Kocsis István: Az alkotmányozás, illetve a jogfolytonosság-helyreállítás időszerű kérdései

Kocsis István:
Az alkotmányozás, illetve a jogfolytonosság-helyreállítás időszerű kérdései

1. Mit jelentett a magyar történelemben az alkotmányozás?

Legtöbbször éppen a méltó választ jelentette a nagy fenyegetésekre... A biztonságos jövendő felé vezető út megépítését jelentette.

Ke­mény, hosszú, de sikeres köz­jo­gi küz­de­lmeket kellene itt bemutatnunk, de ehhez nincs terünk. Elégedjünk ezért meg az újkor legnagyobb magyar királya, Mátyás törvényhozó szerepének a felidézésével.

1. Mátyás király példája

Az 1486. évi or­szág­gyű­lé­sen Má­tyás ki­rály kez­de­mé­nye­zé­sé­re olyan tör­vé­nye­ket fo­gad­nak el, ame­lyeket méltán nevezhetünk rejtélyeseknek. Hisz e törvényekből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy Mátyás, mint király felfog­hatatlan céltuda­tossággal küzdött a királyi hatalom gyön­gítéséért... Igen, döbbenetes, már-már felfoghatatlan, hogy mire készteti Má­tyás ekkor az or­szággyűlést, milyen törvények megal­ko­tására!

Nagy jelentősége volt bizony már annak is, hogy Mátyás hagyta, hogy elvegyék tőle a nádor kinevezé­sének jogát: hogy sugal­mazta a törvénycikket, mely szerint a ná­dor többé nem kinevezendő, hanem vá­lasztandó, mégpedig az országgyűlés által. De "eltűrte" azt is, hogy a rendek által választott nádor kezében rendkívül nagy ha­ta­­lom össz­pon­­tosuljon. Nem marad el jelentőségben mind­ezek mögött az or­szág­gyűlés és a vármegyei közgyűlés hatáskörének a bővítése. Az 1486. évi dekré­tum 60. tör­vénycik­kének pedig felmérhetetlen a je­lentősége. E törvénycikkben a várme­gyei ispánok, illetve alispánok kine­vezéséről és beiktatásá­ról van szó, azaz­hogy sokkal többről. Tör­vényerőre emelkedett, hogy a főispán többé nem választhat ki bárkit alispán­nak, ha­nem csak az il­lető vármegyéből valamely jeles férfiút, de aki nem a király előtt tesz esküt, mint a főispán, hanem a vár­megye közgyű­lése előtt. És ezzel megszületik a vármegyei önkormányzat!

A Má­tyás ki­rály ko­rá­ban visszafordíthatatlanná vált az a folyamat is, amely során a Szentkorona-eszme kötelező erejű közjogi tanná alakult át. Mintha Mátyás számára nagyon fontos lett volna, hogy méltatlan utódai vagy bárki a jövendő méltatlan tiszt­ségviselői közül ne tudjanak visszaélni a hatalmukkal: ezért a Szent Ko­ro­nát mint jogi személyt a ha­ta­lom tel­jes­sé­ge il­le­sse, tag­ja­i­nak egyi­ke sem - se a ki­rály, se nem­zet, és senki se a nemzet képviseletében -, bizony egyikük se tör­hessen a Szent Korona egész ha­ta­lmára, az­az telj­ha­ta­lom­ra.

A legfontosabb és legnyilvánvalóbb: Mátyás kez­­de­mé­nye­zé­sé­re az or­szág­gyű­lé­s olyan tör­vé­nye­ket fo­gad­ el, ame­lyek a súlyos drámai hely­zetbe jutó ma­gyar nem­zet fenn­ma­ra­dá­sá­nak köz­jo­gi ga­ran­ci­á­i.

Mire tanít tehát minket Mátyás király? Arra, hogy az alkotmányozóknak elsősorban a jövendő gondjain kell tartaniuk a tekintetüket.

Mi lehet tehát a legfőbb célja a mai alkotmányozásnak?

Ha a jövendőben súlyos drámai hely­zetbe jut a ma­gyar nem­zet, akkor fenn­ma­ra­dá­sá­nak, megtörhetetlenségének, megerősödésének legyenek meg a köz­jo­gi ga­ran­ci­á­i.

Más megközelítést vállalva így kell feltennünk a kérdést:

Mit kell tenniük a mai alkotmányozóknak annak érdekében, hogy a magyar nemzet többé ne kerülhessen olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amilyenben az elmúlt nyolc esztendőben volt?

2. Forduljunk tanulságért ismét a magyar történelemhez:

Nem tud­hat­juk, mi tör­tént vol­na, ha a moh­ácsi ka­taszt­ró­fa nem kö­vet­ke­zik be, s ha Mo­h­ács után a ma­gyar ren­dek nem vá­laszt­ják meg Habs­burg Fer­di­nán­dot (is) ki­rály­nak. Le­het, hogy ak­kor va­la­me­lyik Bu­dán szé­ke­lő ma­gyar ki­rály az or­szág ha­tá­ra­it biz­ton­ság­ban tudván, el­szán­ta vol­na ma­gát a köz­jo­gi küz­del­mek ered­mé­nye­i­nek el­tör­lé­sé­re, s ab­szo­lút mo­nar­chi­á­vá ala­kí­totta vol­na át az or­szá­got?

I. Fer­di­nánd az or­szág fő­vá­ro­sát kép­te­len meg­tar­ta­ni, s ké­sőbb (bár si­ke­rül az el­len­ki­rállyal, Szapolyai Já­nos­sal ked­ve­ző fel­té­te­lek­kel ki­egyez­nie) mint a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom csá­szá­ra nem is akar ma­gyar ki­rá­lyi szék­he­lyén lak­ni: fon­to­sabb szá­má­ra a né­met-ró­mai bi­ro­da­lom, mint a ma­gyar ki­rály­ság; an­nak ér­de­ke­it nem is ren­de­li alá a ma­gyar ki­rály­ság fel­sza­ba­dí­tá­sa nagy fe­la­da­tá­nak, a ma­gyar ren­di al­kot­mányt vi­szont szí­ve­sen fel­szá­mol­ná...

Nem vé­let­len, hogy a ma­gyar ren­dek­nek a Szent­ko­ro­na-tan vé­del­mé­ben, an­nak misz­­té­ri­u­má­ban meg­va­ló­su­ló egy­sé­gét a Habs­burg-kor­szak év­szá­za­da­i­ban az a rém­álom szi­lár­dít­ja meg, hogy a ma­gyar ki­rály el­len­sé­gé­vé vál­hat a ma­gyar ál­lam­nak.

Ek­kor, a XVI. szá­zad har­ma­dik év­ti­ze­d­é­ben kü­lö­nös do­log tör­té­nik: mind a fő-, mind a köz­ne­mes­ség ab­ba­hagy­ja a ve­ze­tő sze­re­pért fo­lyó har­cot, s egy igen erős ha­ta­lom­nak ad­ja át a ve­ze­tést. Ez az erős ha­ta­lom a ma­gyar köz­jog. A köz­jo­gi tan­ná vált Szent­ko­ro­na-esz­mé­vel, a Szent­ko­ro­na-tan­nal le­győz­he­tet­len­né erő­sí­tett köz­jog. Tör­té­nel­münk­ben ezu­tán is meg­ha­tá­ro­zó­ak a gaz­da­sá­gi és ka­to­nai erő­vi­szo­nyok, de leg­meg­ha­tá­ro­zóbb a köz­jog. A ma­gyar tör­té­ne­lem ettől kezd­ve tu­laj­don­kép­pen a XX. századig a köz­jog tör­té­ne­te, il­let­ve a Szent­ko­ro­na-tan tör­té­ne­te. A köz­jo­gi küz­del­mek tör­té­ne­te. S ha nem így lett vol­na, a ma­gyar ál­lam va­ló­szí­nű­leg már a XVI. szá­zad­ban meg­szű­nik lé­tez­ni.

Miért mondhatjuk, hogy a régebbi magyar történelemben áldásos szerepe volt a közjognak? Elsősorban azért, mert a tör­vény­sér­tés jo­got nem ala­pít el­ve alap­ján a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben min­dig hely­reállt a jog­foly­to­nos­ság, ami annyit je­len­tett, hogy az abszolutizmus meg­szű­né­se után a magyar nemzet hivatott képviselői országgyűlésen, illetve nemzet­gyűlésen meg nem tör­téntté nyil­vá­ní­tottak min­dent, ami az ab­szo­lu­tiz­mus ide­jén a lát­szat-tör­vény­ho­zás te­rén tör­tént. Könnyen bizonyítható, hogy a Mohács utáni nehéz évszá­zadokban a magyar államiság azért maradt meg, mert eleink a jogfoly­tonosságot sohasem mulasztották el helyreállítani.

Jogfolytonosságot állított helyre a magyar nemzet I. Lipót korában (1687-ben), II. József után (1791-ben), 1867-ben, 1920-ban. A jog­foly­to­nos­ság a ma­gyar köz­jog múlt­já­nak, je­le­né­nek és jö­vő­jé­nek leg­fon­to­sabb kér­dé­se.

A jog­foly­to­nos­ság-helyreállítás pedig leg­ak­tu­á­li­sabb kér­dé­se volt mindig, így a Tri­a­non utá­ni években is a köz­jog­i küzdelmeknek.

1918-ban, Ká­ro­lyi Mihályék ha­ta­lom­át­vé­te­le­kor megszakadt Ma­gyar­or­szá­gon a jog­­foly­to­nos­ság. De az 1920-1926 kö­zötti nem­zet­gyű­lé­sek a jog­foly­to­nos­sá­got hely­re­ál­lí­tották a ma­gyar nem­zet ne­vé­ben.

Az 1920-1926 kö­zötti jogfolytonosság-helyreállító nem­zet­gyű­lé­sek jelentősége

Mi­lyen tör­vé­nyes ala­pon hív­ták össze 1920-ban a jogfolytonosság-helyreállító nem­zet­gyű­lést?

"Al­kot­má­nyunk alap­el­ve­i­nek meg­fe­le­lő­en az 1919. évi au­gusz­tus hó 7. nap­ja óta ala­kult ide­ig­le­nes kor­má­nyok a nem­zet­hez for­dul­tak, hogy a nők­re is ki­ter­je­dő ál­ta­lá­nos, tit­kos, egyen­lő, köz­vet­len és kö­te­le­ző vá­lasz­tó­jog alap­ján vá­lassza meg az aka­ra­tá­nak kép­vi­se­le­té­re hi­va­tott nem­zet­gyű­lést.

A nem­zet­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­vá­lasz­tá­sok en­nek foly­tán az or­szág mind­azon ré­sze­i­ben megtartatván, ame­lyek­ben a vá­lasz­tást el­len­sé­ges meg­szál­lás le­he­tet­len­né nem tette, a meg­vá­lasz­tott nem­zet­gyű­lé­si kép­vi­se­lők az 1920. évi feb­ru­ár hó 16. nap­ján Bu­da­pes­ten az or­szág­gyű­lés kép­vi­se­lő­há­zá­nak he­lyi­sé­ge­i­ben egy­be­gyü­le­kez­tek és nem­­zet­gyű­lés­sé ala­kul­tak."

A nem­zet­gyű­lés az 1920: I. t­c.-­ben a ma­gyar ál­la­mi szu­ve­re­ni­tás tör­vé­nyes kép­vi­se­le­té­nek nyil­vá­nít­ja ma­gát, olyan­nak, amely a ma­gyar tör­té­nelmi al­kot­mány ér­tel­mé­ben az ál­lam­ha­ta­lom gya­kor­lá­sá­nak to­váb­bi mód­ját is jo­go­sult ren­dez­ni.

A tör­vény­ho­zó ha­tal­mat fen­ti tör­vény­cikk sze­rint a nem­zet­gyű­lés gya­ko­rol­ja, de csak ide­ig­le­nes tör­vé­nye­ket hoz­hat. Azok a törvények, amelyeket az 1920: I. tc. alap­ján (mint szük­ség­jog alap­ján) al­kot a "cson­ka" tör­vény­ho­zás (nem­zet­gyű­lés), ad­­­dig ma­radnak ha­tály­ban, amíg az erő­sebb jog, a ré­gi jog (mind­az, ami kor­sze­rű a tör­té­nel­mi al­kot­mány­ból) nem tud ér­vé­nye­sül­ni.

A magyar nemzet jogfolytonosság-helyreállító képviselői leglénye­ge­sebbnek a kö­vetkezőket tartották:

Ha a nép­szu­ve­re­ni­tás el­vé­vel vissza­él­ve bárki személy vagy cso­por­tosulás, akár­milyen szövetség vagy párt ügyes manipulációval rá­ve­het­né a magyar nemzet több­sé­gét még a Szent­ko­ro­na-tan ha­tály­ta­la­ní­tá­sá­ra is, ak­kor nem­csak a jog­foly­to­nos­ság nem len­ne töb­bé hely­re­ál­lít­ha­tó, de min­den tör­vény, a leg­szen­tebb­nek és leg­sért­he­tet­le­nebb­nek ne­ve­zettek is, szá­nal­mas­sá, meg­csú­fol­ha­tó­vá, meg­ta­gad­ha­tó­vá: ne­vet­ség tár­gyá­vá vál­ná­nak.

A jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tói szerint leg­sú­lyo­sab­ban azok vét­keznek a ma­gyar nemzet érdekei ellen, akik a tör­té­nelmi ma­gyar al­kot­mányt, va­la­mint a ma­gyar jog­fej­lő­dés alapelveit semmibe véve, ide­gen jog­ra, il­let­ve jog­el­vek­re hi­vat­koz­nak.

Az ál­lam­fő­kér­dés­ről az 1920: I. tc. még csak a kö­vet­ke­ző­ket mond­ja ki: "12. §. A nem­zet­gyű­lés ad­dig, amíg az ál­lam­fői ha­ta­lom gya­kor­lá­sá­nak mi­ként­jét tény­le­ge­sen ren­de­zi és en­nek alap­ján az ál­lam­fő tisz­tét tény­leg át­ve­szi, az ál­lam­fői te­en­dők ide­ig­le­nes el­lá­tá­sá­ra a ma­gyar ál­lam­pol­gá­rok kö­zül tit­kos sza­va­zás­sal kor­mány­zót vá­laszt."

A nem­zet­gyű­lés ké­sőbb, az 1921: XLVII. tör­vény­cikk­ben ki­mond­ja a Habs­burg-ház trón­fosz­tá­sát, de azt is, hogy Ma­gyar­or­szág ál­lam­for­má­ja a ki­rály­ság ma­rad.

A jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sá­nak kö­szön­he­tő, hogy Ma­gyar­or­szá­gon nem jut­hat ura­lom­ra a fa­siz­mus az or­szág né­met meg­szál­lá­sá­ig. Nem vé­let­le­nül ne­ve­zi John Flournoy Montgomery ko­ra­be­li ame­ri­kai nagy­kö­vet Ma­gyar­or­szá­got oá­zis­nak Hit­ler si­va­ta­gá­ban.

Montgomery egyéb­ként kül­föl­di­ként is fel­is­me­ri a Szent­ko­ro­na-tan je­len­tő­sé­gét, és össze­füg­gést lát a Szent Ko­ro­na ta­na és az ál­ta­la Ma­gyar­or­szá­gon ta­pasz­talt "kor­sze­rűt­len" to­le­ran­cia kö­zött.

Amit még fon­tos­nak tar­tunk hang­sú­lyoz­ni:

A Tri­a­non utá­ni kény­szer­pá­lyá­ján a ma­gyar po­li­ti­ka a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sá­val, a Szent­ko­ro­na-tan meg­be­csü­lé­sé­vel nem­csak a ma­gyar tri­a­no­ni pszi­chó­zis le­győ­zé­sé­nek te­rem­tette meg a fel­té­te­le­it, ha­nem a ma­gyar ál­lam meg­erő­sö­dé­sé­nek, va­la­mint Tri­a­non re­ví­zi­ó­já­nak is. A ma­gyar kül­po­li­ti­ka ki tud­ta har­col­ni, hogy az el­ső vi­lág­há­bo­rú után dek­la­rált és el­fo­ga­dott el­vei a vi­lág­po­li­ti­ká­nak a ma­gyar nem­zet­re is vo­nat­koz­za­nak. 1938 és 1940 kö­zött így szerezhette vissza a Tri­a­non­ban el­vett te­rü­le­tek egy ré­szét. Az et­ni­kai ha­tárt húz­ták meg a ma­gyar nem­zet szá­má­ra. Mind­egy, kik döntőbíráskodtak. Akik döntő­bí­ráskodtak, a Nemzetek Szö­vet­sége he­lyett cse­le­ked­tek: úgy fog­lal­tak ál­lást, ahogy a Nemzetek Szö­vet­ségé­nek kel­lett vol­na ál­lást fog­lal­nia, ha mer ra­gasz­kod­ni az ala­pí­tá­sa­kor meg­hir­de­tett el­vek­hez. (Azért is mind­egy, kik döntőbí­rá s­kodtak, mert az et­ni­kai el­vet és az ön­ren­del­ke­zé­si jo­got min­den ko­ra­be­li nagy­ha­ta­lom el­is­mer­te.)

3. A jogfolytonosság helyreállításának kérdése 1990 után

1944 már­ci­u­sá­ban kül­föl­di ha­ta­lom - a né­met har­ma­dik bi­ro­da­lom - erő­szak­kal vonta ki Ma­gyar­or­szá­got a Szent Ko­ro­na vé­dő­bol­to­za­ta alól, de az 1945. évi nem­zet­gyű­lés bizonyára min­dent meg­tett vol­na, hogy ugyan­úgy ha­tá­roz­has­sa meg a jö­ven­dő Ma­gyar­or­szá­ga po­li­ti­kai éle­tét, mint az 1920. évi nem­zet­gyű­lés. De 1945-től 1990-ig a Szovjetunió hadseregének a fenyegető jelenléte tette le­he­tet­len­né Ma­gyarorszá­gon a tör­vé­nyes jog­al­ko­tást. (1946-ban az ál­lamforma-vál­tozást elrendelő törvénycik­ket már Sztálin parancsára terjesztik elő.)

Az 1944 márciusában meg­szakadt jog­folytonosságot ezért 1990-ben lehetett volna helyre­állítani. Ám a rend­­szer­vál­toz­ta­tás hangadói a jog­foly­to­nos­ság je­len­tő­sé­gét nem tud­ták fel­fog­ni: nem ál­lí­tották hely­re a jog­foly­to­nos­sá­got, el­fo­gad­ták azt a ké­nyel­mes­nek tű­nő meg­ol­dást, hogy a tör­té­nel­mi ma­gyar alkotmányjog he­lyét to­vább­ra is a szin­te öt­let­sze­rű­en köl­csön­zött és öt­let­sze­rű­en - és per­sze gyak­ran - vál­toz­ta­tott ide­gen jog fog­lal­ja el.

1990-ben jog­sze­rű­en sem­mi mást nem le­he­tett vol­na ten­ni, mint hely­re­ál­lí­ta­ni a jog­foly­to­nos­sá­got. Miért nem állították helyre? Mi történt a rendszerváltoztatás éveiben? Van-e magyarázat arra, hogy semmibe lehetett venni mindazt, aminek a magyar nem­zet a fenn­ma­­radását kö­szönheti?

(Nehezíti a történetíró munkáját, hogy a rendszerváltoztatás hiteles forrásai - miképpen a Szovjetunió szétesésének hiteles forrásai is - egyelőre hozzáférhetetlenek. És az is nehezíti, hogy a nyilvánosság előtt nem azok szerepeltek, akik a "fordulat" stratégiáját és taktikáját kidolgoztatták, illetve kidolgozták.)

A jogfolytonossághoz va­ló ra­gasz­ko­dásról egyéb­ként senki sem állíthatta volna még csak azt sem, hogy magyar sajátosság. Van angol jogfolytonosság, van spa­nyol jogfolytonosság stb. A XX. század végi rendszerváltozások során helyreállították a jogfolytonosságot Romániában is, sőt Oroszországban is. És ma sem ne­hez­tel a vi­lág sem az an­go­lok­ra, sem a spa­nyo­lok­ra, sem az oroszokra, sem a románokra, mert nem mon­da­nak le a ré­gi közjoguk­kal va­ló foly­to­nos­ság­ról.

A jogfolytonosság tagadása, a szerves jogfejlődés eredményeinek semmi­bevétele nagy károkat okozhat. Egy hasonlat talán rávilágít a kérdés sú­lyos­ságára: a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkot­mány helyett az idegenből kölcsönzött ún. chartális alkotmány vá­lasz­tása olyan, mint az emberi szervezet esetében az ere­deti szerv ön­kényes és önkéntes kicserélése műszervre...

Nagyon sok kérdéssel összefügg a jogfolytonosság helyre­állításá­nak az elma­ra­dása.

Az egyik legsúlyosabb ezek közül: a magyar nemzet elsősorban a magyar ha­gyo­mányokat legjobban őrző föld­műves réteg - a meg­alá­zott, kifosz­tott falusi magyar­ság - megerősödése által va­lódi győztes­ként kerülhetett volna ki a rendszervál­toz­tatás küzdelmeiből, ha nem ma­rad el a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sa, hisz a tör­ténelmi magyar al­kotmány megakadá­lyozta volna az élelmiszeripar privatizációját (kül­földi versenytársaknak való átját­szását), valamint a spekulánsoknak kedvező kárpótlási törvényt. Első­sorban e kettő­nek a következmé­nye, hogy a magyar földnek és a magyar földműves munkájának nincs értéke.

A magyar élet minőségében a nagy változás a második világháború után kez­dődött. Megkezdődött a magyar nemzeti öntudat silányosodása, és ez az 1990. évi rendszervál­toztatás után tovább folytatódott. Miért? Mert a magyar nemzet nem hallgatott önvédelmi ösztönére, és elmulasztotta hely­reállítani a jogfolytonosságot a történelmi magyar állammal.

Bizony, a magyar nemzetnek 1990-ben a Szent­ko­ro­na-tan szel­le­mé­ben, an­nak tan­té­te­lei tisz­te­let­ben tar­tá­sá­val hozzá kellett vol­na kezdenie a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tásához...

Vegyük itt figyelembe a Szent Korona tana bonyolult kérdésköreiből, hogy a valódi hatalommegosztást, a valódi alkotmányosságot, a magyar földtulajdon és a stratégiai fontosságú iparágak védelmét, valamint a mellérendelés elvének az érvényesülését miképpen teszi kötelezővé a Szent Korona tana...

Rövid kitérő a Szent Korona tanának vonatkozó kérdésköreiről

A Szent Korona a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya. Ő a legfőbb személyiség a magyar közjog bonyolult világában. A Szent Koronában mint az államhatalom alanyában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet. A Szent Koronát mint jogi személyt a hatalom teljessége illeti, sem a király, sem a politikai nemzet nem törhet a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra. Ezért legfőbb garanciája a Szent Korona a hatalommegosztás véglegességének, az alkotmányosság megtartásának. Senki és semmi nem egyenrangú vele: a király a maga korlátozott hatalmát csak addig tarthatja meg, amíg nem fordul szembe a főhatalom alanyával, a Szent Koronával. A ki­rályt es­kü­je és hit­le­ve­le és a ha­ta­lom­meg­osz­tást ki­mon­dó tör­vé­nyek kö­te­le­zik ar­ra, hogy ne tör­jön ab­ba a ma­gas­ság­ba, ahol a Szent Ko­ro­na mint köz­jo­gi abszt­rak­ció áll.

A királynak (vagy a köztársasági elnöknek mint a király jogutódjának) és a politikai magyar nemzetnek a lehetőségeit következésképpen az határozza meg - és nemcsak akkor, ha a hatalom akarásáról, hanem akkor is, ha például alkotmányozásról van szó! -, hogy a Szent Korona-tanban az is benne van, hogy miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát. Azt jelenti-e ez, hogy a Szent Korona tana nemcsak a király, hanem a nemzet hatalmát is korlátozza? Igen, azt jelenti. És a gyakorlatban tulajdonképpen azt jelenti, hogy a nemzetnek nem áll jogában olyan hibákat elkövetnie, amelyek létében veszélyeztetnék. Például nem áll jogában idegen érdekeket a nemzeti érdekek fölé helyezni. Nem áll jogában szerves jogfejlődés eredményeképpen létrejött történelmi alkotmányát idegenből kölcsönzött alaptörvény-gyűjteménnyel felcserélni...

De a Szent Korona nemcsak közjogi absztrakció, hanem élő organizmus. Test, melynek részei, tagjai vannak. Tagjai mindazok, akik részesei a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak: a király és a politikai magyar nemzet: 1848-ig a nemesség - nemzetiségre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül -, 1848, illetve 1867 után - származásra, felekezeti hovatartozásra és nemzetiségre való tekintet nélkül - az ország minden szavazópolgára. És természetesen mindegyiknek családtagjai, nemre való tekintet nélkül. Így is fogalmazhatunk: 1848-ban, illetve 1867-ben - az 1849-ben megszakadt jogfolytonosság helyreállítása után - mindazon országlakosok a Szent Korona tagjaivá váltak, akik megfeleltek azoknak a követelmények­nek, amelyek feltételei voltak a választójog gyakorlásának. Ma tag­jai mindazok, akik leszármazottai a Szent Korona egykori tag­ja­i­nak.

A Szent­ko­ro­na-tag­ság mi­kép­pen ha­tá­roz­za meg a ma­gyar nép lel­ki éle­tét, ma­ga­tar­tá­sát?

Emlékeztetünk most arra, hogy a ré­gi ko­rok­ban azért volt sok a tör­vény­tisz­te­lő em­ber a Szent Ko­ro­na or­szá­ga­i­ban, mert a Szent­­­­­­ko­ro­na-tan nem az alatt­va­lói tu­da­tot, ha­nem a Szentkorona-tag­ság köz­jogi fogalma megha­tározta felelősségér­zetet, valamint az egyen­­­­­­rangúság és a méltó­ságteljes magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi maga­tar­tásban a mellérendelés és nem az alá­ren­­delés elvének az érvényesülését segí­tette elő.

A Szentkorona-tagság fogalma összefüggésben van a Szent Korona ­tu­laj­don­jogával, melynek alapelve: minden birtokjog gyö­ke­re a Szent Ko­ro­ná­ban van, kö­vet­ke­zés­képp a bir­tok a Szent Ko­ro­ná­ra száll vissza.

A Szent Korona tulajdonjogának köszönhető, hogy Magyarország területén csak a Szent Korona tagjai (mai szóhasználattal: csak magyar állampolgárok) birto­kol­hattak föld­et.

Látszólag ellentmond ennek az a tény, hogy a király külhonosnak is adományoz­hatott földbirtokot. Sok példát fel tudunk hoz­ni erre. Az ellentmondást annak ismeretében oldhatjuk fel, hogy a külhonos megado­má­nyozása csak akkor vált érvényessé, ha őt a magyar or­szággyűlés honfiúsította: a meg­ado­mányozott tehát csak mint a Szent Korona tagja (mint magyar állampolgár) válhatott Magyaror­szágon földbirtokossá.

Hozzá kell tennünk - ha már felvetettük ezt a fontos kérdést -, hogy a rendi társadalom megszűnése után a Magyarország területén lakó idegen állampolgárok is birtokolhattak földet, ha birtokjoguk nem sértette a Szent Korona tulajdonjogát...

Annyian kérdezik mostanában, hogy a magyar termőföld a Szent Korona tulajdona-e, hogy még elmondjuk, miképpen védték meg a Szent Korona tulajdonjogát a magyar nemzetgyűlésnek a földbirtoklás kérdésével foglalkozó tagjai 1920-ban. Az 1920. évi XXXVI. tc.-re utalunk, amely a földbirtok megoszlását szabályozó rendelkezéseket tartal­maz­za, s amelynek ha ma is lehetne megfelelője, akkor úgy nevezhetnék el, hogy "törvény­cikk annak megakadályozására, hogy a magyar termőföld - és a magyar gazdatársadalom - a tőke szabad áramlásának áldozatává váljon". A leglényegesebb: külföldi spekuláns vagy - akármilyen befolyással és akármilyen vagyonnal bíró - pénzarisztokrata nem juthatott Magyarországon földbirtokhoz.

Mindeddig tulajdonképpen csak a földtulajdonjog kérdésével fog­lalkoz­tunk. Te­gyük ezért nyomban hozzá a fentiekhez, hogy nemcsak a földtulajdon a Szent Koro­náé, hanem a stratégiai fon­tosságú ipar­ágak (régen pl. a bányaipar, ma pl. az élel­miszeripar vagy az energia­gazdálkodás és a honvédelem megfelelő színvonalát biz­tosító ipar­ágak) vagyona is. Jegyezzünk itt meg még annyit, hogy mennyivel gazdagabb lenne a mai ma­gyar nemzet is, ha a rend­szer­változtatás utáni ún. privatizáció során, az illetékesek tekintetbe vet­ték volna, hogy a Szent Korona tulajdonjoga szent és sérthetetlen.

4.

A történelmi magyar alkotmány megsemmisítésének hívei figyel­mét először is a következőkre hívhatjuk fel: fejlett közjog­gal, alkot­mánnyal, közjogi intézmény­rendszerrel bíró államokban (így az Amerikai Egye­sült Államokban, Angliában, Franciaország­ban) a nép­szuverenitás nem teljes, ha­nem korlátozott, hiszen az al­kotmányt (le­gyen az írott, mint az Ame­rikai Egyesült Államoké, vagy történelmi, mint Angliáé) ezen országokban nem lehet meg­semmi­síteni (hatályta­lanítani, kicse­rélni stb.) a népfelség elvére hivatkozva - és semmi­féle népsza­vazás eredményére és semmiféle nemzet­gyűlés vagy ország­gyűlés ha­tá­rozatára hivat­kozva. Hason­ló­kép­pen a II. vi­lágháború utáni Ma­gyar­országon sem lehetett volna a történelmi magyar alkotmányt megsem­misíteni.

Hozzáfűzhetjük még ehhez: a rendszerváltoztatás mámo­rában a ma­gyar nemzet észre sem vette, hogy az alkotmánymódo­sítások előter­jesztői tulajdon­kép­pen semmit sem vettek figyelembe abból a gazdag alkotmányjogi hagyo­mányból, amely a magyar alkotmányos életet évszáza­dokon át eredményessé tette, valamint megbecsültté itthon és iri­gyeltté a nagyvilágban. Gondoljunk itt első­sorban a Szent Ko­rona köz­jogi szerepének az "elfelejtésére". Azoknak, akik az idegen közjogi intézményeket oly alázatossággal csem­pész­­ték mindazon közjogi intéz­mé­nyek helyébe, ame­­lyek szerves jogfejlődés eredményeképpen váltak részévé a ma­gyar történelmi alkotmánynak, még az sem jutott eszük­be, hogy év­szá­zadokon át a Szent Korona közjogi tana volt a magyar alkotmányos­ság legfőbb biztosítéka.

A mai alkotmányozás legkényesebbnek tekintett kérdése

Térjünk rá a ma, 2011-ben alkotmányozók gondjaihoz...

Alkotmányozóink ha fel is fogják, hogy a jogfolytonosság helyreállításával teremthetik meg a feltételeit annak, hogy a magyar nemzet ne kerüljön vészesen kiszolgáltatott helyzetbe, azaz a magyar nemzet többé ne kerülhessen olyan helyzetbe, amilyenben az elmúlt nyolc esztendőben volt, nem szívesen beszélnek a jogfolytonosság helyreállításáról, azaz a méltán nagy hírű magyar közjogi hagyományokhoz való visszatérésről, mégpedig azért nem, hogy ne kelljen szembenézniük azzal a kérdéssel, hogy a magyar közjogi hagyományokhoz való visszatérés a miniszterelnöki (kancellári) rendszerrel való szakítást jelenti...

A magyar közjogi hagyományokhoz való visszatérés: a jogfolytonosság-helyreállítása valóban azt jelentené, hogy a miniszterelnöki rendszert olyan elnöki rendszer váltaná fel, amelyben az államfő jogutódja annak a királynak, aki méltóképpen - mert az alkalmatlan király hatalmát hatékonyan korlátozó Szentkorona-tan szellemében! - megosztotta a nemzettel mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalmat, és ez az államfő, a köztársasági elnök a hatalommal annak ellenére nem élhetne vissza, hogy birtokolná a hajdanvolt magyar király hatáskörének a 90%-át...

(Mindebből, gondoljuk, nyilvánvalóvá vált az is, hogy amikor olyan köztársasági elnökről beszélünk, aki a király jogutódja, nem foglalunk állást a királyságnak mint államformának a visszaállítása kérdésében... Sem mellette, sem ellene. Ha a jogfolytonosság-helyreállítás folyamatában sor kerül királyválasztásra vagy elnökválasztásra, akkor az a fő kérdés, hogy akár királynak, akár kormányzónak, akár elnöknek hívják, az államfő betölthesse azt a szerepkört, amely megfelel a magyar közjogi hagyományoknak.)

A jogfolytonosság-helyreállítással a kétharmados többséggel bíró országgyűlés tehát valóban elérhetné, hogy a magyar nemzet többé ne kerülhessen olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amilyenben az elmúlt nyolc esztendőben volt, de az alkotmányozó országgyűlés szerepét nehezíti, hogy akit alkalmasnak tart arra az államfői szerepre, amely megfelel a magyar közjogi hagyományoknak, a mai miniszterelnöki rendszerben miniszterelnöki szerepet tölt be... Mindazonáltal csak látszatra drámai a helyzet, hiszen nincs komoly, elháríthatatlan akadálya annak, hogy a kétharmados többséggel bíró országgyűlési párt legtekintélyesebb politikusa vállalja azt a régi-új szerepkört, amely megfelel a magyar közjogi hagyományoknak...

De a kétharmados többséggel bíró országgyűlés történelmi jelentőségű hibát is elkövethet, ha nem mer szembefordulni azzal a miniszterelnöki (kancellári) rendszerrel, mely iszonyatos károkat okozhat a jövendőben - olyan drámai helyzetben, amelyben ismét olyan politikus foglalja el a kancellári széket, aki kész szembefordulni nemzete érdekeivel.

A miniszterelnöki rendszerről egyébként könnyű szívvel lemondhatunk.

Be­bizonyosodott, hogy a magyar nemzet képte­len méltóképpen élni saját alkotmánya, a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkot­mány nélkül.

Az idegenből kölcsönzött kancellári rendszer okozta károk ma már fel­becsülhetetlenek: a nemzet többségének elszegényedéséhez, illetve kiszolgál­tatott­sá­gához vezetett, megteremt­vén a feltételeket a magyar nemzetet kisemmiző pri­va­tizáció és a felelőtlen politizálás számára.

(A miniszterelnöki rendszer egyébként akármelyik nemzet önvédelmét lehetet­lenné teszi. A legerősebbét is. A nemzetállamok könnyűszerrel való megsemmi­síté­se céljából ta­lálták ki?

Ahol bevezetik, süllyed az alkotmányosság hajója még akkor is, ha az alkotmány épnek és sérthetetlennek látszik. Mint Nagy-Britan­niában... Ünnepelte Nagy-Britannia népe, hogy ügyes csellel átjátszották a király hatalmát - hatalmának és hatáskörének 90%-át - a miniszterelnöknek, s diadalmámorában a nép észre se vette, hogy rejtélyes módon a 90% átalakult legalább 150%-ká? Melyik az a rejtély, amellyel egyetlen nép sem számol, amikor elfogadtatják vele a kan­cellári rendszert? E rejtély: a kancellári - miniszterelnöki - rendszer azért kevésbé demokratikus minden más rendszernél, mert a kancellár eleve és feltétel nélkül bir­tokolja a parlamenti szavazatok többségét. A 90% így alakul át legalább 150%-ká.)

5.

A ma­gyar nem­zet­nek nem szabad ép­pen azt a meg­ol­dást vá­lasz­ta­nia, amelyik együtt jár mind­an­nak a ta­ga­dá­sá­val, ami múlt­já­ban ér­té­kes. Ra­gasz­kod­nia kell a sa­já­to­san ma­gyar köz­jog­hoz, a tör­té­nelmi ma­gyar al­kot­mány­hoz, a Szent Ko­ro­na ta­ná­hoz - sem­mi más­ra, mint ön­vé­del­mi ösz­tö­né­re hallgatván, s kije­lentvén, hogy ami tör­té­nel­me so­rán a leg­ve­szé­lye­sebb hely­ze­tek­ben min­dig meg­men­tette, az nem meg­sem­mi­sí­ten­dő, nem ki­cse­ré­len­dő.

Nem könnyű felfogni, hogy a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sának a kér­dé­se miért nem vált a rend­szer­vál­to­ztatás­ központi kérdésévé. An­nak ellenére nem, hogy a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sa, tudjuk, nem old­ha­tó meg egy­könnyen, de még a hely­re­ál­lí­tás­nak a ter­ve­ze­te sem vet­he­tő pa­pír­ra egyik nap­ról a má­sik­ra. (Mely idő­pont­hoz köt­he­tik a ma­gyar­ság kép­vi­se­lői a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sát? A jog­folyto­nos­ság megszakításának napja előtti naphoz, azaz 1944. már­ci­u­s 18-hoz.) Ami bizonyos: egyet­len perc­re, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kellett volna tekin­teni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a követ­kező percben már el kellett volna kezdeni a hatalmas munkát, mely­nek során megítél­hették volna a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai - az alkotmányozó nemzetgyű­lés tagjai - , hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűt­lenné, illetve mivel ke ll feltétlenül kie­gészíteni.

Ami bizonyosan nem vált korszerűtlenné:

- olyan elnöki rendszer, amelyben az államfő (mindegy, hogyan nevezzük, köztársasági elnöknek, kormányzónak vagy másnak) jogutódja annak a királynak, aki méltóképpen - mert az alkalmatlan király hatalmát hatékonyan korlátozó Szentkorona-tan szellemében! - megosztja a nemzettel mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalmat, s aki a hatalommal annak ellenére nem élhet vissza, hogy birtokolja a hajdanvolt magyar király hatáskörének a 90%-át...

- erős országgyűlés, amely azáltal erős, hogy nem támogatja mindig és feltétel nélkül a köztársasági elnököt, de ha méltatlanná, illetve alkalmatlanná válik küldetése betöltésére, akkor éppen a köztársasági elnök az, aki a kényszerítő körülményekre hivatkozva feloszlathatja...

- méltó felsőház,

- valódi vármegyei önkormányzat...

(A felsorolást folytathatnánk - több oldalon.)

Ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­ke­zik mindabból, amit fontosnak tartottunk elmondani, hogy ha a mai alkotmányozóink nem ta­gad­ják meg azt az alap­el­vet, amely év­szá­za­do­kon át meg­ha­tá­roz­ta a ma­gyar jog­fej­lő­dést, azt az alap­el­vet, mely sze­rint tör­vény­sér­tés jo­got nem ala­pít, ak­kor nem tehetnek mást: szembe kell fordulniuk az idegen jogból kölcsönzött miniszterelnöki rendszerrel.

A kétharmados többséggel bíró országgyűlés - megismételjük - történelmi jelentőségű hibát követne el, ha ezt az alap­el­vet mégis meg­ta­gad­ná, nem mervén szembefordulni azzal a miniszterelnöki rendszerrel, amely iszonyatos károkat okozhat a jövendőben - olyan drámai helyzetben, amelyben ismét olyan politikus foglalja el a kancellári széket, aki kész szembefordulni nemzete érdekeivel.

Budapest, 2011. január 31.