Csak mi magunk őrizzük emléküket, s mivel hazánk erkölcsi értelemben megosztott, ha valakire emlékezünk, sokféleképpen tesszük. Ki-ki saját szemszögéből ítélheti meg, ha gondol rá, beszél vagy ír róla, vélheti nagynak vagy kicsinynek, sorsfordítónak vagy sorsrontónak, de akár el is feledheti. Én nem felejthetem el, hiszen mindennap imádkozom érte. Ilyenkor Józsefnek nevezem, mert közel van a szívemhez. 1993. december 12-én, húsz éve halt meg. Ő volt a rendszerváltozás utáni Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke.

Akkor, megválasztása és többszöri személyes találkozásunk után, megismerve intellektusát, világszemléletét és halálos betegségében is megőrzött humorát, úgy éreztem, ő maga testesít meg egy új politikai és erkölcsi korszakot, amely addig csak képzeletemben élt, s eljöttét nem is reméltem. Mindaz, amit róla gondolok és hiszek, természetesen nem közösségi ítélet, bár úgy vélem, számosan vagyunk, akik el nem múló szerető tisztelettel emlékezünk rá, s néha el-eltűnődünk azon, hogyan alakult volna nemzetünk sorsa, ha a Teremtő – balsorsunk rituáléja szerint – időnap előtt nem szólítja el.
Kormánya akkor bukásra volt ítélve, s úgy látszott, eszményei sem élik túl, ismét más idők és másfajta emberek jönnek, s a politika mint szellemi tér gyökeresen megváltozik. Hadd idézzek fel két személyes emléket arról, miképpen értelmezte ő a demokráciát. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, miért nem vette be a Fideszt a kormányába, némi öniróniával azt felelte: „Nem akartam lejáratni őket.” Ez azután történt, hogy Orbán Viktor egy parlamenti vitában kijelentette, hogy „a miniszterelnök úr hazudik”. S amikor, szintén ezt követően, arra voltam kíváncsi, kit tart a legtehetségesebb fiatal politikusnak, a legcsekélyebb habozás nélkül Orbán Viktort nevezte meg. Mintha a jövőbe látott volna, bár azt aligha sejthette, hogy ezt a tehetséget és politikai judíciumot egyszer majd nagyobb gyűlölet veszi körül, mint őt magát.
A halála óta eltelt húsz évben nem csupán a honi, hanem az egész európai politikai közeg megváltozott. Azok a szavai, amelyeket a korabeli szabad magyar sajtó habzó gyűlölettel idézett, miszerint „lélekben tizenötmillió magyar” miniszterelnöke kívánt lenni, vagy az, hogy csak a keresztény Magyarországnak van jövője, az EU-ban ma nem keltenének ujjongást. A hitek és vélemények az álliberalizmus szellemétől áthatott világban gyűlöletbe csaptak át, s az antalli korrektség és intellektuális, liberális felfogás eltűnt a közéletből. Pedig hogy tisztelték őt egykor a „művelt Nyugat” vezető politikusai! Ha nem hal meg, Orbán Viktorral együtt hozta volna létre a konzervatív polgári szövetséget, s a nemzedékek egymáshoz való viszonyát nem befolyásolták volna hatalmi vetélkedések.

Tagadhatatlan, hogy az a szeretet és nagyrabecsülés, amit a Fidesz politikusai iránt érzett, kölcsönös volt. A kommunista múlttal való küzdelemben, ami napjainkban tetőzni látszik, jelentős szerepet tölthetett volna be, jelenléte hozzájárult volna ahhoz, hogy lényegében ne egyetlen személyiségnek kelljen szembenéznie azzal a gyűlölettel és agresszivitással, amivel a baloldal itthon és külföldön, a keresztény, nemzeti, konzervatív és szabadság eszmékhez a legalantasabb módon viszonyul. Az, hogy a baloldali sajtó és politikusok, az akkor történteket feledve, ma úgy emlegetik őt mint úriembert és „viszonylag” demokratát, igazi belátásból fakad-e vagy merő képmutatás, én nem tudom…