„Mindennap megidézem az őrangyalomat, a magyar szenteket és az őseimet” – interjú Gergely Istvánnal - Férfiak Klubja

„Mindennap megidézem az őrangyalomat, a magyar szenteket és az őseimet” – interjú Gergely Istvánnal

Gergely István „Tisztivel”, korábbi csíksomlyói plébánossal, a Csibész Alapítvány elnökével beszélgettünk Körkérdés című új rovatunkban, amelyben ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.
Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Sok ilyen történetem van, de ami most hirtelen eszembe jut: kolozsvári keresztanyám vett nekem egy háromkerekű biciklit, én pedig elhatároztam, hogy elmegyek vele a szülőfalumtól 100 km-re lévő Kolozsvárra. El is indultam, de a szomszéd falu határában hirtelen minden ismeretlen lett, elkezdtem félni, szerencsére jött egy ismerős a faluból és szekérrel hazavitt.
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Két történet jut eszembe róla. Egyszer karácsony előtt azt mondta nekem édesapám: „Pista, annak a családnak nincsen tűzifája, úgyhogy amikor besötétedik, a barátoddal megpakoljátok a szánkót, és úgy viszitek oda, hogy ők észre se vegyék”. Ez egy nagyon szép kihívás volt, meg is valósítottuk, és nem tudták meg, ki végezte ezt a jócselekedetet. A másik: édesapámat kinevezték erdésznek. Kényelmes állás, biztos megélhetés. Az egyik feladata az volt, hogy ügyeljen a fatolvajokra: írja fel őket és hónap végén adja le a listát. Édesapám felírta őket, de nem a listát, hanem a felmondását adta le. Amikor ezt megtudtam, kétszer akkora lett a szememben.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a fiataloknak?
Az Isten akarta, hogy ide szülessek; itt kell nekem gyökeret verni, ezt a földet kell nekem ápolni, szépíteni, ezt a közösséget kell nekem erősíteni. Ezt át lehet ültetni egy másik közegbe, de az nem talál oda. Vagy meggyökerezik, vagy nem, de nem talál oda. A 1500 méteren termő fenyő nem illik az alföldre. Egy, Amerikában élő nagynéném örökbe akart fogadni és kivinni magához. Meglátogattam, de nem tudtam ott maradni; a népem, a szülőföldem és az Isten szeretete hazahozott. Ezeket az erős szálakat próbálom magamban és másokban is ápolni, erősíteni. Azokat a magyar és keresztény értékeket, amiket őseink hordoztak és ápoltak századokon keresztül, hordozzuk és ápoljuk mi is, ezek legyenek a legfontosabbak számunkra.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Csak bizonyos korban vagy bizonyos alkalmakkor. Én a koedukációt előnyben részesíteném, mert minket Gyulafehérváron külön neveltek, a lányoktól elzárva, és az nem volt jó. Vannak olyan dolgok, amiket külön-külön kell nekik elmondani – például a lányoknak azt, hogy hogyan kell meghódítani a fiúkat, a fiúknak pedig azt, hogy hogyan udvaroljanak a lányoknak –, de elzárni egymástól nem szerencsés.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
A testi fenyítést bizonyos helyzetekben el tudom képzelni. Egyik alkalommal Márton Áron püspök azt mondta: „időnként egy jól irányzott pofon megteszi hatását”. Ezt én is megtapasztaltam. Nem azt mondom, hogy verni kell a gyermeket, de egyszer-egyszer egy nyakleves vagy tasli nem árt. De az erőszak nem jó, megbosszulja magát, visszaút nincs, és háború vagy válás lesz belőle.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
Igen. Azt jónak tartom, ha időnként elerednek a férfi könnyei, mert megtisztítja, kimossa az ember könnycsatornáit és a lelkét, de lépten-nyomon ne sírjon, különösképpen ha ezzel gyengíti embertársát, családját vagy a közösséget, melynek ő felelős vezetője.
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Szerintem van női és férfi munka. Időnként vannak átfedések: ha nincs otthon a gyermek anyja, az apja is kicserélheti a pelenkát, de ne ez legyen jellemző. A férfi ne nőiesedjen el, a nő ne férfiasodjon el, legyen meg mindenkinek a saját felségterülete. És ha jó köztük az összhang, ezt meg tudják beszélni, és a hidakat meg tudják építeni az egyik és a másik felségterület között.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
Ha szükséges, igen. A szövés az asszony feladata: én nem ülök be a szövőszékbe, de besegítek neki az előkészületekben. A konyha is az asszony felségterülete: ő dagasztja és süti a kenyeret, de én rakom odakint a tüzet. Adél – akivel több mint házasságban, életszövetségben élek – a házon belül dolgozik, én és a fiam pedig a kertben: a fűnyírás, az ágyások, a palántálás a mi dolgunk. 
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
A túl sok munka senkinek sem jó. Aki fáradt, annak nincs türelme a családjához, munkatársaihoz, nem csillog a szeme, és ez mindenkit lehúz. Pihenni kell. Nekem sem mindig sikerül, de igyekszem.
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
Kettős célt látok. Az egyik: az embernek nem jó egyedül, és ezért rátalál arra, aki őt kiegészíti, és ketten lesznek egy egység – amitől mindketten gazdagabbak lesznek. És ezt ápolni kell, mint egy kertet, különben elgazosodik. A másik: ennek az együttlétnek kell, hogy minél több gyümölcse legyen. Akinek nincsenek gyermekei, annak értelmetlen az élete. Persze más a helyzet, ha valaki akar, de önhibáján kívül nem tud gyermeket nemzeni.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Ezen sokszor elgondolkodom, és általában azt szoktam magamnak válaszolni: nem szeretnék még egyszer húszesztendős lenni. Másként nem csinálnám, de amit megéltem, az egyszer elég volt.
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Nemrég volt egy álmom. A hajdani Léstyán Ferenc főesperes, Márton Áron hűséges embere – akit halálra ítéltek a kommunizmus alatt, leszökött a vonatról és átszökött Észak-Erdélybe – megjelent álmomban és közeledett felém. Éreztem, hogy mondanom kell neki valamit, de nem tudtam, mit. Amikor elhaladt mellettem, utánanyúltam, ő megállt, és szembenézett velem. Akkor jutott eszembe, mit is akarok neki mondani: „Úgy hiányoznak a régi emberek” – panaszoltam. Azok, akik mellett jól és biztonságban érzi magát az ember, akik nem megalkuvók, akik békességet sugároznak. Most is magam előtt látom, ahogy rám néz, nem szól semmit, de szemében ott a kérdés, a csodálkozás, vagy talán a vád? „Hát ott vagytok ti! Ti kell legyetek azok!” – mondta némán. Hajlamosak vagyunk másoktól várni a hősiességet, pedig nekünk kell hősnek lenni.
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
Kiskoromban, ahogy mondani szokták, szinte sportot űztek a falubeliek abból, hogy állandóan megkérdezték: „Mi lesz belőled, Pista?” Mindenkinek azt válaszoltam: pap vagy miniszter.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Mindennap többször is megidézem az őrangyalomat, a magyar szenteket és az őseimet. És rajtuk keresztül igyekszem összekapcsolódni az éggel. Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen kapcsolat az ég és a föld között. Én legyek a földön az a pont, ahova ők le tudnak szállni, mert ennek tulajdonítom a jó horizontális kapcsolatokat az emberek között. Lehet, hogy mindez másnak nevetségesnek tűnik, de én nagyon komolyan veszem. Sokszor érzem, hogy ez megtörténik. Amikor magas rangú politikusokkal találkozom, az őket kísérő testőröknek felteszem a kérdést: „Ti test-őrök vagytok?” Ha nem értik, elmondom nekik, mire gondolok: nemcsak a test őrének kell lenni, hanem a lélekre és szellemre is vigyázni kell. Vannak, akikkel jól elbeszélgetünk erről.
Mit jelent ön számára az, hogy „szent”?
Az, akinek a közelségét szeretem, aki vonz, aki nem az oltár piedesztálján áll, hanem a földön. Azok, akik olyan magasan vannak, hogy felnézni sem szabad rájuk, nem szentek. De akik közel vannak és megérintenek – nem elsősorban testben, hanem lélekben, azok szentek tudnak lenni. Az én párom, a gyermekeim, a munkatársaim is azok, ha én velük, mellettük jól érzem magam.
NÉVJEGY
Vicén (Erdély, Románia) született, 1955. április 29-én.
Gyulafehérváron kántoriskolába járt (ma Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum), majd ugyanitt teológiát végzett, később mentálhigiéniát és pedagógiát is tanult.
1981-ben szentelték pappá.
1987-ben Csíksomlyón lett plébános, ekkor kezdte el maga köré gyűjteni a közeli nagy állami árvaházból kikerült fiatalokat. Először megszelídítette, majd befogadta őket a plébániára, ahol édesanyja segítségével gondoskodott róluk. Az évek során „Tiszti” több mint ezer, jelenleg kétszáz hátrányos helyzetű „csibésznek” viseli gondját negyven ingatlanban.
2007-ben Csíksomlyóról áthelyezték a Kolozs megyei Jegenyére.
2011-ben egyházi elöljárói felfüggesztették papi hivatásának gyakorlási jogát, azóta minden idejét a Csibész Alapítványnak szenteli.

Családos, három gyermeke van.

Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó

*