos módszerrel kimutatható rokoni kapcsolatok sem a finnekhez, sem az ugor gyűjtőnévvel jelzett népekhez. Ennek alapján kezdeményezi a finnugor származáselmélet fölülvizsgálatát.
     A Világkongresszus elítéli a XIX. század utolsó negyedében ténykedő Trefort Ágostont, aki tanügyminiszterként - példátlan módon visszaélve közhatalmával - kötelezővé tette a finnugor származáselmélet oktatását. Trefort Ágoston eképp legfőbb előidézőjévé vált annak a szellemi tévelygésnek, amelynek jelentős szerepe volt a Trianonhoz vezető úton és a magyarság mai, mély válságának kialakulásában. Mindezért a Világkongresszus kezdeményezi Trefort Ágoston köztéri szobrainak eltávolítását.

8. A Magyarok VII. Világkongresszusa üdvözli és megerősíti azt a 2008. július 12-én kelt megállapodást, amellyel megszületett a Magyar Adorján és Forrai Sándor rovásírás tanításait egybefoglaló Rovás Szabvány, és amelynek aláírói az Országos Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Rovásírás Szakosztálya - Libisch Győző - valamint a Forrai Sándor rovásíró kör - Szakács Gáborné Friedrich Klára és Szakács Gábor - továbbá Dr. Hosszú Gábor egyetemi docens, a Rovás Szabvány számítógépes betűkészlet készítője.
     A Világkongresszus azzal a felhívással fordul a világ magyar rovásírás oktatói és az érdeklődők felé, hogy a továbbiakban az eképp elfogadott Rovás Szabvány betűkészletét oktassák és használják.

9. A Magyarok VII. Világkongresszusa álló vastapssal üdvözölte Rácz Sándornak, az MVSZ tiszteletbeli elnökének elfogadó nyilatkozatát, amellyel késznek mutatkozott elfogadni a hangsúlyos közéleti szerepvállalásra szólító felhívást, a súlyos erkölcsi, politikai és alkotmányos válságba jutott Magyarország megmentéséért. Dr. Bene Gábor világkongresszusi küldött a Szent Korona és a magyar alkotmány című konferencián és a Záró-konferencián fejtette ki, hogy 1944. március 19-e, Magyarország német katonai megszállásának napja óta az ország egyetlen legitim politikai vezetője az 1956-os forradalomban testet öltő népakarat erejével országos vezetővé választott Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke.

10. A Magyarok VII. Világkongresszusa Nyitó-konferenciája közfelkiáltással a Magyarok Világszövetsége örökös tiszteletbeli elnökévé avatta gróf Teleki Pál miniszterelnököt, az MVSZ egyik alapítóját és Wass Albert írót, a kisebbségi sorsba kényszerített magyar közösségek jogvédelmének elkötelezett harcosát.

11. A Magyarok VII. Világkongresszusa nagyra értékeli, és üdvözli azt a két angol nyelvű kiadványt, amelyet 2008. augusztus 18-án a Magyarok Világszövetsége alakulásának 70. évfordulóján mutattak be. A Kanadában elő Dr. Pungur József főszerkesztésében megjelent Hungarian World Encyclopedia (angol nyelvű magyarság-lexikon) és az Amerikai Egyesült Államokban élő Botos László főszerkesztésében megjelent Selected Studies in Hungarian History (Magyarságtudományi Tanulmányok) olyan hézagpótló művek, amelyek kiadása a magyar állam feladata lett volna. Joggal feltételezzük, hogy amennyiben ezek a kiadványok 100 évvel korábban jelentek volna meg, megakadályozhatták volna a trianoni tragédiát.
     A Világkongresszus azzal a felhívással fordul a világ minden magyarjához, hogy ki-ki váljék e kötetek terjesztőjévé, mert általuk megváltoztatható a világ magyarságképe. Minden magyar legyen civil diplomata: országa és nemzete jó hírnevének terjesztője.

12. A Magyarok VII. Világkongresszusa elismeréssel nyugtázza azt a Világkongresszusok történetében páratlan teljesítményt, hogy a Világkongresszus nyitónapján a küldöttek, a vendégek és a sajtó képviselői átvehették a következő napokban sorra kerülő több mint 230 előadás java részét tartalmazó hét kongresszusi kötetet és további két, ebből az alkalomból kiadott könyvet: Rudolf Kučera Közép-Európa története egy cseh politológus szemével valamint Dr. Balogh Sándor Autonómia és az új világrend.
     A Világkongresszus köszöntet mond a több mint 300 előadónak - tudósok, kutatók, közéleti személyiségek, közöttük mintegy 50 nem magyar - azért, hogy közösségvállalásukkal és magas szintű előadásaikkal szolgálták az egyetemes magyarság ügyét. Hasonlóképpen köszönetet mond minden érintettnek a példás szervezésért.
     A Világkongresszus határozottan visszautasítja azokat a lekicsinylő minősítéseket, amelyek egyes, a többnyire távolmaradásukkal "jeleskedő" magyar médiumokban napvilágot láttak. Ezeket a tényhamisító félretájékoztatásokat a mély erkölcsi és szellemi válságban levő társadalom kórtüneteinek tartja.
     E társadalom megérett a Fordulatra.

Budapest, 2008. augusztus 20.
A Magyarok VII. Világkongresszusa

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

A Magyar Termék Napja

Közreadja : polgarinfo, Aláírók száma :72

„Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének - nem derék ember”

Gróf Széchenyi István

 

Kevés olyan személyisége van a magyar történelemnek, mint Széchenyi István, aki méltán érdemelte ki a „legnagyobb magyar” címet. Napjainkban híján vagyunk az ilyen kvalitású államférfiakból, ezért a nemzetünk számára fontos döntések kezdeményezése, nekünk, civileknek jutott osztályrészül.

Előzmények

Hazánkat elárasztották a legsilányabb minőségű áruk, melyek nem csak egészségünket veszélyeztetik, hanem olcsó dömping áraiknak és nem megfelelő minőségüknek köszönhetően ellehetetlenítették a magyar termelőket, vállalkozókat, ezzel nemzetgazdaságunknak, nemzettudatunknak is óriási kárt okoztak, okoznak.
Honi termékek híján függőségünk immár állandósult a külföldi áruktól, illetve az előállító országok gazdasági-politikai helyzetététől, ezáltal a magyar produktív gazdaság szereplői és hazánk polgárai egyaránt kiszolgáltatottá váltak.

Jelen

A boltok polcain található áruk túlnyomó része nem Magyarországon készült, előállítóik külföldi cégek, melyeknek tekintélyes hasznot hajt az előállításból származó profit. Az ebből származó bevételt azonban kiviszik az országból, ezért abból más nemzetek polgárai részesednek. A kereskedelmi cégek döntő többsége szintén külföldi kézben van, így a termék eladásából eredő bevétel sem a magyar vállalkozókat gazdagítja, a hazai kereskedelem kénytelen beolvadni a multinacionális csoportokba, különben csődbe megy. Mindezek figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy a magyar vásárlók fizetik meg mások jólétét, miközben hazai termelőink számára még az alapvető juttatások is bizonytalanok.

Gazdasági jólétünk alapja a stabil ipar, azonban nem mellékes, hogy az ipar által termelt haszon hol marad. A termelők nyereségük tekintélyes részét visszaforgatják vállalkozásaikba, hogy lépést tudjanak tartani versenytársaikkal. A magyar termelők azonban jelentős hátrányt szenvednek a külföldi tőkeerős konkurenciával szemben, mivel termékeik hátrányt szenvednek saját, honi piacukon.

Miért jó a magyar termék?

Helyben termelik, készítik, ezért:

• magyar munkaerő szükséges az előállításához, így munkát ad a magyar embereknek,
  

• a termék előállítója helyben adózik, így hozzájárul hazánk költségvetéshez,
  

• nem terheli a messziről történő ideszállítás költségeit,
  

• élelmiszerek esetén egészséges, mert nem tartalmaz frissentartó adalékanyagokat,
  

• csökkenti kiszolgáltatottságunkat az importtermékekkel szemben,
  

• magyar igényeknek felel meg, nem a vásárlót kényszeríti az áru alkalmazkodásához, hanem a termelőt ösztökéli a vásárló igényeinek kielégítésére,
• megakadályozza a vidék elsorvasztását, és lehetőséget nyújt a megújulásra,
• nem vész kárba az évszázadok alatt felhalmozott tudásanyag.
  

Csak magyar terméket?
Az import termékeket nem nélkülözhetjük, mivel országunk nem képes mindent előállítani. Nem kérhető a vásárlótól, hogy mondjon le alapvető szükségleteiről, mert azt nem hazai cég gyártja, azonban saját jól felfogott érdekében előnyben részesítheti a hazai termékeket.

A hazai termelőkhöz
A magyar termékeket vásárlókon túl, a termékeket előállítókat, kereskedőket is szólítjuk, hiszen részvételük nélkül a vásárlók döntése is nehézségekbe ütközik. Felkérjük a cégeket, hogy termékeiken jól látható helyen tüntessék fel a gyártás helyszíneként Magyarországot, esetleg a magyar trikolórral keltsék fel vásárlóik figyelmét a származási helyre.

Magyar Termék Nap
A felsorolt érvek szükségessé teszik, hogy felhívjuk társadalmunk figyelmét a honi termékek előnyeire, ezért javasoljuk, hogy szeptember 21-e, Széchenyi István születésnapja legyen a Magyar Termék Napja.

Felkérjük a magyar polgárokat, hogy ezen a napon csak magyar terméket vásároljanak, így demonstrálva kiállásunkat a hazai termelőkért, vállalkozásokért, munkavállalókért, a magyar gazdaságért!
Felkérjük továbbá a parlament összes képviselőjét, hogy iktassák törvénybe e napot, mint hivatalos ünnepnapot.

A petíciót kezdeményező Polgár Info vállalja, hogy listát állít össze azokból a gyártókból, termelőkből, kereskedőkből, melyek a következő kritériumoknak megfelelnek:

•  gyártás, termelés helyszíne Magyarország kell legyen,
  

• az áru előállításában magyar emberek vesznek részt,
  

• az alapanyag legalább 60%-a magyar forrásból származzon (élelmiszer esetén 90%),
  

• a cég Magyarországon legyen bejegyezve, itt adózzon,
  

• magukat magyarnak valló tulajdonosai legyenek (100%-ban).
  

Jelentkezni a magyartermeknapja@polgarinfo.hu e-mail címre lehet, melyben kérjük a cég nevét, székhelyét, elérhetőségét és rövid felsorolást termékeikből. A folyamatosan frissülő listát portálunkon helyezzük el (www.polgarinfo.hu), ez a jelentkező cégek ingyen reklámot és potenciális magyar vásárlókat jelent.

http://www.polgarinfo.hu/modules.php?name=ePetitions&op=more_info&ePetitionId=9

Magyarjaink: Koppány, Vazul és Orseoló Péter!

Magyarjaink: Koppány, Vazul és Orseoló Péter!

A magyar nép valódi történetét csak az Úristen ismeri! Szent István király története (érdemei elismerése mellett) ezért sok esetben lehet, hogy hiteltelen. Épp ezért senkit sem jogosít fel, hogy ilyen összefüggésekben bírálja mai Koppányainkat (különösen nem Szűz anyánkra nemet mondó és épp ezért ál- keresztény (és) demokrata uniós vazallus) Surján László.

Kezdjük tehát az elején: Az úgynevezett Szent Istváni örökséget még a hívő katolikusok sem fogadhatják fenntartásaik nélkül. Való igaz, hogy a magyar katolicizmus ekkor nyert bővebb teret a Kárpát-haza területén. Írásos források azonban csak a kolostorok jóval későbbi kódexeiben találhatók. Nem szabad elfeledkezni arról a tényről, hogy első királyunkat azok a német lovagrendek segítették hatalomra, akik a Szent Kereszt jegyében öltek, raboltak és fosztogattak az egész barbárnak nevezett közép és kelet Európában. Az pedig, hogy a pápa, hogy nyilatkozott Istvánról szintén nem mérvadó. Emlékeztetem Önöket, hogy kb. négyszáz évvel később a pápai tiarát az a botrányos életű VI. Sándor pápa viselte, akinek édes gyermeke volt Cesare Borgia, a méregkeverő. Nincs bizonyíték arra, hogy elődje jobb vagy rosszabb volt nála. Épp ezért a korai pápák cselekedeteit más szemszögből kell vizsgálnunk. A későbbi Habsburg uralom alatt a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt hamisítgattak meg mindent, ami hősi múltunkra emlékeztetett.

A Kárpát-medencébe bevándorló magyarok nem voltak barbárok. Nem pusztították el Rómát, elpusztították viszont a germánok egyik tipikus népcsoportja, a vandál. Attilát Európa fejedelmei egyenrangú uralkodónak ismerték el, a „hun levelek” szállóigének semmi jogosultsága nincs. Miért nem „vandál” vagy „normann” levelek?

A magyarok tehát nem voltak barbárok, és nem voltak „pogányok”! Persze brutálisak voltak, mint abban az időben minden nép, de nem ők találták föl a kínzó-kamrákat, a fülekbe öntött forró ólmot, az istenítéleteket, a rabszolga-kereskedést, nem ők rendezték a spanyol inkvizíciót, nem gyilkoltak Isten nevében, mint a német lovagrendek, de nem ők rendezték meg Bertalan-éjszakáját sem. Könyves Kálmán királyunk, az akkor még nagyrészt ősi, nomadizáló állapotban élő magyarság királya mondta ki elsőnek a világon, hogy „boszorkányok nincsenek, szó se legyen róluk!” Magyarországon, a tordai-síkon mondták ki először a vallásszabadságot az egész világon akkor, amikor a franciák Bertalan-éjszakát rendeztek.
De mi tanítottuk Európát néhány olyan dologra, ami átalakította az egész emberi művelődést, és új világot épített föl.

A teljesség igénye nélkül a mi repülő lovasainktól tanulta meg Európa a kengyel használatát, a „lovagiasság” szó tartalmát, ami magyar erény volt, azt is a magyaroktól tanulta a lovagiatlan Európa. A gót-germán népek a vendéget ellenségnek tekintették. Mi nem! Úgy látszik a vendégszeretet turáni erény.
A mi könnyűlovasságunk ruházatát utánozta az egész világ, a magyar csizmát is tőlünk vették át, nem pedig az ős germán bocskort, sem a római szandált.
Mi tanítottuk meg Európát a kelesztett kenyér sütésére, de nálunk gyártották az első rugós négykerekű kocsit is. A mi népünk tisztelte és megbecsülte az öregasszonyt, a művelt nyugatiak boszorkánynak deklarálták őket. A mi népmeséinkben „öreganyám” segíti a mesehőst, a germán-frank mesékben „gonosz boszorkányokról” van szó.
A mi népünk nem dobálta ki az ablakon sem a tanácsosokat, sem a királyokat, miköztünk nem voltak sem whigek és toryk, sem guelfek és ghibellinek. Nálunk nem divatozott a vérbosszú.
Gondoljunk csak arra, hogy a frank-gót-germán népek két leszármazottja, a francia meg a német annyira gyűlölte egymást, hogy a világot képesek voltak lángba borítani többször is tiszta gyűlölködésből.
Ez a két nép mutyizásából alakult ki az az európai unió, ami mára nem más, mint a multinacionális nagy cégek pénzmosodája. A lisszaboni szerződés soha nem jöhetne létre képviselőink buzgó ülepnyalása nélkül. Had emlékeztessek Hunyadi János nándorfehérvári diadalára. Ott sem voltak jobbak az esélyek az ellenállásra, csak a lelket nem borította kétely, megalkuvás, haszonlesés és szenny. Megtagadni Szűz Anyánk csillagait a realitásra hivatkozva? Ki akkor az igaz keresztény, ki akkor a demokrata?
Koppány szerepe a múlt homályába vész, ezért „Koppánykodással” vádolni a másként gondolkodókat több mint balgaság. Ráadásul nem mindenki a pénztárcáján keresztül méri a realitásokat Surján úr! Gondoljon csak a „pesti srácokra”, Wittner Máriára, Rácz Sándorra.

Most nem parancsolhatsz, mert nagy a te rabságod
Miként fújják neked, csak úgy köll táncolnod
Idegen nemzetre szállott szép országod
Tőled elvétetett arany szabadságod!

Ez a kuruc vers aktuálisabb, mint valaha. A mostani Vászolyok pedig az a magyar nemzet, aminek fülébe az ólmot éppen Ön is buzgón öntögeti némi baksisért Surján úr!

Cságoly Péterfia Béla

Polgár Info

Dátum: 2008. August 26. Tuesday, 20:05 Szerző: polgarinfo

Köszönjük, hogy velünk maradtál Kemény Dénes!

Köszönjük, hogy velünk maradtál Kemény Dénes!

Kedves Kemény Dénes!

16 millió magyarral együtt szorongva vártam vasárnap délelőtt a pekingi vízilabdadöntőt. Hiába győzködtem magam, hogy kis ország vagyunk, kevesebb aranyéremmel is beérhetjük, a hosszú évek során hozzászoktam ahhoz, hogy az olimpiákon számtalanszor felcsendül a himnuszunk. Így annyi keserűség után nagy boldogsággal töltött el a hír, hogy ha a vízilabdázóink győznek, akkor egyben sporttörténetet is írnak. Ők lesznek a magyar elsők, akik egymás után nyernek három olimpián aranyérmet.

Az elődöntő óta örültem annak, hogy nem a szerbekkel játszunk. Nem szeretem a durva harcmodorukat - és miért ne lehetnék elfogult - egyáltalán nem szeretem a szerbeket. Amikor megtudtam, hogy az ellenfelünk az amerikai válogatott, megkönnyebbültem. Csak a televízió előtt döbbentem rá a naivitásomra, hiszen ők nyilván jobb formában lehettek, mint az általuk legyőzöttek. Nagyon bíztam Benned és a fiúkban, görcsösen akartam, hogy győzzünk. Amikor a kommentátor felidézte a 2004-es athéni döntő hátborzongató jeleneteit, hirtelen eszembe jutott az ott elhangzott utolsó mondatok egyike: "Kemény Dénest edzőnek hívják az Egyesült Államokba". És 2008-ban Pekingben az amerikaiak lettek az ellenfeleink...

Ahogy annyi orvosunknak, pedagógusunknak Neked is "el lehetett volna menni" egy másik országba több pénzért, jobb körülményért vagy "csak" az élhetőbb életért.

Minden magyar nevében köszönöm, hogy nem engedtél a kozmopolita sztárvilág csábításának, kitartottál mellettünk és újra nekünk szereztél dicsőséget.

Te megőrizted a tartásodat és mi általad visszanyertük a hitünket.

Szeretettel:

Szöőr Anna
Október 23. Bizottság Alapítvány, elnök

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

Emlék a Kurultajról

http://www.kurultaj.hu/node/614

Szamosvári Zsolt fotóművésztől.
A gyönyörű képein kívül elkészített egy diaporámát a Kurultajról, ami tökéletesen visszaadja a Kurultaj hangulatát, szellemiségét.

Áldja meg az Isten érte!
http://www.szphoto.extra.hu/kurultaj/index.html

Kurultaj 2008 - MADJAROK

Madjarok

---

Kazakisztán Kosztanaj- megyéjében (Zsangeldi járás) a Szarikopa tó vidékén él egy Madjar (ejtsd: magyar) nevű törzs, amely a nagy kazak törzsi szerveződésen belül a Középső Horda tagja (Orta Zsüz) és azon belül az Argün törzzsel alkot törzsszövetséget. A törzs tagjai magukat madjarként határozzák meg (a kazakságon belül). Emlékhelyeik feliratain, temetői sírköveiken mindenhol jelzik a madjar törzshöz való tartozást.


A torgaji magyarok nem ott őshonosak, ahol ma élnek: saját legendáik szerint Madjar batir vezetésével délkeletről, a mai Karatau-hegység területéről, Dél-Kazahsztánból vándoroltak oda nagyjából három–négyszáz éve.


A történeti kutatások szerint 1847-ben a madjar a harmadik legnagyobb törzs volt a Szarikopa-tó környékén 375 jurtával. Az orosz hódítók elleni hadjáratokban létszámuk megfogyatkozott, és 1866-ban már csak 260 jurta állt.


Az első világháború alatt, majd a Szovjetunió megalakulása után is ellenszegültek a hatalomnak, mely tömeges kivégzéseket eredményezett, így a népcsoport létszáma tovább csökkent.


A Szovjetunióban kazaknak lenni sem volt könnyű, hát még kazakisztáni madjarnak. Egyébként is a torgaji területet már a cári időben is veszett farkasok földjének tekintették. Általában innen indultak el a kazakok függetlenségi mozgalmai. Így történt ez az első világháború idején, 1916-ban is, amikor kazakokat akartak hátországi szolgálatra toborozni. A mozgalom eredményeképp az 1917-es forradalom után, a polgárháború idején a Torgaj-vidéken független fejedelemség jött létre. A mozgalom egyik vezetője az 1885-ben született madjar, Mirzsakip Dulat Ulü költő, irodalmár, matematikus és újságíró volt. Írásait gyakran Madjar álnévvel jelentette meg. 1930-ban a fehér-tengeri csatornaépítésre száműzték, ahol 1935-ben meghalt. Sztálin a madjarokat tetteikért a szovjet nép ellenségének nyilvánította. A vezér maradványait 1993-ban helyezték el Torgajban egy mauzóleumban.


A kemény klímájú, nehéz megélhetést biztosító torgaji vidék három mai magyarországnyi terület, és kicsiny közösségek élnek szétszórva rajta. A torgaji madjarok nomadizáló pásztorok voltak, a folyók mellett éltek jurtatáborokban – az ötvenes–hatvanas évek szovjet uralma az előző élethez képest szegényes barakktelepekre kényszerítette őket. Ma a Szarikopa-tó egy–kétszáz kilométeres körzetében, 5-6 állandó településen laknak, sokan pedig beköltöztek a városokba.


A hatalmas területet felölelő Kazakisztánban ma hozzávetőlegesen 43 törzset tartanak számon a kazakok között (Z.O. Artikbaev 2003). A kazakok bonyolult törzsi és nemzetségi rendszerének kialakulása igen régi időkbe (régiónként eltérő időszakok) vezet vissza. Ezen eseményekkel kapcsolatban megbízható írásos források csak igen korlátozott számban állnak a rendelkezésünkre. Ezáltal mindezen folyamatok népességtörténeti (szociológiai, politikai, migrációs) hátteréről csak közvetett ismereteink vannak.
A törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása, különösen a házasodási szokásokban a mai napig megvan (természetesen a nagyvárosokban már sokat veszített a jelentőségéből).


A kazak törzsek sokasága három nagy „zsüz”-ra (törzsszövetségi csoport) oszlik, amelyek ha nem is szabályos határokkal (számos területi átfedéssel), de három nagyobb regionális egységet alkotnak.
Általában jellemző, hogy a különböző törzsek férfi tagjai az adott „zsüz”-on belülről (a „szövetséges” törzsek csoportjából) választanak feleséget.


A Nyugat-kazakisztáni Torgaj vidéken, a Szarikopa tó régiójában, viszonylagos izolációban (nehéz megélhetést kínáló, városi zónáktól távol eső terület) él a Madjar nevű törzs. Népnevük szinte tökéletesen megegyezik a magyarországi magyarok saját népnevével (magyar nyelven kiejtve).


A Madjar törzs a kazakok középső zsüzének (Orta zsüz) argün törzsével él törzsszövetségben.
A Torgaj-vidéken az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elhanyagolható a kívülről jövő migrációs hatás, inkább csak az elvándorlás alakította a terület népességszámát. Házasodási szokásaik révén „lokális exogamiában” élnek. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt (törzsön belüli tiltás). Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, konirat és najman törzsekből. Ugyanakkor az Orta zsüz-on kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk. A Torgaj vidék többi, a területen élő közösségeire is jellemző, hogy házasodási tiltás van a törzsön belül (a nomád hagyományokban, Közép és Belső-Ázsiában ez gyakori szokás a belterjesség elkerülése végett). Mindezek azt eredményezik, hogy azok a helyi törzsek, amelyekből a madjar férfiak feleséget választanak, gyakoriak a magyar felmenők (női ágon) és így tulajdonképpen a helyi törzsek egy „regionális endogámiában” élnek.


A kazakisztáni madjar törzs (beleértve az elvándoroltakat is) az egész ország területén, együttesen is csak hozzávetőlegesen egy–két ezres lélekszámú közösséget alkot.


Az összes madjarok által is lakott (ahol legalább három madjar család él) település és telep felkeresése után, nagyjából kirajzolódott a történeti törzsi szállásterület. A hagyományok és a közvetett történeti források alapján azt lehet feltételezni, hogy a Madjar törzs kb. a XVII sz.-végén illetve a XVIII század elején települt erre a területre (valószínűleg délkeleti irányból érkezve) és tagozódott be a kazakság úgynevezett Középső Hordájába (Orta Zsüz).
Általánosságban elmondható, hogy a ma Kazakisztán bármely területén élő madjar törzsből származó egyén ősei is a Szarikopa tó vidékét körülvevő sztyeppékről származik (leszámítva az északibb régiókba került, ma a kipcsakok között élő Kipcsak-magyar töredékeket). Ma már igen sok madjar él távol a törzsi területtől, az utóbbi évtizedek elvándorlási hullámai miatt. Leginkább a környező ipartelepekre költöztek be munka és jobb megélhetés reményében, (Oktyabrszk, Arkaliq, Amangeldi) ahol ma is összetartó közösséget alkotnak. A távolabbi vidékek közül sokan költöztek a megyeszékhelyre, (Kosztanaj) valamint a régi (Almaty) és új fővárosba (Asztana). A törzsi területen a legnagyobb számban a következő településeken élnek madjarok: Küzbel, Szaga, Kumsiq, Bidajik, Taus, Ajtuar-telep. Madjar családok élnek még Torgajban, Toganajban, Asutasztiban és Altinszarinban.


A Madjar törzs egyes csoportjai (töredéke ?) a mai Üzbegisztán területén, az Aral-tó déli partjainál is fellelhető(Qazad darya-környéke).

Oldal tetejére

Forrás: hppt://www.kurultaj.hu

Megnézhető :
Az Echo TV-ben augusztus 27. szerda 23:05, augusztus 30. szombat 13:05.

Hír TV-ben
A Különkiadás riportja megnézhető itt.
http://www.hirtv.hu/kultura?article_id=230254&highlight_text=kurultaj

Hírek a DunaTV-ben a kazakisztáni madjarok esztergomi látogatásáról.
http://www.dunatv.hu/felsomenu/nettv?video=1_455359

A Duna TV Vannak Vidékek című műsora szeptemberben adja le a Kurultajon készült felvételeket.

Wass Albert: Három találkozásom a halállal

Nem tudom, mások hogyan vannak vele, nekem régi ismerősöm. Ezt a kifejezést: „régi ismerős” - ez alkalommal szándékosan használom, mint legpontosabb meghatározását a köztünk fennálló viszonynak. A régi ismerős ugyanis olyan valaki, aki az ismerősnél több, de mégsem barát. Akit éppen úgy ismerünk, sőt talán néha még jobban, mint barátainkat, ismerjük gyöngéit és értékeit, mosolyait és könnyeit, ráncait és szeszélyeit, akit úgy ismerünk majdnem, mint magunkat, és nem nevezhetjük barátunknak mégsem. Egyszerűen azért, mert hiányzik belőle valami, az a titokzatos vonzalom, amit rokonszenvnek nevezünk, s ami barátokká tesz egymáshoz illő embereket, még mielőtt ismerősökké válhattak volna. Így vagyok vele is, azzal a különös és titokzatos valakivel, akit Halál névvel nevezünk, s aki leghívebb kísérőnk az életben. Bár régóta ismerem, összebarátkozni mégsem tudtam vele, talán azért, mert folytonosan érzem, hogy kellemetlenül hatalmasabb, mint én és sohasem tudom, jó szándékkal van-e irányomban? Tudom, hogy parancsolni tudna, és mégsem szól soha semmit. Egész lénye és közelsége nyugtalanító s valami áthidalhatatlan távolságot érzek kettőnk között a dolgok látásában és megítélésében, egyszóval létezésünk szempontjaiban s ezért tartózkodom tőle, s csak régi ismerősnek nevezem. Első találkozásunk mélyen belenyúlik gyermekkoromba. Nagyapáméknál töltöttük a nyarat, a nagy tó mellett, hova feredni naponta lejártunk. Nagyapámék kicsi, földszintes házikója tele volt velünk, de tele az udvar is, meg a kert, ha játszani kezdtünk. Az unokatestvérek között én voltam a legkisebb s ezért sok mindenből kimaradtam, ami a nagyok mulatságához tartozott. De a feredésből nem. Úszni éppen úgy tudtam, mint ők s ezt a tudományomat is nekik köszönhetem. Öt éves ha voltam, mikor először vittek le a tóra. Csónakba tettek, kieveztek velem a víz közepére, ott egyszerűen meg fogtak s mint kutyakölyköt szokás, bedobtak a tóba. A víz persze mély volt, s én előbb elmerültem, majd kapálódzni kezdtem, ordítottam, rugdostam, köhögtem, s ők a csónakból kacagtak. Mikor már látták, hogy nem bírom, kihalásztak. Ezt megismételték nehányszor, én bőgtem, karmoltam, haraptam s nyeltem a vizet, de nehány nap alatt megtanultam úszni. Szóval jártunk le feredni a tóra. A tó mindjárt a falu véginél kezdődött, hol egy hajdani gát roncsai látszottak, amit valamikor elvihetett az áradat. A víz itt zúgva ömlött a tóból a patakba s tajtékos habjai közül gerendák és cölöpök csonkjai meredeztek félelmetesen. A gát két partja közt, nehány megmaradt gerendán átfektetve deszkapalló nyújtózkodott s mi azon jártunk át a feredő helyre. A szédülést nem ismertük s úgy jártunk a keskeny deszkán átal, mintha széles országúton mentünk volna. Olykor játszani is megálltunk a közepén, köveket dobáltunk az örvénylő zúgóba, vagy a hegyes, kiálló cölöpcsonkokat bámultuk. Eszünkbe jutott az is, hogy ha valaki onnan lepottyanna, azt bizony derekasan fölnyársalnák ezek a jámbor cölöpök s testét az ár talán éppen Ludasig sodorná. Eszünkbe jutott, mint ahogy valami furcsa és félelmetes játék jut az ember eszébe néha anélkül, hogy kedve is lenne azt eljátszani. Egy este, feredés után, hazafelé mentünk. Olyan szelíd és békés alkonyodás volt, amilyen csak nyáron tud lenni, s akkor is csupán a Mezőségen. Olyan szép, hogy szépségét már észre se veszi az ember. Csak halad benne és nem is ámul, nem is gyönyörködik. Olyan szép este, hogy a lélek kitárul egészen, mint egy puha színekből szőtt nagy-nagy szőnyeg s issza a szépséget és a nyugalmat anélkül, hogy mindez tudattá durvulna s a boldogság mélységét mérni próbálná. Olyan este volt. A dombok langyosan sütkéreztek a nyugvó nap puha barna színeiben, a levegő tiszta volt és meleg és minden nyugodt, szelíd s nagyon közel lévő. A szemközti oldalak tarlói és kukoricaföldei élesen váltak el egymástól és egészen közel voltak. Közel volt a legelő is, s a békésen legelésző marhák hátán csillogott a fény s olyan volt, mintha csak a kezünket kellett volna kinyújtsuk, hogy megsimogathassuk őket. Puhán és kényelmesen nyújtózott a falu, jóságos volt és szelíd. Munkából hazatérő emberek jártak az utakon, kakas kukorékolt, libák gágogtak s álmosan bődült egy-egy tehén. Ebben a szép, csöndes és szelíd alkonyatban mentünk hazafelé. Bőrünkön kellemesen bizsergett a napfény és a víz emléke. Tiszták voltunk a délutántól, kívül és belül. Haladtunk libasorban keresztül a pallón. Én mentem leghátul, utolsónak. Elgondolkozva lépegettem, hogy mi járt az eszemben, ma már nem tudom. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak az esteledés bágyadt varázsát éreztem jólesően magamra hullani s a béke és a szelídség szép érzései alatt álmodozva, rakosgattam egymás elé a lábamat. Alattam zúgott a víz, de csak halkan és nagyon távolról hallottam azt is, mint az este többi nyugtató zaját. Hirtelen arra riadt a lábam, hogy nincsen alatta semmi. Levegőbe lépett. Ballábam volt, emlékszem arra is. Jobb lábam alatt még éreztem keményen és biztosan a palló ismerős deszkáját, de a másik alatt semmi sem volt, csak a hirtelen felörvénylő rémület. S én talajvesztve léptem benne lefele. Talán csak egy századrésze volt a pillanatnak, de egyszerre megéreztem mindent. A világ elbillenését, mely egyszerre színt változtatott, idegen lett és félelmetes. A semmit, ami alattam megnyílt, mint egy óriási száj. A tajtékzó vizet, mely egyszeribe felordított ott lent, hogy a szívem is megsiketült tőle. Megéreztem a tajték alatt ólálkodó cölöpök hegyes agyarait, melyek felém csattogtak félelmetesen, éreztem a borzalmat, gerincem reccsenését, a sikoltást, ami még el sem indult a számról; megéreztem a halált. Csak századrésze volt a pillanatnak, de borzalmas volt és rémekkel teli. Megszűnt az alkonyat békés varázsa. A világ, a falu, minden megszűnt. Semmi sem volt, csak én s a rémület. S a zúgó, cölöpcsonkokkal kivert feneketlen mélység, amibe léptem. Talán egy arasznyit léptem így lefele, s a lábam hirtelen megállt. Kemény, szilárd dologba, valóságba ütközött. Életbe ütközött. Véletlenül éppen azon a helyen emelkedett föl a mélységből egy megmaradt gerendája a régi gátnak s tenyérnyi csúcsával fölfogta a lábamat, amelyik a semmibe lépett. Talán egy arasznyit léptem csak lefele, de az az arasz tág volt és nagy és hosszabb, mint az egész világ. Minden belefért, ami sovány kis gyermeklétemet jelentette addig, belefért és elmerült benne, mint hínáros, iszapos tó sötét vizében egy rémült pillangó szárnya-rebbenése. Egy századrésze volt a pillanatnak s én már ismét a pallón álltam. Álltam dideregve s a szívem ott vert valahol a torkom közepén. Reszkettem is és a világ forgott körülöttem szédült iramban, mintha megőrült volna a rémülettől. A víz siketen zúgott odalent, örvénylett, acsarkodott, mint éhes fenevad, ki zsákmányát elszalasztja. A többiek, kik előttem haladtak, mindebből nem láttak semmit. Nem is szólottam nekik róla, akkor sem, azután sem. Egy-két másodpercig még álltam ott a palló közepén, aztán a szédülés lassan megszűnt, a világ felöltötte régi arcát s minden olyan volt megint, mintha nem történt volna semmi. A víz zúgott, mint máskor s én lenéztem reá és arra gondoltam, hogy ha az a gerenda nem állott volna éppen ottan, most alaktalan véres hústömeg lennék a cölöpök között s a tajték, amelyik ott kering zöldes-fehéren az örvény szélein, piszkos pirosas színű lenne. Aztán elindultam s mentem a többiek után. A partról még visszanéztem, de az az este már nem volt olyan nyugalmas és szelíd, mint nehány perccel azelőtt, mikor a túlsó oldalon a pallóra léptem. Barna színeiben furcsa és titokzatos fények álmodtak s a dombok és a falu valami titokzatosságot hordoztak hallgatásuk mélyén, amit addig sohasem láttam rajtuk. Akkor találkoztam először a halállal. Hosszú időn keresztül folyvást gondoltam reá. Igyekeztem elképzelni azt a pillanatot, amelyik elkövetkezett volna, ha a gerenda nem nyúl föl érettem s én lezuhanok. Igyekeztem elképzelni unokatestvéreim döbbenetét, mikor sikoltásomra megfordulnak. Apám arcát, mikor hírül viszik neki, hogy ezzel a kis álmodozó ballépéssel befejeztem az életemet. Attól kezdve sokszor gondoltam a halálra. Az örvénylő vízre, a hegyes cölöpökre s arra az estére, mely vele járt s mely olyan tiszta volt és olyan nyugalmasan szép. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen is az, amikor az ember nincsen. Ilyenkor éreztem újra tisztán a lépést, mely a semmibe szédített s tudtam, hogy egy borzalmas és nagyon gonosz pillanat lett volna, s azután semmi több. Szomorú volt visszagondolni rá. Felidézve az estét, amelyik olyan szép volt, s amelyik másoknak éppen olyan szép lett volna továbbra is. Igen, a halál elgondolásában egyedül ez volt keserű. Hogy mindaz, ami akkor körülöttem volt, s amiről úgy éreztem, hogy szorosan hozzám tartozik: az alkonyodás lágy, barna színezése, a tó mozdulatlan szelíd tükre, a falu békéje mind nem változott volna semmit. Csak éppen én zuhantam volna bele egy ismeretlen sötétségbe, más minden maradt volna olyannak, amilyen egy másodperccel előbb volt, amikor még úgy éreztem, hogy az enyém. A szitakötők szárnya meg se rebbent volna a búcsúzó napfény langyosságában, a kacsák hápogtak volna tovább gondtalanul. Igen, ez volt a legszomorúbb, erre gondolni. Egyszeribe egészen kicsinynek éreztem magamat ettől a gondolattól, egészen jelentéktelennek, akihez a világ szépségeinek semmi közük nincsen, aki nem is fontos, aki olyan mindegy, hogy él, vagy nem él, nézi a világot, vagy nem nézi, érez valamit, vagy nem érez semmit. S ahogy ezt így mind végiggondoltam, valami szomorú idegenség lopódzott érzéseim közé. Olyasmi, hogy idegen vagyok ezen a földön és semmi sem enyém ebből a világból. Mert az este akkor is éppen olyan szép maradt volna és békességtől duzzadó, ha én belezuhanok a semmibe. Ez az érzés aztán kiépült bennem évek folyamán, ahogy sokat gondolkoztam rajta. Kiépült és tudattá alakult lassan, hogy utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember egészen rendszertelenül és minden értelem híján is igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba. Okos dolog, ha úgy teszünk, mintha a világ egy kicsit a mienk is volna. Rendelkezünk fölötte, tervezgetünk, s nem gondolunk arra, hogy vendégek vagyunk benne csupán, s a gazda mindig az a nap, amit holnapnak nevezünk egyszerű szóval. Az sem baj, ha utazásunkat nagyon komolyan vesszük s igyekszünk nyomot hagyni az út két oldalán azzal a gondolattal, hogy aki majd utánunk következik, nyomunkban járhasson. Jó, ha elhisszük, hogy amit ilyenkor cselekszünk, nem felesleges s útjelző faricskálásainkat utánunk rajzó utasok meglátják, megértik, s talán hálával is gondolnak reánk. Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sűrűből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való. Második találkozásom a halállal, sokkal későbben történt és sokkal bonyolultabb körülmények között. Egy idegen város diákszobájában voltam, olyan egyedül, mint soha életemben, s kezemben a revolver. Sok minden összegyűlt s az öngyilkosság gondolata - bár ma már kissé restellem bevallani - régóta foglalkoztatott. Olyan volt körülöttem a világ, mintha acélfalak közé szorították volna. Nem volt se szín, sem illat. Nem volt őszinte szó a közelemben, s kéz, amit megszoríthattam volna. A tükör elé álltam s felemeltem a kezemet. A fegyver hideg csöve halántékomhoz ért. Tudtam, hogy egy perc múlva már nem élek s az érzés, amit így éreztem, nem volt kellemetlen. Jó volt és megnyugtató a tudat, hogy mégis nekem is van szavam ezen a világon. Ítélhettem az élet dolgainak értelme fölött s ítéletem nyomán egy perc múlva minden befejeződik. Bíráltam a képet, amit a tükör mutatott. Élt még bennem az emberi hiúság s emlékszem jól, könyökömet lejjebb eresztettem, mert merev vonalával megbontotta a kép furcsa hangulatát. Igazítottam a kezemen is, hogy a fegyver csöve helyes szög alatt illeszkedjen koponyacsontomhoz. Agyam pontosan dolgozott, vetítette az anatómiát s mutatta a roncsolni készülő golyó útját önmaga felé. Talán egy egész percet álltam úgy s búcsúztam magamtól. Arcom vonalától, szemem színétől. Attól a valakitől, akiről csak annyit tudtam, hogy én vagyok. Hogy más emberek a nevemmel nevezik, s csak én találkozom ritkán vele. Éppen ha tükör kerül valahol elém. Valami egészen bizonytalan és furcsa érzésem volt, mintha én s az a valaki, akit a tükörben látok, nem lennénk egészen ugyanaz a személy. Néztem a barna arcú fiú homlokát, szemét, kezét, vállait s úgy éreztem, hogy az egész kép kicsit idegen. Lehet, hogy ezt a vékonycsontú diáklegényt az én nevemmel illetik, de mégsem egészen én vagyok az, hiába. Valahogy olyan volt, mintha egy ruhát néztem volna, amit a szabó egy kicsit elrontott, mellben igen szűkre számította. Enyém ugyan a ruha s viselem, mert nincs mit fölvegyek mást. De mégsem tartozunk szorosan egymáshoz, s ha jobbat találnék, örömest elcserélném. Néztem magamat, figyelmesen, mint egy idegen embert, aztán a karom kifáradt s elhatároztam, hogy befejezem a játékot. Még egyszer végignéztem jól a tükörbeli legényen. - Ne haragudj - mondottam neki - , nem vagy egészen közömbös és talán néha rokonszenves is voltál. De hát így alakultak a dolgok s jobb lenne, ha újra kezdeném, nélküled. Aztán görbíteni kezdtem az ujjamat s a pisztoly ravasza lassan engedett. És ekkor megszólalt valaki a hátam megett. - Elment az esze? Éles női hang volt, kicsit izgatott s remegve fölényes. A mozdulat az ujjamban maradt s hátra riadtam. Egy diáklány állott az ajtóban. Nézett csillogó szemmel, de szigorú szájjal. - Szamár - mondotta ki gyors, rövid és tökéletes fogalmazásban az ítéletet. Szégyelltem magamat és bosszantott is a dolog. Emlékszem, dacosan fölvetettem a fejemet és megkérdeztem a lánytól, hogy miképpen érzi magát feljogosítva arra, hogy sorsomba beleszóljon. Éreztem, hogy hangom lehetetlenül színpadias és az egész helyzet ostoba. Haragtól és szégyentől reszketve vártam a lány további lesújtó ítéleteit. Ha az, aki hozzám benyitott, nem lett volna nő, mérges és értelmetlen vita indult volna közöttünk, valószínűleg kilöktem volna a szobából. De a leány a női lelkek nagyszerű érzékével eltalálta az egyetlen helyes hangot, ami ebben az esetben lehetséges volt. Szája vonalát megremegtette, szemét könnybe borította, hozzám jött s vállamra tette a kezét. - Kicsi fiú - mondotta halkan. Aztán puha kezével végigsimogatta az arcomat s beszélni kezdet, melegen, anyásan. Később hazudott is valami érdeklődésféléről. Tudtam, hogy hazudik, s mégis jó volt. A tudat, hogy valaki mellettem áll, hozzám tartozónak mondja magát, egyszeribe valószínűtlenül nagy távolságba sodorta a halál gondolatát s azt, amit az előbb még akartam, nehány perc múlva már szégyenteljes és ostoba cselekedetnek ítéltem magam is. Életemnek erről a kis jelenetéről hosszú ideig meg is feledkeztem. Csak most jutott újra az eszembe, amikor a halálról írok. A leány, aki tulajdonképpen az életemet mentette meg akkor, ki tudja, hol jár most, talán nem is él. Az a kis hangulat-virág, ami jóleső kölcsönös hazugságainkból azon a napon kinyílt, s amit szerelem formájában nehány hétig még tovább játszottunk, jelentéktelen kis állomás az életemben, halovány színű kicsike emlék, amit régen el is feledhettem volna, ha nem társul hozzá ez a második találkozásom a halállal. De így, ezen keresztül láttam meg, hogy az élet mennyire érzések és hangulatok dolga. Azon a napon semmi sem változott a valóságban. Minden úgy maradt, mint azelőtt. Gondjaim, bajaim a maguk reális formájában továbbra is vállamat nyomták. Mindössze annyi történt, hogy egy leány, akit alig ismertem addig, azt hazudta, hogy szeret. S én, bár nem éreztem szerelmet iránta, elhittem ezt, mert jólesett elhinni. Érzéseim és hangulataim feloldódtak, az egyedüllét érzete megszűnt, valakinek testét és lelkét magam mellett tudtam s ettől a tudattól a környező világ sötét színei megenyhültek. Azóta tudom, hogy az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka: ha arról van szó, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban s érdemesnek ítéljük a benne létezést, akkor ezek mind nagyon aprócska dolgok. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk. Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírálásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra is, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való. Addig tart csupán, ameddig élünk s velünk véget ér. S ezért, ha a halálra gondolok, ez a változás már nem fáj úgy, mint régen. Hogy csak én megyek el s a világ itt marad. Hogy ilyenek lesznek ezután is az esték és a hajnalok, a felhők, szelek, csillagok. Nem igaz. Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztül szűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az úgy is idegen. S ha mindezt így végiggondolom, rájövök arra, hogy meghalni sem éppen olyan nagy baj, csak lehetőleg minél későbben kerüljön sor reá. Mikor az ember már belefáradt a látnivalóba. S nincs miért siettetni önkényes fölénnyel. Eljön magától, s úgyis egy másodperccel hamarabb jön, mint kellene. Harmadik találkozásunk sokkal, sokkal későbben történt. Családos ember voltam már akkor. Egy kis koporsó előtt álltam, nagy sötét szobában s a koporsóban kisebbik fiam aludott. A ravatalon néhány őszi virág s fenyőkoszorú. S kint a felszabadulás mámorát ünnepelte Erdély, a hazám. Álltam kis szőke fiam koporsója előtt, s éreztem, hogy összetartozunk. Körülöttem minden idegen volt, minden a másoké. Az öröm, a lelkesedés, a falu, a kert, a ház s még a szoba is, amelyben ketten voltunk, én s a ravatal. Még a virágokat sem az én kertemben szedték. Semmi sem volt az enyém: csak az az egyszerű kicsi koporsó, s benne a fiam. S akkor ott nagyon komolyan elbeszélgettem a halállal. Hosszasan vallattuk s mégsem tudtuk megérteni egymást. Közel állottunk egymáshoz és mégis borzasztóan távol. Ikertestvérek voltunk s gonosz gyűlölettel nézegettük egymást. Aztán a kicsi koporsót kivittük a kertbe s béeresztettük a föld alá s én éreztem, hogy hideg a kert, hideg a föld s fázni fog a fiam. Nagyon szomorú érzés volt. A fákról hulltak a levelek, nyirkosan és gyámoltalanul, az emberek lassan széledni kezdtek, mint akik elvégezték dolgukat s beszéltek egyszerű, közömbös, igaz dolgokról. Minden olyan józan volt, mintha a halál nem is állt volna köztem s fiam között, vagy mintha természetes dolog lett volna, hogy ottan állt s ott állt volna már réges régen valamennyiünk között. Ma már tisztán látom, hogy így is van ez. Mindnyájan együtt születünk a halállal s ő áll valamennyiünk között. S ezért van az, hogy bármennyire is közel jusson az életben két ember egymáshoz, valami kis idegenség mindig ott áll kettőjük között. Az, hogy egyszer elmúlunk. Én külön és te külön és ő külön. S lehet a világon minden közös ügy, az egész élet lehet az emberiség kollektív ügye, csak a halál nem az. A meghalás az ember nagy magánügye, személyes ügy, senkire át nem ruházható, sem család, sem nemzet, sem mozgalom, semmiféle csoport nem vállalhatja el, sem az én részemet, sem a másét. Minden emberi közösség kicsikét hézagos valahol. Mert rendszerei csupán az emberi életre korlátozódnak s az emberi sors életből és halálból áll, s mikor a halállal akad dolga, nem segít rajta semmiféle jelszó, vagy tömörülés: az ember olyankor hasonló a magányos farkashoz, ki idegen erdőkön kóborog. Borongó, csúnya őszi nap volt, amikor kisfiam sírját otthagytam egyedül a kertben. Sajgott bennem az egyedül maradó sír, szerettem volna halálában valamiképpen részt venni én is. Nem lehetett. A világ és az élet ottmaradt körülöttem, józanul, konokul és követelték tovább jussukat. Mindenki vitte a maga megszokott életét tovább, csipdesték felém változatlanul az emberek a maguk józanul gonoszkodó bírálatait, mindenki a maga egyoldalúsága és szempontjai szerint, s már a temetést követő napon volt, aki gúnyos mosollyal adta tudtomra, hogy rossz gazda vagyok, mert nem forgatom a gabonát s megdohosodik, mint a múlt évben is. Felmenekültem újra a havasba s nehány néma és nagyon szomorú őszi estén, fent a Brád-tető kidőlt bükkfáin ülve elrendezgettem magamban élet és halál dolgait. A kicsike sír ott van ma is apámék kertjében. Néha esténként fölkeresem, leülök melléje a padra s hosszasan elbeszélgetek vele. Néha szeretnék ajándékot vinni neki, piros autót, vagy piros szekeret s letenni oda a sírra. De félek mindig, hogy kinevetnek. Hiszen az ember körül annyian élnek, akik másképpen látnak. Az ember röstelli már, ha valamit másképpen érez, mint a többi. Egyedül maradt nagyobbik fiam minap zöld rózsabogarakat vitt föl a sírhoz. - Minek az? - kérdeztem tőle felnőtthöz illő ostobasággal. - Csabika szereti ezeket - mondotta tiszta, nyugodt nézéssel. - Viszem a kertjébe, hogy játszódjon velük. Ment és vitte és igaza volt. Jobban tenném én is, ha nem szégyelleném megvenni a kicsi piros autót és rátenni a sírra. Jobban tenné az ember, ha nem törődne senkivel, se gúnnyal, se bírálattal, csak a maga érzéseivel. Nem az a baj, ha rossz gazda az ember. Nem az a baj, ha megdohosodik a gabonája. Az a baj, ha nem illő életbe keveredik, mert attól a lélek dohosodik meg. Azóta a csúnya, borongós őszi nap óta, hogy a kicsike sír oda került apámék kertjébe, megértettem, hogy közös úton járok a halállal. Ez volt harmadik s utolsó találkozásunk. Azóta együtt járunk, mint összenőtt ikertestvérek, kik nem barátok mégsem, csak vérszerinti ismerősök.

Forrás: www.dobogommt.hu