Dokumentum
És akkor megjöttek a „békés szándékú” Görgényvölgyiek. Egyik közülük, utólag (az események után pár nappal) őszinte hittel a lelkében, próbált meggyőzni bejövetelük jogosságáról. Többek között azt mesélte, hogy, de igen, jogos volt a vad fellépésük, mert ő is látta egy, ott náluk, a templomukban felállított televízió képernyőjéről-akkoriban nálunk gyakorta tartottak házi videó-vetítéseket-, hogy a magyarok mit is tettek a szegény román gyerekekkel. Hogy ő, a saját szemével látta azt, amint a véreskezű magyarok először mily iszonyú kegyetlenséggel ölik meg, darabolják föl, majd pedig utána ezeket, a felszabdalt emberi maradványokat, ugyanezek a barbárok, mint dobják bele egy óriási nagy üstbe, hogy aztán majd megfőzzék azokat. Arra is figyelmeztetett, hogy tessék, a helyi román újság (cuvintul liber) is mind a magyarok barbár viselkedéséről írnak. És ha az újság ezt írja, akkor annak, úgy is kell lennie. Visszatérve a nagy mezőgazdász kirándulásra: egynéhány autóbusznyi falusi ember érkezett a Bolyai térre. Talán a nagyromániások által utólag megadott egyetlen elfogadható adat, a térre aznap megérkező parasztok kétszázas lélekszáma volt. Elsőnek egy szinte hihetetlenül magas, kalapos cigány jelent meg a téren, aki egy hatalmas piros–sárga-kék zászlót szorongatott a kezében. Miután megérkeztek, a pörge kerek kalapos testvérék, nem sokat vacilláltak, hanem azonnal támadásba is lendültek.
A székház kapui gyorsan becsukódtak, mi meg a székházon kívül rekedt magyarok pedig minden az utólagos állítással ellentétben, nem igen hatódtunk meg a Sütő András bácsi beszédétől. S más lebeszélő-hazaküldő ráhatásoknak sem engedelmeskedtünk, hanem fegyelmezetten a Teleki Téka elé húzódtunk vissza, és onnan figyeltük a Görgény völgyi parasztok első betörési kísérletét.
Miután a fejszéknek nem engedelmeskedett a vasrácsos bejárati ajtó- egyébként a volt Bolyai utcai székház bejárati ajtóin, illetve az épület garázsudvarába nyíló kapuk kovácsoltvas rácsain még ma is láthatók a „vendégségbe” érkezett Görgény völgyi testvérek által hátrahagyott fejszecsapások nyomai- a megvadult, füstös állapotban lévő rohamosztagok kövekkel, fadarabokkal és más alkalmi dobóeszközökkel vették tűz alá a székházat.
Belülről is jött némi replika, de a mieinktől jövő riposzt elég haloványra sikeredett. A kőkorszaki eszközök bevetése, aztán a benyomást sugallta nekünk, hogy a támadók lendülete, mintha gyengülne. És ekkor gondoltunk arra ismét, hogy hátha esetleg még mindig nincs minden teljesen elveszve. Ami pedig Sütő András bácsi átélt kálváriáját illeti, a nővérem, aki a vandál támadáskor ugyancsak a székházba rekedt, és aki végül ő maga is a Törvényszék felőli kerítésen át menekült ki a székházból, utólag elmesélte nekünk azt, hogy néhány fiatal felajánlotta András bátyánknak azt, hogy ők szívesen átteszik őt azon a kerítésen.
Különben aznap, rajta kívül, mármint a nővéremen kívül, többen is ily módon távoztak a székházból, de András bátyánknak nem egészen tetszett az ügy -:"Drága fiaim, én már túl öreg vagyok az ilyen dolgokhoz” (id. kb.)-, és így aztán végül is maradt. Egyébként is a támadás előtt székházban és körülötte mindenfelé nagy volt a fejetlenség. Az ott összegyűlt tettre kész emberek, várták a vezető személy megjelenését, hogy bárki, legalább egy későbbi akárki eljöjjön közénk közülük, az akkori híres, ma már hírhedt politikusaink közül.
A már említett Borbély Lászlón kívül, kevés ismerős politikusi arcot láttam az ott összegyűlt tömegben, egyedül a Czire Dénes tanár urat ismertem fel, de ő, ha jól emlékszem, nem volt politikus. Különben is a támadás előtti pillanatokban nagy volt a pánikhangulat, és olyannyira eluralkodott a félelem az embereken, hogy végül már senki sem törődött semmivel. A Keresztes Dezső srácot, az akkori RMDSZ-es mindenest – a támadás előtt, úgy vagy egy órával – külön kellett figyelmeztetni arra, hogy, menekítse el a székházból a pénzes kassza tartalmát, kb. 13000 lejt (?), így aztán legalább az a szegényes büdzsé nem veszett kárba.
A padláson történtekről téve említést egy pár sorban, itt esetleg érdemes lesz talán még egy annyit megjegyezni, hogy ott a székháztetőn lapultak meg, mégpedig elég szép számban, azok a hivatalból kiküldött, a hivatalukból kifolyólag is mosolyogni csak kevésbé tudó sötét alakok, akiket másként fizetett magyar besúgókként illik emlegetni. Ezért is alakulhatott úgy, hogy végül a tettlegesség idején mindvégig nagyobbrészt csak András bácsira járt rá a rúd, a többi bent rekedt személynek, tisztelet az egynéhány kivételnek, nem történt semmiféle bántódása.
Amiről pedig a történelemkönyvek általában soha egy szót sem regélnek, az úgy hangzik, hogy aznap a székházba való betörés után, mi a Bolyai téri székházon kívül rekedtek, a támadás elkezdése után, negyedórányi tehetetlen szemlélődés után a Gecse utcai Kistemplom irányába vettük az utunkat. A templom felé menet, útközben hangzott el először az ötlet, hogy: igenis be kell hívni a Nyárád-menti székelyeket. A református parókiához érve, sajnos ott sem jártunk több szerencsével, a parókia balkonjáról ismét csak tanácstalan emberek tekintettek le ránk. Továbbsietünk, majd a Gecse és a Hosszú utca találkozásánál különváltunk. Az egyik csoport a vásárhelyi rádióstúdió felé vette az irányt, a többségünk pedig a Kövesdomb felé vette tovább az útját.
A Dombon, mielőtt még kiértünk volna a Főútra, egy illető szakállas úr állta el az utunkat, ekkor láttam először Szokoly Elek urat, aki mindenáron le akart beszélni arról, hogy folytassuk szervezkedési próbálkozásainkat. De mi, mit sem törődve a felkéréssel, továbbfolytattuk utunkat. Kiérve a kövesdombi autóútra, az út közepén továbbhaladva többször is körbejártuk ezt a többségében magyarok lakta negyedet, közben meg a torkunk szakadtából hívó szavakat harsogva, az ott lakók segítségét kértük. Az emberek pedig egyre-másra szó nélkül kapcsolódtak be a tömegbe és nemsokára egy óriási spontán tüntetés kerekedett, ahol több száz ember, hosszú időn keresztül várta újra a nagy történelmi személyiség megszületését.
De hiába, mert ez az úgynevezett szervezet akkoriban is csak embrionális állapotban leledzett, és ahogyan az a későbbiek során kiderült, a nagy hegyek nálunk is csak egérkéket szültek. Vörös fehéregérkéket. Visszatérve a lényegre: összegyűltünk és bizony voltunk csöppet sem kevesen. Egy adott pillanatban, tisztes távolból, már egy rendőrségi Aro autó is követte a tüntető tömeget. Mikor pedig úgy gondoltuk, hogy volnánk már elegen, úgy döntöttünk, hogy nincs mire továbbvárni és vezető nélkül is, elindulunk a székház irányába.
És mentünk volna tovább a kitűzött végcélunk felé, soha nem látott elszántsággal a szívünkben. Csakhogy aztán valahol, az „Orient" üzletközpont környékére érve, egyszerre három, a város felől érkező, nagyon agitált állapotban lévő idősebb nénike állta el az utunkat. Kik egymás szavába vágva, rémülten arra esdekeltek minket, hogy: jaj, de ne menjünk oda, ahhoz a székházhoz, mert ott a hely tele van igazi vademberekkel, akik fejszével és vasvillákkal vannak felszerelkezve, és akik minden az útjukba kerülő személyt kegyetlen brutalitással agyba-főbe vernek.
E hír hallatára aztán az összegyűlt tömegben, röpke tíz perc alatt lelohadt a tenni akarás vágya, majd hosszabb-rövidebb újabb parlamentorozások után, végül abban maradtunk, hogy szétszéledünk, mindenki megy a maga útjára. Hiába volt minden. Úgy tűnik, nem igazán születtünk hősöknek. Aznap este még egyszer elgyalogoltunk a székházig, ahol a székházhoz érve félig-meddig tárt ajtók mögött, a székház földszinti folyosóján egy égve hagyott magányos villanyégő, őrizte a csendet.
És bár a székház előtti tér is már teljesen kihalt volt, gondolatban újból és újra és egyre élesebben, mintegy vádolóan jöttek vissza elénk a nap különböző átélt történései, úgyhogy aztán jobbnak láttuk továbbállni. Nagy ívben elkerülve a Főteret, a Kossuth utcán keresztül elvonultunk az „Aranykakas” vendéglőig. Itt találkoztunk Fekete Doboz (Chrudinák Alajos Panoráma műsorának a stábja) munkatársaival, kiknek maguknak is bujdokolniuk kellett, hogy nehogy idő előtt lelepleződjenek, és emiatt aztán kiutasítsák őket, hiszen mindnyájan sejtettük azt, hogy a java csak majd ezután következik. Az „Aranykakas”-tól aztán közösen visszahúzódtunk a Jókai Mór utcába (jelenleg Eminescu a neve) és miközben felelevenítettük a nap forróbb pillanatait, már elég későre lehetett, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szomszédos volt IV Béla körút (mai Cuza vajda utca) felöl, egy utasszállító autókból álló konvoj közeledik felénk. Élükön egy katonai kétéltű autóból, egy tisztféle hangosbemondón keresztül dirigálta a díszes társaságot.
Egyébként is ez a konvoj, már március 16.-a óta napi rendszerességgel tiszteletét tette városunkban. Először az elhíresült Tudor negyed béli gyógyszertárügy alkalmával volt pechünk megismerni e banda különleges emberidomító adottságaikat. Körmöcki gyógyszertárvezető, az általa kitett „Gyógyszertár” felirat miatt, és Nagy Levente, a „Centrofarm”-i illetékes, az eseményben ugyancsak döntő szerepet játszó másik személy, azután még hosszú időkön keresztül voltak kitéve, szűnni nem akaró, állandó meghurcoltatásoknak. Míg egy felöl tartott a gyógyszertári cirkusz, amit úgymond egy Kojak-cukorkát árusító bácsi pattintott ki, ugyanott a másik oldalon, a szemben lévő sarki nyolcemeletes tömbház hatodik emeleti balkonjáról, két kezdeményező szellemmel megáldott kislány egy „Bolyai iskolát akarunk”(nem feltétlen ez volt a pontos szöveg) transzparenst mutogatott, a lent sürgölődő hőzöngőknek. Ezek a vadak meg, amikor meglátták a feléjük kibiggyesztett tiltakozó papírost, nem sokat kérették magukat, hanem egyből nekilódultak és úgy egy hordában felvonultak az illető lakáshoz.
És mivel ott nem nyertek azonnali bebocsátást, így aztán se szó, se beszéd, erőszakkal hatoltak be a bűnös lakásba, ahol ráadásul csak az a két szem lány tartózkodott volt otthon, akiket annak rendje és módja szerint ezek a becstelen útonállók aztán tisztességesen helyben is hagytak.
(folytatjuk)
Fazakas Csaba
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése