Wass Albert - A TEREMTÉS TÖRTÉNETE

Köszönet érte SZILÁRD -nak.

Magosan fönt, az égkékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN a világ
fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az
éjszaka sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt. Mikor a föld teremtésére került a
sor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR. Boldogasszony kioldotta
hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velök a földet, hét hatalmas folyó
támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az
érintés nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a
szorgalmas és hasznos méhecskét, az alatt Ördöngasszony rászabadította a földre a
mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet, jó gyümölcsöt termő
fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele,
Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és
mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat. Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit
cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. Haragjában
Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában
agyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban,
amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában ÚR-ISTEN
parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen. Így aztán
Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan
gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem
feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s
ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya,
sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár ÚRISTEN
tenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a
birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra. ÚR-ISTEN úgy megharagudott
ettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységes
mélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt. Miután a föld így szépen elkészült volt,
ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta
az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a
napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két
hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát. Egy reggel az első asszony szépséges
aranyvirágot talált a sátra előtt. Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel,
hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a
kendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rájok
mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta “édesanyám”, az embernek pedig azt,
hogy ”édesapám". Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő
legyen s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet
kezdetétől mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban a munkához,
s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottúkat, hogy miképpen
készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót, megtanította őket a pásztorkodás sokféle
titkára, de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő
törvényeinek. Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden
rendben haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az
embert saját erejére és leleményességére. Hogy még gazdagabbá tegye az ember
számára a földet, Világügyelő lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket,
azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó,
színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit. Mélyen lent, a
föld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt, Ördöngasszony megszülte gonosz
leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a
maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az
emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét
sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De ahogy ezeket, a
sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng
gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek
között a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a
gyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy
megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony
éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket. Hiába
igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen legyenek jók, szerető
szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon kevesen hallgattak reá. Ezek voltak a
Választottak: a magyar pásztornépek, akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguk
nyájait. Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol
ÚR-ISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban.
Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR sátrához vezet.
Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol Kaszás
aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat. Láthatták a
Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét,
melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte be az égi mezőket. Ilyenkor
dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villám
szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain,
Isten-nyilát hajított alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér
kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő.
Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját
szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jó
gondolatokat. Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz
szolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket, az emberiség
nagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba menni. Senki sem tudja,
hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen
titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a
titkot. Így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség
egyetlen reménye soha el ne vesszen. Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy
öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy
tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető
utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga.

Tags: wass albert