Wass Albert: Levél

Utólagos köszönet érte Karcsi - nak.

Levél

1.

Tollamat az éjszakába mártom,

úgy írom ezt a levelet, apám.

Egy új Rodostó álmait virrasztom

idegen télben, idegen tanyán.

És hallgatom a tenger mormolását,

mint bús elődöm, Mikes Kelemen.

De százszorta setétebbek az éjek

ezen az embertelen tengeren.

Szemem romok - szaggatta horizonton

változó csillagok után kutat.

De nem változnak még az égi képek

s minden csillag Zágon felé mutat.

És minden csillag egy-egy emlék bennem.

S ha még sokáig így nő ez a tenger:

egy új Noéként bárkát ácsolok,

hogy megmaradjon a csillag és az ember.

 

2.

Az éjszaka takarója alatt

megkeresem a kezedet, apám.

És felködlik bennem a régi otthon,

mint holt hegyek közt gazdátlan karám.

Jaj, hova lett a vidám nyáj belőle?

A nevetés, a jókedv és a tréfa?

Elvesző nyomukat megkeresni

kísértetórán hazajárok néha.

De nem lelem sehol. Az éj üres.

Az idő áll és holtakat virraszt.

Megborzongat a csönd, ha visszanézek,

lidérc gyötör és kísértet riaszt.

Apám, én láttam ezt a háborút

és megvakult azóta a szemem.

A torzult-arcú emberfenevadban

Isten képmását többé nem lelem.

A régi gyermekmesék mind hazudtak.

Embert habzsolt a gyilkos tudomány!

Nem hősök és vitézek háborúztak:

csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.

Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,

csak síró nők és feldúlt otthonok,

csak olcsó préda és embertelenség,

tolvaj próféták, férgek és romok...!

Ma számon kérném régi könyveimtől

Hectort, Periklészt, vagy János vitézt...

de nincsenek meg ők sem. Dúlt világunk

maga alá temette a mesét.

 

3.

Kőrisfáinkon laknak-e még csókák...?

S a rózsák nyílnak-e, ha jön a nyár...?

S mit szól a pinty, ha ablakomra szállva

kendermagot a télen nem talál...?

Az íróasztal ott van még a helyén...?

Áll-e még a régi kandalló...?

S régi tüzekre emlékszik-e még,

ha zúg a szél a fák közt s hull a hó...?

Verandánkra jár-e még a fecske...?

És mit csinál az öreg karosszékem...?

Dalolnak-e a fülemilék este,

ha jön a május, éppen úgy, mint régen...?

Nyomot keresni frissen hullott hóban

idegen járja ösvényeimet...?

(S nem rezzen össze, ha a sűrű közt

megreccsen egy ág a háta megett...?)

 

4.

Válasz nem jő. Az éj setét és néma.

Éjfélt kondít egy távoli torony.

Kísértetek denevérszárnyain

most felkeresem régi otthonom.

halott zárjában kattan a kilincs.

Egy régi ajtó vágyva megremeg.

Tágult szemmel figyelnek a szobák,

ahogy a házon lassan átmegyek.

Álmából felriad az új lakó...

Reccsen az ágy. A padló csikorog.

A kémény nyög és felsóhajtanak

érintésemtől a hű bútorok...

az ebédlőben fölhúzom az órát.

Karosszékedet eligazítom.

És láthatatlan kísértet-betűkkel

nevemet a falakra fölírom

“Itt jártam. Élek. Él az isten is még.

És övé a legutolsó szó joga.

A tövissé vadult ember fölött

Ő az eke és a borona.”

 

5.

Majd magamat, mint vérbe mártott kardot

a dúlt határon körülhordozom.

Jaj annak, aki otthonunkat lakja

prédára éhes bitorló-jogon!

Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!

Lába elé göröngyöt vet az út!

Rabszolgaság ellen az ősi föld

bogáncsokkal lázadni megtanult!

Megkeseredik szájában a kenyér.

A bor ecetté lesz az asztalán.

Az ágy nem ád nyugalmat s rémek űzik

vacogó foggal át az éjszakán!

Nem ismeri el urának a ház

s tolvajt kiált mögötte a küszöb!

S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,

a dédnagyanyám-szőtte függönyök!

Halottak napján sírjukból kikelnek

a tisztes holtak, kicsik és nagyok.

És számon kérik tőle jussukat

és számon kérik azt, hogy hol vagyok...?

Mert mienk csak ott a békesség, apám.

Másé csupán a dúlás és a préda.

Verejték nélkül termett gabonának

szára törékeny és kalásza léha.

Kivághatják a fákat mind egy szálig.

Porrá tehetik házunk, mindenünk.

Mégsem győzhetnek le soha, apám.

Mert gyümölcsfát ott

csak mi ültethetünk!

 

6.

Én nem tudom, meddig marad ez így:

évekig-e? Vagy évtizedekig?

atomjaira robban-e a föld is,

míg a pokolból ember születik?

De tudok egyet: gyűlölet tövise

nem virágzott még békét soha.

Haramiának a lopott födél

zsákmánya lehet csak, nem otthona.

S valahol messze innen van egy Isten.

Világoknak Ura és seregeknek!

Ki várja búsan és türelmesen

csordulását véres serlegeknek.

Míg eljön majd az Ítéletnek napja

s beteljesednek rendre az Idők.

És lesz igazság, hűség, becsület

és tisztesség az Úr színe előtt.

És megméretik majd súlya szerint

külön-külön az embernek fia.

És pelyvaként hull szét a semmibe,

kit arra ítél majdan a szita.

Ne félj apám. Ha űzött életünk

ma utak árkában is kanyarog:

az igazságot aranykönyvbe írva

megőrzik odafönt az angyalok.

És lészen egyszer fényes jel az égen!

És ítélet tétetik, igazán!

Megrendülnek az egek eresztéki...!

és akkor majd... hazamegyünk, apám.

 

7.

Az éjszakába mártottam a tollam,

úgy írtam meg ezt a levelet.

Magába zár az árvaság magánya,

mint valamikor Mikes Kelement.

Egy új Rodostó partján hallgatom

az embertelenségek tengerét.

Virrasztgatok az éjek éjszakáján

a bujdosó, száműzött emberért.

Szemem romok-szakgatta horizonton

egy biztató kis jel után kutat.

De lassan változnak a csillagok.

S minden csillag Zágon felé mutat...

 

(Bajorerdő, 1947)