'via Blog this'
1990 márciusa. Nekünk, marosvásárhelyieknek mindörökre fekete marad. Az elmúlt huszonnégy esztendőre visszatekintve kettős érzelmek ébrednek bennem. Mintha a tegnap lett volna, s mégis, milyen régen történt! Azóta felnőtt egy újabb generáció. Akkor, azokban a napokban valami eltörött a két nemzet között. Amin addig is akadt ugyan repedés, de ez más volt. Borzongva emlékszem vissza az eseményeket megelőző napokra. A munkahelyeken külön húzódtak a magyarok a románoktól, vészjósló csendben végeztük a dolgunk, időnként ellenséges pillantásokat váltva. Egy napon elterjedt a hír, hogy agyonütötték Sütő Andrást. Később kiderült, hogy nem halt meg, a híresztelésekkel ellentétben, “csak” a szemét verték ki. Nem tudom szebben írni: az a csürhe verte ki, akik úgy jöttek be félrészegen Vásárhelyre, hogy keresték Bolyait, hogy agyonverjék.
A hír hallatán otthagytuk a munkát, és kimentünk tüntetni. Nagyon meleg volt az a tavasz. Rövid ujjú ingekben álltunk, békésen tiltakoztunk az erőszak ellen, követeltük, hogy anyanyelvünkön is legyen oktatás. Amikor a felfegyverzett románok elkezdték skandálni, hogy : “Nu vă fie frică, suntem frați” ( Ne féljetek, testvérek vagyunk!), az volt az érzésünk, hogy a földből nőttek ki. Ugyanis végig ott voltak közöttünk. Egészen morbid volt, ahogy a békésnek hangzó mondatot ordítva különböző botokkal, késekkel, fenyegetőztek. Mi fegyvertelenek voltunk, hisz a szándékunk békés volt, és a a követeléseink jogosak. Hogy védekezni tudjunk, a parkokban lévő zöld padokat szedtük szét, s a “Gostat” udvarán a káposztás hordókat. Majdnem elvesztünk, hisz túlerőben voltak… Emlékeztek? A cigányok mentettek meg, akik ezzel a felkiáltással érkeztek a főtérre: ” Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”. Libánfalváról és Hodákról érkezett a románok utánpótlása is. Visszagondolni is szörnyű…
Aztán szép lassan ez is eltelt. Ès jöttek a hétköznapok. Amikor be kellett menni dolgozni, amikor nem szólt kolléga a kollégához, szomszéd a szomszédot nem köszöntötte, amikor régi barátságok szakadtak szét, mintha soha nem is léteztek volna…A szomszédunkban lakott egy román katonatiszt. Nagyon szerette a szőke fürtös, kék szemű kisfiunkat. Mindegyre meglepte egy- egy csokival, cukorkával… Azon a márciusi délutánon, huszonegyedikén, a gyerekünk az udvaron hintázott…A “kedves” katonatiszt bácsi az emeleti ablakból megdobálta, mert magyar….A fiunk legkedvesebb kis barátja is román volt, Sorinel…a szülők eltiltották egymástól őket, az apa tajtékozva rohant ki és verte ki a süteményt a fiúcska kezéből, amivel pár perce kínáltam meg, ordítva, hogy meg ne kóstolja, ki tudja, megmérgezzük… De olyan román szomszédasszonyunk is volt, aki azt mondta, ez nem lehet, mi együtt kell éljünk, és merészen kitűzte az ablakába a román és magyar zászlót.
Eltelt 24 esztendő. Olvassuk a híreket, hogy 2014 március 19-én magyarellenes tüntetéseket szerveznek a román szélsőségesek, országszerte, de elsősorban Marosvásárhelyen. Mert a magyarok újra követelni merik a jogaikat. Autonómiát akarnak. Hova jut így Erdély? Mi lesz velünk, erdélyi magyarokkal, abban a Romániában, amelyik ilyen nyílt támadást megenged ellenünk, miközben nekünk megtiltja a békés vonulásunkat? Reméljük nem engedünk a provokációnak, és nem változik ismét csatatérré Marosvásárhely főtere… De nagyon reméljük azt is, hogy elérjük a célunk, élhetünk a jogainkkal, és végre megkapjuk az autonómiát. Adja Isten, hogy úgy legyen!
Lakó Péterfi Tünde
Ha tetszett a cikk, nyomj egy Like-ot Facebook oldalunkra is. | ||
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése