Tudom, olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek emlékétől sajog,
szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott szavak visszhangja duruzsol.
Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked ujjaival végigsimogatod a kedves, kopott
bútorokat. Meghitt illatait feléd küldözgeti egy régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa
csikordul emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdők és mezők támadnak életre
benned. Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág. Egy szék. Egy tükör. Egy kedves mintájú
függöny: A napfény, ahogy valamikor szobádba besütött. Vagy a hold, ahogy behavazta a kerti
utat s az illattal álmodozó rózsatöveket. Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek,
szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított.
Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta
visszatér.
De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az ember egyet s
mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj
arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már
semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a hegyek
és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi
sem olyan. Minden más, minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre
visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A
barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen
színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal. Rózsáid helyén
illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem
ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen
lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait
keresve. Idegen.
Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem
is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy
mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag
vagy általa. Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen szép.
Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és hegyek,
völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép haszontalanságok. Es akkor a honvágy már
nem is vágy többé benned, hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.
Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré,
hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.
http://www.myspace.com/czegei_wassalbert/blog/410141273
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése