Martin Schulz, az európai 
Szinte még föl sem kelt a nap az európai baloldal EP-választási veresége után, Martin Schulz, az európai szociáldemokraták bizottsági elnökjelöltje máris követeli, hogy az Európai Néppárt alaposan fontolja meg Silvio Berlusconi és Orbán Viktor pártjának részvételét a néppárti frakcióban. Schulz vasárnap éjjel ezt arra reagálva nyomatékosította, hogy a néppárti frakció marad a legerősebb a következő öt évben is az Európai Parlamentben.
A hétfő délelőtt az Európai Parlament honlapján közölt adatok szerint 214:189 arányú, tehát 25 mandátumos néppárti fölény lesz az Európai Parlamentben a szociáldemokratákkal szemben a most induló ciklusban, így a 12 mandátumhoz jutott Fidesz–KDNP és Berlusconi 13 képviselői helyet szerző Forza Italiája együtt éppen a mérleg nyelve. Schulz számára ennek azért van különös jelentősége, mert az EB-elnöki versenyben az a frakció lesz jelölő pozícióban, amelynek a legtöbb tagja van az EP-ben. Az is ismert, hogy ekkorára semelyik EU-tagállamban nem nyílt az olló a jobb- és a baloldal között, mint Magyarországon, amit szintén nem néznek jó szemmel Martin Schulzék.
A most Schulztól érkező „berlusconizás” és „orbánozás” korántsem előzmény nélküli. A Fideszt már a 2010-es kétharmados választási siker idején kinézte magának Schulz, a következő évben pedig bizonyos német és francia körök jelentős gazdasági háttértámogatással elérték Silvio Berlusconi megbuktatását Olaszországban – mint erre a volt amerikai pénzügyminiszter, Timothy Geithner nemrég megjelent könyvében (Stress Test: Reflections on Financial Crises) is utal.

Pénzügyi körök buktatták meg Berlusconit

Geithner szerint – mint erről a Magyar Nemzet szombati számában is írt – az uniós vezetők kezdeményezését Berlusconi eltávolítására Barack Obama amerikai elnök elutasította. Az EU egyes képviselői azt szerették volna, ha Washington nem támogatja a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) abban, hogy segítséget nyújtson Olaszországnak mindaddig, amíg le nem váltják Berlusconit. Peter Spiegel, a Financial Times brüsszeli rovatvezetője múlt hétfőn arról írt, hogy a 2011. november 3-án kezdődő G20-találkozón Angela Merkel német kancellár kikötötte, a válsággal küzdő Olaszország részére semmilyen támogatáshoz nem járul hozzá, amíg az akkori olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi a helyén van. A Wall Street Journal úgy értesült, Berlusconi bukásához – részben Merkel nyomására – Giorgio Napolitano olasz köztársasági elnök is hozzájárult az ellenzék pártjaival együtt. A The Telegraph internetes változatában megjelent cikk szerzője Geithner beszámolója alapján egyenesen „alkotmányos botrányról” és „monetáris diktatúráról” írt. Az Európai Központi Bank egykori olasz igazgatósági tagja, Lorenzo Bini-Smaghi tavaly megjelent könyvében már tett arra utaló megjegyzéseket, hogy Berlusconi megbuktatásáról azután született döntés, hogy a lírához való visszatéréssel fenyegette meg az eurózóna jövőjéért aggódó uniós vezetőket. Berlusconi a mostani hírekre reagálva ismét puccsnak nevezte az eltávolítását, s pártjával együtt azonnali vizsgálatot követelt az olasz államfőtől és az Európai Uniótól az ügyben.

Orbánnak is hasonló sorsot szánnak?

Orbán Viktor ellen hasonló támadást készíthettek elő az unió központjában, amelyet – erre annak idején maga a magyar kormányfő is célzott – a békemenet hiúsított meg 2012 januárjában. Mindennek az európai parlamenti választás közepette azért volt különös jelentősége, mert a magyarországi balliberális ellenzék nem titkolt törekvése a hazánk feletti szorosabb uniós ellenőrzés elérése. Sőt, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció egyenesen azeurópai egyesült államok létrehozása mellett kampányolt, amely nyilvánvalóan jelentősen korlátozná a tagállamok szuverenitását.
A balliberálisok korábban amellett is kardoskodtak, hogy Magyarország továbbra is vegye igénybe az IMF segítségét az ország finanszírozásához. Ehelyett azonban az Orbán-kormány idő előtt visszafizette az előző balliberális kormány által felvett gigantikus IMF-hitelt. Ismert az is, a valutaalap az ilyen támogatást szigorú feltételekhez köti, vagyis a segítségnyújtás idején beleszól az adott ország költségvetési és gazdaságpolitikájába.