Élmény

2008. március 14. 00:00

 

Csermely Péter
Borzalmas órákon mentem keresztül, drága. aranyos Albán Úr, szinte hihetetlen, hogy milyen sors jutott nekem, alig merem elmondani. Engem ugyanis, és akkor most némuljon meg a döbbenettől, kedves Albán Úr, elraboltak a földönkívüliek. De el ám! És nagyon félek, hogy visszajönnek. Elmondhatatlan dolgokra kényszerítettek, még most is viselem a nyomokat a lelkemben, és fizikai szenvedélyeket is át kellett vészelnem, de nem volt egyszerű, mert azóta csak ernyedten feküdni tudok, mást nem. Most is fekszem, pont ernyedten. Ez most vasárnap volt, drága Albán Úr, éppen azon a szörnyű vasárnapon, amikor az az átkozott népszavazás is lenni bírt. Arra ébredtem ebéd után, hogy visznek kifelé a szobából, többen is, kis teremtmények voltak, narancssárga bőrük volt, meg nagy szemük, és valami habarék nyelven kotkodácsoltak egymás között. A vállukon vittek, és én nem tudtam megmoccanni, olyan volt, mintha felülről nézném magamat. Már ez szokatlan élmény volt, mert amúgy nem szoktam felülről nézni magamat, nem is tudnám. Az űrhajó ott állt a kert végében, az egyik lábával ráparkolt a veteményesre, amiért nagyon mérges lettem, de meg sem tudtam mukkanni, szerintem valamilyen elnémító mérget fújtak rám. Behurcoltak az űrhajóba, tele volt ilyen apró sárga lényekkel, csak úgy nyüzsögtek, tisztára úgy éreztem magam, aranyos Albán Úr, mint egy japán óvodában. Rákötöztek egy fémből való furcsa asztalra, és elkezdtek rajtam kísérletezni. Próbáltam ordítani, mert mindent éreztem, és nagyon fájt, de nem tudtam szólni még akkor sem. Elém raktak három szavazólapot, zöldet, fehéret meg lilát, és mutogatták, hogy húzkodjam be az ikszeket a helyükre. Én kérem, elvi ember vagyok, és már nyúltam volna a nemet jelentő körhöz, de ekkor kényszerítettek, hogy a másikba írjak, az igenes karikába, ami az Orbán Viktor malmára hajtja a vizet. Én tátogtam, hogy nem akarom, de erre megpofoztak, és megint hozták a lapokat. Némán zokogtam, drága Albán Úr, nyüszítettem, mint a farbarúgott malac, de nem hagyták abba. És akkor végül megcsináltam a három igent, ezek meg susmorogtak maguk között, meg irkáltak különböző füzetekbe, minden narancssárgán csillogott, és zakatolt az egész űrhajó, forgott körülöttem minden. Innen már csak arra emlékszem, hogy kihajítottak a kertbe, és mellém állítottak kilenc üres sörösüveget. Ez utóbbit nem tudom miért, lehet, hogy valami rituális oka volt. És most itt fekszem ernyedten, és azon tépelődöm, hogy lehet, hogy én tényleg leszavaztam az Orbán Viktor mellett? Mert ugyan titokban nagyon örülök, hogy eltörlődött a vizitdíj meg a kórházas pénz, másfelől viszont a szívem megszakadt, amikor néztem a Gyurcsány Ferenc Miniszterelnök úr nagy, szomorú arcát, és úgy éreztem, hogy elárultam őt, én, aki még soha nem. Én ebbe belehalok, drága Albán Úr, higgye el, nem úgy volt, hogy odamentem, és direkt behúzgáltam az igeneket, hanem kényszerítettek azok az apró sárga jószágok. Nézze meg a veteményest, ott az űrhajó nyoma, mintha valaki részegen hempergett volna a talajon, az egész föld le van nyomkodva. Drága Albán Úr, ugye nem fognak visszajönni, mert nem élem túl, ha engem ilyenekre fognak kényszeríteni, hogy ellenezzem a reformokat, komolyan mondom, lesül a pofámról a bőr.

Lejegyezte: Csermely Péter