A hazugság jogfolytonossága – néhány gondolat a kedves és a címzetes nyugdíjasokhoz

Köszönettel tartozom a cikkért: Anyusch-nak
Tisztelt és kedves nyugdíjasok, meg címzetes nyugdíjasok!

Sokadjára vagyok kénytelen emlékeztetni egy húsz esztendővel ezelőtti tolvajlásra. Nyíltan tették, akár egy útszéli rabló. Nem Robin Hood, vagy Rinaldo Rinaldini módjára. Nem. Tarvágást hajtottak végre a pénzkezelő alapok között.
1989 decemberében a parlamentben szólásra emelkedett Németh Miklós, az akkori miniszterelnök. Szeme sem rebbent, amikor közölte a költségvetési vita kellős közepén, hogy a következő esztendőben, vagyis 1990-ben a költségvetés fog rendelkezni a nyugdíjkassza felett. Nemes egyszerűséggel beolvasztották sok millió magyar ember keserves izzadságából származó, és eladdig is az állam hasznára kamatozó kádári kevéskéjét.

Tisztelt és kedves nyugdíjasok, meg címzetes nyugdíjasok!

Ha mindenki jól meggondolja a fentieket, akkor világos, hogy ebben az országban nem csupán a közösből lopott az állam, amit a későbbiek is szentesítettek, hanem a magán emberek zsebében is vájkált. Megtették. Tény, és pont.
Tettük indoka a szerintük kezelhetetlen költségvetési hiány volt, ami államcsőddel fenyegette az országot akkor (nem mintha most nem ugyanaz a kísértés járná be az aranyozott oszlopok tövét a cifra falak mentén!). Mindössze szellemi képességeiket minősítették, ami – pénzügyes szakzsargonban kifejezve – amúgy régen elinflálódott.
Ebből egyetlen következtetés adódik. S mert a számok makacs dolgok, jó, ha minden magyar a tudatába vési a következőt.
Aljas ideológiai szemfényvesztés, hogy a következő nemzedéknek kell létrehozni azt az értéket, amiből a mindenkori nyugdíjakat az állami garancia mentén a magyar állam havonta köteles kifizetni. Nem, azt a pénzt húsz éve ellopták a televízió nyilvánossága előtt. A sok poshadt agyú szénvegyület pedig igent nyomott erre a gazemberségre.

Önöket egytől egyig meglopták!

Igaz, nem először, de ott és akkor végleg, teljesen kiforgatták az utolsó fillérig. És itt következik az ördögi része az aljasságnak. Nevezetesen ettől kezdve a költségvetést úgy firkantották – nem tervezték!, mit nekik tervezés? csak bivalybőr legyen – hogy eszükbe sem jutott annak az összegnek egyetlen fillérjét valaha is törleszteni, és a kamatokról nem is szóltunk.
Igaza volt Wöeres Sándornak a „Jóslás a trágyaözönről” című írásában, amikor azt fejtegette, hogy a ganajnak nincs hová elfolyni, ezért csak egyik helyről a másikra tologatják az emberek a bűzös kupacot és hordják és hordják egyik rakást a másikra.

Így vagyunk ezzel a pénzügyek dolgában. Ezért nálunk a pénznek mégis van szaga. Méghozzá nem is nyomdai szaga! Telemocskolták a munkánk értékét!!!
Állandóan és folyamatosan szajkózva hazudják, azért kell ezt vagy azt megszorítani, hogy jövőre is legyen nyugdíjra pénz.
Már elég régóta hazudják. Ez a hazugság jogfolytonossága. Kétezer év után új jogfilozófiát szült a magyar parlament. Itt a törvénytelenség mégis szül jogot.

Lopni és lopni hagyni. Klasszikus, nem? Ismerős? Mi az hogy? Nagyon is!

Egyébként pedig változatlanul az a véleményem, hogy minden állami tolvaj bitorlónak, csalónak behegesztett rács mögött a helye.

Ferencváros, 2010. november 25.

Lengyel Károly
Nemzeti InternetFigyelő