Szerecsenmosdatás

1958. június 16-án a kádári diktatúra kivégezte a hazai bolsevizmus

egyik leghűbb elvtársát, és a Szovjetunió egyik legnagyobb vazallusát,

Nagy Imrét.

Az évfordulókon ebből az alkalomból az állam és a kormány nevében

megemlékezéseket tartanak, amelyeken méltatják Nagy Imre emberi

nagyságát. Ez idén is így történt.

Mivel az én családom is megszenvedte a Rákosi féle

proletárdiktatúrát, ezért a hivatalos értékeléssel szemben

különvéleményem van Nagy Imre közéleti tevékenységéről. Ugyanis

ezek a megemlékezések következetesen elhallgatják Nagy Imre

életének korábbi sötét fejezeteit.

Nagy Imre 1918–20 között vörösgárdistaként részt vett az orosz

polgárháborúban. 1921–22-ben a szovjet belügyi népbiztosság, az

NKVD kötelékében, majd a Vörös Hadsereg hírszerző

csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után,

1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az

NKVD-nél besúgónak.

Legalább 203 embert jelentett fel, közülük tizenkettőt kivégeztek.

1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált

meg. Nagy Imre 1938. június 30-i saját kezűleg írt önéletrajzában

büszkén írja:

“Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-

vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott

harcban.”

Nagy Imre tanulmányai:

4 elemi és 4 polgári osztály. 1912 géplakatos segéd, 1914 segédi

oklevél.

1948. szeptember 15-én Nagy Imrét kinevezték a Közgazdaság-

tudományi Egyetem professzorává, az agrárpolitikai tanszék

vezetőjévé.

1949-ben a Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora.

1949 és 1950 között emellett az Agrártudományi Egyetemen tanít

agrárpolitikát.

1953-ban agrártudományi, tanulmányaiért a Magyar Tudományos

Akadémia tagjává választották.

Mindezt a géplakatos segédi képzettségével érte el.

Politikai karrierje:

1944 őszén Gerő Ernővel és Vass Zoltánnal együtt érkezik

Magyarországra.

1945. március 15-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi

minisztereként kihirdette a földosztásról szóló rendeletet.

1945. december 22-én, a Tildy kormány belügyminisztereként

terjesztette elő a németség kollektív bűnösségén alapuló kitelepítési

alaprendelet tervezetét.

1947-49-ig az országgyűlés elnöke.

1949-ben ”szövetkezetesítés ellenes” nézeti miatt kizárták a Politikai

Bizottságból.

1950-ben önkritikát gyakorol, élelmezési, majd begyűjtési miniszter

lesz.

1952-ben agrárügyekért felelős miniszterelnök helyettes.

1953-ban Sztálin halálakor Nagy Imre túlfűtött beszédet mond a

Parlamentben, és felszólította az országgyűlést Sztálin emlékének

törvénybe iktatására.

Nagy Imre, mint a kommunisták által delegált belügyminiszter

nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó

rendelettervezetet.

1946. január 15-én adta ki a svábok kitelepítésének végrehajtását

szabályozó rendeletet. A megvalósítás január 19-én kezdődött. 1946

és 48 között összesen 185 ezer svábnak kellett elhagynia otthonát,

miután nemzet-idegennek bélyegezte őket a kommunista rezsim.

Megfosztva magyar állampolgárságuktól, minden vagyonuktól,

vagonokba pakolva hurcoltak át időseket, családokat, gyermekeket a

háború után éhező és romokban heverő Németországba.

Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését „magyar nemzeti

kötelezettségnek” nevezte, és mind az 500 ezret ki szerette volna

telepíteni.

Nagy nem egyik pillanatról a másikra vált ennyire kegyetlenné,

hiszen 1944-ben olyan ország állampolgáraként és ügynökeként jött

Magyarországra, ahol már jóval a nácik előtt kitalálták az „ellenség”

kifosztását, koncentrációs munkatáborokba gyűjtését, majd megölését.

A kitelepítés mikéntjének megtárgyalása előtt előre kell bocsátani egy

igen lényeges, tényt.

A kitelepítés óta eltelt évtizedekben a magyar kormányok és médiák

mindig és mindenhol azt hangoztatták, hogy az általuk kitelepítésnek

mondott etnikai tisztogatásra a győztes nagyhatalmak az 1945. július

17-től, augusztus 2-ig tartó Potsdami konferencián kötelezték őket.

Az újabb kutatások ezt a leghatározottabban cáfolják. Hiteles,

eredeti okmányok igazolják, hogy jóval a konferencia megkezdése

előtt, július 5-én kelt levelében a magyar kormány azzal a kéréssel

fordult a három nagyhatalomhoz, hogy engedélyezzék számukra a

területén élő német kisebbség kitelepítését. A három állam

kormányfői a szövetséges Ellenőrző Bizottság elé utalták e kérést,

mely végül megadta a jogot, a lehetőséget a magyar kormánynak -

de nem a parancsot!

Tehát a magyar kormány – minden külső kényszer nélkül –

engedélyt kért, (és kapott) arra, hogy a német nemzetiségű

honfitársait vagonokba zsúfolva kiebrudalja az országból.

b A kapott hozzájárulás birtokában a magyar kormány, 1945.

december 22-i ülésén határozott a kérdésben.

A kormány kitelepítést elrendelő (1945. dec. 29-i 12330) 1945 sz.

rendelete a Szövetséges Ellenőrző Bizottság határozatára hivatkozik.

Ez viszont 1946. január 25-i ülésén Vorosilov marsall vezetése alatt

utasította a magyar kormányt, hogy a rendelet szövegét úgy

változtassa meg, hogy abból kitűnjön, az áttelepítést ő maga kérte!

Kitelepítendőnek mondták azt a magyar állampolgárt, aki az 1941-es

népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy német

anyanyelvűnek mondta magát, tagja volt a Volksbundnak, vagy az SS

katonai szervezetnek, vagy a háború éveiben visszavette korábbi

német nevét. Fejenként 100 kilogrammos csomagot vihetnek

magukkal, melyben ruha, ágynemű, háztartási tárgy, 1 kg zsír, 2 kg

hús, 7 kg liszt, 2 kg hüvelyes és 8 kg burgonya lehet.

Tiltakoztak az egyházi vezetők is. Közülük Shvoy Lajos

székesfehérvári püspök, írásban reklamálta meg sváb híveinek

kitelepítését William S. Key amerikai tábornoknál, aki a Szövetséges

Ellenőrző Bizottság tagja volt. A megyéspüspök többek között a

következőket írta:

„Az Egyesült Államok alkotmányában George Washington leszögezte,

hogy minden embernek Istenadta joga van az élethez, vagyonhoz és a

szabadsághoz, és ezt senki el nem veheti tőle. Nem tudom elhinni,

hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kívánta a németek

kitelepítését. Egy polgára Amerikának ilyet nem tehet! Székesfehérvár,

1946. január 8."

A tábornok válasza a következő volt:

„Idézem, a magyar Külügyminisztérium hivatalos írását 1945.

július 5-én amint következik: Tény az, hogy ezek a fasiszta és náci

svábok, (ilyen egyszerű a kollektív bűnösség elvét az összes svábra

ráhúzni!) komoly veszélyt jelentenek a demokratikus

Magyarországra, és kérjük a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot ez

ügyben való teljes együttműködésre, a svábok kitelepítésére

magyar területről a Szövetséges Hatalmak által kijelölendő

területre. A magyar kormány udvariasan kéri e célból olyan

terület kijelölését, mely nem a magyar határ közelében található!"

A tábornok így folytatja: „Még egyszer leszögezem, hogy ezt a

programot a magyar kormány jelöli ki, a szállító járműveket a

magyar kormány állítja elő. Mi, és az Ellenőrző Bizottságban

velünk egyesített két kormány ez ügyben csak a kitelepítést

ellenőrizzük, s az előkészületek és a szállítás humánus

végrehajtását biztosítjuk.

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/

nemetek/mor/a_mori_nemetseg_tortenete_es_elete/pages/025_kitelepi

tes.htm

Nagy 1950. júniustól 1952. júliusig az MDP KV Adminisztratív

Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a

“pártmunkát”, a szovjetek feltétlen bizalma és támogatása kellett

ehhez a poszthoz.

A mezőgazdasággal a Szovjetunióban ismerkedett meg közelebbről.

Persze csak mikor ideje engedte, mert főállásban besúgó volt, aki

módszeresen jelentgette fel emigráns társait. 1950-ben, a

legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig

legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). A történészek szerint

1948–1956 között a “közellátás veszélyeztetéséért” 193 826 főt

ítéltek el a bíróságok, 1951–53 között több mint 120 ezret. Egyes

adatok szerint legalább száz eljárás halálos ítélettel zárult.

1950–53 között több mint 600.000 termelő hagyta el a

mezőgazdaságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a

termeléssel. (…)

Első lépésként a kommunisták hagymázos elképzeléseivel

megegyezően „földosztásra” került sor. A rendszer

kedvezményezettjei, megbízható komisszárjai, az egyházaktól,

birtokosoktól, kitelepített sváboktól elvett földekből fejenként mintegy

5 holdat kapnak. Az eredmény azonnal jelentkezik: hiánycikk lesz az

élelmiszer, a termelés a háború alattinak a felére csökken. Ekkor

mutatkozik meg az a tudás, amit Nagy a Szovjetunióból hozott, és az

ottani minta alapján nekiállnak kirabolni a parasztokat. (Államosítás)

Ez roppant szakértelmet igényel és Nagy rendelkezik is ezzel.

Egyetemen tanít, „professzor” és nemsokára – az MTA nagyobb

dicsőségére – akadémikussá is választják. Tagságának indokaként az

„Agrárpolitikai tanulmányok” című korszakos művét említik.

Az itthon maradt svábokat nemcsak vagyonuktól, de politikai

jogaiktól is megfosztották

1953-ban miniszterelnök-helyettesként Nagy szólította fel az

országgyűlést Sztálin emlékének a törvénybe iktatására:

“Lélekben mi is ott állunk az emberiség nagy halottjának ravatala

mellett, hogy a fájdalmas csapás nehéz óráiban legbensőbb

részvétünkkel osztozzunk a nagy szovjet nép mélységes bánatában.”

1953-ban a szovjetek csináltak belőle miniszterelnököt. 1956. október

24-én – már kormányfőként – statáriumot hirdetett, és fegyverletételre

szólította fel a forradalmárokat.

A munkásokat felszólította arra: „Álljatok a párt mögé, álljatok a

kormány mögé”

A következő napokban csak sodródott, tanácsadói és az őt felkereső

küldöttségek pillanatnyi hatására hozta meg döntéseit, amelyeknek a

forradalom menetére semmiféle hatása nem volt. November 4-i

búcsúja a legszörnyűbb:

“Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”,

- jelentette be a rádióban, majd azonnal a jugoszláv követségre

menekült. A pesti srácok, akik hittek neki, pedig harcoltak és

meghaltak. A kormány nem volt a helyén…

Ezt a tőrőlmetszett bolsevik tömeggyilkost akarja nekem eladni a

negyedik 2/3-os kormány, mint ’56 hősét, akinek a dísztemetésén a

koporsóját saját bolsevik elvtársai vitték.

Csurka István „Reform-kommunisták” című írásában (1989 06 04) -

Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése előtt – arra hívta föl a

figyelmet, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága Méray Tibort

kérte föl a búcsúztató beszéd elmondására. Mérayt a Rákosi

korszakbeli múltja, véresszájú hazudozásai, alkalmatlanná és

hiteltelenné tették a nemzet egészéhez szóló beszéd elmondására.

1956-tól 33 év telt el 1989-ig. Majd a rendszerváltásnak nevezett

szemfényvesztéstől mostanáig újabb 33 év. Vajon hányszor 33 év kell

még ahhoz, hogy az önmagát nemzetinek meghatározó kormány

szembenézzen a tényekkel?

Talán vannak még olyanok, akik emlékeznek arra, hogy Horn Gyula,

mint a bolsevizmust fegyverrel védő karhatalmista, a rendszer

haszonélvezője és kedvezményezettje, mint rendszerváltás utáni

miniszterelnök megkoszorúzta az áldozat sírját annak lányával (Nagy

Erzsébettel) együtt, akit egyébként éppen Horn politikai és eszmei

elődei végeztek ki. Önmagában véve ez a tény megmutatja az egész

rendszerváltásnak nevezett cirkusz álságosságát.

Ehhez csatlakozik a jelenlegi magyar kormány azzal, hogy évente

megemlékező rendezvényeket tart Nagy Imre emlékére. Kíváncsi

lennék arra, hogy mindazok, akik ma méltatják Nagy Imre

tevékenységét, hogyan néznek az áldozatainak – vagy azok

leszármazottainak - a szemébe?

Csurka István cikkét itt olvashatják el:

http://www.eredetimiep.hu/index.php?option=com_content&view=art

icle&id=7521:2015-06-23-09-34-49&catid=41:hirek&Itemid=63

Az Ellenzéki Kerekasztal ülése, 1989. június 4.

http://www.rev.hu/ords/f?p=107:18:0::NO:RP%2C18:P18_DOC_ID:1

17