| Köszönet érte Bedefynek Magyarországon csak bulizik az idegen csőcselék | for everyone |
Döbrentei Kornél
Hazánkban él egy elképesztően nagy gazdasági "buli érzékkel megáldott" szűk réteg, amelynek ez az ország, ill. ennek az országnak cserbenhagyása rendkívül jövedelmező, állítja Döbrentei Kornél, József Attila- és alternatív Kossuth-díjas költő, akitől azt kérdeztük: hogy érzi magát?
Magyar költőként kivált rossz a közérzetem, mint minden önmagával azonos értéket fönntartó és vállaló emberé. Ahogyan a Rákosi- és a Kádár-rendszerben egy nép teljes megalázása folyt, ugyanúgy folytatódik az emberek megalázása azzal a különbséggel, hogy most a népből hiányzik az ellenállóerő. Teljesen kiszolgáltatott. Nálunk az életnek nincsen perspektívája sem a kis- és a középvállalkozók, sem az írók és más művészek szintjén. Míg a Horthy-korszakban 3 millió koldus országáról beszéltek, attól tartok, hogy mára ez hat- vagy hétmillió lett. Van a magyarságnak egy többségi igahúzó része, és van egy - nem tudom, honnan hozott ?, de elképesztően nagy gazdasági "buli érzékkel megáldott" rétege, amelynek ez az ország, ill. ennek az országnak cserbenhagyása rendkívül jövedelmező. Azt érzékelem a szociális intézkedéseket megtapasztalván, hogy nálunk valamiféle tudatos nemzet-elemésztés folyik. Gyakran az EU-ra való hivatkozással. Kitalálták valakik, hogy nem elegáns Budapesten élni. Jobb például Berlinben. Nem elegáns a magyarság alapkérdéseivel foglalkozni, pedig minden más országban természetes, hogy az adott nép ügyeivel foglalkozzanak a művészek, Shakespeare vagy Moliére sem tett mást. Ez a fajta intellektuális felelősségvállalás, kivéve a tisztelet keveseket, már a múlté.
Azt látom, hogy az erkölcsi önvédelmünk a minimumon van, hogy kultúránkat az ellenfél a legördögibb módon támadja. Számomra lehangoló, hogy nem egészen állunk ki a dolgainkért. Sokkal keményebben, racionálisabban, sőt a történelmi igazsághoz mérten is határozottabban kéne vállalnunk, még abban az esetben is, ha olyan rezsimek váltották egymást, amelyek a magyarság leminősítését és politikai tetteinek alábecsülését szolgálták, nehogy benyújthassunk olyan számlákat a világnak, amelyeket már rég rendezniük kellett volna.
A magyar értelmiség egy része ócskán lefeküdt, megkapta érte maga díjait. Én nem irigylem tőlük.
Mindig is létezett kollaboráns értelmiség.
Igen, csak valamikor a kollaboráns értelmiség nem volt ilyen "tömeges".
Kollaboráns meghatározás alatt érthetjük a baloldaliakat?
Én nem szeretem a baloldal kifejezést, mert tudomásom szerint 1948-tól 1989-ig egy szuper bal, egy ultra bal uralkodott, szívesen emlékeztetném őket a József Attila által is emlegetett vörös fasizmusra. A nemzeti oldalt legyengítették anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Ezen az oldalon mindenki egzisztenciális gondokkal küszködve nyilvánulhat csak meg, ingyen vagy bagóért szerepel, itt nem tudnak fizetni, miközben prosperál a másik. Pontos forgatókönyv alapján, a- la Soros, meg lehet venni egy népet. Én azt mondom: nem szabad engednünk.
Én, aki -46-ban születtem, baloldali értékkel Magyarországon nem találkoztam azonkívül, hogy szocialista vívmányként tanították Kun Béláék a Margitszigetre ingyen engedték be "a dolgozó népet", s közben Szamuely a Dunántúlon vérfürdőt rendezett. Azt sem tartom baloldali értéknek, hogy május 1-jén adtak egy pár virslit és egy pohár sört.
A "baloldali értéket" képviselő cenzúra sokkal rothadtabb volt, mint amelyik annak idején József Attilát elítélte a Nincsen apám, se anyám verséért. Viszont a magát demokratikusnak feltűntető kommunista cenzúra engedte közölni a magát legnépszerűbbnek tituláló napilapban azt a verset, amely úgy kezdődik: "Zakatol a Szent család, Isten tömi Máriát". Ezek alapján én nem hiszem, hogy létezik nálunk valódi baloldali művészet. Ezért a nemzeti oldal feladata a nemzet sorskérdéseiben gyökerező művészet fenntartása. Csakhogy ezt az oldalt anyagilag tervszerűen ellehetetlenítik, ezért van az, hogy nagyszerű szobrászai alig kapnak pénzt márványvásárlásra céljából, s festői vászonra, festékre, hogy művészet más területén jeleskedőkről ne is beszéljek. Jelenleg a magyarságnak, mint európai kulturális tényezőnek elsorvasztása a cél. Világosan kell látnunk, ha mi karakter nélkül beolvadunk, engedünk tartásunkból, azzal valakiknek a dolgát könnyítjük meg.
Veszélyes dolog manapság a magyarság ügyét, jövőjét hangosan emlegetni, mert könnyen előkerülnek olyan "divatos" fogalmak, mint a rasszizmus, idegengyűlölet vagy az antiszemitizmus.
Azok, akik például az írószövetséget is szét akarták robbantani, állítják azt, hogy a magyar értelmiség antiszemita, ami nem igaz, de ha az efféle provokatív gátlástalan hangadók így folytatják, valószínűleg az lesz.
Becsülésre méltó, hogy a holokauszt áldozatairól megemlékeznek, de illő lenne, hogy a doni tragédia áldozatairól is megemlékezzenek, és intenzíven ébren tartanák -56 szellemiségét. Ha már a szovjet emlékművet, mint a felszabadítókét fenntartják, akkor hálás lennék azért is, ha Teleki Pál miniszterelnök emlékét is szobor őrizné a fővárosban. Vagy azét a Tisza Istvánét, aki egyedüliként ellenezte belépésünket az első világháborúba, s akit a tanácsforradalom felbérelt martalócai galádul meggyilkoltak.
Néhány hete a betelepítési tervekről kiszivárgott hírek alaposan felkavarták a közvélemény érzékenyebb részét.
Nevezzenek önzőnek, de mint magyar nyelven író ember nyilvánvalóan jobban szeretném, ha minél több magyar nyelvű ember élne az országban, illetve a Kárpát-medencében. Magam is olvastam a Világbank egyik lapjában, hogy az lenne a kívánatos, ha a magyarság lélekszáma 7 millió körülire fogyatkozna. Ennek következtében inkább beengedik a kínaiakat és más nációbelieket tömegesen, ellentétben a határon túli magyarokkal, pedig ők csak látogatóba jönnének, hiszen el nem hagynák szülőföldjüket.
Valószínűleg Európa leggyengébb láncszeme mi vagyunk. Morálisan az albánok is erősebbek, a románok nagy nacionalizmusát láthatjuk, a szerbek szintén irgalmatlanul viselkednek, tehát a kis antant államai egyre önérzetesebbek. Olyannyira, hogy a napokban, nagy önérzetükben ismét letörték a Petőfi-szobor kardot tartó jobbját. A magyar hadsereget az egykori trianoni szint alá verték szét. Mondván, majd a NATO megvéd minket. Mindenki tudja, soha senki nem védett és nem is véd meg minket.
Én azt hiszem, hogy a magyarságot a fölszámolás szélére taszították. Fölszámolják a meséit, harcainak erkölcsi eredményeit, amelyek meghatározták Európa mostani sorsát, gondoljunk -56 mellett a vasfüggöny lebontására is. Kovács Lászlóék azt tanácsolták: maradjunk kicsik. Úgy látom, külső és belső ellenerők fogtak össze ellenünk, bár nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek.
Nem is kell, de bármilyen felületesen követjük az eseményeket, nem kevés szisztematikusság tapasztalható.
Egy Joseph Pozsgai nevű, külföldön élő jeles újságíró-történész könyvében: A rendszerváltás haszonélvezői (Kairosz 2006), világosan megfogalmazta, kinek az érdekeit szolgálta és szolgálja a rendszerváltás. A történelmi időkben a folyamatok kezdetéhez nyúl vissza. Dokumentumok alapján beszél a szabadkőművességről, Nagy-Oroszország vágyáról, hogy Németországot elszigetelje, a franciák román-politikájáról, a Nagy-Szerbia álmáról, amelynek érdekében lelövik a trónörököst, s más törekvésekről, amelyek a Monarchia szétzúzására irányultak, és ennek a térségnek a kitakarításról, amelyet napjainkban megélünk. Herczeg Ferenc naplójában olvasható, hogy nemcsak a csőcselék, de a magyar értelmiség egy része is lent menetelt az utcákon skandálva: le a hazával! Miközben Lindner Béla hadügyminiszter kijelentette a parlamentben: nem akarok többé katonát látni! Értéktelennek tartották a haza fogalmát, nem törődtek megvédésével, s pár hónap múlva jött a kis antant?
A folyamatot végiggondolva elég rosszkedvű vagyok. Az emberi minőség véghetetlen romlásával számolok, és azzal a butasággal, amelyet nagyon nehéz kivédeni, és amellyel szemben nemcsak én, hanem sorstársaim is " nemes lelkű embereket tudnék megnevezni " megpróbálnak fénycsóvát gyújtani.
Zéró tolarencia a nemzeti, szellemi és lelki ellenállással szemben.
Úgy tűnik, mintha hiányozna az életben maradás ösztöne a magyarságból, pedig akiben nincs hajlam az ellenállásra, azt lenézik, megnyomorítják, eltapossák. A magyarságban virtus volt. Nem lehet feladni, csak azért, mert mi, magunkat értelmiségieknek vallók azt hisszük, hogy intelligenciánkkal mindent megoldhatunk. Tévedés. Mit sem számít az érvelés, amikor megerőszakolják a feleségünket, agyonverik a szülőket, kirabolják az időseket. Én még nem nőttem fel ahhoz a krisztusi tanításhoz, hogy a másik arcomat is tartsam oda.
Maradhat ez így, ahogy van?
Nem. De csak az isteni közbeavatkozásra várni kevés, mert a gátlástalanság már-már jogerőre emelkedett. Ennek példája, hogy megszületett, és bizonyos körökben elfogadottá vált a megélhetési bűnözés fogalma és gyakorlata.
Mondják sokan: a magyarság bajba, történelmi útvesztőbe került.
Egy kicsit saját magának is köszönheti. Amíg nem fogunk össze, hogy fölszámoljuk ezt az erkölcsi gátlástalanságot, minden marad a régiben, sőt!
Van nekünk egy kormányfőnk, aki elég kalandos módon került hivatalába, s idén " Batthyány-év lévén " a mártír miniszterelnökhöz hasonlítgatja magát.
Batthyányt egy nép választotta, a mostani hatalomba kerülése egy belső puccs eredménye, amit nem is ő szervezett. Az elődjével valakik elégedetlenek voltak és kitették. Holnapután ezt is meneszthetik. Aztán kapunk egy harmadikat, aki még rosszabb. Ezeket az ügyeket egy bensőkör intézi, s amíg ezt kört nem sikerül felszámolnunk valamilyen módon, addig a további züllés megállíthatatlan, és addig Magyarország a zsoldos júdások paradicsoma, buli-ország marad.
K. L.
Magyar költőként kivált rossz a közérzetem, mint minden önmagával azonos értéket fönntartó és vállaló emberé. Ahogyan a Rákosi- és a Kádár-rendszerben egy nép teljes megalázása folyt, ugyanúgy folytatódik az emberek megalázása azzal a különbséggel, hogy most a népből hiányzik az ellenállóerő. Teljesen kiszolgáltatott. Nálunk az életnek nincsen perspektívája sem a kis- és a középvállalkozók, sem az írók és más művészek szintjén. Míg a Horthy-korszakban 3 millió koldus országáról beszéltek, attól tartok, hogy mára ez hat- vagy hétmillió lett. Van a magyarságnak egy többségi igahúzó része, és van egy - nem tudom, honnan hozott ?, de elképesztően nagy gazdasági "buli érzékkel megáldott" rétege, amelynek ez az ország, ill. ennek az országnak cserbenhagyása rendkívül jövedelmező. Azt érzékelem a szociális intézkedéseket megtapasztalván, hogy nálunk valamiféle tudatos nemzet-elemésztés folyik. Gyakran az EU-ra való hivatkozással. Kitalálták valakik, hogy nem elegáns Budapesten élni. Jobb például Berlinben. Nem elegáns a magyarság alapkérdéseivel foglalkozni, pedig minden más országban természetes, hogy az adott nép ügyeivel foglalkozzanak a művészek, Shakespeare vagy Moliére sem tett mást. Ez a fajta intellektuális felelősségvállalás, kivéve a tisztelet keveseket, már a múlté.
Azt látom, hogy az erkölcsi önvédelmünk a minimumon van, hogy kultúránkat az ellenfél a legördögibb módon támadja. Számomra lehangoló, hogy nem egészen állunk ki a dolgainkért. Sokkal keményebben, racionálisabban, sőt a történelmi igazsághoz mérten is határozottabban kéne vállalnunk, még abban az esetben is, ha olyan rezsimek váltották egymást, amelyek a magyarság leminősítését és politikai tetteinek alábecsülését szolgálták, nehogy benyújthassunk olyan számlákat a világnak, amelyeket már rég rendezniük kellett volna.
A magyar értelmiség egy része ócskán lefeküdt, megkapta érte maga díjait. Én nem irigylem tőlük.
Mindig is létezett kollaboráns értelmiség.
Igen, csak valamikor a kollaboráns értelmiség nem volt ilyen "tömeges".
Kollaboráns meghatározás alatt érthetjük a baloldaliakat?
Én nem szeretem a baloldal kifejezést, mert tudomásom szerint 1948-tól 1989-ig egy szuper bal, egy ultra bal uralkodott, szívesen emlékeztetném őket a József Attila által is emlegetett vörös fasizmusra. A nemzeti oldalt legyengítették anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Ezen az oldalon mindenki egzisztenciális gondokkal küszködve nyilvánulhat csak meg, ingyen vagy bagóért szerepel, itt nem tudnak fizetni, miközben prosperál a másik. Pontos forgatókönyv alapján, a- la Soros, meg lehet venni egy népet. Én azt mondom: nem szabad engednünk.
Én, aki -46-ban születtem, baloldali értékkel Magyarországon nem találkoztam azonkívül, hogy szocialista vívmányként tanították Kun Béláék a Margitszigetre ingyen engedték be "a dolgozó népet", s közben Szamuely a Dunántúlon vérfürdőt rendezett. Azt sem tartom baloldali értéknek, hogy május 1-jén adtak egy pár virslit és egy pohár sört.
A "baloldali értéket" képviselő cenzúra sokkal rothadtabb volt, mint amelyik annak idején József Attilát elítélte a Nincsen apám, se anyám verséért. Viszont a magát demokratikusnak feltűntető kommunista cenzúra engedte közölni a magát legnépszerűbbnek tituláló napilapban azt a verset, amely úgy kezdődik: "Zakatol a Szent család, Isten tömi Máriát". Ezek alapján én nem hiszem, hogy létezik nálunk valódi baloldali művészet. Ezért a nemzeti oldal feladata a nemzet sorskérdéseiben gyökerező művészet fenntartása. Csakhogy ezt az oldalt anyagilag tervszerűen ellehetetlenítik, ezért van az, hogy nagyszerű szobrászai alig kapnak pénzt márványvásárlásra céljából, s festői vászonra, festékre, hogy művészet más területén jeleskedőkről ne is beszéljek. Jelenleg a magyarságnak, mint európai kulturális tényezőnek elsorvasztása a cél. Világosan kell látnunk, ha mi karakter nélkül beolvadunk, engedünk tartásunkból, azzal valakiknek a dolgát könnyítjük meg.
Veszélyes dolog manapság a magyarság ügyét, jövőjét hangosan emlegetni, mert könnyen előkerülnek olyan "divatos" fogalmak, mint a rasszizmus, idegengyűlölet vagy az antiszemitizmus.
Azok, akik például az írószövetséget is szét akarták robbantani, állítják azt, hogy a magyar értelmiség antiszemita, ami nem igaz, de ha az efféle provokatív gátlástalan hangadók így folytatják, valószínűleg az lesz.
Becsülésre méltó, hogy a holokauszt áldozatairól megemlékeznek, de illő lenne, hogy a doni tragédia áldozatairól is megemlékezzenek, és intenzíven ébren tartanák -56 szellemiségét. Ha már a szovjet emlékművet, mint a felszabadítókét fenntartják, akkor hálás lennék azért is, ha Teleki Pál miniszterelnök emlékét is szobor őrizné a fővárosban. Vagy azét a Tisza Istvánét, aki egyedüliként ellenezte belépésünket az első világháborúba, s akit a tanácsforradalom felbérelt martalócai galádul meggyilkoltak.
Néhány hete a betelepítési tervekről kiszivárgott hírek alaposan felkavarták a közvélemény érzékenyebb részét.
Nevezzenek önzőnek, de mint magyar nyelven író ember nyilvánvalóan jobban szeretném, ha minél több magyar nyelvű ember élne az országban, illetve a Kárpát-medencében. Magam is olvastam a Világbank egyik lapjában, hogy az lenne a kívánatos, ha a magyarság lélekszáma 7 millió körülire fogyatkozna. Ennek következtében inkább beengedik a kínaiakat és más nációbelieket tömegesen, ellentétben a határon túli magyarokkal, pedig ők csak látogatóba jönnének, hiszen el nem hagynák szülőföldjüket.
Valószínűleg Európa leggyengébb láncszeme mi vagyunk. Morálisan az albánok is erősebbek, a románok nagy nacionalizmusát láthatjuk, a szerbek szintén irgalmatlanul viselkednek, tehát a kis antant államai egyre önérzetesebbek. Olyannyira, hogy a napokban, nagy önérzetükben ismét letörték a Petőfi-szobor kardot tartó jobbját. A magyar hadsereget az egykori trianoni szint alá verték szét. Mondván, majd a NATO megvéd minket. Mindenki tudja, soha senki nem védett és nem is véd meg minket.
Én azt hiszem, hogy a magyarságot a fölszámolás szélére taszították. Fölszámolják a meséit, harcainak erkölcsi eredményeit, amelyek meghatározták Európa mostani sorsát, gondoljunk -56 mellett a vasfüggöny lebontására is. Kovács Lászlóék azt tanácsolták: maradjunk kicsik. Úgy látom, külső és belső ellenerők fogtak össze ellenünk, bár nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek.
Nem is kell, de bármilyen felületesen követjük az eseményeket, nem kevés szisztematikusság tapasztalható.
Egy Joseph Pozsgai nevű, külföldön élő jeles újságíró-történész könyvében: A rendszerváltás haszonélvezői (Kairosz 2006), világosan megfogalmazta, kinek az érdekeit szolgálta és szolgálja a rendszerváltás. A történelmi időkben a folyamatok kezdetéhez nyúl vissza. Dokumentumok alapján beszél a szabadkőművességről, Nagy-Oroszország vágyáról, hogy Németországot elszigetelje, a franciák román-politikájáról, a Nagy-Szerbia álmáról, amelynek érdekében lelövik a trónörököst, s más törekvésekről, amelyek a Monarchia szétzúzására irányultak, és ennek a térségnek a kitakarításról, amelyet napjainkban megélünk. Herczeg Ferenc naplójában olvasható, hogy nemcsak a csőcselék, de a magyar értelmiség egy része is lent menetelt az utcákon skandálva: le a hazával! Miközben Lindner Béla hadügyminiszter kijelentette a parlamentben: nem akarok többé katonát látni! Értéktelennek tartották a haza fogalmát, nem törődtek megvédésével, s pár hónap múlva jött a kis antant?
A folyamatot végiggondolva elég rosszkedvű vagyok. Az emberi minőség véghetetlen romlásával számolok, és azzal a butasággal, amelyet nagyon nehéz kivédeni, és amellyel szemben nemcsak én, hanem sorstársaim is " nemes lelkű embereket tudnék megnevezni " megpróbálnak fénycsóvát gyújtani.
Zéró tolarencia a nemzeti, szellemi és lelki ellenállással szemben.
Úgy tűnik, mintha hiányozna az életben maradás ösztöne a magyarságból, pedig akiben nincs hajlam az ellenállásra, azt lenézik, megnyomorítják, eltapossák. A magyarságban virtus volt. Nem lehet feladni, csak azért, mert mi, magunkat értelmiségieknek vallók azt hisszük, hogy intelligenciánkkal mindent megoldhatunk. Tévedés. Mit sem számít az érvelés, amikor megerőszakolják a feleségünket, agyonverik a szülőket, kirabolják az időseket. Én még nem nőttem fel ahhoz a krisztusi tanításhoz, hogy a másik arcomat is tartsam oda.
Maradhat ez így, ahogy van?
Nem. De csak az isteni közbeavatkozásra várni kevés, mert a gátlástalanság már-már jogerőre emelkedett. Ennek példája, hogy megszületett, és bizonyos körökben elfogadottá vált a megélhetési bűnözés fogalma és gyakorlata.
Mondják sokan: a magyarság bajba, történelmi útvesztőbe került.
Egy kicsit saját magának is köszönheti. Amíg nem fogunk össze, hogy fölszámoljuk ezt az erkölcsi gátlástalanságot, minden marad a régiben, sőt!
Van nekünk egy kormányfőnk, aki elég kalandos módon került hivatalába, s idén " Batthyány-év lévén " a mártír miniszterelnökhöz hasonlítgatja magát.
Batthyányt egy nép választotta, a mostani hatalomba kerülése egy belső puccs eredménye, amit nem is ő szervezett. Az elődjével valakik elégedetlenek voltak és kitették. Holnapután ezt is meneszthetik. Aztán kapunk egy harmadikat, aki még rosszabb. Ezeket az ügyeket egy bensőkör intézi, s amíg ezt kört nem sikerül felszámolnunk valamilyen módon, addig a további züllés megállíthatatlan, és addig Magyarország a zsoldos júdások paradicsoma, buli-ország marad.
K. L.
Köszi a fotót, nem jött elő a blogban.
VálaszTörlés