Velvet - Sztori - A portán ült a holttest, szívében üvegtábla:
'via Blog this'
2014. július 8., kedd 14:14
„Közben minden iszonyatosan rázkódik, reng, egyfolytában. De ez rendszertelen rengés, nem mint az ablakok, nincs benne semmilyen rendszer. Nagyon erős, nem tudok állni és nem tudok mibe kapaszkodni." Mindez nem egy túlélő idézete az utóbbi évek egyik szörnyű földrengéséről, hanem egy szemtanú idézete az 1998-as Aranykéz utcai merényletről. Miutána Velvet eddig sohasem mutatott képeket közölt a maffiamerényletről, megkértük olvasóinkat, osszák meg velünk személyes emlékeiket a történtekről. Számos levelet kaptunk, ezek közül válogattunk.
Megváltozott viszony a Belvárossal
Sz. T. a környéken lakott a robbantás idején, ő így emlékezett vissza: „A Váci utcai lakásunk ablaka az egykori tisztikaszinóval (ma MKB Bank) pont szemben nyitva volt – a robbanás helyszínétől kb. 3-400 méterre –, amikor óriási robbanást hallottam. Sejtelmem sem volt, hogy mi lehetett, de mindjárt megijedtem, mivel sejtettem, hogy nagy baj lehet. Az embernek attól a pillanattól megváltozott a viszonya a Belvároshoz: a mindennapos séták alkalmával mindig ott volt az emberben ez a hihetetlen negatív élmény. Persze, még aznap a hírekből értesültünk a történtekről."
Mint a Ryan közlegény megmentésében
V. Attila a Vörösmarty téren dolgozott, de a robbanás erejét ott is érezni lehetett, oda is szaladtak megnézni, mi történt: „A robbanás – emlékszem – megrázta az egész környéket, és a felhője kivehető volt a Vörösmarty téri irodaház ablakából, ahol az irodánk működött. Kollégámmal lerohantunk körülnézni. Kb. 10 perc telhetett el addigra. Mindent por borított. Az Aranykéz utcai parkolóház gépjármű behajtó kapuján keresztül feljutottunk az emeletre, ha jól látom, körülbelül olyan pozícióba, ahonnan a fotók készültek. Borzasztó volt, ami elénk tárult. A Labirintus átjárójában egy halott feküdt és egy másik tőle jobbra egy bolt ajtajában. A parkolóház portáján egy pasas ült egy széken, a feje a mellkasára hanyatlott. Pár perccel az odaértünk előtt halhatott meg, a szíve tájékán fúródott a testébe egy üvegtábla. Óriási volt a felfordulás. A kiérkező rendőrök láthatólag nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Egy ürgének a combjára igyekeztek szorítókötest helyezni, dőlt belőle a vér. Az egész olyan volt, mint a Ryan közlegény első félórája utáni nagykép. A McDonald's kirakata romokban hevert. Négy halott, kiégett és lángra kapott autók. Sajnos elfelejthetetlen."
Mindenkit megbüntetnek, ez a szar kis Polski meg itt áll
Zsidai Péter egy érdekes végkövetkeztetést vont le abból, hogy a környéken mindig is szigorúan büntették a parkolási kihágásokat, a felrobbantott Polski Fiat pedig három napja állt az utcában behajtási engedély nélkül: „Az Aranykéz utcában, éppen az ominózus kis Polski Fiattal szemben volt, van egy üzletünk. A robbanás előtt kb. 3 perccel ültem be a kocsimba és jutottam el a Lánchíd előtti körforgalomig, amikor telefonon értesítettek, hogy mi történt. Azonnal visszafordultam, és végigmentem az égő Aranykéz utcán. Megnéztem, mi történt az üzlettel. Miután nálunk nem sérült meg senki, köszönve a betörés elleni fóliával borított üvegportálnak (a portál egyébként tokostól együtt 30 fokos szögben bedőlt az üzletbe), kifelé igyekeztem, amikor is egy rendőrnő letartóztatással fenyegetve elzavart a helyszínről. Fogalma nem volt, hogyan kerültem oda.
További képeket talál a fotóra kattintva.Galéria: Aranykéz utcai robbantás (14 kép) Fotó: Urbán Tamás
A hátborzongató az egészben nem is a robbanás ténye (persze az is borzasztó volt), hanem az előzmények, ami nem biztos, hogy a sok kriminézés hatása. Akkoriban is csak behajtási engedéllyel lehetett behajtani az Aranykéz utcába, mely engedélyt a szélvédő alatt kellett tartani. Akinek nem volt és bejött, azt kb. 30-40 percen belül mikuláscsomaggal büntették, kivétel nélkül. Amennyiben több órán keresztül nem ment el, akkor azokkal a sárga színű 'lopós' autókkal elszállították (akkoriban ez nagy üzlet volt valakinek). Nos ez a kis Polski már harmadik napja állt az utcában azon a szent helyen, ahol fel is robbant, és sehol egy büntetőcédula (!) és nem is szállították el. Emlékszem, hogy még dohogtam is magamban, hogy itt mindenkit megbüntetnek, ez a kis szar Polski meg itt áll napok óta!"
Szilánkok szabdalták szét a szobát
A végére hagytuk a leghosszabb, egyben legirodalmibb visszaemlékezést, amit egy nevét nem vállaló olvasónk írt le: „Hát akkor leírom. Csak a személyest. Tudva, hogy több, teljesen ártatlan áldozat volt. Abban a pillanatban haltak meg, amit én úgy éltem meg, ahogy azt itt leírni próbálom, tökéletlenül. A McDonald's felett – ez a képeken is jól látszik – egy hosszú ablaksor húzódik. Egy aukciósház hátsó traktusa; akkoriban ott dolgoztam; irodahelység és szűk, folyosószerű raktár az ablak mentén végig. Elsősorban olyan bútorokat tartottunk ott például, amelyek méretüknél fogva a kiállítótérben már nem fértek el vagy egyszerűen eladhatatlanok voltak – tálalószekrények, asztalok –, megpakolva rengeteg más műtárggyal, hogy valahogy férjünk. A ház sarka felé a folyosó kiszélesedik, a forduló miatt; mintha egy külön kis szoba lenne két folyosórész találkozásában.
Egy tárgyat kerestünk a kolléganőmmel hátul, és én valami miatt visszaindultam, hogy a Váci utca felé eső térrészbe menjek, de a kolléganőm maradt. Pontosan ennél a kis kiszélesedésnél jártam, amikor történt; ott a sarok előtti utolsó nagy ablakok egyikénél. Egy nagyon kitágított pillanat, amelynek csak egyes, apró részleteit tudom megfogalmazni. Leírhatatlan (vagy leginkább elbeszélhetetlen), mert épp a kitágult pillanat miatt teljesen hihetetlen (az elbeszélés lassúsága miatt pedig röhejes is), hogy ezt egy szempillantás alatt, egyidejűleg lehetett érezni és felfogni (miközben csak külön és egymásután lehet leírni).
Iszonyatos, fülsiketítő dörej. Az ablak felé fordulok kicsit, jobb kéz felé, a nap halványan, gyengén süt, felhőkön keresztül, szürkés-ezüstös fények vannak. A hang elviselhetetlen és nagyon mély; folyamatosan erősen arra koncentrálok, hogy negáljam, hogy nyugtassam magam, hisz ez csak egy mennydörgés, nem ijedek meg, ugyan már, nem ijedek meg, mindjárt vége. A szívem iszonyatosan ver a félelemtől, fáj, ahogy üt, úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha odatenném a kezem. Ahogy nézem a napot, látom, ahogy az ablaküvegek millió hosszúkás, vékony, álló, teljesen szabályos darabra repednek, még a keretben, és aztán lassan, lassan megindulnak befelé – még mindig szorosan egymás mellett jönnek, egyszerre, csak nagyon lassan távolodva egymástól, szinte matematikailag leírható rendben –, a szoba felé, ahol állok. Megállíthatatlanul jönnek; arra gondolok, ilyen nem történhet.
Az egyik betört ablak. Több képet talál galériánkban.Galéria: Aranykéz utcai robbantás (14 kép) Fotó: Urbán Tamás
Közben minden iszonyatosan rázkódik, reng, egyfolytában. De ez rendszertelen rengés, nem mint az ablakok, nincs benne semmilyen rendszer. Nagyon erős, nem tudok állni és nem tudok mibe kapaszkodni. Látom, ahogy az egyik szekrény, mintha felugrana, féloldalasan felemelkedik és porcelánok hullanak lefelé lassan (egy meisseni levesestál, sárga kis virágfogóval, valahogy meg is pördül), azok érdekes módon gyorsan esnek. Valamikor ekkor minden a nagyon nagy lassúságból nagyon nagy gyorsaságra vált; és a nagy egészek millió kis részre válnak, összekavarodnak. Még rengeteg apró kép, de már annyi, hogy nem tudom elmondani őket. (Például egy falnak támasztott portré, amelyen lassan keresztüljönnek a szilánkok, nagyon lassan, a vászon, ahogy, szakad, etc.)
És ekkor valami iszonyatos erő felemel és a falhoz vág – pontosabban azt érzem, hogy a rengést máshogy érzem, érzem, ahogy mellbevág. Még látom az előrelendülő karjaimat – pedig a szívemhez akarok kapni! –, aztán már csak ez a tompa ütés a hátamon, ahogy a földön fekszem. És valahogy ekkor minden véget is ért, az ablaküvegek nagyon erős hanggal a kőpadlón csúsznak szerteszét, a szekrények ajtajai kiszakadnak és repülnek, maguk a szekrények feldőlnek, minden ezer darabban. Az ablaknyílásokból pedig fekete, sűrű, vastag, gomolygó füst dől be, mindenhonnan. Még iszonyatosabb hangzavar, ahogy riasztók sokasága kapcsol be az amúgy is, korábban is, rendkívül visszahangos utcán. (A többi ehhez képest sokkal később, és több hullámban robbantak fel.)
Innen már alig vannak emlékeim; egy ilyen általános anarchia, tanácstalanság. Hogy elől vagyok, a Váci utcai részen, és kiabálok, hogy nem tudom, mi történt; a füst, ahogy beborítja a galériát; ahogy rohangálunk többen fel-le a Váci utcai rész megközelíthetetlen, leírhatatlan, teljesen abszurd – mert háborús – állapotban lévő hátsó traktusai között. Ahogy a kolléganőm jön szembe – egy pici, vékony, mindig nagyon ápolt és rendezett nő; egy szekrény dőlt rá félig, az mentette meg a szilánkoktól, különben agyonvagdosták volna; maga mászott ki onnan, elég sokára –, és ahogy jön felém, csak nézzük egymást. Szürke por borítja vékonyan, az orra alatti rész pedig teljesen fekete, mintha bajsza lenne. Megáll előttem és azt mondja: fekete az arcod. Senki nem tud semmit, teljes anarchia, rendőr sehol, információ semmi. Nagyon sokkal később, legalább fél óra múlva, a hátsó traktusból egy fekete ruhás terrorelhárító jön be és keresztül fut a termeken, valamit kiabál; az ablakon ugorhatott be. Elmegy, nem tudunk semmit. Teljesen tehetetlenül tántorgunk, a ház elejét lezárták, csak nagy sokára mehetünk ki. Sokkal később telefonál a férjem. Valahogy úgy gondolom, biztos hallotta, mi történt. Beleordítok a telefonba, ne aggódj, jól vagyok, élek; mire ő egészen nyugodtan azt mondja; 'én is nagyon jól vagyok, én is élek, de mit vacsorázunk majd.' Nem is tudok semmit mondani neki. Este, otthon, amikor próbálom elmondani neki azt, amit még akkor sem tudtam, hogy mi volt, a sírás közben, ahogy fújom az orrom, az mindig fekete. Néhány napig fájt még a hátam; néhány zöld folt, ennyi. Sokat lehetne írni róla; az utóélményekről; a hírekről; de ez most mindegy."
Az egész alvilág rá vadászott
Tízmilliós vérdíjat tűztek ki a fejére - nyilatkozta az olajmaffiózó, de az interjú csak azután került adásba, hogy felrobbantották az Aranykéz utcában
