(Köszönet illeti érte Bedefy társamat)
Lajdi Péter
Amit a Magyar Szent Koronáról tudni illik
Pap Gábor, Szántai Lajos és Csomor Lajos kutatási eredményei alapján saját gondolataimmal, meglátásaimmal kiegészítve
"Jézus kifejezte azt az óhaját is, hogy a világ kereszténységének megtisztítását és a világ teljes megtérését Magyarországról akarja elindítani, és ennek a hatalmas munkának a vezetését Édesanyjára bízta. Azt akarja, hogy a Világ Királynőjének földi székhelye Magyarországon, Szűz Mária Országában legyen. Jézus kijelölte Szűz Mária leendő székhelyének pontos helyét is a Budai-hegyekben, a Norma-fánál, az Anna-réten az Anna-kápolna mellett. Ezen a helyen kell felépíteni azt a kápolnát, melynek neve: Világ Királynője Engesztelő Kápolna. Ez a kápolna lesz Szűz Mária földi székhelye. "
Jelen dolgozatomnak fő célkitűzése nem e gazdag és szinte kimeríthetetlen téma minden oldalról történő elemzése és bemutatása, hanem mindazon lényeget érintő ismereteknek a tömör összefoglalása, melyeket a hazugság évtizedeinek álomkóros kábultsága után lassanként fölocsúdó magyar hazafiaknak legszentebb ereklyénkről tudniuk kötelesség.
A magyar királyok koronázási szertartása alatt használt korona, melyet rangjának és jelentőségének megfelelően a „szent” jelzővel illetünk, nem csupán egyike a középkor folyamán készített vagy később keletkezett európai koronáknak, hanem a rajta keresztül közvetített, képi programjában kifejeződő, transzcendentális üzenet és erőtovábbítás folytán, mely a koronán található, egyedülálló értéket képviselő és mesterien elkészített rekeszzománcképekben realizálódik, az egyediség és egyszeriség vonását hordozza magán. A Szent Korona nemzetünk legbecsesebb és legszentebb relikviája, mely azonban az egész keresztény világ számára fölbecsülhetetlen jelentőséggel bír.
Elöljáróban beszéljünk azonban szélesebb értelemben a különböző koronatípusokról. Négy csoport kristályosodott ki az idők folyamán:
Az első a házi-korona. Ezt a koronát az uralkodó a leghétköznapibb helyzetekben is hordhatta, ha kedve volt hozzá, még a hálószobában is.
A második típust képviselte a birodalmi vagy országló korona, melyet a király országa kormányzásával kapcsolatos teendői alatt hordott uralkodói méltóságának tárgyi kifejeződéseként, ha pl. külföldi követeket fogadott vagy nyilvános ítéleteket hozott.1
A harmadik csoportba tartozik a halotti korona, melyet az elhunyt király koporsójában viselt.
Hibát követnék el, ha a negyedik koronafajtával kapcsolatban a típus szót használnám, mert ha valamit vagy valakit tipizálunk, akkor feltételezzük róla, hogy belőle egyidejűleg több azonos vagy hasonló is létezik. Iniciációs, azaz beavatási korona azonban egyetlen egy létezik Európában, s ha nem tévedek, ezt a kijelentést az egész világra is kiterjeszthetjük, és ez a Magyar Szent Korona.
A Magyar Szent Korona az egyetlen, ténylegesen létező, egyedi tárgy a keresztény világban, mely az ezernyi szilánkra hasogatott Szent Kereszten és a Turini Szent Leplen kívül a „szent” jelzőt viselheti. Ez a semmiképpen sem elhanyagolható körülmény is kihangsúlyozza a magyar korona kivételes és egyszeri státuszát. Azt sem tarthatjuk a véletlen szeszélyének, hogy a Boldogságos Szűz Máriát a Magyar Szent Koronán kívül a hagyományos felfogás szerint kizárólag a valóságban nem létező, fiktív koronákkal szabad csak ábrázolni. Ennek kivételes oka van. Erről azonban majd később.
Koronánk kivételes jelentőségéhez tartozik az a körülmény is, hogy nemzetünk csak azt az uralkodót ismerte el az ország törvényes urának, akit a Szent Koronával avattak királlyá. Az Anjou-házból származó, anyai ági Árpád-leszármazott Károly Róbertnek emiatt az áthághatatlan szabály miatt kellett a XIV. században a koronázási szertartást háromszor is végigélnie, míg végül a beavatási koronával fején elfoglalhatta Szent István trónját.
Ezek a csak e koronára vonatkozó jellegzetességek, melyek az egyediség aurájával veszik őt körül, a továbbiakban bővebben is ki lesznek fejtve.
A Magyar Szent Korona mind stilárisan, mind ötvöstechnikai szempontból szerves egységet képez, ellentétben mindazon „hivatalos” nagyokosok véleményével, akik makacs struccpolitikával a ma már teljes mértékben túlhaladott finnugor elméletet sem szégyelik továbbra is hangoztatni, és akik szerint koronánk két, egymástól független ötvösműhelyben készült volna. Fenti urak és hölgyek azzal támasztják alá hamis nézetüket, hogy a fenti, egyenlőszárú keresztet képező részén a koronának latin (corona latina?!), míg az alsó, homlokpánt alakú részen görög feliratok olvashatóak (corona graeca?!). Azzal sincsenek tisztában, amit 1984-ben egy Kovács József nevű egyháztörténész az Életünk című folyóiratban egy tanulmányban fogalmazott meg, miszerint „a görög és a latin nyelv együttes használata a mai napig eleven gyakorlat a római katolikus egyházban ... a legszentebb aktusoknál, a papszentelésnél és a templomszentelésnél. Mind a két esetben mind a két nyelvet kötelező használni. ... Ezek liturgikus nyelvek. Ez azt jelenti, hogy itt a görög a bölcsesség nyelve, a latin pedig a hatalom nyelve. A hatalom ilyenkor természetesen ... felülről adatik, nem pedig könyökkel harcolódik ki, mint a jelenkorban. ... Mindezek ismeretében most már elmondhatjuk: az, hogy a magyar Szent Koronán fölül latin nyelvűek a feliratok, alul pedig görög nyelvűek, egyértelműen jelzi, hogy az alkalmazott nyelvek hierarchikus elrendeződése, egymásra épülése kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti rendet tükröz.”2 (Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag”, 10-11. o., Jászberény, 1997.) Mi sem magátólértetődőbb tehát, hogy a hagyományosan szakrális Magyar Királyságban a koronázási szertartás a legszentebb szertartások egyike, ha nem a legszentebb rítus volt.
Tanulmányaikat még a kommunista pártállam idején elvégzett opportunisták azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a Szent Korona egy szervesen összetartozó, mélyértelmű és „működőképes” képi programmal rendelkezik, mely mind stilisztikailag, mind az aranyműves- és rekeszzománc-munka hihetetlen magas színvonalában is kifejezésre jut.
A szakrális uralkodó nem despota – mint pl. a Habsburgok -, hanem egy Isten által kiválasztott beavatott személy, aki a hatalom megszállottjaként nem kizárólag saját családja szűklátókörű és kicsinyes érdekeit tartja szem előtt, hanem mindenekelőtt népe Jó Pásztoraként isteni beleegyezéssel irányítja és védelmezi a rábízott országot és nemzetet, melynek jólétéért személyesen felelős. A Turul-Ház (Árpád-Ház) királyainak többsége véresen komolyan vette ezt az ősidőkből örökölt szerepkört. Nem véletlenül nevezték a Turul-Házat a „szent királyok nemzetségének” a középkorban. Ez a szentség vagy megszentelődés sem az esetlegességek játékaként érvényesült a magyar középkor vezető magyar dinasztiájában. Árpádházi királyaink egyenesági továbbvivői voltak annak a szent vérvonalnak, mely a Teremtő Istentől, az Égből kiindulva Nimrud utódainak genetikai láncolatán át jutott el a pártus arszakida hercegnő, Szűz Mária Gyermeke, az Üdvözítő Emberfia Jézus személyében a beteljesedés csúcspontjához. Turulházi királyaink Atillán keresztül ennek a pártus-magyar Arszakida dinasztiának (arszák=ország) egyenesági leszármazottai. Mariell Wehrly Frey3 szerint Mária édesapja Nakeb adiabenei pártus herceg, míg édesanyja Grapte charax-hercegnő volt, akik az apokrif hagyományban Joachim és Anna néven szerepelnek. Josephus Flavius, a zsidó származású római történetíró is megemlíti az adiabenei királyi dinasztiát, akik ugyan nem tartoztak vérségileg a zsidó néphez, de prozelitákká váltak, azaz áttértek a zsidó vallásra. Ezért kellett Jézusnak is befizetnie a zsidók által a nemzsidóktól megkövetelt templomadót, a három drachmát Kafarnaumban ( „ ... a fiak tehát mentesek.” Mármint az adó befizetésétől. Mt. 17./24-27.).
Hogy a szakrális király magasztos feladatainak eleget tehessenek, a magyar királyok a koronázási szertartás alatt beavatási rítusnak vetették alá magukat azáltal, hogy szent időben és szent helyen (, ahogy Molnár V. József szokott fogalmazni) a beavató korona fejükre helyezésével isteni, mennyei energiákat áramoltattak át egész, testből-lélekből-szellemből összetevődő emberi valójukon. E beavatási rítus lényegi jelentősége az volt, hogy amennyiben a trónvárományos személyisége a fent ecsetelt szakrális királyi szerepre alkalmasnak bizonyult, a koronázási ceremónia folyamán radikális és jótékony személyiségátformálódás zajlott le a jövendő uralkodóban. Az újdonsült király levetette a „régi embert”, hogy az „új ember” köntösét öltse magára. A középkori magyar szakrális királyság megszűnte után, amikor Szent Koronánk idegen és tisztátalan kezekbe került, és amikor a régi és szent tudás a koronázási szertartásról feledésbe merült, egynémely Habsburg-király a koronázás alatt megtébolyodott, mert a felelőtlenül és nem megfelelőképpen alkalmazott égi energia nem talált megfelelő „közlekedőedényre” (értsd ezalatt: a Habsburg-uralkodó degenerált agykoponyáját).
A szabadkőműves-császár, a „kalapos király” II. József, aki a fölvilágosodott uralkodó pózában tetszelgett, tisztában volt koronánk természetfeletti erejével és nem hagyta magát megkoronáztatni vele. E mulasztása miatt semmi szín alatt sem tekinthetjük a magyar királyok sorába tartozónak. A későbbiekben még szó lesz e felettébb tehetségtelen császárról.
A középkori, idegen hatalmaktól független Magyarország királyainak koronázása csak akkor volt érvényes, ha több feltételnek (tárgyi, időbeli, helyhezkötött, jogi és személyes) megfelelt4:
A tárgyi feltétel magára a Szent Koronára vonatkozott. Ez a feltétel az egyetlen, mely semmilyen körülmények között sem volt áthágható: A Nemzet csak olyan uralkodót fogadott el törvényes magyar királynak, akit a Szent Koronával szenteltek föl, avattak be.
Az időbeli, tehát az évkör periódikusan visszatérő rendjén belüli feltétel: Csak égi energiáktól túlcsorduló, nagy, egyházi ünnepnapokon volt megengedett a koronázási szertartás, amikor a koronázás napján hajnaltól kezdve a napnyugta beállta előtt le kellett zajlódjék a koronázási szertartás.
A helyhezkötött feltétel: Eredetileg csak és kizárólag egy bizonyos pontján az országnak, a Pilis-hegység szakrális övezetében elhelyezkedő Fehérváron (krónikáinkban Alba vagy Alba Regia, Alba Regalis néven szerepel), azon belül is az arannyal (nap-fém, fényszimbólum) bélelt belterű Nagyboldogasszony-Bazilikában, egy olyan szent helyen, ahol a közelben helyezkedik el a világmindenségből földünkre áramló éltető energiaözön begyűjtő- és elosztóhelye (Dobogókő, a Föld szívcsakrája, szívcsokra). Tudvalévő ugyanis, hogy a földfelszín nem egyenletesen telített energiákkal. Hol kevesebb, hol több az energia, hol negatív és romboló, hol pozitív és gyógyító erők vannak működésben rajta keresztül. Miért éppen Fehérvárnak hívták e kitüntetett helyet? Ezt könnyű megválaszolni, ugyanis a fehér, akár az arany, a nap színe, a belőle kibocsátott fehér fényé, mely töretlen állapotban tartalmazza az összes lehetséges színeket, melyek a földi anyagi valóság különböző minőségeinek ellenállasai szerint törnek meg konkrét, érzékelhető színminőségekre. Ez az egykor oly pompás város koronázóbazilikájával együtt ma már sajnálatos módon nem létezik, mert mind a hódító félhold, mind a Habsburg-barbárság romboló dühének célpontjává vált, hogy utolsó nyomáig eltüntessék a föld színéről azt az ősi beavató központot, ahol a magyar apostol-királyok királlyáavatása egyedül volt teljes érvényű és hiteles.
A koronázóváros, Alba Regia látképe egy XVI. századi metszeten. A mai Székesfehérvár hátterében, mely sík területen fekszik, soha nem voltak láthatóak ekkora hegyek. A jelenlegi Székesfehérvár nevű város így soha nem nézett ki a középkorban. Ezt régészek igazolták. A Pilis ismerői azonban egyértelműen azonosítottak a metszeten fölismerhető, ma is létező pilisi csúcsokat (Kis-Kevély, Nagy-Kevély stb.).
A koronázó-bazilika a magyarság ősi Istenasszonyának, Boldogasszonynak volt szentelve, akinek kultuszát sumér őseink még Mezopotámiából hozták magukkal, ahol a Bau-dug-aszan név alatt tisztelték. A nyugati kereszténység istenszülő asszonyának, Máriának alakjában X. és XI. századi eleink minden nehézség nélkül, a legmagátólértetődőbb módon a ragozó nyelveket beszélő, ősi, kultúrateremtő népek vallási képzeteinek valóságában centrális szerepet játszó Istenasszonynak, Boldogasszonynak inkarnációját ismerték fel, ahogy erről István királyunk szentéletű fiának, Szent Imre nevelőjének, az olasz benedekrendi szerzetesnek, Szent Gellértnek, a későbbi csanádi érseknek legendájában is olvashatunk.
E képen Nicolaus Cusanus (Germanus) 1458-ból, Hunyadi Mátyás királlyá választásának évéből származó, Közép-Európát bemutató térképének Hazánkat ábrázoló részlete szemlélhető. A térkép pontatlanságai ellenére világosan kivehető rajta a Duna (Danubius Fluvius) vonala és a partján elhelyezkedő városok neve. A Szentendrei- és a Csepel-sziget között található Buda városától balra, ugyancsak a Duna partján láthatjuk az e képen Alba Regalis-nak (Királyi Fehérvárnak) nevezett helyet Strigonium (Esztergom) alatt. Ott, a Pilis előterében volt a valódi Székesfehérvár, a koronázó központ.
A jogi, a Nemzetet jelentő nemesség és a mindenkori magyar uralkodó között fennálló társadalmi szerződés jogrendje szerint megállapított feltétel alapján a Nemzet csak azt az uralkodót ismerte el de jure törvényes királyának, akit a Magyar Szent Koronával avattak be és fel e magas, szakrális tisztség betöltésére. Ez a kritérium közelről érinti a már tárgyalt tárgyi feltételt, mely magára a Szent Koronára mint beavató eszközre vonatkozott. Hogy miért ragaszkodott a Nemzet minden körülmények között e feltétel betartásához, az a magyar királyok koronázási szertartásainak már említett beavató jellegében rejlik, abban, hogy e szertartás lényege nem csupán abban állt, hogy csak formálisan tegyenek eleget a királlyátétel szertartásának, mint Nyugaton, hanem elsősorban a Szent Korona megszentelő és személyiség-, jellemátalakító, misztikus erejében rejlett/rejlik.
A jogérvényességi körülmények közé tartozott az is, hogy a koronázáson köteles volt minden nemesember jelen lenni. Amíg ez a feltétel nem teljesült, a szertartás nem kezdődhetett el. Ezenkívül csak azt illethette a királyi cím, akinek beiktatásához a ceremónián jelenlévő nemesség egyre növekvő intenzitású hármas „Akarjuk!” közfelkiáltással kinyilvánította helyeslését a kérdésre: „Akarjátok-e XY-t királyotokká?”5
Hogy a Korona személyiségátlényegítő erejét a nyilvánvaló tényeknek tükrében szemléltessem, Pap Gábor művészet- és művelődéstörténész után szabadon elmesélek egy történetet. Luxemburgi Zsigmond (1386-1437.) magyar királyt és német-római császárt (, aki az Árpád-ház anyai ági leszármazottja volt, csak ezért lehetett magyar királlyá), Hunyadi János édesapját első Habsburg uralkodónk, I. Albert (1437-1439.) követte a magyar királyi trónon. Amikor rövid uralkodásának végén Albert meghalt, áldott állapotban lévő felesége, Erzsébet a visegrádi fellegvárban őrzött Szent Koronát útszéli tolvaj módjára ellopatta egy udvarhölgye segítségével. A korona így a német-római császárhoz került, aki maga is pályázott a magyar trónra. Ezután elzálogosították a lopott holmit. A Habsburg család tehát a későbbi események ismeretében nagyonis jellemző módon egy tolvajlással mutatkozott be hazánkban. Fölbecsülhetetlen értékű nemzeti ereklyénket csak Hunyadi Mátyás királynak sikerült 1464-ben visszavásárolnia egy csillagászati összegért.
A nemzet számára emiatt az alantas motivációs háttérrel rendelkező bűntény miatt Albert születendő gyermeke (a későbbi V. László) szóba sem jöhetett trónutódként, ezért a lengyel Jagelló László (III. László) mellett döntött. Mivel azonban a Szent Korona az ellenség kezén raboskodott, érvényes koronázásról szó sem lehetett, mert nélküle nem mehetett végbe a trónvárományos személyiségében az a kathartikus átváltozás, mely garantálta volna a magyar királyhoz méltó szakrális személyiségjegyeket. Hogy ez a metamorfózis csakugyan nem következett be e királyunk esetében, azt a következő történet is igazolja.
Az csak rendkívül ritkán történt meg, hogy egy középkori magyar koronás fő megszegte volna nyilvánosan tett esküjét. László király sajnos ezek közé tartozott, amikor Szeged városában II. Murád szultánnak szavát adta, hogy kölcsönösen 10 évig nem támadják meg egymást. Ez az akkori pápának egyáltalán nem tetszett, és őszentsége azt az álnok tanácsot adta királyunknak, hogy „a pogányoknak adott ígéret nem érvényes”. Hallgatván a pápai tanácsra, László megszegte szavát és 1444-ben megtámadta a törököt. A bulgáriai Várnánál megvívott csata ránk nézve szomorú kimenetelét ismerjük. A csatát elvesztettük, s még a csatamezőn lefejezett király fejét Isztambulban póznára tűzve mutogatták.
A személyi feltétel a koronázási ceremóniát vezető és lebonyolító személyre vonatkozott. A koronázást az esztergomi érsek volt egyedül jogosult lebonyolítani. Csak az esztergomi érsek súlyos megbetegedése avagy az érseki szék be nem töltött volta esetén ruházták át a kalocsai érsekre e megtisztelő, magas jogot.
A koronázási szertartást követően az újdonsült király egy fehér ló (a napot szimbolizáló állat) hátán ülve kezében a koronázási karddal felvágtatott a Koronázódombra, mely az ország minden településéből összehordott magyar anyaföldből lett művi úton fölépítve, mely nemcsak a Nemzet együvétartozását jelképezte, hanem a régi emberiség egy archaikus ősképét (őstoposz), a Világhegy képzetét is megjelenítette (lásd a tibetiek szent világhegyét, a Kajlásza hegyet). A világ szinte minden táján a régi kultúrák idejében elterjedt piramis-, illetve ziggurat-építés szintén ennek az ősképnek a kifejeződése mind alakjában, mind jelképrendszerében. Amikor fölért a domb tetejére, kardjával a négy égtáj felé suhintott, mintegy kifejezve ezzel a gesztussal, hogy országát és népét minden ellenség ellen megvédi, bármilyen irányból is támadjon Magyarországra. Eredeti jelentése e jelenetnek minden bizonnyal az lehetett, hogy a turáni kultúrkör ragozó nyelvet beszélő népeinek uralkodói magukat „a négy égtáj uralkodójának” nevezték. A kínai császár és Egyiptom fáraói egyébként ugyancsak. Várkonyi Nándor a beavatott magyar király e cselekedetében messze az írott történelem előtti, roppant ősi idők távolából eredeztethető jelképrendszernek emlékeit véli fölismerni.
