Blogarchívum

2014. április 7., hétfő

Jókai Mór: A fehér sas (1) Magyar Nyelv - Mondák,regék,mesék

(1) Magyar Nyelv - Mondák,regék,mesék:

Jókai Mór: A fehér sas 

'via Blog this'


Csak ötezer férfi maradt és az asszonyok és a gyermekek Csaba vitéz táborában.

Mint örültek valamennyien, midőn messziről meglátták, hogy jön a vezér egész seregével: ifjak, nők, gyermekek odafutottak eléjük koszorúkkal, lobogókkal s édes öröm mosolyával. Ölelő karokkal siettek a hunok Csaba vitézei elé.

De hogy döbbentek meg, midőn közel értek e halvány alakokhoz, kik nem szólnak, nem felelnek, kik nem ölelik vissza a szerető testvért, nőt, anyát, gyermeket, csak néztek rájok könnytelen szemekkel: egész testök olyan hideg. Maga a vén vezér, Tusa, háromlábú paripáján hogy lovagol, oly szótalan, hogy horkolnak tőle az élő paripák szörnyen.

A nők elvivék magukkal visszatért szeretteiket, leülteték tűzhelyükhöz, ételt, italt adtak nekik, arcaikra csókot, ölükbe csevegő gyermeket. Mindhiába, tűz nem melegíti fel őket, sem bor nedve, sem asszony-csók, sem gyermekhízelgés. Álom le nem csukta szemeiket soha.

- Menjünk ez elveszett helyről - mondá Csaba népeinek: - ti, kikben még a szív dobog, menjetek el azon helyre, ahol anyám sírját hagytátok: települjetek meg ottan. Amennyire azon helyről beláthatni, örökké megmarad ott a hun. Mi többiek visszamegyünk őseinkhez, s eltemetjük egymást ottan.

Nagy sírva útnak indultak az élők, nagy hallgatva a halottak. Ezek közrefogták amazokat, s amint haladt szép csendesen előre a hun nép maradványa, a körüllovagoló hősök csapatjai úgy látszottak a közelből is, mintha a távol ködei feküdnének rajtok, s arcok és vértek homályos kék színbe olvadának össze, mintha nem is a földön járnának, hasonlók a légi tüneményekhez, miknek teste nem vet árnyat, miknek lába nem hagy nyomot, miknek szava érzik inkább, mintsem hallik.

Első reggel, mikor Csaba vitéz fölébredt, egy fehér sas ült sátra fölött, a kitűzött zászló gombján pihenve meg, hosszú, fehér szárnyát alácsüggeszté kétfelől, nagy, sötét, fekete szemeivel az alá s fel járók közé nézett, s akik felnéztek rá, mindnyájának úgy tetszett, mintha e szemeket látta volna már máskor, mintha emlékeznék e sötét, bűbájos pillantásra...

Amint a vezér kilépett sátrából, a fehér saskesely megvillantá fényverő szárnyait, felborzolá testén minden tollát, s elszállt a kopjanyélről, háromszor kiáltva emberihez hasonlatos hangon, mintha mondaná a népnek: énutánam jöjjetek.

A sas kelet felé repült, a nép követte repülését, ha elfáradtak, ő is leszállt, s este, midőn elpihentek, ismét elfoglalá helyét a vezér sátra fölött, ott töltötte az éjszakát: reggel ismét tovarepült, vezetve a hun maradványt erdőkön, puszta rónákon, vizeken keresztül.

Ellenséges földi népek, hallva a hun nemzet esetét, feltámadtak mindenütt Csaba futó népe előtt, hogy a maroknyi menekvő sereget elpusztítsák. Ezek csak a zajt hallották meg útjokban, az előttük vonuló halvány csapat előtt elhullt az ellen, mint a kaszált fű, hozzájuk csak a távoli zivatar hangja hallatszott, s mire odaértek, csak a véres mezőt, s az úton elhullt testeket találták.

Végre a délibábos pusztákon túl magas hegyek emelkedtek a menekvő sereg elé, nagy erdőkkel, nagy folyókkal: ott elveszett Attila népmaradványának útja, erdők, hegyek eltakarták őket: mindig mélyebben hatoltak a vad rengeteg közé, soha nem lakott vidékbe, hol az emberhangot csak az ő ajkaikról ismerte a visszhang.

Hét napig utaztak a rengeteg között a fehér sas röpte után. A hetedik napon leszállt a szent turul egy magas hegy ormán, s a hun maradvány is leszállt ott lováról, mert az a hegy volt Rikának a sírja, és az a hely az örök haza, melyen erős jóslat után világ végeig kell tartani Attila népének.

Itt elpihent a fehér turul örökre, és soha azóta meg nem jelent az a hunok maradványai előtt, jeléül annak, hogy e földről nincsen hova menni.
 –

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése