"- Elnök úr, érdekes bejelentést tett a Magyarok Világszövetsége VII. Kongresszusának nyitó napján: a kettős állampolgárság ügyében zajló népszavazás eredményével kapcsolatban súlyos csalásról beszélt, s állítása szerint mintegy hatszázezer szavazatot elcsaltak 2004. december 5-én. Beszélne erről a népszavazási csalásról?
- Ezt a tényállást 2004-ben még a jogorvoslati idő keretén belül megállapítottuk. Amikor beadványunk nyomán a Legfelsőbb Bíróság az elmúlt 18 év magyar demokrácia-történetében egyetlen alkalommal megsemmisített egy országos szavazási eredményt, akkor mi ezt a négy helyszínt már ismertük. Az elvi felvetésünket ezekkel a konkrét példákkal alátámasztottuk, amit a Legfelsőbb Bíróság elismert és ennek nyomán rendelte el az általunk megnevezett 1152 szavazókörben az eredmény újbóli megállapítását. Magyarország többrendbéli tragédiájának egyik okozója ez a választási törvény, amely úgy fogalmaz, és amelyik ennek eredményeképp lehetővé teszi, hogy még a Legfelsőbb Bíróság határozatát is elszabotálhatják, akárhány szavazókörben vélünk hibát felfedezni, mert nem azt mondja a törvény, hogy újra meg kell számolni a szavazatokat, hanem csupán az eredményt kell újból megállapítani. Ez a madárnyelvű és csúsztató fogalmazás azt jelenti, hogy a szavazatszámláló bizottság, melynek megkérdőjelezték a munkáját, a törvény szerint eldöntheti, meg kívánja-e újból számolni a kérdéses szavazatokat vagy sem. Vagy azzal állapítja meg az eredményt, hogy mi múltkor is jól számoltuk, most aláírunk egy újabb jegyzőkönyvet, hogy akkor is jól számoltunk, most is - újraszámlálás nélkül - ugyanarra az eredményre jutottunk.
- A törvény szerint ugyanazok végzik az új jegyzőkönyv kitöltését, akik esetleg csaltak?
- Így van. Micsoda képtelenség ez! Az európai jogban nincs még egy ilyen helyzet, hogy egy feljebbviteli instancia ugyanaz legyen, akinek a munkáját megkérdőjelezik. Ráadásul meg se kell ismételnie a számlálást, elég, ha kitölt egy új jegyzőkönyvet.
A tizenegyezer szavazókör számszerű eredményeinek vizsgálatakor felfigyeltünk valamire, ugyanis mint népszavazási kezdeményezők megkaptuk az eredményeket elektronikus formában az Országos Választási Bizottságtól, az utolsó szavazókörig elmenően. Feltűnt egy csoport olyan szavazókör, ahol az eredmény ellentmondásosnak tűnt, ugyanis az első kérdés, mely a kórház magánosításáról szólt, valamint a második kérdés között nem volt lényeges, szemléletbeli különbség, mégis ezekben a szavazókörökben az első kérdésre igennel szavaztak döntő többségben, a második-, az állampolgári kérdésben viszont döntő többségben nemmel szavaztak. Erre pedig senki nem bíztatta a magyarországi szavazókat! Egyetlen párt se, az egyházak se, senki. Vagy azt mondták, hogy igen, igen, vagy azt mondták, hogy nem, nem. Ez alól csupán az MDF volt a kivétel, aki azt mondta, hogy a kórház privatizációra szavazzanak nemmel, de az állampolgárságra igennel. Olyan viszont, hogy a kórház privatizációra szavazzanak igennel, s az állampolgárságra nemmel, ilyet senki sehol nem kért! S ekkor szembeötlött, hogy nagyon sok helyen fordított eredmény született. Számítógépesen kiszűrtük ezeket a helyeket, ahol pl. 510 igen, és 720 nem szavazatot találtunk. Tehát majdnem ugyanazok a számok szerepelnek, de tükör-fordításban. Küszöböt állítottunk, hogy 10% eltérés legyen a két értékpár között és kijött 2000 szavazókör. Amikor lecsökkentettük ezt a küszöböt 5%-ra, akkor maradt 1152 szavazókör. Azokon a helyeken, ahol fel tudtuk bontatni az urnákat, egyértelműen igazolódott a feltevésünk. Egyszerűen fordítva írták be az eredményt a jegyzőkönyvbe.
- Miért csak négy helyen kérték az urnák felbontását?
- Mert erre jogilag nem volt lehetőségünk, csak lélektani megoldásunk. Az az emberünk, aki kérte az urnák felbontását, olyan ellentmondást nem tűrő magatartással lépett fel, hogy megijedt tőle a bizottság, és tartva a komolyabb botránytól, inkább kibontották az urnákat és újraszámolták a szavazatokat. Mind a négy helyen - szerepel a könyvemben, melyet a népszavazás első évfordulóján megírtam -, csalás történt, s ezt nyilvánosságra hoztam. Ezek mind olvashatók a Gyújtatlan gyulladjék (Gondolatok a 2004. december 5-i népszavazási kísérletről) című könyvemben.
- Ön azt állítja, hogy hatszázezer szavazatot elcsaltak a kettős állampolgárság kérdéskörben tett szavazáskor?!
- Igen, ezeket mi azonosítottuk. De ennél több lehet, mert például nem vizsgáltuk azokat az eseteket, amikor mind a két eredményt megfordították, mert ilyet is találtunk.
- Ez a kérdés azért is érdekes, mert elterjesztették azt a hírt, hogy a Magyarországon élő magyarság megtagadta az anyaország határain kívül élő testvéreit. Hallgathattuk, micsoda szégyen, hogy nem álltunk ki egymásért, miközben ezek szerint ez a rémhír sem igaz!
- Ez a legszörnyűbb! Gondoljuk el, voltaképp ügydöntő erejű volt a népszavazás, még olyan körülmények között is, hogy a miniszterelnök és az egész kormánypárt riogatta Magyarország népét, másfél nappal a népszavazás előtt pedig Gyurcsány a Televízióban a nagy vitaesten arra bíztatta nézőit, hogy maradjanak otthon, ne menjenek el szavazni, ha jót akarnak! Ilyen lelkiállapotban is ügydöntő erejű volt a népszavazás, ha ezt a hatszázezer szavazatot a helyére tehettük volna. Vagyis nem a nemek oldalára, hanem az igenek oldalára. Gondoljunk bele, micsoda szörnyű csapást mértek ezek a csalók a magyar nemzetünkre! Hányszor ostorozták és ostorozzák ma is egymást a magyarok: megtagadtad magyar testvéred, áruló vagy, lelketlen vagy, eszement vagy. S hányan mondták már ki, hogy itt nincs is magyar nemzet, mert minden szertefoszlott.
És most lehet elolvasni a 2009.-ben, Lipusz Zsolt által írt jegyzetet:
Így uszította saját nemzetük ellenaz elbutított magyarokat az MSZP-SZDSZÖt esztendeje Csonka-Magyarországon népszavazást tartottak arról, hogy a trianoni, majd a második párizsi diktátum következtében elszakított, és az új határokon túlra került magyarok visszakapják-e a magyar állampolgárságot, ami egy normális korban, egy normális, ép nemzettudattal rendelkező nép esetében eleve nem lehet kérdés.
A voksolás végeredménye lesújtó volt: mivel sem az igen, sem a nem szavazatok aránya nem érte el a 25%-ot (a választásra jogosultak mindössze 37,5%-a járult az urnák elé), eredménytelenül végződött a népszavazás. Azt a döbbenetet szerencsére nem kellett átélnünk, hogy a nem szavazatok kerüljenek többségbe, mert – hajszálnyi különbséggel ugyan – igennel voksolt a döntésre jogosultak 51,5%-a. Ennek ellenére közbotrányszámba megy, hogy az országban a mintegy 8 millió választójoggal rendelkező felnőtt soraiból csupán 1,5 millió akadt, akinek számára természetes volt a nemzeti összetartozás, s hogy Kárpát-medencei testvéreinket megilleti a magyar állampolgárság.
Sajnálatos, hogy a magyar nacionalizmus, az egészséges nemzettudat ma súlyos betegségben szenved. S miután a közéletünkben naponta felbukkanó bizonyos történelmi fogalmaink használatát illetően meglehetős zűrzavar uralkodik ma hazánkban, tisztázzuk: a nacionalizmus az egészséges modern kori, polgári nemzettudatot jelenti, s mint ilyen, a legtermészetesebb módon vállalható, egyébként sem irányul más közösség, nemzet ellen. A magyar nacionalizmusra különösképpen igaz ez a megállapítás. A dualizmus korában olyan – az egész akkori Európában példa nélkül álló – tolerancia érvényesült Magyarországon a nemzetiségeinkkel szemben, amely lehetővé tette számukra, hogy szabadon alapíthassanak politikai pártokat, gazdasági társulásokat, bankokat, kulturális egyesületeket, s magától értetődően részt vehessenek a közéletben. E jogokkal oly mértékben éltek is (olykor visszaéltek), hogy Erdélyben még a „magyar világban”, tehát 1918 előtt jelentős földterületek kerültek magyar úri birtokos tulajdonából román kézbe.
Ami az állampolgárság kérdését illeti, a trianoni döntés következtében idegen államok fennhatósága alá került 3,3 millió testvérünk soha nem mondott le magyar állampolgárságáról, attól az új államok vezetése a későbbiekben megfosztotta őket. Már csak ezért is lett volna a legtermészetesebb dolog annak visszaadása – már 1990-ben – a még életben lévő egykori magyar állampolgároknak, illetve leszármazottaiknak.
Vajon hogyan és miért következhetett be öt esztendeje az a gyalázat és nemzeti tragédia, hogy nem sikerült döntést, eredményt elérnünk a kettős állampolgárság kérdésében? A választ egy rövid történelmi áttekintés révén adhatjuk meg.
A két világháború között, a Horthy-korszakban, minden csonkaországi magyar véleményét képviselve, valamennyi hazai politikai erő fő külpolitikai célkitűzése a revízió, vagyis a Trianon által okozott nemzeti megaláztatás orvoslása, s az egykori történelmi határok legalább részbeni, illetve teljes helyreállítása volt. A mindenkori kormányok, az akkori hivatalos magyar diplomácia minden tőle telhetőt el is követett, hogy külföldön, akár a velünk az első világháborúban ellenséges oldalon harcoló országokban is (pl. Angliában a Rothermere-akció 1927-től) támogatókat szerezzen a magyar ügynek. Elsősorban persze a volt szövetséges, Németország támogatása jöhetett szóba, különösen azután, hogy a weimari köztársaság – napjaink hazai viszonyaira kísértetiesen emlékeztető – totális közéleti-szellemi nihiljét és általános lezüllését a harmadik birodalom dinamikus, a versailles-i rendszer teljes revízióját célzó külpolitikai törekvései váltották fel. Az eredmény nem is maradt el. Német-olasz nagyhatalmi döntőbíráskodás, illetve a Magyar Királyi Honvédség önálló katonai akcióinak köszönhetően legalább a részleges etnikai alapú revíziót sikerült 1938 és 1941 között végrehajtani. Ennek eredményeként újra a magyar államhatárok közé került a magyarság több mint 95%-a, s északkelet-keleti irányban mintegy 600 km hosszan helyreállt a régi, történelmi határ. Sajnálatos módon a tengelyhatalmak elveszítették a második világháborút (nem mellesleg: ennek következtében Európa keleti felében a bolsevik kollektivizmus, nyugaton pedig az amerikai, szélsőségesen individualista alapozású neoliberális degeneráció diadalmaskodott, amely mára egyfajta etnikai-kulturális elposványosodással szükségszerű szimbiózisban összeolvadva a végpusztulás szélére juttatta a fehér emberfajt s az általa teremtett civilizációnkat), s a szövetségesek hatványozottan büntették hazánkat: fél évszázadra a szovjet érdekszférába kerültünk, s Sztálin, azon túl, hogy hadseregével megszállta az ország területét, bevezette a bolsevik típusú politikai rendszert is, nyakunkra ültetve a kominternes-NKVD-s kiképzésben részesített Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Gerő (Singer) Ernő és Péter Gábor (Eisenberger Benjámin) által vezetett moszkovita kommunistákat. Az internacionalista-ateista alapokon nyugvó kommunista ideológia terjesztése ellenére a magyar nemzet gerincét ekkor még nem sikerült megtörniük, ezt bizonyítja 1956 heroikus szabadságharca, melyet nemzetünk az akkori világ leghatalmasabb hadseregével szemben a nemzeti függetlenségért, s egy kommunizmus nélküli jövő reményében vívott.
A Kádár-rendszerben viszont máig ható, nemzettudatunk súlyos deformálódását előidéző folyamatok indultak el. A Marx és Lenin által megfogalmazott internacionalista hivatalos ideológia tovább élt, ennek következtében a budapesti vezetés nem létezőnek vette a 3 milliós Kárpát-medencei magyar kisebbség ügyét, illetve azon állam belügyének tekintette ezt, amelynek területén az adott magyar közösség élt. Belföldön pedig elkezdődött az ún. szocialista kispolgárosodás folyamata. Miként az közismert, az ún. kádári alku lényege az volt, hogy bizonyos, szűkre szabott keretek között a hatalom eltűrte az emberek anyagi gyarapodását, cserében viszont le kellett mondaniuk a közügyek intézéséről, feltétel nélkül el kellett fogadniuk a diktatórikus kommunista hatalmat, a szovjet függőséget, illetve mindazon rendelkezéseket, „játékszabályokat”, amelyeket a hatalom előírt számukra. Ennek köszönhetően mintegy három évtized alatt kialakult Magyarországon az a mentalitás, hogy egyfelől politikával nem foglalkozunk, nem hogy a Kárpát-medencei testvéreink sorsát illetővel, de a saját, legszemélyesebb, helyi dolgainkra vonatkozóval sem, másfelől az egyéni érdek mindenek elé helyezése megszüntette a társadalmi szolidaritást még a hazai társadalmi csoportok között is. Az 1956. évi eseményekből levont egyik következtetésként ezt a gondolkodásmódot a hatalom céltudatosan erősítette is. Az 1970-es évtizedben néhány évre még a történelem érettségit is eltörölték Kádárék, s annak már rövid távon is katasztrofális következményei voltak. Ebből az időszakból valók azok a kézen-közön terjedő rémtörténetek, amikor például Székelyföldön kiránduló egyetemisták érdeklődtek a helyiektől afelől, hogy hol sikerült nekik több száz kilométerre az államhatártól ilyen szépen magyar nyelven megtanulniuk.
Egy ilyen szellemi-tudati állapotban lévő közösséget – sajnos nem nemzetet, hanem már csak lakosságot – ért egy újabb birodalmi-hatalmi átrendeződés 1990 táján. Tárgyunk szempontjából a legfontosabb változást az jelentette, hogy csúcsra járatva megindult a magyar állampolgárok kifosztása és egzisztenciális ellehetetlenítése, amely, napjainkra elérve a csúcspontját, odáig jutott, hogy százezres nagyságrendben mérhető azon honfitársaink száma, akik elveszítik otthonukat, illetve kerülnek az utcára. Másfelől olyan tudatrombolás vette kezdetét a konzumidiotizmus uralkodóvá válásával, valamint a vulgárprimitív kereskedelmi média monopolhelyzetbe kerülésével, amely mára a magyar társadalom jelentős részének teljes mentális leépüléséhez vezetett. Egy ilyen szellemi-tudati állapotban lévő emberi halmaz esetében megszűnik mindenfajta közösségi, kohéziós erő, szolidaritás, a spirituális értékek, a művészet megtartó ereje. A nyers materializmus és az önérdek válik kizárólagossá a társadalomban. Az ilyen mentális állapotú közösség tagjai szükségképpen ellenséget, eltávolítandó riválist látnak a másik emberben, különösen, ha az egy távolabbi régióból, esetleg a jelenlegi határokon túlról érkezik az új hazába. Mi több, elegendő e közösség tagjait a potenciális „veszéllyel” fenyegetni, hogy mindez esetleg bekövetkezhet.
E mélyebb, társadalom-lélektani okok mellett az is kellett a népszavazás eredménytelenségéhez, hogy az akkori kormány alávaló, hazug, magyarellenes, az emberekben lakozó legalantasabb érzések felkeltésére irányuló kampányba kezdjen a kettős állampolgárság bevezetése ellenében, s egyebek között 23 millió román áttelepülésével riogassa a politikában és történelemben teljesen járatlan magyar állampolgárokat. Minthogy akkor a szocialista-szabaddemokrata koalíció még jelentős támogatottsággal rendelkezett, a tragédia valóban bekövetkezett 2004. december 5-én. S akkor joggal érezhettük azt, hogy bekövetkezett a második, önként vállalt Trianon. Hiszen az első, ránk kényszerített „csak” területileg szakította el tőlünk a nemzeti közösség harmadát, a második, önként magunkra vett viszont azzal a következménnyel fenyegetett, hogy a szellemi-lelki összetartozás is megszűnik a magyarországi és a Kárpát-hazai magyarság között. Szerencsére az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyarság hamar felismerte, hogy a nemzetellenes, idegen hatalmi érdekeket képviselő, kormánynak mondott budapesti IMF-helytartóságnak semmi köze sincsen a magyarsághoz és az össznemzeti, egyetemes magyar érdekekhez.
Ráadásul 2006 ősze óta jelentős átrendeződés ment végbe a hazai politikai palettán. A legjelentősebb fejlemény a nemzeti radikális oldal örvendetes megerősödése, amely azt eredményezte, hogy ezen oldal fő képviselője, a Jobbik három képviselőjét is bejuttatta az Európai Parlamentbe a 2009 nyarán tartott választásokon. A magyar nemzetpolitika szempontjából ez azért örvendetes, mert jelenleg a Jobbik az egyetlen politikai erő, amely következetesen kiáll a nemzetközi fórumokon a kisebbségbe kényszerített magyarság érdekei, autonómiatörekvései és az esetleges határkorrekció mellett. Ugyanakkor az is örvendetes, hogy az új, radikális nemzedéknek sikerült kialakítania a politikai diskurzusnak egy olyan nyelvezetét, amelyre – nagy bánatukra – a neoliberálisok már semmiféle hatással nincsenek, s az ún. politikai korrektség dogmái sem kötik gúzsba őket.
Amennyiben ez a belpolitikai fordulat állandósul és kiteljesedik, nemzettestvéreink is bizakodhatnak, hogy sorsuk belátható időn belül jobbra fordul, s az öt évvel ezelőtti gyalázat soha nem ismétlődik meg még egyszer.
Lipusz Zsolt
Lipusz Zsolt
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése