Új Idők - Búcsú
Kedves Attila!
Sikerült meglepned. Azt kérted szokásos havi leveledben, hogy most már ne törjük a fejünket következő cikkünkön, mert nem lesz következő, legalábbis az Új Időkben nem. Csődbe mentünk ugyanis. Amin, ha őszinte akarok lenni, nem csodálkozom. Csak éppen eddig homokba dugtam a fejem, ostobán reménykedtem, nem is tudom, miben. S eljött az „igazság” órája. Mert az az igazság, hogy egy olyan lapot, amely az egyetlen általam ismert szabad újság, magyarán mindenki azt ír bele, amit akar, csak ne hazudjon, az olvasóin kívül senki sem támogat. Nem óhajtanék illúzióromboló lenni, de sajtószabadság nincs. Nem is volt soha, és nem is lesz. Ugyanis akinek értékrendje van, de pártja és/vagy pénze nincsen, annak semmi helye a sajtó frontján. S ez végül is érthető. Aki fizet, az diktál. Ez idő tájt így élünk, az új idők még nem jöttek el, lehet, itt a földön nem is jönnek el soha.
Én utálok búcsúzni. Gyerekkorom óta mind a mai napig megszakad a szívem minden elváláskor, legyen az ember, állat, táj, amit otthagyok. Sírni is szoktam, sőt, bömbölni, amit sokszor nem sikerül titokban megtennem, ezért valószínűleg sokan néztek már abnormálisnak. Még olyankor is képes vagyok zokogni, ha tudom, megvan a lehetőségem arra, hogy bármikor visszatérjek – például imádott Görögországomba. Hiába, ez ésszel nem magyarázható, és valószínűleg a pszichológus bicskája is beletörne. Mindenütt és mindenkinél otthagyom a szívem egy darabját, s biztos azért sírok, mert félek, hogy elfogy. No de félre a viccet – most nem sírok. Csak azért se. Kicsit indulatos is vagyok, mint a gyerek, akinek elvették a játékát. Mert jó volt itt dolgozni. (Földhözragadtak ezt se értenék. Hogy lehet jó egy olyan helyen dolgozni, ahol egy petákot sem fizetnek a munkádért? Jelentem, lehet. Ilyen nagy dolog a szabadság? Ilyen, bizony.) Nem volt okoskodó főszerkesztő, saját politikai karrierjét féltő ilyen-olyan pénzember, nem voltak furkálódó kollégák, hát mi kell még?
Csupa ostobaság jut most eszembe. Giccses slágerszövegek például. „Búcsúzni csak nagyon szépen szabad.” Azt hiszem, ez tényleg egy slágerszöveg. Hát akkor most én szépen búcsúzom. Attila, a fentieken túl neked köszönhetem szakmai életem egyik legszebb levelét. A minap kaptam. Az a története, hogy írtam egy könyvet. Mégpedig zömmel az Új Időkben megjelent cikkeimből. Tehát ez sem született volna meg nélküled. A Tükörcserepek címmel megjelent kötetet a Kairosz adta ki, s az egyik olvasó a következő levéllel örvendeztetett meg. Idézem, a neve mellőzésével, mert annak közlésére nem kértem, így nem is kaptam felhatalmazást.
„Kedves Kondor Katalin!
A Tükörcserepek könyve meghatározó lett köztem és a költészet között. A költészet úgy ment el mellettem ez idáig, mint egy gyorsvonat. Eddig a kötetig. Áprily Halálmadár című verse meg sem érintett volna, ha a mindennapi történelem megismerése miatti vágy nem olvastatta volna el velem az Ön gyönyörűséges könyvét. Köszönöm.”
Hát nem szép? Én neked köszönöm, ő nekem köszöni, így zárul a kör, így kerek a világ. S még valami. Engem kidobtak a Magyar Rádióból, kidobtak az Echo Tv-ből. Sehol sem mondták meg, hogy miért. Te voltál az utolsó szakmai munkáltatóm. Azért az gyönyörű, hogy bérszámfejtéssel nem kellett törődnöd…
Örök barátsággal ölel
„Kedves Kondor Katalin!
A Tükörcserepek könyve meghatározó lett köztem és a költészet között. A költészet úgy ment el mellettem ez idáig, mint egy gyorsvonat. Eddig a kötetig. Áprily Halálmadár című verse meg sem érintett volna, ha a mindennapi történelem megismerése miatti vágy nem olvastatta volna el velem az Ön gyönyörűséges könyvét. Köszönöm.”
Hát nem szép? Én neked köszönöm, ő nekem köszöni, így zárul a kör, így kerek a világ. S még valami. Engem kidobtak a Magyar Rádióból, kidobtak az Echo Tv-ből. Sehol sem mondták meg, hogy miért. Te voltál az utolsó szakmai munkáltatóm. Azért az gyönyörű, hogy bérszámfejtéssel nem kellett törődnöd…
Örök barátsággal ölel
Kondorkati
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése