"Letörték a doszpotizmust"

(Ez a cikk meglehetősen régi. Kár, hogy megőrizte aktualitását.)

Doszpot Péter a belső viszonyokról, a korrupcióról és egy dossziéról. Exrendőrök élettörténetei 2.

Zsaruk voltak, belül ma is azok. Mégis máshol keresik a kenyerüket. Elhagyták a rendőrséget. Ennek oka van, erről mesélnek a zónában. A portrésorozat róluk szól. Most éppen az egykori gyilkossági sztárnyomozóról, Doszpot Péterről, aki MSZP-s parlamenti képviselő lett, majd visszamenekült a vállalkozásába, és már nem szeretne rendőr lenni.

Életút
A rendszerváltás utáni első igazi sztárzsaru. Többet szerepel, mint a híres elődök, Dobos János, Láposi Lőrinc vagy éppen Chilkó Ferenc együttvéve. Debrecenben látja meg a napvilágot, ám sohasem válik debrecenivé. Édesapját katonatisztként 1963 decemberében, alig két hónappal az után, hogy a kis Péter megszületik, Tápiószecsőre kényszeríti a szolgálat. Ott telnek ifjú évei, a közeli Nagykátán, a Damjanich János Gimnáziumban érettségizik, és nem tesz le arról az évek óta erősödő ábrándról, hogy tanár lesz. Képesítés nélküli nevelőként okítja a szecsői nebulókat, de magát is képezi. Ám a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola utolsó évét 1988-ban már a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság ösztöndíjasaként végzi.

Mert ha már nevelés, ha már ifjúság, akkor mindenképpen ifjúságvédelmi zsaru lesz – dönti el valamikor a főiskola félidejében. Méghozzá Nagykátán, mert ott szerelmesedik bele a rendőri munkába, akkoriban még vannak önkéntes rendőrök, ő is az, és micsoda gyönyörűség éjszaka akcióba indulni, küzdeni a bűn ellen. Háromnapos rendőr, amikor egy gyilkossági ügyben a „Nagy Pesti Rendőrök” mellé osztják be. Nyomban elájul tőlük, és a vágyódása Pestre csak erősödik, amikor hallgatják a gyilkosságiak rádióforgalmazását, és azt hallják, hogy „Lantos 1” (Kovács József a megyei gyilkossági zsaruk főnöke) ide megy, meg oda megy. Micsoda világ!

A nagykátai rendőrkapitány, Bencze József – ma ő az országos főkapitány – rögtön rábólint, amikor szóba kerül, hogy vinnék a megyei gyilkossági csoportba. Azt mondják róla akkoriban: tehetséges, a fizikai állapotával sincs baj, hiszen 1981 óta a karate shotokan ágát űzi (egészen az egydanos mesteri címig viszi). Kiváló csapatba kerül, rögtön egy dömsödi leszámolásos gyilkosság kellős közepébe. Az csak kisiklás tán, hogy a rendszerváltás idején leszerel, és egy vállalkozó magánnyomozó irodáját vezeti korábbi zsarutársával. Nem sokáig bírja a gyilkossági csoport nélkül.

A média, pontosabban a Kriminális című bűnügyi magazin 1994-ben „fedezi fel”. Jó kiállású, még beszélni is tud, ideális riportalany. Hamarosan a bulvárlapok is megkedvelik, majd a női magazinok, a komoly napilapok is szerepeltetik, szóval beindul az üzlet. Elismerés is akad, 1995-ben rendőrségi tanácsosi címet kap. Nem is kérdéses, hogy ki vegye át 1996 februárjában a BRFK gyilkossági alosztályának éléről távozó Chilkó Ferenc helyét. Fél év múlva már tombol a budapesti bandaháború. Jókor van jó helyen? Rosszkor rossz helyen? Mindenesetre 1998-ban az év rendőrének választják a farmeros, bőrdzsekis, mobiltelefonos, ígéretes jövő előtt álló s még akkor is csak 36 éves fiatalembert, aki mellesleg már őrnagy.

Nincs ember az országban, aki ne ismerné, de azt csak kevesen tudják róla, hogy a szervezetben sok az ellensége. Dossziékat gyártanak róla, azt suttogják: medencés palotája van a Balatonon, az ő emberei őrzik fél Budapest éjszakai szórakozóhelyeit, bűnözőkkel emlegetik egy lapon, de ezt soha senki nem mondja a szemébe, és soha senki nem akar meggyőződni a szóbeszéd valódiságáról. Csak terjesztik róla. Rendőrségen belül és azon kívül is. Nem csoda, hogy a 2002-es országgyűlési választásokon az MSZP országos listáján találja magát, majd a parlamentben képviselőként. Négy év után kiszáll a politikából, a közéletből, azóta saját biztonsági cégét működteti. Ma már tudja: soha nem lesz rendőr. És ezt ki is mondja.

– Miért lett vége a szerelemnek?
– Azért, mert a rendőrséget emberek alkotják, és emiatt olyan dolgok is kialakulnak, amelyek egyértelműen a szakmai munka és az egész rendőrség hátrányára vannak. Emberek, döntéshelyzetben lévő emberek olyan vakvágányon jártak, járnak, amit én nem tudok hová tenni.

– Például?
– Kis rendőrséget csinálnak maguknak. Amikor zsaru lettem, akkor is voltak nagy nevek, aztán én is az lettem, de felettem is és a nagy nevek felett is voltak vezetők, kapitányok, akik eldöntötték a sorsodat, irányították és megszabták az életedet. És az nem mindegy, hogy a szabályokon, a törvényeken túl mennyire számít a szubjektum, ki hogyan építi fel a környezetét, mit kíván meg és mit nem. Kiszakítja-e az ő kis egységét a nagy egészből, vagy éppen a nagy egészet formálja a saját képére. Egész pályámon ezt láttam, és amikor politikus lettem, akkor rájöttem arra, hogy akiket mi csodáltunk, akiket mi szerettünk, és hagytuk, hogy még a magánéletünkbe is beleszóljanak, valójában kispályás emberek. Ráadásul nem okosabbak, nem jobbak nálunk, csak kaptak egy beosztást, vagy valamiért eljutottak oda.

– Ezért nem a Teve utcai zsarupalotában beszélgetünk most, és ezért nem Doszpot Péternek hívják az ország első rendőrét? És ezért nem hívják így akár az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium szakállamtitkárát sem? Rendben van ez így?
– Nincs, de csak részben emiatt nem vagyok az, egyébként pedig a jogszabályi feltételeknek sem felelnék meg. Nincs jogi végzettségem, csak a szakmához értek. Nem hallgathatom el azonban, hogy van még valami más is, az emberi oldal. Én magam. Saját magamnak is felrovom, hogy nem vettem észre azokat az intő jeleket, amelyek azt bizonyították, már a bőrömre megy a játék. Ez nagyon nagy hiba volt. Éltem egy adott baráti közegben, mert a kollégáimat, ha nem is mindenkit, szerettem, és viszont, fürödtem a munkában, a sikerben, a népszerűségben. Közben pedig nem figyeltem arra, hogy a tágabb környezetem, azok, akik a munkánkat felülről irányították, már mennyire nem akarták, hogy ez a közeg működjön. És mennyire nem akarták, hogy én ott legyek.

– Kik nem akarták? Rossz zsaruk szakmai féltékenységből, piti emberek rosszindulatból? És miért? Abban az időben került a BRFK gyilkossági egységének az élére, amikor olyan bűncselekményeket követtek el – bérgyilkosságokat, robbantásos merényleteket –, amelyek addig szinte ismeretlenek voltak Magyarországon. És amelyeknek a felderítése, a bűncselekmények mélyen konspirált volta miatt, mindenütt a világon éveket, néha évtizedeket vesz igénybe. Éjjel-nappal dolgoztak, nem a legjobb körülmények között. Ez sem számított?
– A rendszer nem akarta, és nyilván működtetői közül jó néhányan sem akarták. A piti, kisstílű emberek kicsinyes féltékenysége. Az igazsághoz tartozik, hogy ezek az intő jelek még nem erre az időre tehetők, ám bizonyára egyesek saját rendőrségről alkotott képébe már akkor sem fértem bele. A Pest Megyei Rendőr-főkapitányságon kerültem a gyilkossági csoportba; a BRFK-n lehúztam hat évet, a rendőri pályám utolsó hat évét, de a leszerelésem után, ha valami miatt benn jártam a Teve utcában, nem mentem a BRFK-ra. A gyilkosságiakat még meglátogattam egy darabig, a srácokat, akikkel együtt dolgoztam, de másokat nem. De a Pest megyei zsarukat igen. És mindig. Nemcsak a gyilkosságiakat, bárkihez bementem, bemegyek még ma is, jól éreztem, jól érzem magam nála. A BRFK-n az emberek megtartása, az emberek megbecsülése nem számított. Ebből a szempontból a BRFK a magyar rendőrség időzített bombája.

– Hol romlott el végérvényesen? A rendszerváltás utáni első igazi sztárzsaru volt, az egyik legnépszerűbb közszereplő. A rendőrség arca. Mégsem kellett?
– Az „én rendőrségem” kép nem tudja elviselni, hogy valaki nála többet szerepel, jobban tud bármit is, és még népszerűbb is. Ezek az emberek képtelenek voltak felfogni annak a jó oldalát, amit én jelentettem a rendőrségnek. Azt, hogy Doszpot Péterben az emberek a rendőrt, a rendőrséget szerették. A gyilkossági zsarut, aki a kollégáival elfogja a bűnözőket, aki megoldja az ügyeket, ha meg nem tudja megoldani, elmondja, miért nem. Olyan pozitív képet sugároztam, olyan marketingeszköze voltam éveken át a rendőrségnek – amiért mellesleg senkinek egyetlen fillért sem kellett fizetnie –, amely többet ért ezer felderített, de soha sehol nem említett ügynél. Azt meg végképp elfogadhatatlannak tartották, hogy te másként élsz, mint ahogyan azt ő elképzeli, netán megszabja. Szürkén kell élni, szürkén kell dolgozni, nem szabad kilógni a sorból. Az általa megalkotott sorból. Ez az elvárás. Minden egyes ettől eltérő kísérlet életveszélyes volt annak, aki megkísérelte.

– Mitől életveszélyes?
– Mert egy adott pillanatban eljutsz egy ismertségi szintre, jól érzed magad, és lubickolsz a népszerűségben. Mellette azt gondolod, és tudod is, hogy hihetetlenül sokat dolgozol, mert nem vagy otthon soha, mert nem mész szabadságra. Amikor pedig szerepelsz, az csupán 15-30 perc az életedből, munkaidőn kívül, és nem befolyásolja azt a napi 12-16 órát, amit egyébként dolgozol. De. Nem veszed észre, hogy mások nem a 16 óra munkát veszik alapul, hanem a 15 percnyi szereplést. Neki ez aránytalan. Azt sem veszed észre, hogy feléled a suttogó propaganda. Hogy például miért van RayBan napszemüveged. Mert nyilván eladtad magad. Ugyanis a beteg elme, a kisstílű ember nem tud másra gondolni, csak arra, hogy a siker azonos a korrupcióval. Így lesz a kikezdhetetlen zsaruból bűnöző. Szóban. Felvetődik, hogy miért jársz Alfa Romeóval, amikor az egyébként egy alapítványi autó, és feleannyiba kerül, mint a főkapitány szolgálati gépkocsija. Miért jársz bőrkabátban és Diesel farmerben? Pedig mindenki Diesel farmerben és bőrkabátban jár. Miért van terepjáród, ami ugyan csak hatszázezer forintba került, de miért van? Igaz, hogy aki ezt megkérdezi, minden hétvégén vadászni jár szolgálati autóval, de az nem számít. Neked miért van az, amid van? De nem szól, hogy Doszpot, ezt magyarázd már meg, mert ez nekem nem tetszik, és nem is értem. Nem, hanem hagyja, hogy élj úgy, ahogyan élsz, abban a hitben, hogy minden rendben van. Közben meg egyre több ember fülébe jut a „neked miért van?”. Ráadásul valakik ezeket le is írják, eljuttatják a feletteseikhez, és szép lassan összeáll egy dosszié, tele ellenőrizetlen információval, hogy ez a Doszpot milyen korrupt, bűnözőkkel tart kapcsolatot. Tényleg van a családunknak egy középszintű nyaralója a Balatonon. Olyan, amilyet annyian felépítettek kalákában maguknak. Az alap tehát igaz, de ez egy jelentésben – tudom, mert utóbb olvastam – már úgy szerepelt, mint úszómedencés palota. Aztán ehhez valaki még hozzátett két mondatot, aztán megint kettőt, és már enyém is volt egész Budapest. Pedig a dolog egyszerűen kezelhető lett volna, és mások ügyei bizonyítják, kezelhető lenne: ott volt a Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálata. Az én esetemben csak fel kellett volna venni a telefont, és kiküldeni a helyi körzeti megbízottat: „Te, Béla, nézd már meg azt a Doszpot-villát.” Akkor kiderült volna, hogy mekkora baromság az egész. Meg minden, ami utána ebből keletkezett.

– Azért annyira csak nem naiv, hogy ne tudná, ennek a rendszernek nem ez a fontos. Hanem az, hogy legyen valami, amit majd alkalomadtán felhasználhatnak.
– Sajnos ez pontosan így van. Még a gyilkosságok nyomozásában is így volt. Mindenki tudta, tudja, hogy sok gyilkosság felderítése különböző okok miatt lehetetlen. Nincsenek tanúk, nincsenek nyomok, a tettes és az áldozat nem kapcsolható össze, és még sorolhatnám. Nem Doszpot szúrta el ezeket, előtte is sokan a hasonlókat. Tízből megoldottunk hatot-hetet, de hármat-négyet nem. Bármennyit dolgoztunk is az ügyön. Ám ilyenkor azt lehetett mondani: „Szerepelget, nagyképűsködik, és eredmény meg nincs, vagyis nem dolgozik.” Ha meg nem dolgozik, akkor mi is van azzal a villával, a napszemüveggel, az Alfa Romeóval? Soha nem volt olyan rendőri vezető, aki elismerte volna, hogy vannak megoldhatatlan ügyek. Illetve akadt egy: Bene László. A beiktatása után egy adott pillanatban azt mondta: megköveti azokat a zsarukat, akiket azért rúgtak ki, mert részesei voltak ezen időszak nyomozásainak. Volt mersze kimondani, hogy magukra hagyták őket, nagy volt a politikai és a szakmai nyomás, de támogatást, segítséget nem kaptak, miközben megoldhatatlan feladatok elé állították őket. Magam sem gondolom másként. De azt is gondolom, a többiek kivétel nélkül féltették a pozíciójukat, és mindent megtettek azért, hogy azokat, akiket valamiért magukra nézve veszélyesnek láttak, tönkretegyék. Ma persze arra gondolok, hogy ez a rendszer, amelyet mi kitaláltunk, és amelyben dolgoztunk, annyira nem működhetett rosszul, mert évekkel a leszerelésem után még mindenki alezredes úrnak szólít. Illetve bárhová megyek az országban, még az általános iskolás gyerekek is tudják, ki az a Doszpot Péter.

– Kivel kellett mindennapi küzdelmet folytatni? És most nem az a lényeg, ami sokak szemét szúrta, hogy lazább volt a szokásosnál, nem öltöny-nyakkendőben ment be a vezetői értekezletekre, és a modora kevésbé volt simulékony, mint a fejeseké. Hanem az, ami a szakmai munkát gátolta.
– Főosztályvezetői szintnél feljebb soha nem küzdöttem, és ők sem küzdöttek velem. Tudniillik, ha gond volt velem, azt soha nem nekem mondták. Azt én csak hallottam, hogy ez meg az nem tetszik az országos rendőrfőkapitánynak vagy bárkinek. Mi pedig a problémáinkkal soha nem jutottunk a főosztályvezetőnél feljebb. Nagy néha a budapesti főkapitány színe elé kerültünk, kerültem, de az nem problémamegoldó eset volt.

– Nem is jutott eszébe, hogy magasabb köröknek azt mondja: na, figyeljetek ide, ti is rendőrök vagytok, én is, ez így marhára nem megy?
– Eszembe jutott, de a rendőrség nem az a szervezet, ahol ezt csak úgy megteszi az ember. Ez elképzelhetetlen egy katonai rendszerben, csak úgy nem megy oda a zsaru a főkapitányához. Ha hívatja, megy, ha nem, hát nem.

– Ki rúgta volna jobban fenékbe, a főkapitány, a főosztályvezetője vagy a közvetlen főnöke, az osztályvezető, Andréka Péter?
– A közvetlen főnököm, hogy ilyen helyzetbe hozom. Egyébként pedig ha valamikor is felhívott a főkapitány, tehát nem én kerestem őt, és érdeklődött egy ügyről, azért ott volt az ember gyomrában a nyomás, hogy mit szólnak, amiért csak úgy beszélek a főkapitánnyal. Ez elmebeteg dolog volt, de a BRFK minden más részlegnél katonásabban működött, s ezt mindenki tudomásul is vette. Ha már szóba hozta Andréka Péter nevét, azt mindenképpen el kell mondanom, hogy az én igazi szárnyalásom arra az időre tehető, amíg ő élt. Addig semmi problémám sem volt. A bajok akkor kezdődtek, amikor Péter meghalt. Róla lepattantak a rosszindulatú, képtelen áskálódások. Akkora tekintély volt, hogy amire ő azt mondta, hogy ez így van jól, abba nem mertek belekötni. És kész. Fenn azt mondhatták, amíg az Andréka hagyja, hogy a Doszpot így dolgozzon, jöjjön, menjen, addig nem szólunk bele. Ha esetleg beleszóltak, akkor pedig Péter mondta azt, hogy bízzátok rám, én vagyok a főnöke, majd lerendezem vele, ha úgy gondolom. Szakmailag és emberileg is tiszteltem, és azt gondolom, ő is kedvelt; közöttünk soha nem volt vita. Őt aztán egyáltalán nem zavarta, hogy én mennyit szerepelek. Nyilván mert azt is látta, mennyit dolgozunk a fiúkkal. És ezt teljesen rendjén valónak találta. Valljuk meg: klasszisokkal magasabb szinten állt a nála beosztásban feljebb állóknál. Ráadásul jó ember volt.

– És amikor Andréka Péter már nem volt?
– Azt gondoltam, én következem. Én leszek a főkapitányság gyilkossági főnöke, és azt csinálhatjuk tovább, amit elkezdtünk. Akkor kaptam az első pofont, amely egyben intő jel is volt. Olyan embert neveztek ki a csapat élére, akinek semmi köze nem volt hozzánk. Emiatt egy éven át követték egymást a balhék a gyilkossági csoportnál. Nagyon zavart, hogy engem irányít. Tökéletesen tisztában volt a helyzettel: abban az egységben én számítottam a „főnöknek”, és ezért mindent megtett, hogy ellenőrizzen. Én is mindent megtettem, hogy szurkáljam, hogy alátegyek, vagy éppen nagy ívben tettem arra, amit mondott. Ez meg is ölte a munkát, csak akkor dolgoztam, ha ő nem volt benn. Abban az évben két belső vizsgálatot folytattak az egységünknél.

– Ki állt e mögött?
– Nem tudom, nem is akartam tudni. Ma sem érdekel.

– Engem igen. A főosztályvezetője vagy a budapesti főkapitány, esetleg az 1998-ban kinevezett Orbán Péter országos rendőrfőkapitány?
– Mit tudom én?! Hát nem mindegy? Életemben egyszer beszéltem Orbán Péterrel, a kinevezése után. Előtte fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda, akkor megismerkedtünk, volt is egy-két rosszízű mondta a gyilkossági csoportról. Szerintem fogalma sem volt a mi munkánkról, a nagy magyar rendőrség működéséről. Szeleteket ismert belőle, de hát elvállalta, én ezt néhány szóban ott el is mondtam neki. Lehet, hogy nem kellett volna. De én akkor már nagyon nem szerettem, amikor ültek velem szemben a rendőri vezetők, és azt kellett hallgatnom, ők hogyan dolgoztak a hetvenes években. Azt meg különösen rühelltem, amikor Orbán Péter azt mondta, ő a helyszíneken a háttérből figyelte a munkámat, és képes megítélni, hogyan dolgoztam. Ne hibázzon ekkorát egy országos főkapitány. Tudniillik sokkal inkább tisztában voltam azzal, kiket láttam egyes helyszíneken, mint ahogyan azt ő gondolta. Miért mond ilyen hülyeségeket egy ember, még ha főkapitány is? Soha többet nem beszéltünk személyesen.

– Mindenki úgy tartotta, Orbán Péter az akkori belügyminiszter, Pintér Sándor embere, hű katonája, aki azt teszi, amit Pintér mond. Foglalkoztak önök ezzel?
– Meglepőt mondok. Nemcsak ez nem érdekelt, Orbán Péterrel sem foglalkoztam. Persze mi is hallottuk, hogy valójában Pintér az országos főkapitány, de ez minket hidegen hagyott. Az már érdekelhetett volna, amikor visszahallottam, hogy Orbán (Péter) őrjöngve minősítette egy-két szereplésemet vagy kijelentésemet. Olyasmikre ragadtatta magát, hogy le kell törni a „doszpotizmust” meg hasonlók. Hogy a vezérhangya honnan és mikor indult el nála, arról fogalmam nincs. Mondták neki, kitalálta? Nem tudom. Állítólag sok mindent terjesztett rólam, de ezzel nem tudok mit kezdeni, mert soha nem nekem mondta. Így meg nem hiteles. Azt gondolom, nem Orbán személye a fontos, hanem a rendszer működése. Milyen különös, két vagy három nappal az után, hogy én 2001-ben leszereltem a rendőrségről, kirúgták azt az osztályvezetőt, akit helyettem neveztek ki. Egyszeriben kiderült, hogy bizony alkalmatlan a gyilkossági csoport vezetésére, hibák sorozatát követte el. Éppen emiatt csak arra tudok gondolni, azért küldték oda, hogy rajta keresztül söpörjenek félre, a szerencsétlen pedig végigcsinálta.

– Tehát mégsem a rendszer a hibás? Azt mondja, nem érdekli, ki állt vagy kik álltak a háttérben, mégis meg tudná mondani?
– Nem hiszek abban, hogy egy személy érezte úgy, hogy félre kell állítania. Olyan volt, akiről azt hittem, a barátom, és később kiderült, ő volt az egyik legnagyobb árokásó. Pedig annak idején a rablási osztályvezető, Varju Lajos, amikor leszerelt, figyelmeztetett, vigyázzak ezzel az emberrel, mert én leszek a következő, akit kinyír. Nem hittem el, jól kiröhögtem, és azt mondtam, Lajos, te hülye vagy. Ma már tudom, Varjunak igaza volt, és csupán mutatta, hogy a barátom, de nem volt az. Sőt.

– Kiről van szó?
– Mindegy, ma már ez sem lényeges.

– Kitalálhatom?
– Nem.

– Mi volt az a pont, amikor érezte, itt a vég?
– 2001 júniusában a Dembinszky utca egyik házában felrobbant egy kapualj. Egy férfi meghalt, fiatal barátnője pedig megsérült. A férfi egyébként balhés volt, ismert alakja az alvilágnak. Először hivatalosan gázrobbanásnak minősítették az esetet, majd robbantásos merényletnek. Engem pedig felállítottak a gyilkossági alosztályvezetői székből, és az ügy kivizsgálásával megbízott négyfős nyomozócsoport vezetője lettem. Alosztály helyett egy kis csoport vezetése. Izgalmas fordulat. Akkor jöttem rá, vége a dalnak.
Éppen akkor kaptam a felkérést a politikai szereplésre.(???) (Kiemelés tőlem) Nem is gondolkodtam sokat.

– Két történet azokból az időkből. Az első. A bűnügyi újságírók olyan információ birtokába jutottak, hogy arra a hírre, miszerint Doszpot Péter politikai pályára lép, Hatala József, az ORFK közbiztonsági főigazgatója azt a feladatot kapta, minden eszközt bevethet, csak bizonyítsa be, hogy ön összeállt a bűnözőkkel, hogy korrupt, alávaló gazfickó. Gyűjtse az információkat, hol kivel találkozott, mit beszélt, milyen szórakozóhelyek vannak az ön tulajdonában, illetve kikkel, milyen éjszakai szórakozóhelyek biztonságát őrzi. Így volt?
– Hallottam. Esküdni nem mernék rá, hogy így volt, de ezt hallottam én is. És azt is, hogy ezeroldalas anyagot gyűjtöttek rólam. Igen ám, de ellenem soha senki semmilyen eljárást nem indított. Nem volt miért.

– A másik. Amikor kiderült, hogy az MSZP támogatásával indul a parlamenti választásokon, Orbán Péter furcsa lépésre szánta el magát. Elment az MSZP akkori elnökéhez, Kovács Lászlóhoz, és bizonyítandó az ön érintettségét csúnya dolgokban, egy dossziét tett le az asztalára.
– Ez megtörtént. Szerintem kispályás, féltékeny, elvakult emberek hergelték egymást, és az ő nevükben jelent meg a dossziéval Orbán. Vagy féltek attól, hogy én tudok róluk valamit, és ha nyer az MSZP, jön majd a bosszú. Nem tudom. Beteges és nevetséges, mi több, szánalmas volt az egész. Igen ám, de csak ott és akkor tűnt annak. Jól kiszámított lépés volt. Elültették a gyanakvást a párton belül is. Noha sem Kovács László, sem más nem adott hitelt ezeknek az ellenőrizetlen és kósza információknak, mégis ott maradt a kérdés: ki lehet ez a Doszpot, mi lehet az egész dosszié mögött? Ördögi. Akik ezt akkor kitalálták, nem voltak hülye emberek. A mai napig is érzem ennek a hátrányát. Sajnos.

– Két történetet említettem, de van egy harmadik is. Azt hallottam, önt azzal az ígérettel csábították a kampányba mint ismert és kedvelt figurát Medgyessy Péter mellé, hogy győzelem esetén kormányzati pozíciót kap. Az pedig nagyon nem lehetett más, mint a Belügyminisztérium rendészeti helyettes államtitkári posztja. Ez igaz?
– Igen. Azt nem mondta ki senki sem, hogy ez a hely a rendészeti helyettes államtitkári szék, de kormányzati pozíciót ígértek. Ráadásul, mert megkértek rá, a kollégáimmal írtunk egy tanulmányt arról, miért van szükség a Belügyminisztériumban rendészeti vezetőre, és mi a feladatköre. Hát nem lett, én sem lettem államtitkár. Valaki találóan megjegyezte: a reklámot megrendelték, a reklám lement, de nem fizették ki. Aztán amikor egyre lejjebb süllyedt a rendőrség, amikor ki akarták rúgni a belügyminisztert, akkor hirtelen mégis szükség lett erre a posztra. Ilyen a politika.

– Ma már nem rendőr, nem politikus. Talán objektíven képes látni a helyzetet. Ráadásul a körön kívülről. Hogyan juthatott ilyen mélyre a magyar rendőrség?
– Teljesen egyértelmű. A rendőrség már jó ideje koncepció nélküli szervezet, ahol az emberek vezetőként saját rendőrséget csináltak maguknak. A rendőrség munkahely, nem több, igaz, megfelelő szabályok szerint kell dolgozni. De nem úgy, hogy X. Y. rendőri vezető éppen aznap hogyan ébredt fel, és mennyire utál valakit. Nem. Ha nincs szakmai koncepciója arról, milyen látható életpálya lebeg egy rendőr előtt, milyen a személyzeti munka, milyen karrierlehetőségek vannak, akkor az a rendőr létbizonytalanságban, szürkeségben szenvedő zsaru lesz. Aki retteg attól, hogy ezt a keveset is elveszítheti, és ezért mindenre képes, bármit meg lehet vele csinálni. És ami a legszomorúbb: bármilyen mélységbe taszítható, anyagilag és morálisan. Ennél több nem kell. Máshol a világban ezért egyeseket lecsuknak, másokat felállítanak a helyükről. Itt nem.

– Lesz-e még valaha rendőr Doszpot Péter?
– Nem. Kizárt. Lehetetlen. Nem hiszem, hogy lenne helye ebben a szervezetben. Ez a szervezet már eléggé utálta Doszpot Pétert – mondvacsinált okok miatt és Doszpot Péter hibájából is – ahhoz, hogy valaha is a soraiban lássa. Ma már egészen másként gondolkodom a rendőrségről, a bűnüldözésről, a bűnözés hatásairól, úgyhogy nem tudnék sokáig ennek a szervezetnek a része lenni.

– Fáj ez önnek?
– Fáj. Mindenfajta álszerénység nélkül: sok ötletem lenne, hihetetlen sok a bennem levő szakmai elgondolás, ám a magvalósításukra nem kaptam lehetőséget. Ötven százalékban a rendszer, ötven százalékban én vagyok a hibás ezért. A különbség az, hogy én egyenesen mondtam el mindazt, amit képviseltem, amit gondoltam és akartam, a másik oldal azonban nem.

Forrás:
http://zona.hu/article/484/letortek-a-rendorsegen-a-doszpotizmust.html
http://www.linkszerzo.hu/kozossegi_oldalak/celebek/doszpot_peter/zona|40855