| Rating: | ★★★★★ |
| Category: | Other |
Dsida Jenő: Az utolsó miatyánk
Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.
Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?
Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.
Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.
1938
Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.
1907-ben született Szatmárnémetiben, apja Dsida Aladár az osztrák-magyar közös hadsereg mérnökkari tisztje volt. Anyja Csengeri Tóth Margit, aki Beregszászon élt. Itt ismerkedtek össze és szerettek egymásba, házasságkötésüknek regényes története van.[1]
Dsida Jenő gyermekkorát beárnyékolta az első világháború. Apja orosz hadifogságba került, nagybátyja, akitől keresztnevét kapta, elesett a galíciai harcmezőn. Családja tönkrement, apjának polgári foglalkozást kellett keresnie, így lett az Erdélyi Római Katolikus Státus tisztviselője. Dsida Jenő Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait.
Kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján. 1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhat éves korától húszéves koráig – a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában. 1925-ben, szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be.
Benedek Elekhez fűződő viszonyáról, magyarságtudatának elmélyüléséről és ébredező költői ambícióiról egyaránt sokat mond az levél, amelyet 1924. január 3-án Szatmárnémetiben keltezett: „Kedves jó Nagyapó! Most, mikor e sorokat írom, sűrű pelyhekben szállingózik kinn a hó, és én arra gondolok, hogy több akadályt fogok találni utamon, mint ahány hópehely leesik egy hosszú nap alatt. Az én célom nem a dicsőség. Én nagyobbat, többet akarok, én a népek szeretetét akarom. Ha ehhez az én szeretetem elég lenne, már célnál is lennék, mert senki sem szereti talán faját, anyanyelvét olyan lángolóan, mint én. De ehhez akarat, kitartás, munka és egészség is kell...”
Dsida Jenő: Előre való beszéd
(részlet)
[…]
Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök
s mélázva veszem olykor a kezembe:
Egy kedves kisfiú, vidám szülők -
bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
hogy ültek ott a tág üvegverandán.
Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant előkelő s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
A kisfiúról mondhatnék egy falka
dicséretet, de egyesek szerint
önhitt vagyok s ez szerénységre int.
Boldog idők, melyek parányi bölcsőm
úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
merengő nénik, édes tejbegriz,
adjátok bár egy pillanatra kölcsön
a "Szűzimája" és a "Für Elise"
hangulatát, mely eltemetve mélyen
most arra vár, hogy bennem újraéljen!
A tündérszínpad pillangó-raja
elhull. Haragvörös a naplemente.
Mérges darázsraj zurmogó zaja
közeledik, fulánkjait kifente.
Vérszagu tenger hullám-taraja
paskolja rácsos ágyam éjjelente,
bong a harang, ember nem nyughatik,
lángol a föld kelettől nyugatig.
Jézus kiált fennszóval: - Éli, Éli,
lamma sabaktani! - Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár; a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. - Ne menj! -
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.
Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki "hármunk közt a legnagyobb",
anyuska is legföljebb huszonhárom.
- "Ha néhány hétnél továbbtartana,
gyertek le hozzánk!" - írja nagymama.
Kis felvidéki város, vén Beregszász,
gazos Fürdőkert, sáros Vérke-part,
agg csöndedből ma is felém remeg száz
félálom-emlék, ködlepett, zavart -
kanyargó, vörheny, zegzugos öreg ház,
matrózruhám, melyet mamuska varrt,
iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza.
Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes Krónikában szörnyű tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok,
hősi halál, dicsőség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.
Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
Hűséges lelkű közlegénye, Bartha,
szipogva hozta el vérbefagyott
köpenyegét s elmondta ékesszólón,
hogyan ütötte át szegényt az ólom.
Riad a hír, hogy elesett a vár,
zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
egy üzenetre, pársoros levélre.
Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
Őszire megjön. Most se? Majd a télre.
Tört gyertyafény, imádság reggelig.
Hét hét után, év év után telik.
(Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.)
Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
- Él! Él! Halljátok, él! - sikoltja most a
boldog igét és elalél. - Vizet! -
Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés - Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.
...S még mennyi emlék!... Százkalandú Verne,
Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
Zalán Futásá-t félretenni fáj,
de nagyapám különben főbeverne:
- Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! -
(Ott kellett éppen abbahagyni, sajna,
ahol fürödni vetkezik le Hajna.)
Öcsi száguld a láncos kút körül.
- Gyű te! - csattanva cserdül karikása.
Szerény személyem szótlanul örül
s fokos kötettel - senki meg ne lássa, -
a padláslétra tetejére ül.
Megbabonázta Jókai varázsa,
a lágymeséjű, vágyzenéjű húr
ezüst zsongása: Az új földesúr.
Nem érdekel, hogy ottlent készülődnek,
kötözgetik a nagy csomagokat.
Félig hallom hangját a nagyszülőknek,
rémült anyámnak: - Indul a vonat
s az a kölyök sehol! - Szemembe szöknek
a könnyek, eltakarom arcomat.
S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.
A létra olykor-olykor megrezeg,
átreng a ház a tompa ágyuzástól.
- Fiam! Fiam! - felém tárult kezek...
A sok riadt szem rettegést palástol...
Kábulatomból én is rezzenek,
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.
1927-től a Pásztortűz című irodalmi folyóirat szerkesztője lett, 1928 októberétől következő év nyaráig a báró Huszár családnál vállalt házitanítóskodást Abafáján. Majd az Erdélyi Helikon belső munkatársa, az Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója lett. 1930-ban részt vállalt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapításában. 1934-től a Keleti Újságot szerkesztette, ahol Anyanyelvünk címmel állandó rovata volt.
A fiatal költő szerepet vállalt a nemzetiségi irodalom mozgalmaiban: tagja volt a helikoni íróközösségnek, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak 1929-től, titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának, a PEN Club romániai magyar tagozatának tagja, az Erdélyi Szépmíves Céh lektora.
A híres marosvécsi összejövetelek Kemény János báró kastélyában 1926-tól szerveződtek, melyhez Dsida Jenő is csatlakozott. A társaság tagjai voltak többek között: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Bartalis János, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Karácsony Benő, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Wass Albert. Dsida Jenő 1929-től kezdve vett részt rendszeresen a Helikon munkájában. Ő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Asztalos István, Balázs Ferenc tartoztak a fiatalabb nemzedékbe.
Az Erdélyi Helikon 1929-es évfolyamában közzétette önéletrajzát:
„Rövid az életem: leírni is csak röviden lehet.
Tizenöt és fél éves voltam, amikor első versem – valami kis névnapi köszöntő – megjelent Benedek Elek nagyapó Cimborájában, s akkor kaptam az első honoráriumot. Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor.
Azóta sok mindent láttam a világban, és becsületesen próbáltam írni magamról és arról a sok mindenről, amit láttam. Szülővárosomból, Szatmárról néhány éve kerültem Kolozsvárra; most itt végzem a jogi fakultás utolsó esztendejét.
Egyetlen verseskönyvem jelent meg eddig Leselkedő magány címen. Ez év elején a vásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság választott tagjai sorába, pár héttel ezelőtt pedig – váratlan megtiszteltetésül – az Erdélyi Helikon meghívása esett rám.
A szenvedést is megkóstoltam már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú. Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és jóság missziójában.
Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.”
1928-ban adták ki a Leselkedő magány című verseskötetét, 1933-ban a Nagycsütörtök, 1938-ban, halála után az Angyalok citeráján című kötetét. Versein kívül egyetlen kisebb könyve jelent meg életében: Magyar karaván Itálián keresztül. Útirajz, amely az Erdélyi Lapok által szervezett római szentévi zarándoklatról számolt be olvasmányos stílusban. 1933 májusában utazott Olaszországba, május 5-én Rómában pápai kihallgatáson vett részt, majd Firenzébe, Velencébe utazott. Élményeit naplóba foglalta és kiadta.
1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.[2]
Dsida Jenő: Nyári kaland
Csillogott aranyfüst-hajad.
Beletűztem egy kis galyat
s lefeküdtem, hol keserü
illatba vont lágy mesefü.
Valami ringató tavon
hevertem, nagy szirom-hadon,
nem tudtam már, de réveteg
voltam és édesen beteg.
A fény muzsikált, majd kevés
üvegpengésü bús csilingelés
zönge-halkan csöppent bele,
mintha aludni kellene...
Csak azt tudom, jó volt: olyan
békésen, olyan komolyan
néztem és vártam, most mi lesz?
Hajamban szellős pici nesz
motoszkált, mintha csodajó
szélben vinne a léghajó
s könnyű lettem habfellegek
vattája, mely le s fellebeg.
Tudtam, lelkem már vetkezik
s mondtam: - Nagyon szeretem őt,
most meghalok lába előtt...
... Hajadban egyre nőtt a galy,
s galy közt csillogott a haj,
nőtt, nőtt, nőtt lomb a Léthe-part
lejtőjén, lassan betakart
s néztem lehúnyt pillámon át
a zöldarany hajtásu fát,
míg homlokom kigyöngyözött,
könnyel, mint nyirkos várfalak
az elítélt rabot - -
Sötét lett és nem láttalak.
Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett.
1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni.
Dsida Jenő: Szökevények a fák közt
RÉVEDEZŐ UTÓPIA VERSBEN
Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
lepled a part porában s cuppan alattad a kék
aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
s napkihúnyáskor - távoli hívásodra feleletül -
megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
simulok hozzád a lágy mohára... Zsongó gallyak közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.
„Egyszer, mikor aludt, édesanyja elmesélte, hogy hogyan várja haza őt. Szobája a kertre nyílik, de az ablakpárkányra is virágokat tett véges-végig, hogy a fia mindig virágot lásson. A szobában mindig tárva-nyitva az ablak, beárad a kert friss levegője, besüt a nap. Semmi sincs ott, csak nagy, omló, hangfogó szőnyegek s a beteg ágya a középen, mellette az éjjeliszekrény. Bevezette hozzá a telefont, minden-minden kényelme meglesz ott is. És az otthoni megszokott környezet jót fog tenni neki.
Szemében valami földöntúli hittel és bizalommal mondta Dsida Jenő édesanyja:
− Meg fogja segíteni az Isten. Meg fog gyógyulni. Meg kell gyógyulnia […]”
Kabán Annamária − Mózes Huba: Dsida Jenő utóéletéhez - A költő özvegyének levelesládájából
(Kráter Műhely Egyesület oldaláról:
krater.hu)
Édesanyja visszaemlékezése szerint 1938. június 7-én este nyolc óra harminc perckor, alig harmincegy éves korában lépett be „a holtak falujába”, ahová – A pántos kapukon túl című verse szerint – gyorsvonattal tette meg az utat, s azt is előre megüzente egy „üstökös-galambbal”: „Este érkezem”. Talán nemcsak ez a jóslata vált valóra, hanem a hozzá kapcsolódó másik is, s a „meszelt, parányi” égi állomáson valóban egyik legjobb barátja, Kuncz Aladár fogadta őt és Kosztolányi. Személyükben képviseltette magát Erdély, és képviseltette Magyarország. Elküldte követét az a két szellemi műhely, amely a legközelebb állt ízléséhez: az Erdélyi Helikon és a Nyugat. Ez az álomkép minden részletében átgondolt és hiteles.
A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.
Pomogáts Béla szavaival: „Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.” [3] Verseinek többsége vidám, bravúros rím és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében telik. Ő maga így vall erről: "Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban".[4]
A háború, a trianoni döntés következménye és fiatalkori szívbetegsége rányomta hangulatát a költő életművére. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé.
A görög pásztori múzsát idéző, a keresztény kultúra motívumkincsével, reneszánsz derűvel átszőtt, mesés univerzumot formált vágyaiból, ahol az emberi teljesség, a boldogság nem kényszerül önfeladásra és kicsinyes megalkuvásokra. Tökéletes harmóniába olvasztotta szépségeszményét és haláltudatát. Széppé szelídítette az elmúlást is, hogy könnyebben tudjon szembenézni vele. Költészetének egyik legfeltűnőbb sajátossága a halál megszelídítése, a halál-eufemizmusok kifogyhatatlan gazdagsága és változatossága. A halállal olykor a lehető legidillikusabb körülmények és díszletek között, az erdélyi hegyek misztikus világában, a szerelmi mámor önfeledt pillanataiban találkozott.
Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését megpróbálták örökre elfelejtetni.
Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus
(részlet)
I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (részlet) – Csurka László előadásában
http://www.youtube.com/watch?v=A-2oM-DYcbs
Akik ismerték Erdélyben és együtt dolgoztak vele a kolozsvári szerkesztőségekben, úgy emlékeznek rá, mint „csodagyerekre", mert nagyon korán és meglepő formai érettséggel jelentkezett, és mint törékeny, erdélyi tájszóval „csipkehúsú" fiatalemberre. „Tudtuk róla, hogy rossz a szíve s csak óvatos, kiegyensúlyozott életmód adhat neki férfiéveket" — írja 1958-ban megjelent válogatott versei, a Tópart könyörgés bevezetésében Áprily Lajos. - „Ő azonban - folytatja - fiatalos könnyelműséggel így fogalmazhatta meg magában a kérdést: Ha beteg szívem miatt úgyis meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot? Talán ezért kellett olyan korán eljutnia a határkőhöz könnyelmű, fiatal, csacsi élete útján..." A Leselkedő magány az opál-szürke szomorúság kötete. A tárgytalan, orvosolhatatlan szomorúságé; azé, amelynek nincs közvetlen oka: egyszerűen légköre a létnek. Egyik legjellemzőbb verse, a Túl a formán így kezdődik: „Túl minden jelzőn és rendeltetésen / meglapul a dolgok lelke, / a kérlelhetetlen, bronzsötét / eget-len lényeg / s valami igazság hömpölyög / a folyók fenekén."
De mi ez az „egyetlen lényeg", és hogy hívják ezt az igazságot? Ezt a lényeget nem lehet meghatározni; ez az igazság megnevezhetetlen. A vers zárórésze így szól: „Nevükön szeretném nevezni őket / ilyenkor alkonyatkor. / Kinyúl értem bizonytalan szavuk, / megölel láthatatlan karjuk / s én úgy ringok el a titkok titkán, / mint az anyám ölén". Jelzők s határozók: megannyi vallomás. „Ilyenkor alkonyatkor": az egész köteten végigvonul ez a finom, gyöngyszürke, körvonalakat elmosó alkonyi világítás. A kinyúló szavak „bizonytalanok", s éppen csak „kinyúlnak", de célt nem érnek; karok ölelnek, de az ölelés testetlen, mert a karok „láthatatlanok". „A dolgok lelke", az „egyetlen lényeg" nem más, mint a „titkok titka", melyen „elring", szinte hunyt szemmel, félálomban, „mint az anyám ölén": — ez a titokzatosság „anyai" számára, az „öl" pedig alighanem egyszerre áll mindkét jelentésében: mint anyai öl, amelybe pihenni hajthatja fejét a fiú, és mint anyaöl, anyaméh, amely beburkolja, világra hozza. Mintha a „lényeg", azaz a titok, a „túl a formán" létező rejtelmes világ és költője között még nem szakadt volna el a köldökzsinór. A dolgokon túl van „valami", és a költő, a dolgok innenső feléről, olthatatlan nosztalgiával fordul e létentúli lényeg felé, mely megfoghatatlan, elérhetetlen; másnemű, mint hogy megfoghassuk.
A kapcsolat, a sóvárgás neve, illetve megnevezetlen állapota, a fiatal Dsida Jenőre jellegzetes emberi-költői magatartás, létérzés: —a szomorúság. Közérzet, létérzés, létállapot; és távolság, tompítottság, elérhetetlenség. „Valaha el lehet-e érni / a bús elérhetetlent? / Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni / minden ablakot?" Az Olvadó jégvirág kérdése ez; ugyanennek a versnek első szakasza szintén a megfoghatatlanságról vall: „Valami nagy, elérhetetlen szerelem / ködlik a mezők felett, / elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás / a boldogság után." Miért ilyen nosztalgikus, szomorúságra hangolt, a dolgokért épp csak kinyúló, de semmit nem birtokló a fiatal költő világhoz való viszonya? „Tudtuk, hogy rossz a szíve": - ez a vattázott, szürke tónusú, tompított hangú világ ég szívbajos ember világa. Mint egy háló, fonja be ez a beteg szívéből sugárzó, fénytől, éles szögletei tői félénken, magátféltően húzódozó fáradtság. Észlelései inkább sejtelmek; és szomorúsága világ méretű, mert a világgal való minden kapcsolatát meghatározza. Nem bújhat ki a testéből, nem cserélheti ki a szervezetét. „Hajszálnál finomabb fonál / a szomorúság. /.../ A házunk előtti öreg akáctól / a sarkcsillagig, / onnan a holdig szőttem a hálót / e sejtelem-fonalakból. /.../ S én gúny nyasztok a háló közepén, / éjféli szürke pók..." Ennek a betegségnek jellemző állapota a magán5 létszorongása. A Leselkedő magányban minduntalan találkozunk vele. Az Itt feledtek című ven egy lélektani kórlelet pontosságával rögzíti. „Sírásra görbült szájjal, /.../ lelógó karokkal" áll az esti kertben a rózsafa mellett, „egyedül", és vak sötétben, mert „felhőkígyók kúsztak a csillagokra". A szorongás egyre fojtogatóbb: „A csend-falon kísértet-ujjak motoszkálnak, / nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra. / Először csöndesen nyöszörgők, / aztán hangosabban sírok, / aztán az egyedüllét iszonyú félelmében /felszökök és rekedten kiabálok: /-Emberek, halló, emberek! /Idegyertek, itt állok a kertben, / ember vagyok... /Jó emberek, ne hagyjatok elesni / gyöngén, reszkető ínnal... / Kiáltásomra fülledt sötét a válasz, / senki sem felel. / Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai / folynak csiklandozva fülembe / s kétségbeesésemet végighengereli / a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása. / Lakodalom van valahol az ezredik házban, / a nagy ucca végén. Oda mentek, / mindenki oda ment, az egész világ. / Engem itt feledtek."
Ez a kihagyó, az elszoruló szív félelme, világmagánya. Mindenki elment, az egész világ; őt itt feledték, neki egyedül, segítség nélkül kell, megküzdenie a rettegéssel, mely belülről indul el, belülről idézi rá a kívül motozó kísértetujjakat, vállába kapaszkodó nehéz illatokat; belülről fojtogatja „az egyedüllét iszonyú félelmével". Olyan magány ez, amilyen a mindenkitől elhagyott Jézusé az Olajfák hegyén a Bibliában. A kép már a Leselkedő magányban megjelenik; a Nocturno záró strófája: „Leülök egy kőre az Olajfák hegyén, / könnytelenül, nyugalmasan. / Csak mert nern érdemes úgy sietni / a temető felé."
Lényegében együtt vannak a Nagycsütörtök elemei és motívumai. A vers első négy sora majdnem prózai tény-rögzítés. Lírai helyzet nem is lehetne köznapibb. Vidéki kis állomás, nagycsütörtök; a vonat hat órát késik. Hat óra várakozás egy vigasztalan váróteremben. A következő sor még mintegy a tényállás rögzítéséhez tartozik: „Testem törött volt és nehéz a lelkem." Fáradtságra gondolhatunk, és bosszúság helyett a csüggedékeny emberek szomorúságára. Ki örül az elmulasztott csatlakozásnak, egy hat órás, kietlen várakozásnak? De következik egy hasonlat, mintegy magyarázatul. Mi ez a fáradtság, és miért nehéz ez a lélek? Mert él. Számára élni annyi, mint „sötétben" indulni útnak, mégpedig „titkos" útnak (s ezzel a „Titkossággal" kapcsolatban gondoljunk vissza mindarra, amit a Túl a formán című versről mondtunk), csillagok szavára ugyan, ám „végzetes" földön, „sors elől szökve"; és akárhogyan szöknék is, mindig és mégis „szembe sorssal", azaz menekvés semmiképpen sincs; az aritmiás szív halálszorongásaitól kifinomított idegekkel állandóan érzi a veszélyt, „nyomán lopódzó ellenségeit". A „messziről" szó ismét arra a távoliságra, határozatlanságra, bizonytalanságra utal, arra a mindig jelenlevő és mindig messzinek ható „valamire", ami ott lappang a Leselkedő magány verseiben is. Ismét egy ,fényközlés": az ablakon túl mozdony-pöfögés. Épp ez a vers egyik varázsa: a szürke, „helyzetjelentő" tényeknek, az „ideg-jelentéseknek" és a sorsnak ez a szürke, minden hangos szót kerülő egybefonása.
Mozdonyok, sűrű füst: jellegzetes állomási kép. De a füst egyszerre egy denevérszárny képzetét kelti, és megjelenik, talán egy rendetlen szívverésre, az iszonyat, „az egyedüllét iszonyú félelme", az „engem itt feledtek" fojtogató rémülete. „Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem." A két jelző, a „mély" és az „állati" nem henye szó: mindkettő orvosilag-lélektanilag pontos. Következik, mint az első vázlatnak ható Itt feledtekben is, a magára hagyott ember kapaszkodása az emberek felé, - és már kiáltás nélkül, szinte beletörődve, csak vágyként, szürkén, egyszerű közléssel, és annál szorongatóbban. De hiába, a magányt és félelmét nem oldhatja fel szavakkal, másokhoz fordulással: sehol senki. Az Itt feledtek egy távoli, ezredik-házbeli lakodalom muzsikáját idézte: mind oda mentek. Itt, a Nagycsütörtök „nyirkos éjében" és „hideg sötétjében" a magány érzékeltetésére természetszerűen, hiszen nagycsütörtök van, a Nocturnóban meglelt bibliai kép lép be: az Olajfák hegye, a magányosan vérverejtékező Jézus, aki elvonult kissé tanítványaitól, s azok közül egy sem bírt virrasztani vele. Mind elaludtak; mint ahogy az Itt feledtekben „mindenki oda ment, az egész világ". Az ötös-ötödfeles, prózai szürkeséggel folyó jambikus sorok szinte szó szerint idézik a Bibliát: „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak..." S ebben a végletes és végzetes magányban, megint a helyzetjelentés hangnemében, akár egy pontos orvosi közlés: „Kövér cseppek indultak homlokomról s végigcsorogtak gyűrött arcomon." Az Itt feledtek rettegve kiáltott az emberekért. A Nagycsütörtök szerényebb, megadóbb, melegebb is ugyanakkor: „szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel." Innét már csak egy mozdulat kell: fölállni, elindulni, fáradtan is, kihagyó szívvel is, azok felé, akikkel szót válthat, csöndes, jó, egyszerű szavakat. A kocsárdi váróteremben „körülnézett" és senkit sem látott: mind aludtak. Majd nemsokára ismét körülnéz, és észreveszi, hogy közöttük él: „Emberek barátja vagyok. / Közöttük élek és szívem kézről kézre jár." De a találkozás öröméért előbb meg kellett verejtékezni a kocsárdi állomás magányos nagycsütörtökjén.
Rónay György
Magyar karaván Itálián keresztül
(részlet)
Zsebkendők lobognak, elindul a karaván
Ismét kopogtattak.
– Szabad.
– Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.
– Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt, fizetni, vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?
– Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?
A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával, és feszülten, idegesen várta a választ.
– Semmi változás.
– Nem marad el a kirándulás?
– Ugyan kérem, dehogy marad el.
Őnagysága elment.
Másnap újra feljött a szerkesztőségbe, és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas, piros arccal rohant fel:
– Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.
Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:
– Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.
Egy másik utazójelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magával, a harmadik, hogy sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a negyedik, hogy ő nem fog-e váltólázat kapni Velencében, az ötödik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót, mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné felsorolni, amit az utazásra készülődők össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldolgált a szerkesztőségi szobában. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.
Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségében történt a római társasutazást megelőző héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.
Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta, hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.
A legmulatságosabb mégis az a fiatalasszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, mint hogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.
– Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de mi magunk együtt utazunk a társasággal – hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.
Amint később megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség, lótás-futás és mégis boldog izgalom.
Utazási láz.
* * *
Végre elérkezett az utazás napja. Erdély minden részéből gyűltek az emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május másodikán reggel kellett elindulnia a zarándokok különvonatának.
Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatala lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályú várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.
A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával még elsején megtekinthették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat, a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.
Másodikán reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről már zúgott, zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező, dús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.
A szentmisét Fiedler István szatmárnagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:
– Kívánom, hogy minden baj nélkül tegyék meg a nagy utat, és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba – fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.
Kijött a püspök a pályaudvarra is, és bevárta, míg a vonat elindult.
Az állomás feketéllett az embertömegtől. Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A különvonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva állott a benne ülők névsora, lassanként megteltek emberekkel.
Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra. Megérkezett dr. Bánáss László pápai kamarás és dr. Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása.
Dr. Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője Budapesten csatlakozott a hatalmas karavánhoz.
Délelőtt tíz óra harminc.
– Tessék beszállni.
A vonat lassan mozogni kezdett.
Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.
A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról, és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.
Dsida Jenő: Lássuk, vajon itt...
Lássuk, vajon itt a habos verejték
s jajgatások rettenetes hevében,
véres arcú rémületek között is
úr-e a szellem?
Megkínozva száz harapófogóval
rá tudnék-e még mosolyogni csöndes
révedéssel régi görög hegyekre
s zengeni ritmust?
Drága múzsa! Hajdani boldog esték!
Daphnis és Chloé derüsen patakzó
szép szerelme! Árad a tenger, tenger
tiszta szelével!
Mindig vágytam délre, mióta élek,
úgy kószálni Athos ezüstös ormán
és a porló Akropolis kövére
hajtani főmet.
Boldog lennék már, de zokogva boldog,
bár ha eljutnék rogyadozva, mászva
bús betegszobám napos ablakáig.
Ez se lehet már.
Első kiadások:
Leselkedő magány. Versek, Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1928;
Magyar karaván Itálián keresztül. [Útirajz], Nagyvárad, Erdélyi Lapok, 1933. Újabb kiadás: Pomogáts Béla bevezető tanulmányával, Budapest, Mundus, 2006;
Nagycsütörtök. Versek. Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1933, 1934;
Angyalok citeráján. Versek, Cluj-Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 23-24, 1938;
Dsida Jenő: Sírfelirat:
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
Összes művek:
Versek, bevezető: SZEMLÉR Ferenc, bibliográfia: RÉTHY Andor, Bukarest, Irodalmi Kiadó, Romániai magyar írók sorozat, 1966;
Összegyűjtött műfordítások, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket készítette: SZEMLÉR Ferenc, Bukarest, Ifjúság Kiadó 1969;
Versek és műfordítások, bevezető: LÁNG Gusztáv, Kolozsvár, Dacia, Tanulók könyvtára 148., 1974;
Összegyűjtött versek és műfordítások, bevezető: LÁNG Gusztáv, utószó: SZAKOLCZAY Lajos, Budapest, Magvető, 1983, 1989;
Légy már legenda, Dsida Jenő összes versei és műfordításai, szerk.: CSISZÉR Alajos, Budapest, Püski, 1997. Második kiadás: 1999. Harmadik javított kiadás: 2003. Negyedik kiadás: 2005. [! 2007];
Válogatott versek:
Válogatott versek, RÓNAY György bevezető tanulmányával, Budapest, Révai, 1944;
Tóparti könyörgés. Válogatott versek és műfordítások ÁPRILY Lajos bevezető tanulmányával, Budapest, Szépirodalmi, 1958;
Arany és kék szavakkal, versválogatás, utószó KATONA Tamás, illusztrálta SZÁSZ Endre, Budapest, Magyar Helikon, 1965;
Válogatott versei, szerkesztette: JÉKELY Zoltán, bevezető: LENGYEL Balázs, Budapest, Egyetemi ny., 1980;
Út a Kálváriára. Válogatott versek és prózai írások, bevezető: POMOGÁTS Béla, jegyzetek és bibliográfia: CSISZÉR Alajos, Budapest, Franklin ny., Vigília könyvek, 1985;
Egyszerű vers a kegyelemről. Dsida Jenő húsz vallásos verse, DEÁK Ferenc rajzaival, Cluj-Napoca, Polis, 1994;
Dsida Jenő válogatott versei, Budapest, Unicornis, 1994;
Zarándokút. [Válogatott versek], válogatta: K. JAKAB Antal, Bukarest, Kriterion, 1995, 2007;
Dsida Jenő legszebb versei, Budapest, Móra, 1996;
Angyalok citeráján - Pe struna îngerilor. Versek - Poezie. Kolozsvár, Tinivár, 1997;
Leselkedő magány. Válogatott versek, Budapest, Magyar Könyvklub, 1999;
Égi mezőkön. Vallomások versben és prózában, KABÁN Annamária és MÓZES Huba szerkesztésében és utószavával, Budapest, Tinta, 2001;
A szerelem éneke, válogatta és szerkesztette: HUNYADI Csaba, Szeged, Lazi, 2003;
Dsida Jenő versei, [vál. és szerk. RÉZ Pál], Budapest, Sziget, 2003, 2007;
Út a Kálváriára, [vál. és szerk. HUNYADI Csaba], Szeged, Lazi, 2004;
Az én dalom, válogatás Benedek Elek Cimborájában közölt Dsida-versekből, szerkesztette, válogatta és az utószót írta: VÉGH Béla Balázs, Szatmárnémeti, Ady Endre Társaság, 2007;
Azrael árnyékában. Válogatott versek, Marosvásárhely, Mentor, 2007;
Válogatott versek, Budapest, Osiris Kiadó, 2009;
Levelezése, prózája:
Dsida Jenő levelesládája 1928-1938, szerk.: CSISZÉR Alajos, Győr, Gordiusz, Kisalföld Kiadó, 1991;
Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek, kiadta és bevezető MAROSI Ildikó, bibliográfia: VÁCZY Leona, Bukarest, Kriterion, 1992;
Megzenésített versei:
MISZTRÁL együttes - Dsida Jenő, CD melléklettel, Budapest, Helikon (Hangzó Helikon sorozat), 2007;
Idegen nyelvű szövegkiadások:
Demeter Tibor: Bibliographia Hungarica. Magyar szépirodalom idegen nyelven
Hivatkozások:
1. In memoriam sorozat, Dsida Jenő, Tükör előtt. Bp., 2001., szerk. Pomogáts Béla, 8-9. oldal
2. Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten, (cikkek, riportok, novellák, levelek), Bukarest, 1992.
3. In memoriam 2001
4. Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 158. számában.
5. Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete, Bukarest, 2000.
6. Dsida Jenő költészete 2000
Források:
Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F). Főszerk. Balogh Edgár. Bukarest: Kriterion. 1981. Online hozzáférés
In memoriam sorozat, Dsida Jenő: Tükör előtt. Bp., 2001., szerk. Pomogáts Béla
Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete, Bp-Bukarest, 2000.
OSZK MEK - Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)
Lisztóczky László: Emlékezések városában, Dsida Jenő életének főbb helyszínei régi képeslapokon; Dsida Jenő Baráti Kör Eger, 2007; Lektorálta: Sas Péter
Kráter Műhely egyesület: Kabán Annamária − Mózes Huba: Dsida Jenő utóéletéhez - A költő özvegyének levelesládájából
Külső hivatkozások:
Dsida Jenő Baráti Kör honlapja, fotók, tanulmányok.
nyugat.oszk.hu
A Misztrál Együttes vers-megzenésítései
Psalmus Hungaricus online hangosversek
A Berenisz Együttes vers-megzenésítései
Nagycsütörtök angol fordításban Bábel Web Antológia
Vagy félezernyi dalt megírtam
S e szót: magyar még le nem írtam
Csábított minden idegen bozót
Minden szerelmet bújtató liget...
Óh, míly hályog borult szememre
Hogy meg nem láttalak?
Te elhagyott, te bús, kopár sziget
Magyar sziget!
Nagy és sötét átkot mondok magamra
Verset, mely nem zenél, csak felhörög:
Refr:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek
Ha Téged elfelejtelek
Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át
Mikor nem Téged emleget
Hunyjon ki két szemem világa
Ha nem Rád tekint
Népem, Te drága!
Mit bánom én a történelmet
Hogy egykoron mi volt?
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő
Mikor anyád sikolt?
Fáj a földnek és fáj a napnak
S a mindenségnek fájdalom
De aki nem volt még magyar
Nem tudja, mi a fájdalom!
Nincs más testvérem, csak magyar /Dalolj velem örökre, és zúgva és
Csak tőle kérek kenyeret /dörögve tízmillió, százmillió torok
S csak Ő, kivel a kenyeret megosztom
Nagy és sötét átkot mondok
Eget-nyitó, poklot-nyitó átkot/Dalolj velem örökre, és zúgva és
Hogy zúgjon mint a szél /dörögve tízmillió, százmillió torok
Babylon vizeinél!
Kedvencem. Köszi.
VálaszTörlés