2009. április 17. 00:00
Nem a világban dúl a válság, drága, harmadik utas Albán Úr, hanem az én lelkemben. Hogy jövök én ehhez?, kérdezem indulatos érzéssel. Hogyhogy mihez? Hát ehhez az egészhez. Megvilágítom Önnek a gondot, ami az én számomra égetően jelentkezik. Van itt a kapu előtt reggelente egy mosdatlan ember, aki újságot akar nekem eladni. Fedél nélkül, ez a lap címe. De minden reggel, aranyos Albán Úr, minden áldott reggel! És én soha nem veszem ezt az újságot, hiába nyújtogatja, mert nekem van fedelem. Tehát miért olvassak olyasmit, ami nem velem foglalkozik, nem tartozik rám, és nem is érdekel, mert nem akarok szabad ég alatt aludni. És hiába mondom a piszkos embernek, hogy ne nekem árusítsa a sajtóját, mintha meg sem hallaná, másnap megint idejön. Ez volt a példa, hasonszőrű Albán Úr, aminek a révén mindjárt maga is megérti, aminek a kedvéért az előbb felhoztam. A megszorításokra mondom, hogy miként jövök én ehhez, már megint, hogy engem fenyegetnek elvonásokkal, akitől nincs semmit elvonni, mert ami elvonnivaló volt, azt oda sem adták eleve. Kérem, rajtam pont nincs mit szorítani, ha rajtam még egy lyukkal beljebb húzzák a nadrágszíjat, akkor én már el leszek vágva a derekamnál. Ez persze csak afféle szemléletes mondat volt, ihletett Albán Úr, tehát nem szó szerint, mert egyébként szíjam sincs, hanem helyette éppen jó méretű a nadrágom. És akkor jön a Bajnai Miniszterelnök Úr, és szenvedő arccal bejelenti, hogy fájni fog. Kinek, drága Albán Úr, kinek fog fájni? Nekem már most is fáj, amikor még semmi nem történt. És mégis, mit vesznek el? Azt a nyomorult tizenharmadik nyugdíjat. Tényleg szerencsétlen ez a szám, hiába vagyok felvilágosult a babonákat illetően. Hát dőzsöltem én abból, izgatottan fészkelődő Albán Úr, hát luxuspazarlásokra költöttem én azt? Nem, hanem ettem belőle. Erre fel azt mondja, megint ez a Bajnai Miniszterelnök, hogy erre nem telik. Nem telik arra, hogy én egyek? Nézze, Albán Úr, nem tudok erről vitatkozni, mert képzetlen vagyok évtizedek óta, de ha egy egész országnak nem telik arra, hogy én valamit egyek, akkor ezt az országot be kell zárni. Tőlem vesznek el, komolyan mondom, az eszem megáll. Itt szemben lakik egy ember, van neki autója, és az utcán is telefonál, a hordozható kis készülékkel. Ő nem nyugdíjas. Tőle tehát nem vesznek el semmit, pedig minden hét végén bevásárol. Ne ziháljon ilyen fájdalmas hangon, aranyos Albán Úr, mert van egy ötletem. Ha már annyira kell az országnak az egy hónapi fizetés, hogy az államnál maradjon, akkor vegyék el a többi emberektől a tizenkettedik havit. És kész. A többi ember majd megszokja, és ha reklamálnak, meg lehet nekik mutatni, hogy tessék, a Bajnai Miniszterelnök Úr előre megmondta, hogy fájni fog. Nincs ezzel semmi baj, én elég jól tűröm a mások fájdalmát. De viszont azt hallom a hírek által, hogy a közalkalmazottak majd csak négy napot fognak dolgozni hetente. Hát gratulálok. És én akkor majd négy napig legyek nyugdíjas egy héten? A többi napon mi legyek, drága Albán Úr? Asztal? Hogy csak álljak itt a szobában, mindenféle költség nélkül? Ez nevetséges, és általában véve nevetséges az egész. Kíváncsi vagyok, hogy miért engem szednek elő mindig, ha elvétel van. Itt a környéken például egy csomó embernek van gyereke, némelyiknek egész kicsi. Nagyon érdekelne engem, hogy miből. A gyerek drága dolog, Albán Úr, talán ezeket kellene megvizsgálni. Tessék? Hogy tőlük is elvesznek majd mindent? Tényleg? Na, hát végre valami jó hír, drága Albán Úr, így azért most sokkal könnyebb a lelkem.
Lejegyezte: Csermely Péter
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése