Véredben hordozod őket. Egyik siettet, másik fékez. Egyik a láz, másik a kihűlés. Egyik a tűz, másik a víz. Őrizd meg köztük az egyensúlyt, hogy megőrizzék egészségedet.
Ha a láz kerít hatalmába, a szüntelen tenni vágyás, hajszás szerzési izgalom:
idegrendszered korán kifárad és megöregszik. A kóros szorgalom kapzsisággá dagadhat, felőrli a szervezetet és esztendők múltán arra riadhatsz, hogy telt zsákokon ülsz, de gyönge tagokkal.
És egyetlen egyet sem tudsz már válladra emelni, hogy magaddal vidd oda, ahova indulnod kell.
Vigyázz, nehogy a malomban, melyben jövendődet akarod őrölni, felőrlődj rendre magad is.
Ha érzed a veszedelmet: gondolj arra, hogy minden ember meghal. Hogy úgy jövünk ebbe az életbe, mint a madár és úgy szállunk ki belőle egyszer, mint a madár. Alig valamivel vihetünk többet, mint amennyit hoztunk.
Mint a madár, éppen mint a madár, aki meghízott a nyár kövér termésén.
Elég tehát, ha lelkedet hizlalod. Dolgozz, de ne nagyon sokat. Anynyit éppen, amennyi kell ahhoz, hogy úgy élhess, ahogy kedvedre van. Es még valamivel többet: hogy magadba is gyűjtsél. Szépet, jót, örömet. Tiszta és megelégedett érzéseket, nyugalmat, békét, tiszteletet.
Önmagad iránti tiszteletet főként. Ha ötven éves korodra eléred ezt: szorgalmas voltál.
De a restségre is vigyázz, hatalma ne legyen fölötted. Dédelgesd gondosan, mint jótékony és kedves egyensúlyt a szorgalom mellé. Ne vesd meg, mert Hozzád tartozik. Nélküle kiállhatatlan lennél az emberek között. De nagyra se növeld, mert szánalmassá változtat és megcsúfolja emberi előkelőségedet.
Elég, ha napkelte után még egy órát heversz az ágyban. Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz.
Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz.
Mindez így éppen elég ahhoz, hogy megőrizd magadban az egyensúlyt és ember maradj.
De soha ne engedd meg magadnak azt a fényűzést, hogy amíg Te pihensz, mások
helyetted dolgozzanak. Mások fáradságának haszna megaláz, rabbá kötöz és bemocskolja emberi előkelőségedet. Ha a restség tunyasággá nő benned, kihűlsz és meghalsz, még mielőtt befejezted volna az életedet.
Az olyan halott pedig, aki még mindig élni akar, szánalmas és bosszantó látvány.
Jegyezd meg jól, hogy az igazi emberi előkelőség abban áll, hogy nem csupán azt a
munkát végzed el, ami a magad életéhez kell, hanem még egyszer annyit. Hogy senkinek adósa ne lehess, de mások legyenek Neked adósaid. Ezekkel szemben azonban viselkedj úgy, mintha semmivel sem tartoznának Neked.
Az ilyen ember, az ilyen igazán előkelő ember, úgy jár a világban, mint aki utazik.
Kíváncsian nézegeti a tájat, gyönyörködik abban, ami szép és elfordul attól, ami csúnya.
Senkinek sem alkalmatlankodik, útravalót nem koldul, ellátja mindennel magát. Jön és megy.
S hogy itt volt, azt csak onnan lehet tudni, hogy nehány ember aggódva keresi a nyomát, mert szeretné visszafizetni neki azt, amivel tartozik.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése