Szükségesnek tartom, hogy ma ismét beszéljek a tragikus donbászi eseményekről és Oroszország biztonságának biztosításának kulcsfontosságú szempontjairól.
Kezdem azzal, amit a 2022. február 21-i beszédemben mondtam. Beszéltem a legnagyobb gondjainkról és aggodalmainkról, valamint azokról az alapvető fenyegetésekről, amelyeket a felelőtlen nyugati politikusok évről évre következetesen, durván kifejeztek Oroszország számára. A NATO keleti terjeszkedésére gondolok, amely egyre közelebb helyezi katonai infrastruktúráját az orosz határhoz.
Tény, hogy az elmúlt 30 évben türelmesen próbáltunk megegyezésre jutni a vezető NATO-országokkal Európa egyenlő és oszthatatlan biztonságának elveiről. Javaslatainkra válaszul változatlanul szembesültünk cinikus megtévesztéssel és hazugságokkal, vagy nyomásgyakorlási és zsarolási kísérletekkel, miközben a NATO tiltakozásunk és aggályaink ellenére tovább terjeszkedett. Katonai gépezete mozog, és ahogy mondtam, éppen a határunkhoz közeledik.
Miért történik ez? Honnan jött ez a mindent felülmúló, pimasz beszédmód? Kivételességük, tévedhetetlenségük és mindent meghaladó vélt felsőbbrendűségük dölyfös tudatából. Mi a magyarázata ennek a lenéző hozzáállásnak érdekeinkhez és teljesen jogos követeléseinkhez?
A válasz egyszerű. Minden világos és nyilvánvaló. Az 1980-as évek végén a Szovjetunió meggyengült, majd felbomlott. Ez a tapasztalat jó tanulságként szolgálhat számunkra, mert megmutatta, hogy a hatalom és az akarat megbénulása az első lépés a teljes leépülés és a feledés homálya felé. Csak egy pillanatra veszítettük el az önbizalmunkat, de ez is elég volt ahhoz, hogy felborítsa az erőviszonyokat a világban.
Ennek eredményeként a régi szerződések és megállapodások már nem érvényesek. A könyörgések és kérések nem segítenek. Mindent, ami nem illik az uralkodó világrendhez, a fennálló liberális hatalmakhoz, azt archaikusnak, elavultnak és haszontalannak minősítik. Ugyanakkor mindent, amit hasznosnak tartanak, végső és megkérdőjelezhetetlen igazságként mutatják be, és – kerül, amibe kerül -, visszaélésszerűen és bármilyen eszközzel rákényszerítik másokra. Azokat, akik nem hajlandók megfelelni, erős szankcióknak és kivéreztető taktikának vetik alá.
Amit most mondok, az nem csak Oroszországra vonatkozik, és nem Oroszország az egyetlen ország, amely aggódik emiatt. Ez összefügg a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerével, sőt néha még az Egyesült Államok szövetségeseivel is. A Szovjetunió összeomlása a világ újrafelosztásához vezetett, és az addigra kialakult nemzetközi jogi normák – és ezek közül a legfontosabbak, a második világháborút követően elfogadott és annak kimenetelét nagyrészt kialakító, alapvető normákat – a hidegháború győztesei magukénak vallották vallották.
Természetesen a gyakorlatnak, a nemzetközi kapcsolatoknak és az ezeket szabályozó elveknek figyelembe kellett vennie a világban és az erőviszonyokban végbement változásokat. Ezt azonban szakszerűen, gördülékenyen, türelmesen, minden állam érdekeinek és saját felelősségüknek kellő figyelembevételével és tiszteletben tartásával kellett volna megtenni.
Ehelyett a rajtuk elhatalmasodó abszolút felsőbbrendűség érzése, egyfajta modern abszolutizmus keltette eufóriának az állapotát láttuk, párosulva azok alacsony kulturális színvonalával és arroganciájával, akik csak maguknak megfelelő döntéseket fogalmaztak meg és hajtottak végre. De a helyzet most más fordulatot vett.
Sok példa van erre. Először véres hadművelet indult Belgrád ellen, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül, az Európa szívében használt harci repülőgépekkel és rakétákkal. A békés városok és a létfontosságú infrastruktúra bombázása több hétig tartott.
Fel kell idéznem ezeket a tényeket, mert egyes nyugati kollégák szívesen feledkeznek meg róluk, és amikor a tényeket említettük, inkább kerülik a nemzetközi jogról való beszédet, ehelyett az általuk szükségesnek ítélt körülményeket hangsúlyozzák.
Aztán jött Irak, Líbia és Szíria sora. A katonai erő illegális felhasználása Líbiával szemben és az ENSZ Biztonsági Tanácsának valamennyi Líbiával kapcsolatos határozatának eltorzítása tönkretette az államot, a nemzetközi terrorizmus hatalmas székhelyét hozta létre, és humanitárius katasztrófa felé, egy polgárháború örvényébe taszította az országot, ami évekig folytatódott.
A tragédia, amelyet nemcsak Líbiában, hanem az egész régióban több százezer, sőt millió ember számára hoztak létre, a Közel-Keletről és Észak-Afrikáról nagyarányú elvándorláshoz vezetett Európába.
Hasonló sorsra került Szíria is. A nyugati koalíció által az országban a szíriai kormány jóváhagyása vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsának hozzájárulása nélkül végrehajtott harci műveletek csak agressziónak és beavatkozásnak minősíthetők.
Majd következett Iraknak a mondvacsinált ürügyekkel megindokolt inváziója. Azzal az indokkal éltek, hogy az Egyesült Államokban állítólagosan megbízható információk állnak rendelkezésre tömegpusztító fegyverek jelenlétéről Irakban.
Ennek az állításnak a bizonyítására az Egyesült Államok külügyminisztere nyilvánosan felmutatott egy fehér port tartalmazó fiolát, hogy az egész világ lássa. Biztosította a nemzetközi közösséget, hogy egy Irakban létrehozott vegyi hadviselési fegyverről van szó.
Később kiderült, hogy mindez hamisítvány volt, és Iraknak nem volt vegyi fegyvere. Hihetetlen és megdöbbentő, de igaz. Tanúi voltunk a legmagasabb állami szinten megfogalmazott és az ENSZ magas emelvényéről hangoztatott hazugságoknak. Ennek eredményeként hatalmas emberi életveszteséget, károkat, pusztításokat és a terrorizmus kolosszális feltörését látjuk.
Összességében úgy tűnik, hogy szinte mindenhol, a világ számos régiójában, ahová az Egyesült Államok elvitte a demokráciáját, törvényét és rendjét, véres, nem gyógyuló sebeket és a nemzetközi terrorizmus és szélsőségesség átkát okozta. Csak a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyásának legkirívóbb, de korántsem kizárólagos példáit említettem.
Ez a tömb olyan ígéreteket tartalmaz, hogy a NATO-t még egy hüvelyknyivel sem bővítik keleti irányba. Ismétlem: becsaptak minket, vagy leegyszerűsítve: átvertek minket. Bizony, gyakran hallani, hogy a politika piszkos üzlet. Lehet, de olyan koszos, mint most, korábban még sohasem volt.
Ez a fajta álságos magatartás nemcsak a nemzetközi kapcsolatok alapelveivel, hanem mindenekelőtt az általánosan elfogadott erkölcsi és etikai normákkal is ellentétes. Hol van itt az igazság? Csak hazugság és képmutatás mindenhol.
Egyébként amerikai politikusok, politológusok és újságírók azt írják és mondják, hogy az Egyesült Államokon belül az elmúlt években egy igazi „hazugság birodalma” jött létre. Nehéz ezzel nem egyetérteni – ez valóban így van. De nem szabad szerénynek lenni: az Egyesült Államok még mindig nagy ország és rendszerformáló hatalom.
Minden csatlós kormánya nemcsak alázatosan és engedelmesen igent mond rá, és a legkisebb ürügyre papagáj módjára utánozza a viselkedését, és lelkesen elfogadja a nekik felkínált szabályokat. Ezért jó okkal és bizalommal kijelenthetjük, hogy az Egyesült Államok által a maga képére és hasonlatosságára alkotott egész úgynevezett nyugati blokk teljes egészében ugyanaz a „hazugság birodalma”.
Ami hazánkat illeti, a Szovjetunió felbomlása után, tekintettel az új, modern Oroszország teljes és példátlan nyitottságára, az Egyesült Államokkal és más nyugati partnerekkel való őszinte együttműködésére való készségére, és gyakorlatilag egyoldalú leszerelésére, azonnal megpróbálták a végső szorítást rajtunk, végezni akartak velünk, és végképp elpusztítani minket.
Így volt ez az 1990-es években és a 2000-es évek elején, amikor az úgynevezett kollektív Nyugat aktívan támogatta a szeparatizmust és a zsoldos-bandákat Dél-Oroszországban. Milyen áldozatokat, veszteségeket kellett elszenvednünk és milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmennünk annak idején, mielőtt megtörtük a nemzetközi terrorizmus hátát a Kaukázusban! Emlékszünk erre, és soha nem felejtjük el.
Mindezek ellenére 2021 decemberében újabb kísérletet tettünk arra, hogy megegyezésre jussunk az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel az európai biztonság és a NATO nem terjeszkedésének elveiről. Erőfeszítéseink hiábavalóak voltak. Az Egyesült Államok nem változtatott álláspontján. Nem tartja szükségesnek egyetérteni Oroszországgal egy számunkra kritikus kérdésben. Az Egyesült Államok saját céljait követi, miközben figyelmen kívül hagyja érdekeinket.
Természetesen ez a helyzet felvet egy kérdést: mi lesz ezután, mire számíthatunk? Ha a történelem útmutatást nyújt, tudjuk, hogy 1940-ben és 1941 elején a Szovjetunió mindent megtett, hogy megakadályozza a háborút, vagy legalábbis késleltesse annak kitörését.
Ennek érdekében a Szovjetunió arra törekedett, hogy ne provokálja a potenciális agresszort a végsőkig, ezért tartózkodott vagy elhalasztotta a legsürgősebb és legnyilvánvalóbb előkészületeket, amelyeket meg kellett tennie, hogy megvédje magát egy küszöbön álló támadástól. Amikor végre cselekedett, már késő volt.
Ennek eredményeként az ország nem volt felkészülve a náci Németország inváziójára, amely 1941. június 22-én hadüzenet nélkül megtámadta Szülőföldünket. Az ország megállította az ellenséget, és legyőzte, de ennek óriási ára volt. Az a kísérlet, hogy megállítsuk az agresszort a Nagy Honvédő Háború előtt, tévedésnek bizonyult, amely sokba került népünk számára. Az ellenségeskedés kitörését követő első hónapokban hatalmas, stratégiai jelentőségű területeket, valamint több millió életet veszítettünk el. Másodszor már nem követjük el ezt a hibát. Nincs jogunk ehhez.
A globális dominanciára vágyók nyilvánosan Oroszországot jelölték meg ellenségüknek. Ezt büntetlenül tették. Tévedés ne essék, nem volt okuk így cselekedni. Igaz, hogy jelentős pénzügyi, tudományos, technológiai és katonai képességekkel rendelkeznek. Tisztában vagyunk ezzel, és tárgyilagos képünk van azokról a gazdasági fenyegetésekről, amelyeket hallottunk, éppúgy, mint a képességeinkel, hogy szembeszálljunk ezzel a pimasz és véget nem érő zsarolással. Hadd ismételjem meg, hogy e tekintetben nincsenek illúzióink, és rendkívül reálisan értékeljük.
Ami a katonai ügyeket illeti, a mai Oroszország a Szovjetunió felbomlása és képességeinek jelentős részének elvesztése után is az egyik legerősebb nukleáris állam maradt.
Sőt, van egy bizonyos előnye számos élvonalbeli fegyverben. Ebben az összefüggésben senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy bármely potenciális agresszor vereséggel és baljós következményekkel néz szembe, ha közvetlenül megtámadja hazánkat.
Ugyanakkor a technológia – így a védelmi szektorban is – gyorsan változik. Egyik nap van egy vezető, holnap egy másik, de a katonai jelenlét az Oroszországgal határos területeken, ha megengedjük, évtizedekig vagy talán örökké megmarad, és egyre növekvő és teljesen elfogadhatatlan fenyegetést jelent Oroszország számára.
Még most is, a NATO keleti terjeszkedésével Oroszország helyzete évről évre egyre rosszabb és veszélyesebb. Ráadásul az elmúlt napokban a NATO vezetése nyersen kijelentette, hogy fel kell gyorsítaniuk és fokozniuk kell az erőfeszítéseket, hogy a szövetség infrastruktúráját közelebb hozzák Oroszország határaihoz. Más szóval, szigorították pozíciójukat. Nem maradhatunk tétlenül, és nem figyelhetjük passzívan ezeket a fejleményeket. Ez teljesen felelőtlen dolog lenne tőlünk.
Számunkra elfogadhatatlan a NATO infrastruktúrájának bármilyen további bővítése, vagy az ukrán területek katonai megtámadására irányuló folyamatos erőfeszítések. Természetesen a kérdés nem magáról a NATO-ról szól. Csupán az Egyesült Államok külpolitikájának eszközeként szolgál. A probléma az, hogy az Oroszországgal szomszédos területeken, amely a mi történelmi földünk, egy „Oroszország-ellenesség” formálódik. Teljesen kívülről irányítva mindent megtesznek azért, hogy a NATO fegyveres erőitől a legkorszerűbb fegyvereket megszerezzék.
Az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez Oroszország visszaszorításának politikája, amely nyilvánvaló geopolitikai haszonnal járna. Hazánk számára ez viszont létkérdés, a nemzet jövőjének létkérdése.
Ez nem túlzás; ez tény. Nemcsak érdekeinket, hanem államunk létét és szuverenitását is nagyon is fenyegetik. Ez az a piros vonal, amelyről már számos alkalommal beszéltünk. Átlépték.
Ezzel eljutottam a donbassi helyzethez. Láthatjuk, hogy a 2014-es ukrajnai puccsot végrehajtó erők, látszat-választási eljárások segítségével átvették a hatalmat, és letértek a békés konfliktusrendezés útjáról.
Nyolc éve, nyolc végtelen éve mindent megteszünk a helyzet békés politikai úton történő rendezésére. Minden hiábavaló volt.
Ahogy az előző beszédemben is mondtam, nem lehet együttérzés nélkül tekinteni arra, ami ott történik. Lehetetlenné vált elviselni. Meg kellett állítanunk azt az atrocitást, az ott élő emberek millióinak népirtását, akik Oroszországba, mindnyájunkba fűzték reményeiket. Az ő sorsuk és reményeik, ezeknek az embereknek az érzései és fájdalmai voltak a fő motiváló erők azon döntésünk mögött, hogy elismerjük a donbászi népköztársaságok függetlenségét.
A következőket szeretném még hangsúlyozni. A vezető NATO-országok saját céljaikra összpontosítva támogatják Ukrajnában a szélsőjobboldali nacionalistákat és neonácikat, azokat, akik soha nem bocsátják meg a Krím és Szevasztopol lakosságának, hogy szabadon döntöttek az Oroszországgal való újraegyesítés mellett.
Kétségtelenül megpróbálnak háborút szítani a Krímbe, ahogyan azt Donbászban tették, ártatlan embereket ölni, ahogyan az ukrán nacionalisták büntetőegységeinek tagjai és Hitler cinkosai tették a Nagy Honvédő Háború idején. Nyíltan igényt tartottak több más orosz régióra is.
Ha az események sorrendjét és a beérkező jelentéseket nézzük, nem kerülhető el az Oroszország és ezen erők közötti leszámolás. Ez csak idő kérdése. Készülnek, és várják a megfelelő pillanatot. Sőt, odáig jutottak, hogy nukleáris fegyvereket szerezzenek. Ezt nem hagyjuk.
Oroszország a Szovjetunió felbomlása után elfogadta az új geopolitikai tényeket. Minden új posztszovjet állammal, tisztelettel bántunk, és továbbra is így fogunk cselekedni. Tiszteletben tartjuk és tisztelni fogjuk szuverenitásukat, amint azt az a segítségünk is bizonyítja, amelyet Kazahsztánnak nyújtottunk, amikor tragikus eseményekkel és államiságát és integritását érintő kihívással nézték szembe. Oroszország azonban nem érezheti magát biztonságban, nem fejlődhet, és nem létezhet, amíg a mai Ukrajna területéről állandó fenyegetéssel néz szembe.
Hadd emlékeztessem önöket arra, hogy 2000–2005-ben hadseregünket arra használtuk, hogy visszaszorítsunk a terroristákat a Kaukázusban, és kiálltunk államunk integritása mellett. Megőriztük Oroszországot. 2014-ben a Krím és Szevasztopol lakosságát támogattuk.
2015-ben fegyveres erőink segítségével megbízható pajzsot hoztunk létre, amely megakadályozta, hogy a szíriai terroristák behatoljanak Oroszországba. Ez a védekezés kérdése volt. Nem volt más választásunk.
Ugyanez történik ma is. Nem hagytak nekünk más lehetőséget Oroszország és népünk védelmére, csak azt, amelyet ma kénytelenek vagyunk használni. Ilyen körülmények között bátor és azonnali lépéseket kell tennünk. A donbászi népköztársaságok Oroszország segítségét kérték.
Ebben az összefüggésben az ENSZ Alapokmányának 51. cikkével (VII. fejezet) összhangban, az Oroszországi Föderációs Tanács engedélyével, valamint a Donyecki Népköztársasággal és a Luganszki Népköztársasággal kötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződések végrehajtása során, amelyeket A szövetségi közgyűlés jóváhagyásával, február 22-én úgy döntöttem, hogy különleges katonai műveletet hajtok végre.
Ennek az akciónak az a célja, hogy megvédje azokat az embereket, akik immár nyolc éve a kijevi rezsim által elkövetett megaláztatással és népirtással néznek szembe. Ennek érdekében törekedni fogunk Ukrajna demilitarizálására és denacizálására, valamint bíróság elé állítjuk azokat, akik számos véres bűncselekményt követtek el civilek, köztük az Orosz Föderáció állampolgárai ellen.
Nem az a tervünk, hogy elfoglaljuk az ukrán területet. Nem áll szándékunkban senkire semmit erőszakkal ráerőltetni. Ugyanakkor egyre több nyugatról érkező kijelentést hallani arról, hogy nem kell többé betartani a második világháború kimenetelét rögzítő, a totalitárius szovjet rezsim által aláírt dokumentumokat. Hogyan reagálhatunk erre?
A második világháború kimenetele és az áldozatok, amelyeket népünknek meg kellett hoznia a nácizmus legyőzése érdekében, szentek. Ez nem mond ellent az emberi jogok és szabadságjogok magas értékeinek a háború utáni évtizedek során kialakult valóságban. Ez nem jelenti azt, hogy a nemzetek nem élvezhetik az önrendelkezési jogot, amelyet az ENSZ Alapokmányának 1. cikke rögzít.
Hadd emlékeztesselek arra, hogy a mai Ukrajnához tartozó területeken élő embereket nem kérdezték meg arról, hogyan akarják felépíteni az életüket a Szovjetunió létrehozásakor vagy a második világháború után. A szabadság vezérli politikánkat, az a szabadság, hogy önállóan válasszuk meg jövőnket és gyermekeink jövőjét. Hiszünk abban, hogy a mai Ukrajnában élő összes népnek, bárkinek, aki ezt akarja, élveznie kell ezt a szabad választás jogát.
Ezzel összefüggésben Ukrajna polgáraihoz szeretnék szólni. 2014-ben Oroszországnak meg kellett védenie a Krím-félszigeten és Szevasztopolban élőket azoktól, akiket önök „natoknak” neveznek. A Krím és Szevasztopol lakossága a történelmi hazájukkal, Oroszországgal való együttlét mellett döntött, mi pedig támogattuk választásukat. Mint mondtam, nem is cselekedhetnénk másként.
A mostani eseményeknek semmi köze Ukrajna és az ukrán nép érdekeinek megsértésére irányuló vágyhoz. Kapcsolatban állnak a védekező Oroszországgal, azokkal szemben, akik túszul ejtették Ukrajnát, és megpróbálják felhasználni országunk és népünk ellen.
Megismétlem: azért cselekszünk, hogy megvédjük magunkat a számunkra teremtett fenyegetésektől és a jelenleginél rosszabb veszedelemtől. Arra kérlek benneteket, bármilyen nehéz is legyen ez, hogy ezt értsétek meg, és dolgozzatok együtt velünk annak érdekében, hogy mielőbb megszüntessük ezt a tragikus helyzetet. Együtt haladjunk előre anélkül, hogy bárki beleavatkozna ügyeinkbe és kapcsolatainkba, hogy mindezen problémák leküzdéséhez kedvező feltételeket teremtsünk, és az államhatárok fennállása ellenére belülről egységes egészként erősítsük egymást. Hiszek ebben, a közös jövőnkben.
Szeretnék szólni az ukrán fegyveres erők katonáihoz is.
Tisztek!
Az önök apái, nagyapái és dédapái nem azért harcoltak a náci megszállók ellen, és nem azért védték meg közös Szülőföldünket, hogy a mai neonácik átvegyék a hatalmat Ukrajnában. Önök az ukrán népre tettek esküt, nem pedig a juntára, a nép ellenségére, amely kifosztja Ukrajnát és megalázza az ukrán népet.
Arra kérem Önöket, hogy tagadják meg bűnös parancsaik végrehajtását. Azt kérem, hogy azonnal tegyék le a fegyvert és menjenek haza. Elmagyarázom, hogy ez mit jelent: az ukrán hadsereg katonái, akik ezt teszik, szabadon elhagyhatják az ellenségeskedés övezetét, és visszatérhetnek családjukhoz.
Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy az esetleges vérontásért minden felelősség teljes mértékben a kormányzó ukrán rezsimet terheli.
Szeretnék most valami nagyon fontosat elmondani azoknak, akik esetleg kívülről akarnak beleavatkozni ezekbe a fejleményekbe.
Nem számít, ki próbál az utunkba állni, vagy még inkább fenyegetést okoz országunk és népünk számára, tudnia kell, hogy Oroszország azonnal reagál, és a következmények olyanok lesznek, amilyeneket az emberiség egész történelme során soha nem látott.
Nem számít, hogyan alakulnak az események, mi készen állunk. Ezzel kapcsolatban minden szükséges döntés megszületett. Remélem, meghallgatják a szavaimat.
Oroszország polgárai,
Őseink kultúrája és értékei, tapasztalatai és hagyományai változatlanul erőteljes alátámasztást nyújtottak egész államok és nemzetek jólétéhez, létéhez, sikeréhez és életképességéhez. Ez természetesen közvetlenül függ az állandó változásokhoz való gyors alkalmazkodás képességétől, a társadalmi kohézió megőrzésétől, valamint az összes rendelkezésre álló erő megszilárdításának és megidézésének készségétől a továbblépés érdekében.
Mindig erősnek kell lennünk, de ez az erő, különböző formákat ölthet. A „hazugság birodalma”, amelyet beszédem elején említettem, politikájában elsősorban durva, közvetlen erőből indul ki.
Mindannyian tudjuk, hogy az igazságosság és az igazság az oldalunkon tesz minket igazán erőssé. Ha ez a helyzet, akkor nehéz lenne nem érteni, hogy a mi erőnk és a harcra készségünk jelentik a függetlenség és szuverenitás alapját, és adják a szükséges fundamentumot, az otthonok, a családok megbízható jövőjének építéséhez, és a szülőföldhöz.
Kedves honfitársaim!
Biztos vagyok benne, hogy az orosz fegyveres erők odaadó katonái és tisztjei professzionálisan és bátran teljesítik kötelességüket. Nincs kétségem afelől, hogy a kormányzati intézmények minden szinten és szakemberei hatékonyan fognak dolgozni gazdaságunk, pénzügyi rendszerünk és társadalmi jólétünk stabilitásának szavatolásán, és ugyanez vonatkozik a vállalati vezetőkre és az egész üzleti közösségre is. Remélem, hogy minden parlamenti párt és civil társadalom konszolidált, hazafias álláspontot képvisel.
Végül is Oroszország jövője a soknemzetiségű nép kezében van, ahogyan az történelmünk során mindig is így volt. Ez azt jelenti, hogy az általam hozott döntéseket végrehajtják, elérjük a kitűzött célokat, és megbízhatóan garantáljuk Szülőföldünk biztonságát.
Hiszek az önök támogatásában és abban a legyőzhetetlen erőben, amely a hazánk iránti szeretetben gyökerezik.
2022. február 24 06:00
Kreml, Moszkva
