Reményik Sándor: Ahogy lehet

 

Reményik Sándor:

Ahogy lehet 

 

Fogcsikorgató türelemmel,

Összeszorított szájjal -

Krisztus-követő bús próbálkozással,

Majd daccal, lobbanóval,

Fojtott igével és visszanyelt szóval,

Tenyérrel, mely sima örökké,

Csak a zsebben szorul ököllé -

Keserű, tehetetlen nevetéssel

Békülve meg akármi rendeléssel -

Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,

Hogy rajtunk ez is, az is megesett:

Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,

Kínszenvedést virágzó életet.

Ahogy lehet...

 

Megalkuvás zsoltárát énekelve,

Végtelen rabmenetben csak megyünk,

Nincs semmi fegyverünk,

Fegyvertelen a lelkünk lázadása,

Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,

Vágyik a Péter vad mozdulatára,

Amikor Istenének védelmében

A Málkus fülét hirtelen levágta.

Kik vagyunk mi?

Ó, nem az Alázat,

Csak a megalázottság fiai.

Nemzedékek büszke hídfői közt

Görbülő ív, görnyedő átmenet:

 

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,

Nem apáinknak tetsző életet.

De aki máskép tehetne helyünkben,

Az vesse reánk az első követ!

Minden percünk kínzó kiegyezés:

Ahogy lehet...

 

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,

Félbenmarad, megmásul mondatod?

Egy szikra talán mégis zengve pattan

Lángörvényből, mely benned kavarog.

Dagadnak benned árvizes erők,

Zúdulna niagarás zuhatag:

Elégedj meg, ha megtöltesz belőle

Kristálytiszta vízzel egy poharat.

Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,

És amit hagynak, egyre kevesebb:

Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,

S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,

Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,

A töredéket eltört mondatodból,

Minden megmaradt árva keveset:

Ahogy lehet...

 

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában

A liliputi termőföldeket?

Pár négyzetméter - amit a lavina,

A kőgörgeteg könnyen eltemet.

S a Karsztok boldogtalan magvetője,

A földmívelés madárijesztője

Ezt a kis humuszt mégis szereti,

Kicsi kőkeritéssel keríti.

Pedig szinte sírjának is kevés.

Ó, karszti sors; ó, karszti temetés...

 

Te is, testvérem, karszti sorsodat

Fogadd el, s védd meg karszti földedet,

Azt a sírodnak is kevés humuszt,

Azt a pár négyzetméternyi helyet,

S azt a fölséges Isten-lábnyomot,

Mit a lavina minden rohama

Eltörölni még sohasem tudott.

Védd ezt a talpalatnyi telkedet,

Cserépkancsódat és tűzhelyedet,

Utolsó darab száraz kenyered!

De azt aztán foggal, tíz körömmel.

Démoni dühvel és őrült örömmel -

Ahogy lehet...

 Ahogy lehet...