Ültünk a romokon
Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
Gépek nyelték el s formáltak belőle
juhnyájat és sáskasereget,
uniformizált robot-hadat,
mely mindent felfalt, mindent megevett:
hitet, jóságot, békét és reményt…
Ültünk nehányan együtt, kik megmaradtunk,
romok között és lestük a napot,
hogy fölkél-e még számunkra valaha.
De kelet felől csupán a fellegek
moraja jött s dért vacogott az éj
s patkányok rágták ki holtak szájából
a legutolsó falat kenyeret.
Amerre néztünk: véres volt a tenger
s gennyes sebektől fertőzött a föld.
Csupa gyűlölet volt az ember
s csak az volt ember, aki ölt.
Gonoszságot szolgált a tudomány,
hozsánna hirdette az embertelenséget
és minden ami szép volt
ledőlt, leégett.
Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
És aztán már csak a halálra vártunk.
Forgott a föld. Szelek jöttek és mentek.
Denevérek szárnya suhogott
s hírük sem volt az embereknek.
És akkor:
egyszerre csak a vaksötéten át
kinyúlt felénk egy gyönge női kéz.
Meglengetett egy szál fehér virágot:
ennyi volt az egész.
De mintha bűbájos varázslat történt volna.
Emlékek támadtak föl bennünk valahol.
Zenéltek lágyan réghallott szavak.
S felnyitotta szemét egy megcsúfolt véres angyal
valahol a romok alatt.
És felujjongtunk, mint kiket a mélyben
elér egy titkos, drága üzenet:
Emberek vagyunk még, emberek!
Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!
Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!
Emberek vagyunk még, Isten népe!
s hiába fojtanak koromba, vérbe,
hiába dőlt le minden talmi érték:
a mi jussunkat más egekben mérték
s van még valahol Isten, jóság, béke,
igazság, erkölcs, szeretet…
ember…!
Ó asszonyi kéz, ki véghetetlen tenger
véres hullámai fölött nyúltál felénk
testvért kereső szent egyszerűséggel,
kit első galambként viharokon át
mint szent iránytű a szíved vezérelt:
minden országok bölcs vezérei
tanulhatnának tőled szebb politikát.
Kik hasztalan keresik három éve
a forrást, melyből fölfakad a béke,
vén könyvekben kutatják, lombikokban,
elméletek varázsszerei közt,
boszorkánykonyhák, alkimista titkok
bűvös tüzében, vérben,
írott törvényben,
fegyverben és fegyvertelenségben,
csak ott nem, ahol titkos fészkén ül,
mint madár, ki már röpülni vágyik:
az emberek szívében.
Áldott légy, te habfehér galamb,
ki mint a gyermek éjek poklain
szálltál felénk rémségről mit sem tudva
s kezed kinyújtva
rebegted el a régfeledett jelszót: szeretet…!
Mikor már azt hittük, hogy minden elveszett
s Isten képét betemette egy összedőlt világ,
úgy nyíltál ki romok között,
mint egy fehér virág.
S előled a fagyos vak éjszaka
fekete felhők hátán tovanyargalt
s romok fölött, magosan egy csillag
meghirdette a hajnalt.
(1947)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése