Az elhallgatott sortűz – Támogassa Dézsy Zoltán a Köztársaság tér sötét titkát feltáró dokumentumfilmjét!
Ezerkilencszázötvenhat történetében van egy nap, melyről viszonylag keveset tudunk, s amelyre – talán éppen ezért – mintha nem is nagyon szeretnénk emlékezni. Ez a nap október 30-a, a Köztársaság téri kommunista (később szocialista) pártház ostromának napja. A Köztársaság tér drámai eseményeit a kádári propagandagépezet arra használta, hogy lecsőcselékezze a forradalmárokat és fasiszta jelzőket aggathasson 1956-ra. A hazai ballib oldal értelmisége is előszeretettel használta-használja ezt az érvrendszert. Dézsy Zoltán dokumentumfilmes Pincebörtön címmel a kilencvenes évek elején dokumentumfilm trilógia forgatásába kezdett a szovjet megszállás casus bellijeként minden bizonnyal kommunista provokációként megszervezett tömeggyilkosság és az azt követő lincselés drámájának a beigazolására. A pártszékház alatti, szemtanúk szerint pincebörtönként és kivégzőhelyként használt atombunkert ugyanis ügyesen álcázták, így nem találták meg azt az 56-os forradalmárok, a hatvanas évek elején pedig lejáratait a “szocialista munkáspárttá” vedlett kommunista párt vezetői irdatlan mennyiségű betonnal tömték el. A pincebörtön titkát – az 56-os elődökhöz hasonlóan – Dézsy Zoltán fúrásokkal, talajröntgennel próbálta felfedni, de az 1994-ben hatalomba lépő Horn-kormány azonnal leállíttatta a kutatást, Dézsyt pedig rögtön kirúgták a köztelevízióból, kiátkozva gyakorlatilag a teljes médiából. Most azonban vissza nem térő lehetőség nyílt az igazság felderítésére: a párházat lebontották, s a külföldi befektető legnagyobb meglepetésére kiderült: óriási, a talajvízszint alá érő, elbonthatatlan betontömb állja útját a tervezett mélygarázs megépítésének. Dézsy Zoltán a PestiSrácok.hu olvasóinak a segítségével kétmillió forintot szeretne összegyűjteni a föld alatti, lebetonozott börtön modern, három dimenziós röntgenképeinek elkészítésére, a kommunista történelemhamisítás leleplezésére. (A számlaszámot a cikk végén találják.)
DÉZSY ZOLTÁN ÍRÁSA – PestiSrácok.hu
Szomorú, hogy a Köztársaság téri (ma II. János Pál pápa téri) pártház ostromáról a Kádár-rezsim idején készült önigazoló brosúrákat sokan még mindig forrásként kezelik. Pedig a korabeli „művek” egyértelműen politikai célt szolgáltak: helyeselték a szovjet katonai beavatkozást, érvelésükkel pedig a forradalom utáni megtorlás jogszerűségét és erkölcsi igazát igyekeztek alátámasztani.
KÉTES IRATOK HELYETT ORAL HISTORY
A történészek is óvatosan bánnak a Magyar Dolgozók Pártja budapesti központjának ostromával, sőt, mintha félnének ettől a témától. Érthető, hiszen hitelt érdemlő dokumentumok alig akadnak, jobb híján a megtorlás perei szolgálnak forrásul. Márpedig a történészek papírból dolgoznak – esetünkben a Kádár-rendszer koncepciókban gazdag peranyagaiból és meghamisított dokumentumaiból.
A riporter viszont az oral history eszközeit alkalmazza – vállalva annak esetlegességeit. Az emlékezők emlékezhetnek pontatlanul, sőt, akár hazudhatnak is, ám ez utóbbit leleplezi a kamera – és akkor a szerkesztői kontrollról ne is beszéljünk. Ezzel az elszánással vettem magamnak 1991-ben a bátorságot, hogy választ keressek a kérdésre: mi történt 1956-ban a Köztársaság téren?
Lelkes dokumentumfilmesként a tér összes házába és lakásába bekopogtattam, több mint 200 tanúval, szakértővel beszéltem. Munkámat könnyítette, hogy a rendszerváltoztatás után (egy ideig) nyitottak voltak az emberek, és egyáltalán: éltek még a szemtanúk. Három év kutatás-forgatás után a Magyar Televízió 1994 tavaszán mutatta be a trilógia első és második részét.
Részlet a Pincebörtön című dokumentumfilmből – Dézsy Zoltán a szemtanúkat kérdezi
A film hatalmas nézettségi és tetszési sikert aratott – és elképesztő visszhangot keltett. Pillanatok alatt ellenséget faragott belőlem a média döntő része, lejárató cikkeket írtak rólam és a filmről – anélkül, hogy látták volna a 122 perces produkciót. A támadások lényege az volt, hogy aljas hazugság minden egyes filmkocka, minden mérési eredmény, a tanúk végképp aljas hazudozók – ez alól csak a pártház megszólaltatott védői a kivételek. Nyilván sokakat zavart, hogy a téren fúrótornyokat állíttattam fel, kiderítendő, mit rejt a mély. Legenda – sulykolta a verdikt évtizedeken keresztül.
Márpedig a tanúk másról beszéltek… Visszaemlékezéseiket fontosnak tartottam, és szerettem volna függőleges aknát építeni a tér egy pontján. Na ez aztán végképp kiverte a biztosítékot. A dokumentumfilm harmadik részét sem készíthettem el.
Az 1994-es választásokon győztes hatalom első dolga az MTV elfoglalása volt; az új korifeusok sebtiben elvették műsoraimat, alkotási lehetőségeimet – csakúgy, mint több mint száz pályatársamét. (Csak a fiatalabb generáció kedvéért: ez volt az első média-háború vége, a nemzeti oldal alkotógárdájának teljes kiűzetése a televízióból és a rádióból)
A Pincebörtön című dokumentum-trilógia befejezését azonban egy percre sem adtam fel. Folyamatosan gyűjtöttem az adatokat, az új tanúkat, kibekkeltem míg az agyonhitelezett pártházból kiköltöznek a posztkommunisták – maguk mögött hagyva rengeteg mocskot és szemetet. Kivártam, míg elárverezik az ingatlant. Nos, cselekvés ideje most jött el. A ma már félig lebontott, romos pártházat jövő tavasszal átépítik. Pontosabban: átépítenék… Új tulajdonosa ugyanis alaposan meglepődött, mikor megtudta: nem tud mélygarázst építeni az épület alá, s hogy sok száz négyzetméterrel kevesebb a hasznosítható terület. Az ok: a pártház bal szárnya gyakorlatilag egy gigantikus, tömör betontömb, mely megszüntetésének költségei felmérhetetlenek. Inkább kihagyják, körbeépítik. A betontömb alját sem találni, csak sejthető, hogy igen mélyre vezet. De hova? Mert az óvóhelyeknek minimum két kijáratuknak kell lenniük…
A friss fotón jól látszik az elbontott pátház első emeletéig nyúló óriási betontömb, amelynek alja a metró mélységében lehet. Fotó: Dézsy Zoltán
ANOMÁLIÁK A TÉR ALATT
Filmemből két műszaki tény is kiderült. Felmérettem ugyanis a tér pártház előtti részét, és egyértelmű bebizonyosodott, hogy valahol jóval a talajvízszint alatt, a vízzáró márgarétegben szép, szabályos „anomália” található. Egy alagút fut ki az épületből a színház parkolójának irányába, s T-alakban elágazik… A talajradart fúrásokkal is leellenőriztettem: Kb. 12-16 méter mélyen vasbeton műtárgyba ütközött a fúró. Éppúgy, mint az 56-ban, az előttem járóké.
A volt MDP-székház átépítése 2019 tavaszán folytatódik, addig van esély az épületen belül mérni, kideríteni, miféle műszaki titkot rejt a betonmonstrum. A kulcs a pártház atombiztos óvóhelye. Ez az az objektum, melyet feltöltöttek betonnal, s ami most nagyon útban van.
Igen, jól olvasták: anno az elvtársak valami miatt fontosnak tartották betonnal feltölteni az óvóhely lejáratául szolgáló vasbeton hengert, és a ház alól a térre kifutó alagutat. Már az ötvenes évek elején is őrült összegbe kerülhetett megépítése, nemkülönben későbbi bebetonozása, de úgy látszik a költségek nem számítottak. Elképesztő mennyiségű anyagot injektáltak a föld alá. Riportalanyaim visszaemlékezéseiből tudom, hogy a pártközpont Kenyérmező utcai oldalán még kaput is nyitottak a sódert szállító teherautóknak. Az átépítés/betonozás a 60-as években történt, és hónapokon keresztül tartott.
Miért? Hogy örökre eltüntessenek minden műszaki nyomot, amely fényt deríthet a pártház titkaira, igazi drámájára.
Ötvenhat sajtója kazamataként emlegette azt a szupertitkos földalatti objektumot, amelyet az ostrom utáni pár napban kerestek a forradalmárok. Az egész város lázban égett, a korabeli „katasztrófa-turizmus” szinte fél Budapestet kivitte a térre. Senki nem értette, hogyan jöhetnek a mélyből jelzések, ám senki nem csodálkozott… A kor emberének ugyanis semmi nem volt meglepő, ha a diktatúra kegyetlenségei kerültek szóba. Persze, csakis rabok adhatnak le vészjelzéseket a föld alól…, kik mások? Érthető volt ez a logika, hiszen a PÁRT és az ÁVH gyakorlatilag összetartozó fogalmak voltak. Az ötvenes évek pincebörtöneitől pedig az egész ország rettegett.
Azt, hogy a budapestiek földalatti börtönről beszéltek alátámasztotta az a tény is, hogy a pártházat elfoglaló forradalmárok nem találták az épületbe előzőleg bekísért foglyokat. Sőt, a pártház ablakaiból tüzelő ávósok közül is csak néhányat fogtak el. Hova tűnhettek? Az is gyanús volt, hogy miért kellett a pártház rendőrré beöltöztetett ávósainak előző nap begyűjteni a környékről fiatalokat? Ma már persze egyértelmű. Egy ördögi provokációt része volt ez is. A provokáció szervezéséből Gerő Ernő, Rákosi Mátyás négyesfogatásnak tagja, a szovjet titkosszolgálat magyarországi rezidense alaposan kivette a részét. Gerő közvetlenül az ostroma előtti napon járt az épületben, s az ott szolgálatot teljesítő ÁVH-s parancsnokkal beszélt. Mindjárt világossá válik, miről.
PROVOKÁCIÓ SZÜKSÉGELTETETT
Kik tartózkodtak 1956. október végén az MDP-székházban? Elsősorban régi vágású pártmunkások, akik elkezdték szervezni a kommunista párt fegyveres milíciáját – vagyis a győztes forradalom ellen szervezkedtek. Mondhatjuk így is: ellenforradalmárok tartózkodtak a két épületből álló tömbben. Az első titkár hiányzott, helyettese a pártbizottság másod-titkára, Nagy Erzsébet volt. Az ostrom után mártíromságra emelt Mező Imre, csupán a súlytalan harmad-titkár pozícióját töltötte be.
Ma már élesebben látni e nap történelmi kontúrjait. A Kossuth-téri mészárlást nem követte tömeges vérbosszú, kommunistaüldözés, sőt, október 28-án, a forradalom győzelmének bejelentésével kitört a hőn áhított béke. A Nagy Imre-kormány megszüntette a gyűlölt ÁVH-t – mi kellett még a boldogsághoz? Az emberek felszabadultan járták a romos Budapest elnémult harcálláspontjait, gyanútlanul álltak modellt a fotósoknak a kilőtt páncélosok mellett (később sokakat e képek alapján ítéltek el). A Kreml elégedetlen volt a helyzettel. Sürgősen találni kellett egy okot az újabb beavatkozásra. Ha pedig nincs ok, akkor csinálni kell valamit, ugyanis a forradalom leveréséről Moszkvában már döntöttek. A T-55-ös páncélosokkal megrakott vonatok végeláthatatlan sorban robogtak Magyarország felé. Az újbóli agresszió indokolásához kellett egy casus belli, egy ürügy melyre hivatkozni lehet, hogy miért kell eltiporni a forradalmat.
Míg Budapesten örömünnepet ültek az emberek, azalatt a KGB-s tervező-központokban a provokáció előkészítésén dolgoztak. A szovjet matematika szerint ez mindig sok halottat és vért jelentett. Kellett egy jelkép: egy megostromolt épület sok áldozattal, egy amolyan kommunista Reischtag, amely szimbólummá válhat, amelyet felkap a propagandagépezet. A Köztársaság – ma II.János Pál pápa – téri pártház, a Magyar Dolgozók Pártjának budapesti központja tökéletesen alkalmasnak bizonyult a provokáció helyszínéül.
A beépített emberek és a forradalom laza apparátusába beépült KGB-s ügynökök összehangoltan dolgoztak. Senki nem gyanakodott, amikor egy nappal az ostrom előtt elvezényelték a pártházat biztosító páncélost. Az épületben állomásozó ávéhás – bocsánat, rendőr – osztag parancsba kapta: járőrözzenek a téren, és gyűjtsenek be embereket. Így is történt. A környék forradalmi csoportjai döbbenten észlelték, hogy sorra tűnnek el a fiatalok a Köztársaság tér 26-27-ben.
Ilyen előzmények után virradt fel október 30-án a nap. A délelőtti órákban több forradalmi küldöttség is be akart jutni a pártközpontba, hogy megtudják, mi történt a bekísért pesti srácokkal. Az első küldöttség eltűnt a kapu mögött és nem jött ki. A második delegáció is elindult befelé, de azonnal ki is hátrált azzal, hogy bent csapda van. Ekkor dördültek el az első lövések. Tisztázatlan, ki lőtt először, de sokatmondó, hogy a pártházban tartózkodó Tóth Lajos honvéd ezredes a filmben így nyilatkozott erről: nem tudni.
AZ ELHALLGATOTT SORTŰZ
Az ostrom hírére nemcsak fegyveresek gyülekeztek a környéken, hanem sok-sok ezer ember is, akik akkoriban a várost járták. Minden adott volt tehát az ördögi terv végrehajtásához. Elkezdődött a kíméletlen csata, amely során orvlövészek lelőtték a fehér köpenyes ápolót is, aki a téren fekvő sebesülteket mentette… Már ez felbőszítette az ostromlókat, de a legszörnyűbb az a sortűz volt, melyet a történészek nem sorolnak 1956 sortüzei közé, pedig ott lenne a helye. Ez a kegyetlen golyózápor csak a Kossuth-téri mészárláshoz hasonlítható, például abban, hogy szinte terelték az embereket a puskacsövek elé. Hasonló volt a cél is: nem a megfélemlítés, hanem egyértelműen a bosszú, a reakció kiváltása, a véres helyzet eszkalálása. A filmemben szereplő tanúk egybehangzóan állították, hogy a harcok közepette egyszer csak kitűztek egy hatalmas fehér zászlót a pártház első emeleti ablakába. A géppuskák elhallgattak, csend lett. Mindenki fellélegzett: kitört a béke!
A fegyvernyugvás eufóriájában a kíváncsi tömeg a pártház felé indult. Peredi Lászlót egy tapasztaltabb társa tartotta vissza, ennek köszönhette életét. Amikor megtelt az épület előtti tér emberekkel – nem a forradalmár harcosokkal, hanem békés civilekkel – pártház minden ablakából tüzet nyitottak rájuk. Peredi – vagy ahogy társai hívták, Pöttöm, a pesti srác könnyes szemmel idézte fel ezt a szörnyű jelenetet a forgatáson. Szabó Lászlóné az Erkel Színház lépcsőjén állt amikor eldördült a sortűz.
Hullottak az emberek, mint a legyek, emlékezett a sortűzre. Még drámaibb Olexa József ÁVH-s kiskatona vallomása, aki ezalatt bent volt az épületben. – Mint a jégverés, olyan volt – mondta. – Letarolt mindenkit.
Az eredmény: száznál is több lelőtt budapesti polgár…S mindez a fehér zászló kitűzése után. A provokáció mesterien sikerült, a népharagot sikerült az egekig korbácsolni – ha már a Kossuth téri vérengzés kevés volt hozzá.
Elgondolkodtató adalék, hogy az ostrom kellős közepén ismeretlen tankok jelentek meg a téren. Személyzetük nem tudta, hogy hol vannak, és harckocsijukban sem volt rádió. Ennek ellenére tüzelni kezdtek a pártházra. Véletlen? Ugyan.
Még egy megcáfolni való hazugság: a halálos hátlövést kapó harmad-titkár, Mező Imre nem ment ki az épületből, pláne nem fehér zászlóval. Ez is a kádári legendagyártás része volt. Tény ugyanakkor, hogy a pártházba behatoló corvinisták hiába keresték a korábban lefogott fiatalokat. Pongrátz Gergely egyik bátyjának feltűnt a frissen gereblyézett virágágyás az udvaron. Felásták, tizenöt(!) hátrakötözött kezű, tarkón lőtt srác holttestét rejtette… A hozzátartozók őrjöngését Pongrátz sem tudta csitítani – ha nincsenek mellette a Corvin-közi harcosok, őt is a falhoz állítják.
AZ AMERIKAI LIFE MAGAZIN KÉPSORA A LINCSELÉSRŐL MEGOSZTOTTA A VILÁG KÖZVÉLEMÉNYÉT (18+)
No gallery template found!A népítélet mindig kegyetlen. A provokátorok azonban épp ezt akarták elérni – és ez sikerült is. Már csak a propagandagépezetet kellett beindítani, drámát a végletekig fokozni. Jellemző, hogy amikor évekkel később emléktáblát állítottak a kivégzett ávósoknak, olyanok is felkerültek a táblára, akik akkor is, és a mai napig is jó egészségnek örvendenek.
Reális elemzések alapján kilenc ávéhást végeztek ki a pártház előtt. Rettenetes lehetett. Természetesen szörnyű minden matematika, amely az elesetteket veszi számba, mégis meg kell állapítanunk, hogy a sortűz áldozatainak száma megközelítette a százat. S akkor még nem szóltam azok áldozatokról, akikről Kalló József riportalanyom beszélt. Elmondása szerint a pártház eleste után az Erkel Színháznál nézelődött, amikor egy szellőzőrácson keresztül felszóltak neki, hogy szabadítsák ki őket „mert nincs villany és fogytán a levegő”. A kérdésre, hogy hányan vannak lent ezt a választ kapta: kétszáznál is többen…
Titokzatos okból odaküldött páncélos a Köztársaság téren
Ne is számoljunk tovább!
JELEK A FÖLD ALÓL
A csata és a népítélet befejeztével egyre többen észleltek jelzéseket a mélyből: remegett a talaj, kopogtatás hallatszott a csöveken. Csakis a lefogott forradalmárok lehetnek a segítségkérők – vélte mindenki. Megindult a kétségbeesett keresés. A téren felállított fúróberendezés mintegy 15 méter mélyen átütött egy födémet. A fúrócsövön keresztül ment az üzenetváltás, úgy, ahogy a rabok a börtönben szoktak jelezni – mesélte Varga László. Más szemtanúk, így Juszt Kornél, dr. Cseke Gyula és Fördös István is mind ugyanarról számoltak be: ütemes jelzések jöttek a föld alól. Százak és százak álltak tanácstalanul: mi ez, talán tömegpszichózis?
Varga László a dokumentumfilmben
Nem, nem az volt.
A kutatók tudták, hogy versenyt futnak az idővel. Azt azonban nem tudhatták, hogy küzdelmük nem lehet eredményes, ugyanis a talajvízszint alá nem lehet fentről leásni, márpedig – ma már tudjuk -, hogy a pártbizottság atombiztos óvóhelyét metró-mélységben alakították ki. A pártház pincéjét hiába túrták fel az emberek, és hiába keresték az udvaron a lejáratot. A titkos óvóhelyajtó az első emeleti tanácsterem mögött rejtőzött, optikailag ügyesen eltakarva. Ki gondolta volna, hogy a mélybe vezető lépcsőt az emeleten kell keresni?
Forradalmárok figyelik a mélyből jövő hangokat, kopogásokat – Korabeli felvétel
Aztán eljött november 4-e hajnala. Ki tudja miért, de a szovjet csapatok egyik legfontosabb feladata a stratégiailag jelentéktelen Köztársaság tér elfoglalása volt… A kutatás természetesen azonnal befejeződött. De mi történt a föld alatt rekedtekkel? Erről Talabér György, a pártház óvóhelyének villanyszerelője és Olexa József nyilatkozott – megrázóan. Elmondásuk szerint akik nem tudtak feljönni a bunkerből, azokat lent érte a halál, a pártház atombiztos bunkerében. Filmbéli tanúim szerint a holttesteket fél évvel később, 1957 tavaszán takarították el. A metró-mélységben megépített beton-monstrumot akkor csak kimeszelték. A bebetonozásról a hatvanas években döntöttek. Mindezt a legnagyobb titokban.
Mostmár tudjuk azt is, miért.
HOLTTESTEK A VIRÁGÁGYÁSBAN
A pártház udvarán elföldelt holtestekről Nagy Mária, a pártbizottság másodtitkára Földesi József újságírónak 1981-ben egy hosszabb interjú keretében beszélt. Földesi az ostrom történetét könyvet tervezett írni, de valahogy nem állt össze a kép. A munka során az újságíró azt tapasztalta, hogy semmi sincs úgy, ahogy az „hivatalos”. Nagy Máriát kérdezte a pártházba behurcolt fiatalokról is. A válaszon igencsak meglepődött: „Mit tehettünk volna velük? El lettek intézve”. Néhány nappal az interjú után Nagy Mária felhívta Földesit és kérte, felejtse el ezt a részt… A hangfelvétel és leirata most is megvan.
Még néhány elképesztő adalék a neten elérhető filmemből, de ne a dokumentumfilmesre haragudjanak, ha a történet annyira szörnyű. Farkas Pál szemtanú egy héttel az ostrom után az Erkel Színház mellett, a Szilágyi utca sarkán arra lett figyelmes, hogy holttesteket húznak ki a csatornából. Négyet vagy ötöt számolt meg, aztán megszaporázta lépteit. Akkoriban nem volt tanácsos bámészkodni. Annyit azonban megállapított, hogy a holtak csíkos rabruhában voltak. Nem folytatom a rémséges történetet, sőt, szeretném befejezni.
A félig lebontott pártházban most nyílt lehetőség mérésekre, műszaki vizsgálatokra. Hatvankét esztendővel a forradalom után már vannak olyan eszközök, melyet 3 dimenziós képet alkotnak a föld alatt lévő objektumokról. Az idő sürget, pályázni, már nincs idő. A PestiSrácok.hu olvasói segíthetnek a feltárásban. Gyűjtést indítunk, hogy előteremtsük a mérés költségeit. Az árajánlatok szerint mintegy 2 millió forint elegendő.
Lesz-e ennyi?
Dézsy Zoltán (rendező)
Az utalás módja. Cégnév: GerillaPresS Lapkiadó és Médiatanácsadó Kft. – Számlaszám: MKB 10300002-10701322-49020025 . A közleménybe írja bele: “Pincebörtön“. A PestiSrácok.hu szerkesztősége a teljes befolyt támogatást (bármiféle levonás nélkül) Dézsy Zoltán kutatómunkájának költségeire fordítja, amelynek megvalósulásáról és költségeiről részletesen beszámolunk. A rendező és a szerkesztőség nevében előre is köszönjük!
Utalás külföldről. Címzett: GerillaPresS Kft., Pénzintézet: MKB Bank Zrt. (Székhely: 1056 Budapest, Váci u. 38., EU közösségi adószáma:: 17781334), SWIFT (BIC) kód:: MKKB HU HB, IBAN számlaszám: HU49 1030 0002 1070 1322 4902 0025 . A közleménybe itt is írja bele: “Pincebörtön”. Köszönjük!
A vezető friss képet a pártház bontása után hátramaradt óriási betontömbről Dézsy Zoltán készítette.
Dézsy Zoltán
2020-10-31 at 19:24
vghs és aculeus hozzászólókat keresem, Dézsy Zoltán
dezsyzol@gmail.com
Kutató
2020-06-12 at 11:02
Merre helyezkedett el a Pártházban az óvóhely lejárata? Hol volt a tanácsterem? A 26, vagy a 27 szám alatt?
Itt vannak képek a bontásról:
http://jozsefvarosanno.ucoz.com/index/a_parthaz_bontasa_2018_19/0-287
http://jozsefvarosanno.ucoz.com/index/a_disz_szekhaz_bontasa/0-275
Egy elegedettlen adomanyozo
2019-10-31 at 08:29
Udv. Mivel penzt is utaltam azt hiszem ilyen idotavlatbol jogos a kerdes: hogy all az ugy, mi lett a penzzel. Ha nem jon ertekelheto valasz, a temat tovabb fogom gorgetni mas hirportalok fele. Akar az index vagy az atlatszohoz. Vagy esetleg megnezem milyen jogi lehetisegek vannak. Igazsag szerint az volna tisztesseges reszetekrol ha visszautalnatok az osszes adomanyt.
Varom ertekelheto valaszotokat. Mivel a gyujtes nyilvanos volt es masnak sem erdektelen, a valaszt is nyilvanosan varom!
Dézsy Zoltán
2019-11-20 at 15:34
Tisztelt Támogató, Kedves Olvasó,lassan elkészülök azzal a mnukával amelyet támogattak. Nem volt könnyű, ugyanis a beruházó – miután komolyra fordult a kutatás és beszállt a PS – megtiltotta, hogy belépjūnk az ingatlan területére. Úgy gondolom, hogy december elején megjelenik egy nagyon alapos beszámolóm, amely megnyugtató választ ad mindenre. Lesznek mwglepetések. Köszönöm, Dézsy Zoltán
vg
2018-12-05 at 09:23
Sziasztok, érdeklődnék, hogy áll a gyűjtés? (Mi is utaltunk.)
Dézsy Zoltán
2019-11-20 at 15:36
T.C. Hamarosan jön a kutatás anyaga, köszònöm, Dézsy Zoltán
Polevenete
2018-11-30 at 16:12
Hogy áll a gyűjtés, a vizsgálat mikor kezdődhet el?
A PS miért nem teszi fel a cikket, hogy a téma felszínen maradhasson?
Szilárd
2018-11-22 at 13:19
Utalás szintén megvolt pár nappal ezelőtt. Remélem, mostanra már megvan, vagy legalább gyűlőben van a két millió. Ha csak a Szakács Árpád leleplezte szennyáradatban repkedő milliárdokra gondolok, szégyen, és nem is vagyunk méltók rá, hogy megtudjuk, mi az igazság, ha ez a sansz egy támogató, kétharmados politikai légkörben két millió hiányzó forint miatt elcsúszhat! A másik szempont, ami érdekes lehet, hogy lehet valamekkora reális valószínűsége annak, hogy maguk a katakombák nincsenek kitöltve betonnal, csak a lejárat. Egy véges belmagasságú, nagy alapterületű, vízszintes üreget kitölteni betonnal ugyanis elég bonyolult dolog, egy függőleges lépcsőházat több emelet vastagságban annál könnyebb, és ez itt sok száz köbméter beton- és jelentős időkülönbséget is jelentett. Ha így van, egyszer lehetne belőle emlékhely is, új lejárattal… Akik lent rekedtek, azoknak az összes 56-os áldozat közül a legborzalmasabb halálnem jutott, az ő történetük legalább bemutathatná az utókornak a baloldal igazi arcát.
jobb-ágy
2018-11-13 at 12:13
Ha sikerül az átvilágítás,nem lepődnék meg, ha annak a (sajnos csak régebben) keresett darálónak a nyomára bukkannának. Vannak morzsák, amiről azt hisszük,hogy egyre többet tudunk, de fogalmunk sincs róla, hogy ezek az emberiség mocsadékai micsoda elképzelhetetlen módon bántak el honfitársainkkal. A nevek,azok nagyon hiányoznak a közzétett adatokból. Nem engedhető meg, hogy egy betontömbbel elfedhessék a legnagyobb disznóságaikat!
Károly
2018-11-12 at 18:06
Schmidt Máriáról annyit, kb 8 éve kértem kutatási – amatőr helytörténészként – lehetőséget az egri ÁVH épületében működő politikai női pszichátrián “kezeltek” sorsával kapcsolatosan, valamint Recsk és az egri Vár és az ÁVH e területen végzett “munkálkodásukról”
Napjainkig sincs se kép, se hang!!!!!
Nagyon szomorú dolog ez a kivárás.
polizza
2018-11-12 at 15:38
Csatlakozom az előttem beírókhoz. Azzal is, hogy már a magam részét elküldtem, meg azzal, hogy minél többet szeretnék én is megtudni a valóságról. Minél hamarabb, míg még élünk.
És kérem, ha kell még a segítségünk, csak legyen cikk róla.
F.H.J.
2018-11-11 at 21:28
Engem nem érdekel, hogy ki nem támogatja anyagilag ennek a filmnek az elkészítését. Száradjon az ő lelkükön. Én viszont – a szerény nyugdíjamból – igenis támogatom, utalok. Segélje a Jóisten is ennek a derék filmrendezőnek a munkáját.
1956-ban édesanyám kenyérért állt hosszú sorban november 4-én kora reggel a kispesti Üllői úton, a mai Kossuth térnél. A Pestlőrinc felől bedübörgő végeláthatatlan szovjet tankok egyike belegéppuskázott a védtelen tömegbe. Anyám is a földre zuhant, mellette egy asszony holtan feküdt és a kezében egy zacskó olcsó nápolyit szorongatott. Talán a gyermekének vitte volna…
A köztársaság téren is ott volt a tömegben, amikor keresték a kazamatákat.
Rendező úr, tessék megcsinálni a film folytatását – ezt várjuk magától.
Donkanyar
2018-11-11 at 17:45
Érdemes lenne elvenni a kapcsolatot a BKV-val és a Katasztrófavédelemmel, mert a 2-es metróval össze van kötve ez az objektum, sőt 400 méter szakaszon egy párhuzamos alagút is fut a metróval párhuzamosan. Az irodaházat építő cég nem ad pénzt a keresésre? Egy beruházónak 2 millió forint bakafing
steve
2018-11-11 at 15:08
Itt csak akkor lesz “igazságszolgáltatás” ha az utolsó pufajkás kádár huszárt is eltemették(koporsóján vörös lepellel)mert ott vannak most is mindenhol és keresztbe tesznek. És már jönnek az unokáik is.(sokba van a rózsa dombi villák rezsije,kéne pénz) Tetszettünk volna forradalmat csinálni,erre vannak a lámpavasak!
polizza
2018-11-12 at 15:21
Hiába megy majd el az utolsó ,,……”, a természetes és szellemi utódok maradnak és uralkodnak mindenen tovább szemérmetlenül. A hálózat él tovább.
Ez az érdekük. Be is épülnek, mint azt tapasztalhattuk is. Csak néhányról derül ki, kicsoda is valójában. Mert ugye személyiségi jogok. Nekik is keményem vannak jogaik. Mint a bűnözőknek is!
Próbáltam keresgélni neveket – semmit nem találtam az interneten.
Illetve csak egy gombostűhegynyi infot. Mást nem.
Pedig tudom a nevet, könyvben is szerepel. Mégsincs benne a látható névsorokban.
Ja! És nem – önkéntes, vagy belekényszerített, megzsarolt – spicli, hanem keményen, évtizedeken keresztül hivatásos.
gyozo2018
2018-11-11 at 14:06
Erre a szennyre viszont van pénz! Sőt, a kormány emberei rajonganak,
megnyitnak, támogatnak.
https://magyaridok.hu/velemeny/a-balliberalis-muveszet-csucsa-orgia-perverzio-aberracio-3651179/
Netta
2018-11-11 at 13:42
TERROR HÁZA!
SCHMIDT MÁRIA! KAPÁS VAN!
TESSÉK TÁMOGATNI A FELTÁRÁST!
olszal
2018-11-11 at 12:59
Vajna úr nem kedveli a dokumentumfilmeseket és alkotásaikat?
Vagy csak akkor, ha hozzá hasonló alomból születtek?
Volna miből támogatni a Nemzeti Filmalapnak is.
Vagy tán nem érdeke az ott lebzselő kilincsorrúaknak az igazság feltárása?
Benedek Károly
2018-11-11 at 13:28
Vajna úr kedveli, de csak akkor, ha egyetlen témáról és annak számtalan száláról van szó: holokauszt.
Összegányolt egy hiteltelen, ameerikai stílusú Szabadság, szerelem című giccstakarmányt, amitől az akkor még élő olimpiai bajnokok egy emberként határolódtak el, ezzel letudta 56-ot.
gyozo2018
2018-11-11 at 12:10
http://mnf.hu/hu/alkoto/tortenelmi-film-alapitvany
Adódnak rendkívüli helyzetek. Nem hiszem, hogy ha van akarat,
nincs mód arra, hogy a támogatást megadják.
Mindenféle aljasságra tíz-száz milliókat szórnak ki, akkor 2 millió
semmi.
Aki olvasta Szakács Árpád sorozatának legújabb fejezetét, tudja, miről beszélek.
Netta
2018-11-11 at 12:06
1000 támogató két kiló kenyér árát fordítja rá, akkor megvan a 2 millió.
Én holnap utalom. Ennyit tehetek.
Schm,idt Mária uilyenkor hol van és mit csinál?
A hazaáruló LMP motorját, Ungár Petikét dajkálja?!
Nem szégyenli magát, hogy közadakozásból lehet csak 56 történelmét
hitelesen feltárni?!
Benedek Károly
2018-11-11 at 11:54
“csak a Kossuth-téri mészárláshoz hasonlítható, például abban, hogy szinte terelték az embereket a puskacsövek elé. ”
És ezt 2006-ban megismételték!!!
Benedek Károly
2018-11-11 at 11:48
” Az ostrom után mártíromságra emelt Mező Imre, csupán a súlytalan harmad-titkár pozícióját töltötte be.”
Akit amúgy a saját elvtársai lőttek hátba. Kicsit megrendszabáyozták.
13940. Esvány
2018-11-11 at 11:11
Küldöttem, remélem hasznára válik Dézsi úréknak.
Polevente
2018-11-07 at 11:15
Kedves Dézsy Úr!
A bontásnál a betonhengereket megtalálták? Annak vannak nyomai? Esetleg ennek kijáratát öntöthették be a betontömbe?
Tisztelettel:
P. Levente
dézsy zoltán
2018-11-07 at 20:41
Kedves Levente, minden teljesen tömör… Még a henger is. Ilyet csak akkor csinálnak, ha valamit el akarnak titkolni – van mit.
Polevente
2018-11-07 at 22:22
Kedves Zoltán! Köszönöm a választ. Jó lenne végre ismerni az igazságot. Számomra még mindig megdöbbentő, hogyaz ilyen jellegű ügyek esetében egyetlen volt elvtársnak sem szólalt meg a lelkiismerete és egyiksem vallotta be tetteit. Teljesen összezárnak és fedezik egymást. Mint a 2006-os rendőr terror idején. Remèlem időben sikerul összeszedni a megfelelő összeget. Varom a folytatást.
Benedek Károly
2018-11-11 at 13:40
Tisztelt Zoltán!
Egy haverom mesélte, már elhunyt a 80-as években,
hogy 56-ban 26 éves volt, flotillás tisztként szolgált.
Október 22-én (!!!) berendelték őket, és minden tisztnek le kellett adnia a fegyverét! Na, ezt a titkot fejtse fel valaki…
Azt nem tudta megmagyarázni, hogy ezt miért tették. Alkoholista lett.
Folyton azon rágódott, hogy már akkor eldöntött tény lehetett, hogy kirobbantanak valamit, a párt irányítása alatt állhattak az események
már a tüntetés szervezése előtt és a szervezésekor is.
Civilben, de a flotillások pamut felsőjében volt, amikor
a felajzott tömeg elkapta, ávósozta és féli agyonverte. Kiverték a fogait. Ez volt az oka, hogy belépett a karhatalmisták közé, azt mondta, hogy ő csak ezt látta mint lényeget. Később átértékelte a történteket.
Gyűlölte Kádárt.
A halála előtt mesélte sírva, hogy sorba állították őket és egy lelőtt katona hulláját magasba emelve vitték el előttük, hogy sokkolják őket,
hogy minél elszántabban lőjenek. Az ő szakasza az erzsébeti pártházhoz került. Szilveszter éjjel telefonált oda, ahol a felesége várta, s mondta, hogy fél, semmiképpen nem akar embert ölni. Nem tudom, hogy mi történt aztán. Nem tudtam belőle kihámozni. Szinte mindennapos vendége volt egy budai kocsmának, ahol általában előbb-utóbb valaki mindig szóba hozta 56-ot. A fő kérdés: forradalom, vagy ellenforradalom volt-e. Talán ez az epizód is sokat mondhat az akkori, bonyolult események hátteréről.
Üdvözlettel:
Benedek Károly
Netta
2018-11-11 at 13:49
Akkor az ott raboskodókat is bebetonozták…
Jóságos Istenem…. :-((((
Polevente
2018-11-07 at 09:25
FGHS soraihoz fűzve. Valóban érdekes történet, csak itt is hiányolom a neveket. A “főnök” ki lehetett? Hogy a klasszikusz szám sorait idézzem: “neveket akarok hallani”.
Feltehetően a visszemlékező már nem él, így pontosítani sem lehet a történetet.
Désy Úr!
Örvendek, hogy folytatja a munkát. Meggyőződésem, hogy a hazugsággal vádolt szemtanúk igazat mondtak. És hogy inkább Eörsi keni el a tényeket.
Várva a fejleményeket utalok én is egy jelképes összeget.
Netta
2018-11-11 at 13:25
Eörsi?! István, vagy a Mátyás? Hírhedt név. Egyik szavát sem hiszem el.
Pl
2018-11-11 at 22:49
Íme: http://www.eorsilaszlo.hu/
Sallai
2018-11-07 at 08:16
Kedves VGHS!
Köszönöm az érdekes sorait!
Tisztelettel
Sallai András
Dézsy Zoltán
2018-11-07 at 08:38
A Zoltán u. 6. filmem egyik helyszíne,fentebb megírtam azt is, hogy hanyadik percnél. A bérház 1985-ös felújításánál 9 csontvázat találtak lebetonozva a pincében…
Imrényi Miklós
2018-11-06 at 21:46
Átutalok egy szerény összeget.
Benedek Károly
2018-11-06 at 21:42
Horváth Ádám volt a végrehajtó.
először nyugdíjaztak mindenkit, aki “koros” volt, de visszafoglalkoztatták.
Érdekes módon Vitray utasította vissza a visszafoglalkoztatást.
Viszont Horváth Ádám maradt. És a megmaradt bentlakók egyike azt mesélte,
hogy a “Papi”val egy szobát kapott. A “Papi” legendás személyisége volt a a Rádió és TV-nek. Ő volt a “titokzatos ember”, vagyis ő lehetett az elhárítás összekötője a cégnél, nagyhatalmú ember.
Horbáth Ádám lett az elnök, és páros lábbal rúgta ki azt a néhány nemzeti elkötelezett tévést, aki valami véletlen folytán ott dolgozhatott. Mint például Kiss János főmunkatársat is, aki az Álljunk meg egy szóra szerkesztője és az
A hely szelleme kiváló irodalomtörténeti, kultúrtörténeti sorozat szerkesztő riportere volt. Törvénytelenül rúgta ki, a munkaügyi pert v égül megnyerte, megkapta a kártérítést. De Kiss János tulajdonképpen emiatt omlott össze lelkileg-idegileg, hiába volt a kezelés, néhány év múlva elhunyt.
Dr. Petre András
2018-11-06 at 20:23
Az november 4-i orosz tankok Fűzesabonyon /is/ keresztülvonultak. Akkor még az elkerülő út természetesen nem épült meg. A falun Szihalom felől Kerecsend felé átvonuló tanksor a faluban megállt, mert az egyik tank indító mototja Gyuricza bácsi, mindenhez értő géplakatos által javíttatott meg.
Órákon át várakozó tankokból nagyon fiatal kinézetű katonák nyitották föl a tankok fedelét -gondolom kinyújtóztatni magukat. Mind kopaszra nyírt fejjel bújt elő. Valóban azt hitték nem Magyarországban vannak, hanem Szuez felé tartanak.
Miért írom le ezt? Mert a javítás után az úttest -menetirány szerinti bal oldalán egy dzsip száguldott a sor végére -ezt utóbb láttam/tuk gyerekek-, és a jobb oldali házból a baloldali házhoz átküldött Tóth József osztálytársunkat elgázolta, aki azonnal meghalt. A dzsip nem állt meg! Ez a szihalmi úton történt -ha még az a neve- a volt tornyos iskola közelében.
Jóska szülei már nem élnek, hiszen jómagam 75 lettem október 24-én. Amely nap reggelén hallottam először, hogy Budapesten mi történt 23-án este a Hősök terén.
Hozzászólásomat Tóth Jóska emlékének szentelve írtam meg, aki vétlenül, ártatlanul szörnyethalt. Aki érdeklődik részletek felől, talán még rálelhet más szemtanúra is a 75 év körüliek között.
Adorjáni Katalin
2018-11-06 at 19:15
zekben az izgalmas, forradalmi napokban. Kiváncsiságból egy nap elmentem a Körútra, h megnézzem a ledöntött Sztálin szobrot. Ekkor kerültem valahogy a Köztársaság térre.Azt hallottuk, hogy ott “ásatások” folynak, mert ki akarják szabadítani az AVH által fogva tartott embereket a tér alatti “kazamatákból”.Mikor odaértem egy fejjel lefelé felakasztott AVH-s teteme lógott egy fáról, egy tetem a földön feküdt véresen, szájába papir-pénzt tömtek.Az emberek döbbenten nézték….Én is. Rémes volt.Gyorsan hazamentem és évekig senkinek nem beszéltem a látottakról.
Benedek Károly
2018-11-11 at 12:31
Bene van a “fehér füzetekben” a fotó a meglincseltekről.
Károly
2018-11-06 at 18:15
A történet híre 1956-ban eljutott Egerbe is.
A családban édesapámék sokat emlegették e szörnyűséget, amit gyerekfejjel nem lehetett felfogni, de a szörnyűség beleégett az emlékezetünkbe, lelkünkbe.
A kommunista ma sem különb, mint akkor volt.
(Szolzsenyicin)
Dézsy Zoltán
2018-11-06 at 17:53
Hiteles, nehéz olvasmány. A ház történetének egy fejezete filmemben: 14.36.-tól. Dézsy Zoltán rendező
Kabai Zsuzsanna
2018-11-13 at 20:58
Kedves Dézsy úr, fontos témát szeretne feldolgozni, utaltam nem is kis összeget
sok sikert a munkájához!
vghs
2018-11-06 at 17:21
Ezt Aculeus írta.
vghs
2018-11-06 at 17:19
Titkok pincéje
Apám, akinek tanult foglalkozása kazánfűtő volt, 1956. október 15-én lépett be az új munkahelyére. Az V. kerületi Beloiannisz utca (ma Zoltán utca) 6-ban kapott munkát. Ez egy sokemeletes lakóház, hat gőzkazán fűtötte, ezért szükség volt egy segédfűtőre is. Anyámnak pedig munkára volt szüksége, így hát ő lett a segédfűtő. Apám először néhány házzal odább, a Szabadság térhez közeli egyik házban próbálkozott, de nem vették fel. Éppen pártfegyelmije volt folyamatban (járt a szája), ezért a házbizalmi tiltakozására elutasították. Annak a háznak a fűtőjét három héttel később orosz katonák meggyilkolták. A Beloiannisz utca 6-ban azért fogadták el, mert – teljesen véletlenül derült ki – egy régi, pártbeli ismerőse ott lakott, és hajlandó volt kezességet vállalni érte. A házat három utca határolja, az Akadémia utca, a Zoltán utca és a Garibaldi köz. A bejárata a Zoltán utca felől van, de a közre is nyílik egy ki-bejárat (akkor ez az ún. “vicekapu” volt, a segédházmester használta szemétkihordásra, apám is itt hordta ki a salakot). A ház hátulról a Garibaldi utcai házaknak támaszkodik. Előtte szemközt pedig egy szintén hatalmas épület áll, valamikor ez volt a hírhedt pártház. Itt tárgyalt a forradalom első napjaiban Mikojan szovjet külügyér, állítólag maga Hruscsov is ideruccant volna. Ez utóbbit azonban én nem hiszem, a történtek ezt a vélekedést nem támasztják alá. A háznak impozáns, kétszintes kazánháza volt, több nagy széntároló helyiséggel. A hatalmas, vándorrostélyos kazánok folyamatosan zabálták a szenet, naponta több mázsát. Az elvtársak szerették a meleget, és ez járt is nekik. A házban ugyanis zömmel magas rangú ávós, rendőr- és katonatisztek laktak. Néhány nappal (!) október 23-a előtt apám egy furcsa feladatot kapott: ki kellett ürítenie a legbelső tárolót. Ebben legalább ötven köbméter szén volt, de valami rettenetes, porladt szemét, ami az évek során szinte egy tömbbe állt össze – apám szerint kész csoda, hogy nem gyulladt be magától. Úgy kellett szétverni, anyámmal napokig csákányozták. Akkor még kicsi, vézna gyerek lévén, nekem az iskolában könnyű volt beteget jelenteni. Így a talicskázásban magam is részt vehettem, hiszen már kilenc éves voltam. A munka nagyon sürgős volt, de napokig tartott. A főnök, a házban lakó egyik elvtársi nagykutya – szó szerint nagykutya: hatalmas, erős alak – egyre fenyegetőbben sürgette a szüleimet. Ezért a napi munkaidő végeztével sem mehettünk haza. Hajnalig dolgoztunk, azután a kazánok mögötti öltözőfülkében aludtunk egy-két órát. Itt három ember éppen elfért és még vécé és fürdőkád is volt benne. Akkor még nem tudtuk, hogy később majd hónapokig ez lesz az otthonunk. Már a szörnyű küzdelem második napján kibontakozott előttünk a cél: egy vasajtó. Közönséges, öntöttvas légóajtó volt, nagy vasfogantyúkkal. A parancs szerint ezt kellett hozzáférhetővé tennünk. Ám különös módon nem érték be ennyivel, az egész helyiségből ki kellett hordanunk a szenet a külső tárolókba. Ott a mennyezetig tornyozva, deszkákkal torlaszolva állt a rengeteg szén, belül meg a teljesen üres helyiség. Nehogy a ledőlő szén eltorlaszolja az ajtót! – mondták. Apám csendesen őrjöngött, anyám sírva csitítgatta. De már csak hüppögni volt ereje, amikor végül a kiürített helyiséget még fel is kellett sikálnia. Az őrület 23-án hajnalra ért véget. Apám még jól befűtött nekik, megfürödtünk, majd végre hazaengedtek bennünket. Anyám gyorsan nekiállt főzni, hogy a tüntetés előtt még jól megebédeljünk. Finom, tejfölös székelykáposzta volt, ma is emlékszem az ízére. Anyám rizzsel szokta dúsítani, és rengeteg, apróra vágott lapockát főzött bele. Akkor már lehetett ilyesmit is kapni. Már sötétedett, amikor némi alvás után elindultunk. Valahol a Rákóczi úton csatlakoztunk a felvonulókhoz. Érdekes, akkor még alig ismertem a várost, számomra szinte teljesen ismeretlen utakon hömpölygött a tömeg a Hősök tere felé. Az elmúlt napok borzalmai után őszintén megvallva, nagyon jólesett füleimnek a “vesszen Rákosi, vesszen Gerő!” jókívánság. Több helyütt elakadt a tömeg, olyankor az álldogálás közben a hangorkán is vesztegelt kicsit. Egy ilyen szünetben felkiabáltam az egyik erkélyen álló nőknek az addigra már jól begyakorolt rigmust: “Nagy Imrét az élre, Rákosit kötélre!”. Azok visítoztak az örömtől: “nézd a kis drágát!” – és az egyikük ledobott nekem egy szál gyönyörű piros szekfűt. Akkor kaptam először hölgytől virágot. Leírhatatlan eufóriában teltek a következő órák. A Sztálin-szobor ledöntése után azonban engem kis híján elsodort a tömeg, ezért apám gyorsan hazavezényelt bennünket. A tér sarkánál már mondogatták az emberek: “lőnek a Rádiónál”. Apám megállt rágyújtani. Egy férfi odalépett hozzá: “adj egy cigit, bajtárs!”. Amikor amaz is rágyújtott, majd búcsúzóul mintegy tisztelegve odabökött a sapkájának, apám csak ennyit mondott: “vége a Rákosi-rendszernek”. Azután olyan furcsán elhallgatott … Otthon, az utcánkban már tisztán hallottuk a lövéseket. Egész éjszaka azon gondolkodtam, kell-e aznap iskolába mennem, és lesz-e majd, mint minden reggel “a dolgozó népért, a hazáért, Rákosival előőőőőre!”. Másnap csak apám ment munkába. Dél felé azonban már haza is jött, rossz hírrel. Huszonötödikén mindhármunknak mennünk kell. A főnök keményen rádörrent: nehogy otthon maradjunk, mert sztrájknak fog minősülni. Engem természetesen nem hagyhattak egyedül odahaza, így azután hajnalban együtt indultunk útnak. A troli már nem járt, ezért gyalog mentünk. Az úton mindenütt fegyveresekkel találkoztunk, akikről nem lehetett tudni, hogy melyik oldalhoz tartoznak. Távolról időnként lövöldözés hallatszott. Iszonyúan félelmetes volt az egész, mint egy háború. A Dunához közeledve olykor már vörös csillagos tankok is eldübörögtek mellettünk, kegyetlenül büdös füstfelhőket okádva. Ilyet addig csak filmen láttam, de a moziban azért annyira nem volt büdös. A kazánházban nagy lótás-futás fogadott bennünket. Az előző napokban kibontott ajtó tárva-nyitva, fény áradt mögüle, ám szigorúan ránk parancsoltak, hogy a közelébe ne merjünk menni. Időnként kivágtatott onnan egy-két elvtárs, elrohantak ellenkező irányba, hogy néhány perc múlva újra az ajtóból robogjanak elő. Engem fenemód érdekelt a mutatvány megfejtése, és egy óvatlan pillanatban, miközben a szüleim a befűtéssel foglalatoskodtak, a titokzatos ajtóhoz lopakodtam. Különösebb veszélyérzet nem volt bennem, hiszen azokat az embereket már ismertem. Inkább a határozott tiltás akart visszatartani. Végül mégiscsak beléptem, és egy lefelé vezető lépcső előtt találtam magam. Rövid gondolkodás után elindultam. Egy fél emeletnyi mélységben a lépcső elkanyarodott, újabb fél emelet után már láttam az alját, amikor lentről lépteket hallottam. Ekkor hirtelen belém villant a tilalom, sarkon fordultam, és ész nélkül felrohantam. Beszaladtam az öltözőbe, bebújtam a szekrénybe. Apámék nem foglalkoztak velem, nyilván azt hitték, játszom. Egy perc múlva azonban hallottam apám döngő, bakancsos lépteit. Kiemelt a szekrényből, és egy szó nélkül rettenetesen elfenekelt. Csak én méltatlankodtam volna: “nem is igaz, hogy vége a Rákosi …”, de apám gyorsan a számra tenyerelt. Valamikor délelőtt jött a főnök, apám szólt neki, hogy elmenne kenyérért. Az szemmel láthatóan ideges lett, hallani sem akart róla. Apám vitába szállt vele, hiszen tényleg nem volt kenyerünk. A főnök azzal replikázott, hogy nekik sincs. “Akkor hozok maguknak is”, vágott vissza apám. “Na jó, de nehogy elmenjen nekem tüntetni, mert nem akarok fűtő nélkül maradni!”, így a főnök. Azután apám nemsokára el is ment. Halkan köszönt el tőlünk, én ijedten bújtam anyámhoz és éreztem, hogy remeg. Közben a rohangálás folytatódott. A főnök ismét megjelent, de most egy kisebb csapattal, pufajkába öltözve tűntek el odalenn. Egy jó óra múlva kerültek elő újra. A főnök odavetette anyámnak: “a férje visszaért már?”, aztán nyomás fölfelé. Anyám utána, én is. Odafönt, a ház előcsarnokában, a kapualjban és a lépcsőházban a lakók csoportokba verődve izgatottan beszélgettek. Amikor meglátták a főnököt, mind feléje fordultak, szinte egyszerre kérdezték: “mi történt?”. “Jól elintéztük a rohadtakat!”, így a válasz. Anyám, félrelökve az embereket, őrjöngve rohant a kapu felé, én persze utána. Kiszaladtunk az utcára, ott is álltak néhányan. Az egyikük lelkendezve kiáltott anyámnak: “jön a férje!”. Tényleg akkor fordult be apám a Nádor utca sarkán, tetőtől talpig kenyérbe öltözve. Anyámmal rohantunk volna elébe, amikor apám mellett elszáguldott egy teherautó, a platón egy csomó ember. A főnök utánunk, engem felkapott, anyámat úgy húzta magával, közben üvöltött: “mindenki befelé!”. A teherautó a pártháznál fékezett, az emberek ugráltak le róla. A főnök éppen behajított bennünket a kapun, amikor eldördültek az első lövések. Anyám felsikoltott és rohant vissza. Vagy négyen alig bírták lefogni. Lecipeltek bennünket a kazánházba, útközben hallottuk, hogy a kapualjba is becsapódott néhány lövedék. Akkor már senki sem törődött velünk, mindenki futott a saját hozzátartozói után. Mi is lélekszakadva lihegtünk vissza. Odafönt hatalmas por, üvegtörmelék, malter, pánik; jajgató, vérző emberek látványa fogadott bennünket. A főnök mint egy tébolyodott futkosott fel-alá, “a mieink, a mieink!”, kiabálta eszeveszetten. Odakint az utcán halomban hevertek a hullák és a sebesültek. E pillanatban rontott be apám a kapun, szanaszét dobálva a kenyereket. Mint egy vadember, neki a főnöknek: “mocskos, rohadt gyilkos!”, ordította. Egymásnak estek, a főnök pisztolyt rántott, úgy fogták le őket. Megint letereltek bennünket a kazánházba. A történteket is megértettük lassan. Azt apám mindjárt elmesélte anyámnak, hogy a Parlament előtt sortüzet zúdítottak a tömegre, és a tüntetők közül rengetegen meghaltak. Elmondta, hogy három helyről, a tetőkről lőttek rájuk. Az már nyilvánvaló volt előttünk, hogy az egyik halálbrigád éppen a főnök vezette osztag volt. Azután a ház előtti összecsapásra is fény derült. A híresztelések szerint a szomszéd pártházban aznap ott volt Mikojan, a szovjet külügyminiszter, aki ott valakikkel tárgyalt, talán a felkelők képviselőivel, talán a felkelésnek ellenálló kommunisták vezetőivel, ezt nem tudom. Azt is mondták, hogy talán Hruscsov maga is ott lett volna. Ez azonban hihetetlennek tűnik, hiszen akkor az a szörnyen amatőr módon megszervezett “segítség” nem következhetett volna be így. A pártház védői ugyanis – az aznapi tüntetéstől tartva – még hajnalban vagy tán még előző nap segítséget kértek, de csak Pécsett találtak megbízható embereket. Onnan indult útnak a teherautónyi ávós. Útközben, a felkelőktől félve letépték a fegyvernemi és rendfokozati jelzéseket, a fegyvereket pedig eldugták. Így értek fel a fővárosba, és valahogy sikerült oda keveredniük. A pártház védői azonban felkelőnek nezték őket, és lőni kezdtek rájuk. Amazok viszonozták a tüzet, mert azt hitték, hogy a felkelők már elfoglalták a pártházat … Apám lehiggadt egy kicsit, amikor megtudta, hogy a főnök mentette meg az életünket. A “mocskos, rohadt gyilkos” titulust pedig – bölcsen elhallgatva a tüntetésen való részvételét – a pártháznál lezajlott eseményekre, az amúgy is megtörtént félreértésre fogta. Így azután a főnök is nyugton maradt. Igaz, mindjárt munkát is kaptunk tőle megint. Azonnal neki kellett fognunk a nemrég kibontott ajtó visszatemetésének. Az ötven köbméter szenet talicskázhattuk vissza. De legalább csákányozni nem kellett már. Ezután csak néha-néha mentünk haza. Szinte éjjel-nappal dolgoztunk, mert a “bátor emberek” lehordták a kazánházba az egyenruháikat, a könyveiket, a képeiket, a hanglemezeiket – még a kitüntetéseiket is. A kazánházban napokig elviselhetetlen bűz terjengett, az égő ruhák, szőrök, lakk, bakelit szaga még a falakba is beivódott lassan. Az én első igazi könyvtáram viszont innen származott, odahaza addig csak néhány szegényes könyv árválkodott. A kidobott kötetek között igazi értékek is voltak, az orosz klasszikusok műveitől éppúgy megszabadultak a “hősök”, mint a példamutató Alekszandr Matroszovtól. A megmentett könyveket el kellett rejtenünk, mert az égetést szigorúan ellenőrizték. Különösen azután, hogy egy köteg Csajkovszkij tulajdonosától apám megkérdezte: “a lemezjátszót nem hozta?”. Október utolsó napjaiban ismét kibontatták velünk a vasajtót. Mi már tudtuk, hogy újra történni fog valami. November 3-án éppen otthon aludtunk, 4-e vasárnapra esett, ezért aznap csak apám ment be. Már előző este előkészített mindent, hogy hajnalban csak be kelljen gyújtania. Így azután azt a rettenetes vasárnapot otthon töltöttük. Akinek volt rádiója, az kitette az ablakba, az emberek szótlanul, összetörten álltak az utcán, hallgatták a híreket és az újra meg újra ismétlődő, áradó fájdalmas zenét … November 5-én hajnalban megint hárman keltünk útnak. Útközben egy sereg emberhez csatlakoztunk, mind ment a munkahelyére – a kijárási tilalom a főnököket nem érdekelte, így a szerencsétlen beosztottakat sem. A Zichy Jenő utcában azután ránklőttek. Először a fejünk fölé eresztettek egy géppuskasorozatot, majd belénk. Érdekes, nem emlékszem rá, hogy fütyültek volna a lövedékek, ahogy egyébként a filmeken szoktak. Csak azt a szörnyű kelepelést hallottam. Mellettem egy embernek szétcsapta a fejét egy lövedék, mind rám fröccsent. Vagy fél órát ültünk egy kapu alatt, mire újra el mertünk indulni. Apám azalatt az öngyújtó fényénél a zsebkendőjével letörölte az arcomról a véres-kocsonyás lét, hogy ne folyjon a számba. Amikor azután megérkeztünk, apám tetőtől-talpig lecsutakolt három váltás vízben, mire anyám már borzongás nélkül tudott rám nézni. Apám egész nap szárította a lódenkabátomat, majd drótkefével eltávolította belöle az agyvelőfoltokat. Ezután karácsonyig csak apám ment haza hetenként egyszer, hogy megnézze, áll-e még a ház. Egy-két nap múlva, egy hajnalban hozták az első embereket. Hátul, a “vicekapun” jöttek be velük, mindig csak sötétben. Némelyik éjszaka többször is. Karácsonyig több tucat ember tűnt el a pince mélyén. Még az első napokban az egyik nem akart lejönni a kazánházba. Lelökték a lépcsőn, ezért csúnyán összetörte magát. Én éppen elöl voltam, apámnak segítettem valamit, így a szemem láttára történt az egész. A szerencsétlen nem bírt fölállni, ezek meg üvöltöttek vele, majd elkezdték rugdosni, végül puskatussal agyonverték. Az utolsó látvány az én holtra rémült arcom lehetett az életében, mert szinte könyörögve éppen rám nézett, amikor egy hatalmas ütéstől kifröccsent az egyik szeme. Végül teljesen darabokra tört a feje. Amazok ügyet sem vetettek rám, mintha ott sem lettem volna. Nyilván nem ismerték az illemszabályt: “nicht vor dem Kind”. A holttestet azután lehúzták a lenti pincébe. Apámmal egy lapátra kotortatták az agyat, ami a kazánba került. Anyámra meg ráparancsoltak, hogy takarítsa el a nyomokat. Ahol túl sok vér ömlött ki, ott kefével súroltatták fel. Engem ezután virradatig többé nem engedtek a szüleim előjönni. Karácsony előtt jelentek meg a hatalmas, zöld legyek. Apám légypapírt hozott otthonról, de azok nem ragadtak rá. Borzalmasan szenvedtünk tőlük. Addig csak a svábbogarakkal vívtunk mindennapos közelharcot, most már a levegőből is jött az áldás. Boldogok voltunk, hogy a karácsonyt otthon tölthettük. Valamikor az új évben anyámmal végleg otthon maradtunk. A környékünkön már “konszolidálódott” a helyzet. Apám eleinte csak este evett meleg ételt, de nemsokára már mi vittük neki minden nap az ebédet. Márciusban nem kezdte újra az ország. Április 4-én a “hősök” büszkén feszítettek új uniformisukban. A kitüntetéseiket is visszakapták, sőt, újabbakat is szereztek a régiek mellé – hiszen az újrafelszabadítókkal együtt “megmentették a hazát”. Április 15-én véget ért a fűtési szezon. Előtte azért azt az ajtót újra betemette apám. Utána pedig másik munkahelyet keresett. Május 1-én nemcsak a munkát ünnepelte a nép. Apám akkori új munkahelyén parancsba adták a felvonuláson való részvételt. Mi is “ünnepeltünk” hát. Ahol nemrég még Sztálin szobra fölött ült tort a főváros, most Kádár elvtárs ünnepeltette magát. Ott vonult el a lábainál a megalázott ország, amely akkor egyáltalán nem tűnt megalázottnak. Mindenki integetett lelkesen – integettünk hát mi is. A tér sarkánál még mindig éljeneztek az emberek. Apám megállt rágyújtani. Egy férfi odalépett hozzá: “adj egy cigit, elvtárs!”. Amikor amaz is rágyújtott, majd búcsúzóul mintegy tisztelegve odabökött a sapkájának, apám csak ennyit mondott: “vége a forradalomnak”. Azután olyan furcsán elhallgatott … És hallgattunk évtizedekig. Apám megtiltotta, hogy a történtekről bárkinek is beszéljek. Odahaza is hallgattunk. Egyetlen alkalmat kivéve soha többé nem beszéltünk arról a pincéről. Kádárnak pedig a nevét sem volt szabad kimondanunk. Évtizedekig úgy emlegettük: “az”. Apám nem lépett vissza a pártba. Ő különös módon kommunistaként is mindig hithű katolikus volt, de az “ellenforradalom” után lezárta életének a munkásmozgalomhoz kötődő szakaszát, és mélyen vallásos lett. Egyébként volt még egy titkos megállapodásunk, amihez következetesen tartottuk magunkat. Ha valahol dátum szerint kellett beszélni az ’56-os eseményekről, akkor a november 4. előtti időszakot csak úgy mondtuk: “ötvenhat októberében”. A november 4. utáni időszakra viszont nyugodt lelkiismerettel mondtuk, hogy “ellenforradalom” – mi tudtuk, miről beszélünk. A szörnyű emlékektől nem bírtam szabadulni. Gyakran jártam arra, és valami mindig húzott abba a pincébe. Jó másfél évtized múlva egy nagyon jó barátomnak – a lényeget természetesen elhallgatva – elmondtam, hogy emlékek kötnek ahhoz a helyhez. Megkértem, kísérjen el – egyedül nem mertem szembenézni a valósággal. Egy üveg borral felszerelkezve vonultunk le a pincébe. Az öreg fütő jó szívvel fogadta a számára ismeretlen fiúkat, de az ismeretlenség különben is csak addig tartott, amíg az üveg ki nem köpte a dugót, az öreg hál’Istennek szerette azt a bort. Elmeséltem neki, hogy gyerekkoromban hosszú ideig “laktam” ott, ő pedig lelkesen kalauzolt végig a birodalmán. Semmi sem változott. A belső tárolóban talán még ugyanaz a szén volt, amivel apám utoljára eltorlaszolta azt az ajtót. Újabb jó néhány év múlva keveredtem oda megint. Már kívülről látszott, hogy éppen hatalmas építkezés zajlik. Most nyugodtan mentem be, és a kutya sem törődött velem. Megdöbbentett a változás. A kazánházat összenyitották a szomszéd ház kazánházával, és az egészet vagy két emelet mélységben felbontották. Azonnal felmértem, hogy mi történik: gőzerővel folyik a nyomok megsemmisítése. Újabb néhány év múlva a feleségemmel jártam arra, neki akadt dolga a volt pártház épületében, ahol akkor már a Kossuth Nyomda üzemelt. Most ott folyt átépítés, nyilván ott is eltüntették az árulkodó nyomokat. Legközelebb a rendszerváltás lázas napjaiban néztem be a pincémbe, látni akartam, mi maradt meg belőle. Nos, éppen egy újabb átépítés zajlott! Rá sem lehetett ismerni, az egész pincét már a lejárat aljánál elfalazták, a maradék cseppnyi helyen sírkamra méretű fülkéket alakítottak ki. Becsöngettem az egykori viceházmesteri lakásba, és nagy örömömre jó egészségben találtam az öregasszonyt. Jól elbeszélgettünk a világ változásáról, még apámra is emlékezett. A csúnya dolgokról persze nem beszéltünk. Apám 1977. október 19-én halt meg. A halála előtt, már súlyos betegen, megenyhült és egyszer még a Kádár nevét is kimondta. Azokról az eseményekről is beszéltünk pár szót. Újra a lelkemre kötötte a titoktartást azzal, hogy a saját és a leendő családom érdekében addig hallgassak, amíg Magyarországon kommunista uralom van. A nap, amikor ezeket a sorokat írom, apám halálának 24-ik évfordulója. Abban még mindig csak reménykedem, hogy a kommunisták nem uralkodnak felettünk többé. Azt azonban már biztosan tudom, hogy gyermekem, akit féltenem kellene, már nem lesz. Ahhoz a felelősséghez én sajnos már túlságosan öreg és beteg vagyok. No meg mit is szólna hozzá az én drága feleségem, ha egyszer csak beállítanék egy gyerekkel?! Akkor most már elmondhatom, apu?!
aculeus
Egy kis forrás-önkritika: A történteket úgy írtam meg, ahogyan én emlékszem rájuk. Igyekeztem, hogy a visszaemlékezésben ne zavarjon az, amit később hallottam vagy olvastam az eseményekről. Természetesen csaknem fél évszázad elteltével ez már nem problémamentes. Én magam is több ellentmondást tudnék említeni, ami az én elmondásom és mások visszaemlékezése között van. Egyet mindenesetre érdekességként megemlítek. Külön kihangsúlyozom, hogy én magam nem voltam ott a parlamenti sortűznél, ezért annak pontos időpontjára nem emlékezhetem. Ugyancsak nem emlékszem a pártháznál történt lövöldözés időpontjára sem – egyszerűen azért, mert nem volt óránk! Azt sem tudhatom, hogy a két esemény között mennyi idő telt el – hiszen a parlament előtti sortűznél nem voltam ott. Valamiért azonban úgy él bennem, hogy ez az időkülönbség legalább egy óra volt, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért emlékszem így. Ugyanakkor olvastam olyan visszaemlékezést is, amely szerint ez a különbség nem lehetett tőbb egy negyedóránál, esetleg a Kossuth téri sortűz még tarthatott, amikor a pártház előtti lövöldözés elkezdődött. Ez azért fontos, mert ha ez így van, akkor az általam “főnök” gyanánt említett illető nem vezethetett személyesen olyan osztagot, amely részt vett a parlamenti vérengzésben. Továbbá apám vagy a kenyerekkel a pufajkája alatt vett részt a tüntetésen, vagy már jóval a vérengzés megkezdése előtt el kellett jönnie a térről. Ezek roppant izgalmas kérdések, és én nem tudom rájuk a választ. Október 25-ét követően ugyanis a történtekről otthon érdemben gyakorlatilag már nem beszéltünk többé. Mint ahogy a később történtekről sem. Az apám halála előtti beszélgetésben sem volt szó a konkrét eseményekről. Anyám pedig szintén élete végéig hallgatott, mint a sír. Az ellentmondások azonban mit sem változtatnak azon, hogy én így emlékszem. A parlamenti vérengzés pedig ettől függetlenül is megtőrtént, mint ahogy lezajlott a pártházi lövöldözés is. A gyilkosok is gyilkoltak, mégpedig történetesen az V. kerületi pártházban is. Egy alkalommal pedig abban a bizonyos kazánházban is, a szemem láttára. Ezek a szikár tények. A többi “oral history”. Még egy esetet meg kell említenem, ami a novellából kimaradt. 1957 őszén a magyar tanárnőnk egy alkalommal dolgozatot íratott, amelynek a témája “életem egy izgalmas eseménye” volt. Én valami pillanatnyi hülyeségtől vezérelve a pártház előtti lövöldözés történetét írtam meg. A tanárnő másnap reggel, még az első óra előtt bejött az osztályba, magával hívott a tanáriba, ahol halkan megkérdezte, hogy beszéltem-e valakinek erről. Miután mondtam, hogy nem, megkért arra, hogy tanítás után jelentkezzem nála, és addig mindenről hallgassak. Az utolsó óra után már várt a tanáriban. Elém tette a dolgozatfüzetemet, amelyből már hiányoztak a “bűnös” lapok. Rámparancsolt, hogy most pillanatok alatt üssek össze egy másik “müvet”. Amikor készen voltam, elolvasta, adott rá egy ötöst, majd megkért, hogy másnap mindenesetre küldjem be hozzá az apámat. Bizony, ilyen emberek is teremtek akkoriban. Másnap este azután apám újra megkért, hogy most már tényleg legyek oly szíves végleg befogni a kicsi pofámat, ha nem akarom, hogy más fogja be, de mindannyiunkét és mindörökre. Ehhez tartottam is magam. Hát ennyi …
2001. október
pufff
2018-11-06 at 17:15
Kádári ,MSZ(M)P nevelte ki , tenyésztette ki Gyurcsányukat és bandáit akiket a 2006-os rendőrterror jellemez.
Kussányi Kossik Péter Pál
2018-11-06 at 18:24
De az ávos papa eredetileg nyilas voltés nem Gyurcsány, csak egy gyúrcsótány volt egy nép és zsidó gyilkos 1944-n a Dunába lőtte a zsidókat édesanyám felismerés az Andrássy út 60-n volt ávódfőhadnagy miért nincs v3gre átvílágítás a Jobbik a Fideszt nevezi kommunisták aki nos igaz lenne Budai űr most Balogh lett a németek meg tudták tenni Orbán nem??? Nem hiszem vagy féne ezektől nem értem miért kiket takarnak ajaj!!!!